Árnyak

Hideg, ködös reggel volt, amikor megérkeztek, csöndesen, ahogy az ősz lopózik be a lombok közé. Fekete ruhát viseltek mind, amint szokásaik megkívánták, arcuk sem rezdült, csak a szemük villogott éber-keményen, így lepve meg a tudatra nem eszmélt tájat. Nem szóltak – nem volt kenyerük a beszéd -, de mégis egyként mutatkozott meg az akarat minden mozdulatukban; tekintetük sem kereste szomjasan céljukat – jól tudták, miért jöttek, s tudták hol találják.

Hiszen ezerszer jártak már ott.

A Férfi – bár az Árnyak csendesebben érkeztek a reggelnél – hallotta léptüket, látta a ködpamacsokból előrajzó alakjukat. Árulkodott számára a deres pázsiton csikorgó nemezcsizma hangja, a nehezen lélegző téli hajnal félelmes komorsága, - a kastély ablakából figyelte őket, fáradtan, tettre képtelenül. Tulajdonképp várta ezt a hajnalt, tudta, hogy egyszer visszajönnek, és készült is rá sokat, de most mégsem kiáltott az őrségért. Talán meg sem hallották volna száraz ágként zörgő hangját.

A Férfi, csak csendesen, hogy a lány, akit csak tegnap ismert meg, fel ne ébredjen, kilépett a szobából.

Az Árnyak köteleket dobtak át a falakon, végükön csáklyával, amelyek erősen megkapaszkodtak a kövek közötti résben. Nem zavarta őket , talán észre sem vették, hogy a falak magasabbak és erősebbek, mint utolsó ittjártukkor, mozdulataik ugyanolyan biztosak és begyakorlottak voltak. Izmaik megfeszültek, szájuk pengényire keskenyedett, úgy kúsztak fel, egyik a másik után, nem több zajjal, mint ahogy az acéltüskék csikorogtak a bazalton.

Az udvar csendes volt és kihalt, a kert most gondosan ápolt bokrai között megszorult a hajnali köd.

Az árnyak egyenként suhantak az ösvényeken a torony felé, hogy megszerezzék, amit akartak. Semmi nem állt az útjukban, csak a halódó kastély védtelen kőteste emelkedett előttük. Gondolták, sőt tudták, hogy minden úgy lesz, ahogyan tervezték, s a puszta megjelenésük is rettegéssel tölti majd el az emberszíveket. Jeges szél borzolt végig a kert csupasz bokrain, belopózva az Árnyak mögött nyitva felejtett ajtókon a kastély termeibe is, föl-föl a lépcsőkön.

Ám ott állt akkor a Férfi a szoba ajtajában, kezében puszta karddal, s már soha többé nem akart vesztes lenni. Perc volt talán, hogy számot vetett életével, s az évtizedes beletörődés posványából valami új érzés emelkedett ki. Erősen marokra szorította fegyverét, s farkasszemet nézett a lépcsőkön döbbenten megtorpant éjszín ruhás alakokkal.

Valami furcsa történt vele.

Egyszerre mindennél, mindennél fontosabb lett neki, hogy az a lány ott bent a szobában, mindig boldog legyen.