Állapot

Haragszom. Magamra és rád. Dacos kölykökként viselkedünk csak azért, mert ismét lekerült a szemellenzőnk. Nem ez az első alkalom. Mégis jobban fáj mindennél…
Sosem beszélünk komoly dolgokról. Fájdalmakról, igazi örömökről… Rólunk.
Csak szavakat ejtünk ki a szánkon. Hagyjuk gyülekezni a feszültség erőit, hogy aztán gigantikus robbanásban valamit leromboljanak. Majd felépítjük újra… Ugyanazokkal a hibákkal.
Nem tudunk és valljuk be, nem is akarunk ezen-azon javítani. Bebújunk a „sajnálom, ilyen vagyok” paraván mögé és azt hisszük, elintéztük a dolgot. Belefáradunk újra és újra.
Fáj.
Piszkosul.
Ha elmondhatnám…
Nem akarom. Nem akarok beszélni. Nem tudok beszélni.
Máról holnapra. Egy tüske, egy szálka, egy akármi miatt.

Túlbonyolítjuk? Sokszor ezt érzem. Adott egy probléma, oldjuk meg! Miért nem ilyen egyszerű mégsem? Tegyük azzá!
Hibáztunk. Hibázunk. És még mennyit fogunk!

Sajnálom. Ha elvesztem a fejem…
Már megint magyarázkodom. Nem akarok magyarázkodni. Neked? Aki elvileg ismersz?
Éljünk boldogan! Külön életet.
Belefolyunk egymás életébe. A sajátunkként kezeljük, elfelejtve azt a tényt, hogy csupán kívülálló szemlélődők vagyunk…
Újjá szeretnék születni. Nem, nem csak képletesen - pedig másként nem fog menni, legalábbis egyelőre -, hanem tényleg! Ártatlan gyermekként tekinthetnék a világra. Tudatlanul…

Itt vagy még? Hol vagy? Hova bújtál? Biztos elbújtál, de úgyis megtalállak! Nem vagy sehol. Eltűntél. Elmentél. De mikor? El sem köszöntél…
Ugye itt voltál? Ugye láttál, hallottál? Emlékszem, hogy itt voltál! Beszéltem hozzád! Megérintettelek! Szólni is akartál, de csak mondtam a magamét! Nem értem. Miért mentél el?
Lehet, hogy mindig egyedül voltam?