A halál kilovagolt perzsiából

Egy torony. Fel alá járkálok a lépcsőkön. Csigalépcsők. Lépcsőn fel, lépcsőn le. és Ablakok. A Fény. színes látomások. Ahogy fel alá járkálok meztelen lábfejemet nézegetem. Egyik fényes foltból a másikba lépek. Az apró szőrszálakon megcsillannak a napsugarak. A tenger illatát hozza be a szél, a sirályok rikoltásait. Bár ők azt hiszem csak a képzeletemben éltek. Benépesítik egyedüllétemet. Színes képek a fejemben... piros négyzet rajta átlósan keresztülfutó kék vonal. Fény. Homályos, elmosódott alakok a háttérben. Halvány narancssárgák. Pára. Látomások... És csak járkálok fel-alá. Ajtók. Mögöttük sötét levegőtlenség, ablaktalanság. És emberek. Én tudom, mit akarnak. Megfojtja őket az ablaktalanság, a levegő, a szabadság hiánya, a magány, hogy mindannyian más szobában vannak egyedül. A szobákból nem léphetnek ki, nem tudnak járni. Csak nekem van szabad bejárásom mindenhová. Fel-le a lépcsőfokokon. Fénybe, ki a fénycsíkokból, be, átlépve rajtuk, be, ki... Nekem csak ők vannak. De nekik senki sincs. Tudom mire vágynak. Én is arra vágyom. És megentettem őket. most mentem meg őket vagy meg fogom őket menteni. Nem tudom mikor, volt, van, vagy lesz-e. Kinyitottam minden ajtót. Sorban, lentről felfelé. Bementem a szobába, átöleltem és felemeltem. Alig bírtam el. Épp csak a legközelebbi ablakig volt erőm mindenkit elcipelni. Az ablaknál megálltam, mégegyszer szorosan megöleltem, azután elengedtem őket. Ők részei lettek a fénynek, a sirályok rikoltásainak a fejemben, az egymásba alakuló színeknek és formáknak. Engem nincs, aki megöleljen. Végre egyedül maradtam.