Történetek

Haragszom. Magamra és rád. Dacos kölykökként viselkedünk csak azért, mert ismét lekerült a szemellenzőnk. Nem ez az első alkalom. Mégis jobban fáj mindennél…
Sosem beszélünk komoly dolgokról. Fájdalmakról, igazi örömökről… Rólunk.
Csak szavakat ejtünk ki a szánkon. Hagyjuk gyülekezni a feszültség erőit, hogy aztán gigantikus robbanásban valamit leromboljanak. Majd felépítjük újra… Ugyanazokkal a hibákkal...

A tábornok kaján mosollyal nyugtázta a látottakat, s leheveredett Itauré mellé az ágyba. A hercegnő tudta mi a "dolga" s magának se merte bevallani, de legalább akkora vágyat érzett, hogy szájába vehesse az ágaskodó péniszt, mint az imént, amikor a teste legszentebb helyén tudta kedvese arcát. Egy ügyes mozdulattal a férfi fölé kerekedett, s már el is indult a nyelve körbejárni a nemes falloszt...

Év elején történt, amikor még mindenki örül egy kicsit annak, hogy iskola van.
A fiúk annak, mert láthatják a lányokat, a lányok meg annak, hogy a fiúkat…
Engem persze - mint az lenni szokott - csakis egy fiú kötött le. Neve nem fontos.
Igen nagy érdeklődéssel figyeltem mozdulatait, beszédét, modorát. Nem volt különösebben szépfiú, s mint társnőim ezt gyakran kifejtették, irtó bunkó volt...

Fény. Homályos, elmosódott alakok a háttérben. Halvány narancssárgák. Pára. Látomások... És csak járkálok fel-alá. Ajtók. Mögöttük sötét levegőtlenség, ablaktalanság. És emberek. Én tudom, mit akarnak...

Na igen, akkor szokott beütni a baj, igencsak jó szokása szerint. Nem mondhatni, hogy megszokja az ember mindezt, sőt, nem is lehet ezt mondani rá. De tehetetlenül áll előtte. Letablózza. Egyszerűen megbénítja. Nem tud semmit sem tenni ellene. Nem tud küzdeni a fájdalomtól, mert az már annyira legyengítette...

Mozdulatlanok voltak, alakjuk teljesen beleolvadt az éjszakába, melynek már hamarosan vége, átadja helyét a fénynek, a felkelő nap első, ébredező vörös sugarainak. Nem beszélgettek, még csak egymásra sem néztek. Mennyi elpazarolt ilyen pillanatuk volt már...

Robotkamerák cirkáltak az utcákon, bioletapogatókkal mérték be az embereket. Interzóna a földalatti vezérlőiben minden adatukat rögzítették, és azonnal kiértékelték. A virágárus standján a szemközti bolt kirakatából visszaverődve meglátta a Bíborrózsát...

Mindenki döbbenetére az orkok és az éjtündék támadásai folyamatosan alábbhagytak, mígnem szinte említésre méltó sem maradt. Pletykák láttak napvilágot a településeken, melyek közül sok első hallásra túlszínezett mese volt, de egy mindenkit megrémisztett, még magát Elderont is aggasztotta. A történet szerint egy sötét kór ütötte fel a fejét, Bűzmocsár mélyén...

- Annyira szép vagy ma éjjel! - súgta mély, érzéki hangján. A Telihold megvilágított mindkettőnket, így tisztán láthattam a szemében égő vágyat, mely szinte perzselt. Szerettem ezt a férfit, ki testével melegítette hűvös bőrömet. Tiszta szívemből szerettem. De vajon egy élő is tudna szeretni egy holtat? ...

Az újabb alagút melybe tévedek, sokkal világosabb, bár eléggé homályosan látok a ködben. Egy szemem elől rejtett zugból hirtelen előttem termett a " szent " medve. Bár szürke volt, termete mégsem jelentéktelen. Vicsorgó pofával állt két lábra, és félelmetesen üvöltött. Tudtam ki ő...