Miért más?

A Nap narancssárga sugarai megvilágították a romos ház udvarát. Az este nyomai még látszódtak a természeten. Hideg és hűs szellő fújdogált, csípős hideg volt, ám a napsugarak egyre melegebben omlottak a deres fűre. Majd hirtelen a lángcsóvát megtörte egy árnyék. Megtörte és elcsúfította a természet csodálatos ébredését. Egy ember állt a ház előtt.
Lehelete megtörte a hajnali levegő frissességét. Elindult a ház előtt levő kispadhoz és leült. Imádta a hajnalt. Mindennek a kezdete, még bárhogy alakulhat a nap, új kezdet, még semmi sincs eldöntve. A felkelő Napba tartotta lila, sebhelyes arcát és élvezte, ahogy csiklandozzák a napsugarak. Melegen, finoman és óvatosan cirógatták. Aztán megszólalt az első madár. Mostmár az állatok is ébrednek gondolta magában és a tüdeje mélyére szívta a friss, nyirkos levegőt. Végül felállt és nem gondolt semmire, még csak most kezdődik a nap nincs semmi, amire gondoljon, minden nap új és mást hoz mindenki számára, tele van lehetőségekkel. Aztán huncut mosoly jelent meg heges, lila száján, mert mégiscsak gondolt valamire.

Megmosta felsőtestét a jéghideg vízben, mire libabőrős lett. Imádta a hajnalt, ilyenkor minden olyan friss és új és üde. Még a csúf, ronda bőre is olyan puha. Belebújt a kinőtt foltos ingjébe és bement a kisház apró konyhájába. Szelt magának kenyeret és jóízűen megette azt. Aztán elindult be a faluba. Szeretett reggel sétálni. Elmélkedni a hajnalról.
Sose gondolt a tegnapra, a tegnap elmúlt ő a jelennek él. A hosszú, földút magányosan kanyargott a messzeségbe. Egy óra az út a faluig. 10 perce ment, amikor találkozott egy kisfiúval, aki teheneket hajtott. Rámosolygott a fiúra, mire az ránézett a férfire. Előbb rémület tükröződött gyermeki, ártatlan szemében, aztán értetlenség, kíváncsiság és egy érzés, amit még kis agyával nem tudott felfogni. Csak érezte. Jobbnak találta elfordulni és gyorsított apró léptein.

A férfi tovább ment, ez a 10 másodperc a földre taszította. Már a gyerekek is tudják és érzik. Ő sose lesz olyan, mint a többi. Eddig remélte, hogy van célja a Földön, és nem hiába csúfította el így a természet, de kezdte elveszíteni a hitét.
Mindenért az embereket okolta, pedig imádta őket. És egy újabb reménysugár, egy vörös, kócos hajú, fiatal nő közeledett felé az úton. A férfi mosolyra húzta a száját és kivillantotta hófehér, gyönyörű fogsorát. A nő ráemelte mogyoróbarna szemét és kezét hirtelen a szájához emelte. Homlokát ráncolta és szánalmat érzett. Sajnálta a férfit, aki közelebb állt a torzszülött fogalmához, mint az emberéhez. Csak állt sokáig és nézett a gyönyörű kutya szemével. A férfi szembeállt vele és mosolygott.

Addig állt a nő, míg egyszer csak elindult egy érzés a gyomrából a szívéig és ott szétterjedt, annyira hogy könnyek szöktek a szemébe. Sírt annyira, hogy nem látta a férfit a könnyeitől. Sokáig állt ott egyedül és csak sírt és sírt.
Még akkor is ott állt mikor a férfi már utoljára szívott be levegőt a tüdejébe.
Aztán egy szellő végigsimította a testét, egy szellő, amely nem olyan volt, mint a többi, egészen más. A külseje láthatatlan csak az érzés az volt fontos és jó de még milyen jó.