Srác

Már megint a halál szót suttogják fülembe. Halál? Szebb jövő. Nincs utána gyűlölet, irigykedés. Nincs semmi. Csak nyugodtság. Az alagút végén a fény integet és hív magához. Hát lépek. Az ajtót magam mögött bezárom kulccsal… végleg. Egyedül vagyok a gondolatommal. Gondolat? Halál. Kecsesen véget vetni az életemnek, nyugodt elmúlás. Büdös rohadás. És csak mondják a hangok: gyönyörű halál, gyönyörű. Dobjam ki testem vonat alá? Lökjem le magam a magasból az ocsmányság földjére? A Világba? Az élvezetet vezessem testembe, míg ott át nem változik gyűlöletté? Gyűlölném magam! Gyűlölném magam, mert tudnám, azért vagyok itt, mert gyenge vagyok. Gyenge? Vagy csak egy szar, hülye gyerek. Öngyilkosság. Öngyilkosság bazdmeg: Gusztustalan, szánalmas, értelmetlen.
Mint én.

Borotvapenge kacsintgat rám a sarokból. Csinos, éles. Nyugtató a látványa. Hm, egész érdekes így közelről. Hideg, hűvös. Így már barátságtalan. Látszik a szemén, hogy már most utál. Már megbántottam. Hát… nem csak Őt. Ennyi. Ez vagyok. Mindenkinek fájdalmat okozok, mindenkit megbántok. Jobb lesz ez így nélkülem. Így. Nélkülem. Halk zene? Chill? Nyugodt. Szép. Ez a penge, szúrós tekintettel figyel. Vár. Vár, hogy vágjam vele ereim, hogy simogassam vele magam. Hogy dédelgessem bőröm. ÍGY? Kellemes érzés, ahogy hozzáérintem remegő kezemhez a rozsdás pengét, mi még mindig úgy néz rám, hogy meg tudna ölni. Körbenézek. Talán utoljára. Rajta! Végig húzom kezemen. Csuklómnál. Hosszába, keresztbe. Félve. Nagyon félve. Lehet talán mégsem kéne. De már belekezdtem. Nem tudnék így az emberek szemébe nézni.

Csöpög a vér. Csurog a kezemen. Kopott nadrágomba beleivódik. Elég érdekes ez a dolog, ez, ahogy az ereimet cincálom. Most már nem érdekel, beteges módón elkezdem vagdosni a kurva pengével a kezem! Egyre érdekesebb. Talán nem nevezném ezt fájdalmasnak. Egyre jobban csurog a vér. Már megállás nélkül folyik. Vérzem! Szétszaggatott kezemre rádobok egy koszos, foszlott rongyot. Kezemről, ujjaim végéről csöpög a vér. Hallom, ahogy cseppen. Pont úgy, ahogy a szívem dobog. Egyre lassabban. Most jövök rá igazán, hogy milyen helyen vagyok. Ez a kopott, poros szoba… az én szobám. Undorító látvány. Sápadok. Látom magam, ahogy sápadok. Repülök is. Legalább is úgy érzem. És a szívverésem nagyon halk. Hát akkor most nézek körbe utoljára: Látni akarom, mit fogok itt hagyni. Mi az, ami miatt nem bírtam tovább. Bár egy fényképet magammal vinnék. Az egy emlék, aminek a puszta gondolata is már boldoggá teszi egy napom. Ami miatt elsúgnám azt halkan, hogy: szép az élet!