Se veled, se nélküled

Nyomozás berekesztve. Böngészés kiiktatva, és legfőképpen a gyomorideg, gyötrő gondolatok és a vörösen duzzadó szemek végképp száműzve. Részei egy hazug kapcsolatnak. Voltatok már hazug kapcsolatban? Vagy kapcsolatnak tűnő férfi és nő között lezajló, de semmi esetre sem kapcsolatban? És ha voltatok, akkor tartott-e 8 hazug hónapon át?

Az ágyamban fekszem. Szemezem a maci dermesztően fekete gombszemeivel. Faggatom. Maci, te hallasz? Érzed, hogy milyen rohadtul szarul vagyok. Kiabálni akarok. Kinyitni az ablakot és üvölteni. „Hé ti ott, apró emberek, vegyétek le a napszemüveget. Nem lesz szebb tőle semmi sem. Vedd csak le, aztán engedd el a kezét, mert hazudik. Hazudik, ha nevet, ha néz és minden lélegzetvétele is csupán álnokság.” De megtorpanok. Nem teszek semmit, csak fekszem, minden a fejemben történik, mégis érzem, ahogy izmaim megfeszülnek, meredten bámulok, az ajkaim résnyire nyitva, a szívem egyre csak dobog, de nem ám a helyén, fentebb, a torkomban. Kiabálnék, de ha nincs igazam, mardos a bizonytalanság, mi van akkor….csak lassan….mi van akkor, ha én tévedtem? Ha nem is hazudott, csak én nem láttam semmit sem. Csak azt láttam, amit akartam. Mardosó bizonytalanság.

Peregnek a kockák. Közel az arca, meleg a lehelete. Fülsiketítően dobog a szívem. Körülöttem csönd, sötétség és ő. Tegyem, ne tegyem. Körül ölel a gondolata, a lénye. Akarom. Meleg van és csönd, olyan nagy csönd, csak dobog a szív. Lüktetek. Nem bírom. Érzem. A csókjai, az érintése, bennem, benne. Bennünk. Tudom, hogy nem szabad. Hát nem lehet az ilyesmit érezni, már egy csóknak sem lehet hinni? A kéz simogatja azt, akit nem akar, a száj csókol egy ajkat, amit nem kíván, egy kar átölel egy testet, amire nem vágyik….megteszi, újra és újra, végtelen hosszan, hevesen, gyorsan, csak azért mert benne valami él, ami kéri, óhajtja, hogy tegye, de ő, ami tényleg ő, a lénye, amit nem irányít más csak a szíve, az nem akarja… Létezik? Higgyem el, hogy ilyen lehet, hogy minden ember ilyen? Vagy csak illúzió, az egész nem volt több puszta képzeletnél. Amit akkor éreztem, csak én éreztem. Csak nekem volt több, puszta állatias vágynál, csak nekem jelentett többet egy jó orgazmusnál. Csak nekem számított, hogy utána nevettünk, hogy közben a szemembe nézett, hogy éreztem a leheletét, hogy hallottam, ahogy liheg. Csak nekem, hónapokon át…

A macira egyre szomorúbban nézek. Homályos, olyan vizes a kép. Megfordulok, nézem a falat és táplálom a dühöm. Értelmetlen dühöm. Kire vagyok dühös? A vakságomért magamra, a hazugságért rá. És hogy mire jó a düh? Feldolgozni, hogy már nem csak a szó lehet hamis, hanem a test beszédje is lehet ámítás. Minek higgyek hát? Ha hiszek a vágynak, a test szavának, akkor nem értem, hogy a szavak szerint miért múlik el olyan hamar, ami sokszor igaznak tűnt. Ha pedig hiszek a szónak, nem értem, hogy a test miért csak eszköz, hogy miért lett puszta tárgy, amit csak úgy odavetünk és másoktól elveszünk.

Hallom a hangját, mondja, csak mondja. Mindennap felhív. Beszélgetünk, eszmét cserélünk. Elmeséli a napját, elmondom, velem mi volt. Tervezi az életét, lelkesen támogatom, vagy ellenzem nagyra törő vágyait. Őszinte vagyok. Vajon ő őszinte-e? Nyilván, gondolom. Velem akar beszélgetni, azt mondja jó velem. Panaszkodhat, segítséget kérhet, örülhet. Én hallgatom. Hiszem, hogy nekem akarja elmondani, és nem csak valaki vagyok, akinek épp elmondhatja. Aztán később találkozunk. Bajom van. Barátnői viszály. Felkavar. Ő ott van, csak figyel, hallgat, ha kell, szól. Vigasztal. Néz, néha megsimogat. Már órák óta beszélgetünk. Magamról, róla, aztán magunkról. De sose nyíltan, arról sose őszintén. Egyetlen tabu téma van közöttünk, és az mi magunk vagyunk. Viccelődünk, hogy mióta, ó, mióta is vagyunk így…..hányszor, de hányszor küldtem el, és bántott meg engem, és mégis, mi a fenéért, mi a francért fekszem még mindig mellette, aztán rajta, végül benne…a kérdést újra és újra, azóta is felteszem. A választ nem tudom, magyarázatom nincs, csak annyi, olyan nehéz valaminek véget vetni, amiben egy cseppnyi jó is van.

Most is töröm a fejem. Vége, legyen végre vége. Eszembe jutnak az üzenetek, hogy hiányzom, rám gondol, érzem még az utolsó ölelést, az utolsó csókot, amit már azután adtam, hogy mindent elmondtam neki. Magamhoz szorítom a takaró csücskét és ráharapok. Bent marad, aminek bent kell maradnia.

Mindent elmondtam neki, akkor jónak tűnt és minden a legnagyobb rendben volt. Szemét volt, mással láttam, hozzám nem ért, került. Sírtam, úgy sírtam. Aztán vissza a szemüveget, nem szabad tisztán látni, olyan ostobák vagyunk. Elküldtem a jó büdösbe, aztán újra beszéltem vele, mintha….mintha beigazolódott volna, amit mindig is reméltem. Hogy ez nem csak játék volt közöttünk, hogy jól éreztem, mit érezhetett, mikor megölelt. Mentenem kellett, ami menthető volt. Megkerestem. Az utolsó nap találkoztunk, megöleltem. Elmondtam, mit érzek, hogy hibáztunk, amiért nem voltunk őszinték, és hogy nekem fontos, kell, de tudom, hogy egy évig nem láthatom. Könnyes, giccses filmbe illő jelenet. Nem is volt igaz. Egyet értett, ó, de szép, hát ő is így gondolta, és egymás vállára borulva mentünk a semmibe. Ő a kisvilágában elrendezte, hogy így cselekszik jól. Hisz valahol tényleg szeret, hogy tényleg valahogyan hiányozni fogok neki, nyugodt lehet a lelkiismerete, ő mindent megad nekem, amit tud. Én meg boldog voltam, büszke és felszabadult, hogy végre tettem valamit, hogy sikerült, hogy bátor voltam és nyertem. Mit számít egy év, hisz ő fog rám gondolni, és majd meglátogatom és szeretkezünk a homokban. Aztán pár hét múlva felkapcsolták a lámpát.

Összeszorítom a szemem. Sóhaj, és nagyot fordulok az ágyon. Nem, nem, fáj még erre gondolni is. Érzem, amit akkor, érzem, hogy mennyire reménykedtem, és most itt fekszem az ágyon a hideg szobában, és olyan üres vagyok belülről, mint még soha. Pár napja írt egy üzenetet. Válasz a nagy monológomra, melyben újra biztosítottam az érzelmeimről és odaadásomról. Kijózanító, napszemüvegleverős üzenet. Nem bébi, drága kicsi kincsem, aki mellesleg nekem tényleg nagyon hiányzik, na de mégiscsak egy év, meg igazából az úgy volt, hogy én nem is teljesen úgy gondoltam, mint te ( teszem hozzá, mért nem közölted velem is), és hát majd találsz te is valakit, én meg itt ( teszem hozzá egy vérbeli spanyol nőt, akit majd jól meg….és akkor én olyan boldog leszek, az élet császára, hogy meglett nekem Pandora, Lucia, Carmen, és Maria és mindegyik 30-szor a sziget különböző pontjain a pálmafa tetejétől a tenger fenekéig.). Azért nem olyan szomorú a dolog, hisz hozzátette, ne szakadjon meg köztünk a kapcsolat (teszem hozzá, „hazamegyek, nem akarok magányos lenni”), barátság mi egymás, és ő nem akarja, hogy nekem rossz legyen, de hát ez így köztünk túl bonyolult, ironikus megjegyzésem, nyilván nem mi bonyolítjuk túl. Kiráz a hideg és nem a szoba túl hideg. A takaró alatt meleg van. A lábujjamat kidugom, önkínzás. Egy pillanatra megszakad a gondolatmenet. A lábujjam vissza a melegbe, önmarcangoló gondolatok vissza a fejembe. Azóta nem beszélünk nagyon, ha igen, az olyan felszínes, annak érzem. Végre, ez már talán tényleg a valóság. Naplót ír, kéri olvassam el. A lényeg, hogy jól érzi magát. Új barátok, enyhe sztárfeeling, hisz mégiscsak zenél, mások előtt, közönség, húsvér emberek, taps és reflektorfény. Ez okot ad, ez felhatalmazza, hogy sztornózza a régi dolgokat. Ott melegebb van, nem foglakozik olyanokkal, akik hideg kelet-közép-európai városban csücsülnek. Mi itt nem úszunk a tengerben, mi itt nem játszunk a homokban, mi itt nem napozunk január közepén, mi itt most már más világban élünk, én most már a múlt vagyok, én már máshol vagyok, elérhetetlen távolságban, testileg és lelkileg a part másik oldalán rostokolva.

Hülyén érzem magam, ostobának, amiért nem értem a helyzetet. Nekem természetes volt, hogy ha valaki nekem fontos, ( a szeretet szót ne használjuk, túl sokat jelent és mégis oly keveset takar, kiüresedett elcsépelt, sosem jókor használt szó, öröm helyett, lassan már csak bánatot okoz) akkor arra várok, kitartok a célért, hogy majd újra együtt leszünk. Undorító, csöpögős, hiperérzelmes rettenet vagyok, aki mindezt elvárta egy olyan valakitől, akinek az érzelmei még maga előtt is a legrejtettebbek, akinek testi vágyai felülírnak mindent, akinek a pénz és a siker mindennél fontosabb, ami pusztán csak emberi és haszon nélküli. Elbizonytalanodom, felülök, a térdemre könyökölök. Miért gondolok ilyeneket? Hát nem volt velem annyira rendes? Hívott ide-oda, mindenre meghívott, elkényeztetett sokszor, máskor meg olyan tuskó volt, igaz, kaptam tőle kedves ajándékot, amit aztán hányszor a szemre vetett. Nevetek, hangosan nevetek. Milyen gyerekes, szidom, akiért fáj a szívem. Hát nem könnyebb így? Lássuk be, nem csak kedves volt, csúnyán viselkedett, megcsalt, kihasznált, mégis sokat jelentettem neki, bár ilyen kontextusban ez elég nevetségesen hangzik. Mégis a mi perverz, szokatlan és boldogtalan kapcsolatnak semmiképp sem nevezhető férfi és nő között lezajló intim folyamatunkban volt pár boldog, élvezetes és szép pillanat. A sírás, a düh, a nevetés az enyém marad. Emlék marad. A többi majd elfelejtődik. Nem lesznek részletek, amiket össze lehet rakni. Marad pár kép az egészből, a végtelen sokból. Marad pár jó, mikor ölel, mikor viccet mesél, és marad a rossz, amikor mással táncol a szemem előtt, amikor tudom, hogy épp mást gondolt, mint amit mondott.

Nézek magam elé. Hát jó, ennyi volt. Ez ez én életem is. Hagy éljem én is, hagyj, kérlek, hagyj. Ne beszélj hozzám. Majd később, ha lesz mondanivalód. Nem érdekel, hogy vagy, mivel töltöd a napod, milyen volt a koncert, milyen a táj és hogy milyen az időjárás. Te érdekelsz, hogy mi van belül, ha nem én, akkor ki, és iránta mit érzel. Hogy mit látsz, ha a tengert nézed, mi jut eszedbe, ha hallasz egy dallamot, mit érzel, ha meglátsz egy helyet, amihez emlék kötődik. Addig ne beszélj, még ezt nem tudod elmondani. Ne hiányozzak, ne jussak eszedbe, amíg nem vagyok őszintén és tisztán a fejedben. Ha nem lesz így, soha de soha ne jussak újra az eszedbe.

Elmosolyodom. Kiugrok az ágyból. Felteszem a kedvenc számom. Énekelek „Ez egy új nap, hát kezdjünk mindent újra”.