Falevél

Nyár van! Meleg, világos, illatos este. Ragyognak az ízek a levegőben, a szabadság és a boldogság összesúg minden gondolat után. Haláltánc. Elpusztul a ma és megszületik a holnap. Egy madár dallamosan, csodálatosan csicsereg fülembe, ahogy szemembe süt a mosolygó nap. Jó reggelt. Magasan vagyok. Nem látok semmit, csak a társaimat, ahogy mellettem lógnak, mint én. Kapaszkodnak, mint én. De hogy kerültem ide? Még mindig szép minden. Fúj a szél, és én lengek. Suttog a szellő. Hozzám szól. Suttog? Egyre hangosabb. Egyre idegesebb, és már szinte ordibál velem. Én ezt nem bírom. És nem csak én. Társaimat látom zuhanni az ismeretlenbe… ordibálva. Lehullnak a mélybe, de sajnos nem látom a végét. Nem tudom mi vár rájuk. Túlélik egyáltalán és ott vajon jobb életük lesz? Eső. Megsiratja a szél és köztem lévő vitát az ég.

Már Ő sem bírja. Nem értem, hogy a szellő mit ordibál, csak hallom, hogy hangosabb. Rémisztő. Egyre szúrósabb a hangja. Nem bírom. Érzem, hogy ráncigál szavával, és már nem bírok kapaszkodni. Fekete ég, fekete nap süt ránk. Csak ezt tudom ismételni: fekete ég, fekete nap süt ránk. (fekete ég, fekete nap süt ránk). Csúszik a kezem, a lábam, a kampó a hátamból már tépi a húsom és bőröm. Le fogok zuhanni én is. Kíváncsiság és félelem váltakozva segít szívemnek hevesen, erőteljesen dobogni. Ne! NE! Nem bírom, nincs erőm tovább tartani magam. Nehéz vagyok! Előbb vagy utóbb úgyis lezuhanok, és még érdekel is, hogy mi lehet ott lent. Ott, a mélyben. Akkor rajta. Nincs más választásom. UGROK! Meglepő. Én valahogy nem ordibálok. Nincs is kedvem ordibálni. Csak hallgatom, ahogy a szél, ami még az előbb vitatkozott velem és utált most kedvesen, szeretve kísér énekével. Mi ez az érzés? Ez lenne a zuhanás? Mosolygok. Hisz repülök. Némán, figyelve a körülöttem lévő dolgok múlását repülök. Képes vagyok arra, amire sokan nem. Látom magam kívülről: kecsesen, boldogan, játszva a levegővel szállok.

Visszanézek. Most a napos ég a fekete, a mogorva múlt és én utazok az ismeretlen homályba. Hm. Egyre közelebb vagyok. Igen, már látom a társaimat. Micsoda? Hisz boldogak és jól érzik magukat. Örülnek. De minek? És hol vagyok? Ez egy hatalmas zöld színű hely. Ahogy körbe nézek, nem látok mást csak a barátaimat. Egyre jobban tetszik. Leérek sérülés nélkül. Semmi bajom. Sőt. Jobban vagyok, mint fent a magasba. Halkan még hallom a dalolászó madarakat. Megnyugtató. Lakásom lábánál lepihenek. Bumm! Ez mi volt? Bumm! Mi ez a hang? Körbe nézek, de semmi változás. Bumm! Egyre hangosabb. Közeledik a hang. Kíváncsi vagyok, nem menekülök. A többiek? A többiek nem hallják a hangot, ha megemlítem, akkor kinevetnek. BUMM! Szürke lett a világosból. Mi történik most? Szürke és hűvös, mi eddig a napsütéstől sárga és meleg. BUMM! BUMM! Valami hatalmas dolog mellettem csapódott a zöldbe. BUMM! Ennek van ilyen hangja. De ez mi lehet? Én ezt nem ismerem.

Már tovább is ment és egyre halkabb ez a hang… bumm. Megint az ismerőseim nevetései teszik csodássá a napsütés alatti időt. Eltűnt a távolba. Ez a rém már nincs. Ez a hatalmas valami. A szele még felkapott egy kicsit és odébb tett. Megint repültem. Megint mosolyogtam. A többiek észre sem vették… el felejtem. Bár a félelemtől még egy kicsit reszketve, de odamegyek barátaimhoz játszani. Játszani és várni a következő kalandot.