Életfonal

Egyedül járok egy hídon, alatta habos folyó zúg. Nem nézek hátra, tudom, ott lohol a Semmi mögöttem. Éhes szájából fúj a keserűség szele. Lenézek a hídról. Hívogat, de nem engedek a csábításnak. Még nem jött el az ideje. A maró hideg elől a túloldalon tátongó barlangalagútba menekülök, a napfénye egyre kevésbé kísér óvatos utamon. Amint beljebb haladok, hallom a felettem helyenként megbúvó kürtőkből alázuhanó esőcseppek hangját. Érzem, a mellvértemben a félelem szorít magához. A sötétben megbotlok néhány kavicsban, ki akarok térni előlük, de mindig a lábaim elé kerülnek. Lehajolok. Megnézem. Egy darabjaira törött cserépbögrének néhány darabját vélem felfedezni tenyeremben. Látok rajta néhány képmozaikot. Nincs türelmem összerakni a megcsonkult ábrákat. Tarisznyámba helyezem az apró részleteket. Folytatom utam az ismeretlen mély felé. Lábam egy újabb tárgyat rugdos. Ezt már fájlalom.

Sarum is elkopott az úton, mégis meghajlok, és kezembe veszem az újabb ereklyét. Egy ódivatú, régi kovácsoltfém kulcs az, melynek feje egy tükörben elrejtett titkos jelet takar. Ezt is szütyőmbe helyezem, és baktatok tovább. Kellemes emlékeket idézek, hogy melegítsem testem. Energiát és erős rózsaillatot érzek. Egy helyen erősen beszüremlő fénysugarat látok. Arra veszem az irányt, meggyorsítom lépteim. Értetlenül állok a tény előtt. Egy rózsabokor. Eszembe jut egy mondás, amit valaha egy tanítom mondott: Nem létezik puszta gonoszság, mert akkor már nem lehetne annak nevezni, valami jóságnak is kell léteznie ahhoz, hogy különbséget lehessen tenni két fogalom között.

Ez az egyetlen reményem. Látom, hogy a növény is védekezik. Tüskéi megérzik a pusztító szándékát. Lelkem a halott nyugalmát tükrözi. Megérintem. Szinte simogatom ujjaimmal, gyengéden. Ujjaim közt egy ága porrá morzsolódik a gyönyörtől, majd széthajolnak ágai, és egy rejtekajtó pattan fel. Kíváncsian lépek beljebb. Nem a haláltól félek, hanem valami mástól. Ami még nálam is hatalmasabb. Az újabb alagút melybe tévedek, sokkal világosabb, bár eléggé homályosan látok a ködben. Egy szemem elől rejtett zugból hirtelen előttem termett a " szent " medve. Bár szürke volt, termete mégsem jelentéktelen. Vicsorgó pofával állt két lábra, és félelmetesen üvöltött. Tudtam ki ő.

Mindig is éreztem, hogy egyszer találkozni fogok vele. Lekaptam vállamról az apámtól örökölt drágakövekkel díszített íjamat, és megsebeztem vele a fenevadat. Fájdalmában hörgött, majd négy lábra ereszkedve megrogyott, és már nem volt számomra ellenfél. Tudtam, hogy szenved. Pontosan úgy, ahogy én, lassan szabadul meg kínjaitól. De nem vártam meg haláltusáját, még megszántam volna, és végleg végeztem volna vele. Láttam szemében a könyörületért való kérelmét, de én behunytam szemeim és elhaladtam mellette, tehetetlen dühében utánam kapott, magával akart ragadni. Füleim remek képességének köszönhetem, hogy időben érvényesültek reflexeim, így elkerültem hatalmas mancsát. A sírása még percekig zakatolt agyamban. Az alagút egy terembe vezetett. Nagy volt, fényes és tele volt drágakövekkel, kincsekkel. Néhány csontmaradvány azonban megtörte a látvány kápráztató varázsát. De már akkor vonzott valami a titok iránt, mely a fényt adta. A terem közepén egy kőkút emelkedett ki, a pereméhez, kőlépcső volt durván egymásra építve. Az északi peremén egy kőből mintázott medveszobor állt ki. Újra emlékeztem. Egykor ez lehetett az odúja.
A medve hálóterme. Most már a titok is elillant. A szobor szájából láva ömlött a kútba. Halkan fortyogott a kút belsejében. Még nem készült kitörni.

Most vetettem pillantást a környező falakra. Szabályosra faragott sziklák voltak. Felvettem egy méretes fadarabot, belemártottam a gőzölgő masszaféleségbe, és lángra gyújtottam, hogy közelebbről vizsgálhassam meg a falakat. Sorra vettem őket. Majd a nyugati oldalon hieroglifákat világítottam meg. Mindig érdekelt az ősi kultúra. Nem ismertem a nyelvet, mégis érzéseim megadták az értelmét, és szinte hangosan mormoltam magam elé, hogy tudatosítsam a szöveget: Keleten, ahol minden újra ébred, megtalálod majd a reményt, de óva intelek attól, hogy haraggal, gyűlölettel, irigységgel térj oda, hol békés világ kapuja kitárul, mert villámok tépik szét törékeny tested. A megoldás kulcsa a te kezedben van. Most még visszaléphetsz. - szólt az Írás. Már csak pislákolt a fáklya, mire megfejtettem az üzenetet. Ettől nem kellett félnem. Üres lelkem nem táplált semmi ártót.

Mikor visszatértem a keleti oldalra tisztán láttam, amit az írás előtt eltakart a fal előttem. A Szent medve képmása vetült a falra. Díszes ruhájában legyőzhetetlennek tűnt. Kezében falból kiálló villámot tartott, mely sárgán izzott, elrettentve földi halandót. Felvettem életbalzsammal átitatott bőrkesztyűmet, és hirtelen megrántottam, égéstől tartva. Felpattant egy apró nyílás a kar alatt. És ráébredtem a kulcs titkára: A sorsát mindenki maga irányítja, de csak egy megszabott kereten belül. De felismerem-e magamban időben a korlátokat? Ezzel a kérdéssel nem tudtam kellőképpen foglalkozni, mert a kulcs már a zárban fordult. És a fal jéggé fagyott. Pillanatok múlva elolvadt, és fojtogató fény robbant be a terembe. Szemeim könnybe lábadtak, majd egy másik világba léptem.