Történetek

Keleti pályaudvar álmában keservesen nyöszörög, az óra elüti az éjfélt. Hét utas vár a szoborrámerevítő hideg éjszakán. Az utolsó járat késik. A hét utas mind különös figura. A gépi síri hangú mérnök, aki túlélt egy gégerákot, most a fejében lelkendezik egy újabb tumor. Fiatal suhanc, aki egy mesebeli disznóval ment kincset lelni és már nem tér haza...

A háttérből irányító edzőtök vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciás. A fa szerettem volna lenni, amiből a jászol, a bárka, a kereszt készült. Jelentéktelen, de egyszersmind óriási jelentőséggel bíró. Viszont itt és most csupa cselszövés vagyok. A cél miatt átkalapálom az eszközt, mert ha ma éhen halunk, holnap ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? ...

Kellemes érzés, ahogy hozzáérintem remegő kezemhez a rozsdás pengét, mi még mindig úgy néz rám, hogy meg tudna ölni. Körbenézek. Talán utoljára. Rajta! Végig húzom kezemen. Csuklómnál. Hosszába, keresztbe. Félve. Nagyon félve. Lehet talán mégsem kéne. De már belekezdtem. Nem tudnék így az emberek szemébe nézni...

Most ha csak egy pillanatra is, de felrémlett előtte a régi társ képe, az enyhén szőke nagyon rövid, szinte egy-két milliméteres haj, a halványkék szemek, és az az idióta terepszínű katona nadrág, amit mindig viselt a fiú. Még csak hozzá sem lehet mérni Őt a mostani barátjához. Egy lapon sem lehet őket említeni, sőt a mostani párjának még a bokájáig sem érne fel...

- Elnézést, kisasszony.
Ekkor találkozott a tekintetünk.
- Igen?
- Megkérdezhetem: miért ül itt?
- Nem értem... csak nem baj, hogy itt vagyok?
- Nem, félre ne értsen. A legkevésbé sem. Mindössze annyiról van szó, hogy nekem úgy tűnt: vár valakit. Igen régóta.
- Az meglehet.
- Akkor hát igazam van? Vár valakit? ...

A Horda tagjai sötéttermészetű lények voltak. A harcos orkok, akik a seregek első soraiban küzdöttek, és az éjtündék, akik hátulról, a mágia segítségével járultak hozzá a Horda erejéhez. Jelentősnek számítottak még az oldalukon a taurenek, viszont ők nagy távolságra éltek a szövetség tagjaitól, így kisebb összecsapásokon kívül, jelentősen nem járultak hozzá a háború menetéhez...

Krisztián visszarántotta kezét, de Domi hirtelen megmarkolta a gömb felszínét.
Ekkor hirtelen összerándult, szemei kifordultak, egész teste remegni kezdett. A lányok felsikoltottak. Domi ijesztő hörgést adott ki magából, úgy tűnt, mintha áram haladna át testén. Arca eltorzult, szája habzott, közben görcsösen kapaszkodott a gömbbe...

- Nem, de van itt még valami a hangon kívül. Kérek egy lámpát! - ekkor Hanna átnyújtotta neki a fényforrást. - Futás közben észrevettem egy különös sziklaformát, ott szememben a falon- mutatott Domi, az előttük lévő fal felé miközben bekapcsolta a lámpát, majd odavilágított. Ekkor döbbenet lett úrrá a csapaton. A sziklából egy 12 méter magas, hófehér szobor állt ki. Ősrégi lehetett, ezt a repedésein, és lemállásain látszott. Egy harcos szobra volt, ki jobb kezében lándzsát, míg bal kezében...

Gyerek vagyok. Kicsi még az élet dolgaihoz, de már láttam mi az a fájdalom, ami az élettel jár. Apukám, és Anyukám szerették egymást régen, azt hiszem, mivel én megszülettem. Vagy ez a két dolog nem függ össze? Igen én még kicsi vagyok, nem értem...

Csak egy átlagos nap volt. Amikor, megkaptam, a legszebb dolgot, amit csak lehetett, ajándékot, egy „fényképezőgépet”. Bár, volt egy hibája, hogy csak egyszer használhatós volt, azaz csak egyetlen egy „képet” lehet vele készíteni. De ez a „gép” akkor is nagyon fontos volt számomra, eszembe se volt elpazarolni, azt az egyetlen egy „képkockát”.
Keresek valamit…