A párhuzamosok a végtelenben találkoznak

Snittek a „A sírás gyógyító ereje” , a „Vesébe látó” és „A zűrből pottyant lány” című irományaimból.


Mottó:
Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet.
És attól pocsék, hogy meg is történik.
(Grafiti)

Apa asztalos volt, de verseket is farigcsált. Órákig ültem a műhelyében, belélegezve a finom deszkaillatot. Gyakran túlgyalulta szabványtermékeit, amikor gondolatai, mint rúgkapáló ménes szétnyargalásztak. Olyankor soha nem káromkodott. Viccet faragott saját szórakozottságából. Mellényzsebében mindig tartalékolt csokoládét. Minden tavasszal virágot szedtünk, a temető melletti kiserdőben. Apa szorosan markolta kezemet haza felé, szinte már fájt. A kapuban engedte csak el. Lélekszakadva vittem a csokrot anyának, de ő a zsémbelésével lehervasztott.
Apa soha nem fukarkodott a dicséretekkel. Az ö kis hercegnője voltam.
- Milyen szép a hajad - mondta őszinte áhítattal a hangjában, mikor már félméteres, dús csikósörénnyel szaladgáltam. Anya viszont megsokallta a reggeli, hosszadalmas hajtépő tortúrákat és fiús frizurát rendeltetett számomra…
Esténként apa mesékkel andalított. Soha nem olvasta őket, csak ripsz-ropsz improvizált. A befejezést pedig mindig rám bízta. Nagyokat nevetett az izgalommal hadart heppi-endjeimen. Ahogy nőttem, egyre több valós történetet is megosztott velem: A bátyám a virágos erdő mellett nyugszik. Akkor halt meg, mikor én épphogy megfogantam. Az úttesten maradt féknyommal a mellén. Kezecskéjéből kihervadt a virágcsokor.

***

Idő van - dörren rám a titkárnő hangja a telefonban- Mindenki csak rád vár.
Már megyek is- trillázom félrevezetésképpen, de ideges vagyok. A hyper-szuper-éjfélig-készülős jelentést a nyomtatóba küldöm, a színes grafikonok kavalkádjával együtt. Csak a grafikonok iránya aggodalmat keltő…
Fantasztikus vagyok-suttogom- és megfújom a kész papírt. Száradjon csak meg a „tenta”! Az irodaház felé veszem utam. A multik szentélyébe, ahol gyönyörű szép kultúrák, évszázados történelmek, magasztos eszmék vesszeje találkozik, erős kerítéssé összefonódva, kizárva az avatatlan szemeket. A meeting room már romokban hever, pedig még sem léptem. A Big-Boss egyenesen a ködből jött, nem nyújtja kezét és pár perc múlva már, a fejemet követeli. A jelentésemet elhajítja, a grafikonok csecsemő-sírást hallatnak a kosárból. A pöti francia szimpatizál velem, ő kissé gyengédebb hangon nyomja nazálisan és raccsolva az angolt, aztán hevületében már:„La derhnyijé sanszot” rikolt .
Micsoda paradoxon sanszot emlegetni és egyben utolsót, reménytelit és punktum, itt a vége fuss el vélét- gondolom cinikusan.

Utána még tétován felém küld egy műmosolyt, és „mongyő ma pöti Marhít”. Hiába enyhíti a feszültséget, nagy a baj, érzem én, még a vizeletem is csíp az utóbbi napokban, nem csak a kialvatlan szemem csipája.
A big-big nem ismer pardont ilyen esetekben, ha nem szedem ráncba embereimet, tudatja szigorúra vett fancsali ábrázattal, elbúcsúzhatok a cég adta egzisztencia-bástyától. Sajnálkozom, szabadkozom, magyarázom a bizonyítványom tőmondatokban. Kapkodva keresem az agybarázdáimban megbúvó szakterminológiát. Nem tudom szépíteni a valóságot. Anyanyelvemen már rég kivághattam volna magam szófacsarós- hasonlítós- közmondásos- félműveltséges-ironikus mondat- költeménnyel. Nem megy. A nyelvtan kusza hálójában vergődöm. Jó igeidőt akarok létrehozni, a megfelelő szórendet akarom glédába állítani, de sarokba szorítom magam a görcsös megfelelni akarással. Rómeónak és Júliának könnyű dolga volt. Shakespeare adta szájukba szavakat, de én nyelvkönyvekből és szótárakból tanultam, no meg tanárom dögunalmas magyarázataiból, a száraz- mű- lengvics-t, a hivatalos, nőnemű és hímnemű franciát meg kazettáról, mikor a mikrobarázdát még csak nyugaton szántották és táncba hívott, la franszé intonációja és megcsapott a nüánsz szó tarka, mezei virág illata.
A lényeg, hogy számokká és százalékokká degradáljuk az emberi kreativitást. Nosza, rajta kispajtások, építsünk együtt piacgazdaságot pisakásából, a posztkommunizmus kutyagumis homokozójában! Meghunyászkodom és ígérgetek. Merő alázat vagyok, megalkuvásra váltó egykori rebellis, megszeppent eretnek a máglyarakás előtt és bőrömet féltve- a komfortizmus elvesztésétől– meghasonulok. Visszavonok mindent, amit eddig gondolni is merészeltem, még az álmaimat is, tessék, csak, tessék, hölgyeim és uraim, méltóztassanak csak cenzúrázni!

***

Egy éjszaka veszekedésre ébredtem. Apa méltatlankodott a szomszéd szobában.
- Csak nem vagy féltékeny a saját lányodra, ez felháborító- ordította.
Azon az éjszakán az összes tündér és mesehős az én szűnni nem akaró könnyeimet törölgette.
Apa ezután már nem puszilt meg, nem lovagoltatott a térdén, sem a versei rímein. Grimm tesók vagy Andersen sokadik leszármazottja? Már nem kopogtatott pontban nyolckor az ajtómon.
Mivel sokáig kimaradozott, néha a vacsoraidőt is elmulasztotta emlékébe vésni. Anya ekkor utána küldött. A füstös kocsmában vártam néhány órát, hogy apa befejezze a biliárdot, a sakkjátszmát vagy a kártya-partit. Apa nem volt versenyző típus. Nem az adrenalinért, az endorfinért játszott. Közben, poénjai cikázva gurulgattak, mint a golyók, amiket rafináltan kispekulált mandinerekkel a lyukakba küldött. Tudtam, hogy apa a joker a pakliban. Mindig engedte ellenfeleit győzni, de az utolsó pontig csigázta őket. Hatalmas büszkeség töltött el, mikor eme titokra rájöttem…

***

Elena, a marketinges, rációs pillantásai hoznak vissza a ridegbe. Elena, alias széltyúk, a széljárás fenomenális szakértője. Nincs menekvés, ő a földre szállt törtetőművész. Teátrális attitűdjei könyörtelenül lecsapnak, ahová csak gyarmatosító betette a virgácsait. Elena féltékeny rám, hisz a kis francia egy hangyányit is a védelmébe vett…
Ó jaj, nagy az én bűnöm, Szűzanyám ne hagyj el!
Ne félj Elena, nem pályázok a helyedre, brillírozz nyugodtan! Ódzkodom én nagyon a rivaldafénytől. Te vagy itt a díva. Megdolgoztál érte.
Csak bámulok, ahogy egyszerre két szókoszorút is fon, beletűz egy szarkasztikus megjegyzést és egy egetverő blődlit, aminek semmi köze a frenetikus angol humorhoz. De a Big-man kísértetiest hahotázik, a francia zavartan köhécsel, kord bársonya alatt megbúvó gumi- bugyija lehet, hogy kezd tele lenni.
Egyenesen Elena szemébe fókuszálok, lelátok a veséje nefronjáig.
Bakfisként szalad haza a szuperlátív bizonyítvánnyal. Büszke apát látok, aki dicsér, simogat, és szép jövőt jósol.
Változik a kép: Elena, mint eminens diák a kollégiumi ágyon zokog, A magányos cédrus együtt érzően pislog le a falon lógó kópiáról.

***

Egy este, apa balett cipőkkel és tütüvel a táskájában, állított haza. Az én kis balerinámnak- mondta a régi hangján és megpuszilt. Fura, erős lehelete volt.
- Vén bolond- dohogott anya.
- Vén bolond- szajkózta a tükör, ahogy illeg-billegve elé álltam…
Apa erre belepancsolt a fényes tükörfelszínbe. Egy jobbegyenessel.
Száz és száz csillámló tükörcserép csörrent szét, furcsa geometria alakzatokat utánozva.
Anya jajveszékelni kezdett valami babonáról…
Azon az éjszakán apa héliumot "pumpált" léghajójába. Egy kilencmilliméteressel.

***

Rezzenéstelen arccal nézem Elena patetikus mimikáját. KI-rúg-ni, ki-rúg-ni skandálják a szemhéjai ijedt repkedései, viszont szája kísértetiesen mosolyog: kígyónyelv búvik elő. Egyik ágát még egyszer, csontig nyomja a nagy főnökbe, a másikat gúnyosan rám ölti. Vigyázz, a kígyótipróval ülsz szemben!- lövellek felé egy rosszalló pillantást.
De már szánni kezdem a boldogtalant, tekintetünk újfent találkozva a nagy asztal közepén: szánalmas kis pankráció. Feladom, sőt a minden titkok tudója mosoly kiül arcomra. Güberlieim is szolidárisnak mutatkoznak.
Ultimátumot kapok, nagylelkűt a köbön. Holnap hajnalig kell életet lehelni a króm-monstrumba, ami ha nem fogja okádni a szabványtermékeket, lehet, hogy transzportálva lesz még keletebbre. Ha eláll a csendes dollár-eső, elfogy a válium és a befektetők bosszút esküdnek álmatlanságukban.
Távozhatok. Ők tovább maradnak. Csócsálni a szavakat még a hátam mögött. Kivesézni…

***

Anya ezután teljesen átköltözött az Antarktisz túloldalára, én pedig bezárkóztam olvasószobámba. A kúszó kis növény indái hamarosan a könyvek irreális és túldimenzionált világában kerestek kapaszkodót, fény és melegség után áhítozva, nyúlánkká és törékennyé nődögélve. A legkisebb fuvallatra is érzékenyen reagálva.

***

Míg a fehér iroda házból elérek a termelőcsarnok szürke épületébe, különös metamorfózison suhanok át. Az imént még porig aláztak, földbe döngöltek, lapos kővé tiportak. Pár méterre volt szükségem, hogy gránit-tömbbé magasodjak. Összetrombitálom a maszatos gitt-egyletet az emeleti étkezőbe. Abszolút kezdők és több éves gyakorlottal felvértezettek ugyanarra a problémára kattanva. Napok óta kézikönyvvel eldőlve. Miért is a masinériák megbokrosodása, miért az összes logika bölcsőhalála? Filctollal felfegyverkezve várom az utolsónak érkezőt és indulhat az attrakció. Tények, puszta tények és meztelenre vetkőzött tények feliratkozása a mappára. Ez kevés, nüánszokra vagyok éhes. Kulisszatitkok hol lapítotok? A csend belefricskáz mindannyiunk lógó orrába. Manipulálni nem lehet, elég, ha egy ember átlát a szitán és game over, kampec, gyorshalál a pályán. Tudom, mindenkinek van valami a tarsolyában, még ha sumákoló kis kérdő- mondatban is teszi fel, utolsó mentsvárként. Megadom a kezdő rúgás-t, a legkimagaslóbb belefejel, a legszakavatottabb beledekázik. A legtapasztaltabb berúgja a szabadrúgást. A bátortalan nekirugaszkodik egy szögletrúgásnak, a hezitáló egy tizenegyesnek. Kínosan ügyelek, hogy mindenki érinthesse a labdát. A sikerélmény szárnyakat ad, csak ne merészkedjünk közel a Naphoz. A magabiztossal egy az egyben tartom a szem kontaktust, a még ingoványos talajon lépkedő monológjánál, mappámba nézve jegyzetelek. Dadogva kezdi benyomásai, megérzései, sejtései, bátortalan, kusza mondatokká gyurmázását, majd bátorító bólogatásaim és hümmögéseim hatására retorikája kiteljesedik.

A háttérből irányító edzőtök vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciás. A fa szerettem volna lenni, amiből a jászol, a bárka, a kereszt készült. Jelentéktelen, de egyszersmind óriási jelentőséggel bíró. Viszont itt és most csupa cselszövés vagyok. A cél miatt átkalapálom az eszközt, mert ha ma éhen halunk, holnap ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?*
Magam vagyok a megtestesült figyelem, a legapróbb részlet se pottyanjon át a szűrőn észrevétlenül, a pillanat törtrésze alatti elbambuláskor. A használhatót bekeretezem, a számomra kevésbé jelentőset viszont perspektivikus céllal nem húzom át. Egyetértések fülemnek kedves intonációja zeng baritonokban, basszusokban, amiben az én mezzoszopránom, csak elhaló kánon. A vitatkozó differenciák feltörő tenorjába lecsap altom ámenje… Egy idő után megtaláljuk a közös hangot és az egész sebtében komponált zsoltárt, a Halleluja földöntúlian zengő malasztjával fejezzük be.
Komoly kommandó-csapat ereszkedik alá az emeletről. A füst- üvegajtó rejteke mögül az elégedettség mosolyával cirógatom immár kiegyenesedett hátukat… és büszke, magányába süppedő trénerként, az ifjonc-izzadtság- és sikerszagú „öltözőben” maradva mélázok még, nem tudom mennyi ideig…

Néhány óra elteltével minden probléma nyakára megoldás- hurok került, és minden túllihegőnek a fülcimpája mögé röhögtünk…

---

Szia- dörren rám ügyeletes gavallérom hangja a telefonba. – Mit csinálsz ma este, megjött az öcsém Amerikából, beülhetnénk a Speed-be iszogatni, harsogja egy szuszra.
Oké- mondom a zuhany alól kifutva, -„hála” a nedves tappancsaimnak, egy dupla leszúrt Rittbergert bemutatva a folyosó parkettjén. - de nem akarok zavarni. Hát, rég volt itthon. Van, mit megbeszélnetek. - szabadkozom tőmondatokban. Gyere, iszunk egyet, kaptam egy kis prémiumot, meg hátba veregetést, van mit ünnepelnünk. - Gratulálok, amúgy jól vagy? –kérdem…
- Hát persze, kitűnően, soha jobban, még edzésem lesz nyolcig. Tehát kilenckor a Klubban, pontos legyél ám, ne úgy, mint máskor- sípoló hang jelzi, hogy nem tűr ellentmondást.
A pontosság a királyok erénye, sóhajtom, de én királynő vagyok…
A séró belőve, a smink tökéletesre maszkírozva, a ruci éppen hogy takar, indulhat a móka, van mit leöblíteni az angol WC-n.
A Speed -klub villogó neonjaival nemcsak minden pillangót, de minden lárvát is belsejébe csábít. Kosaras sztárom, egy korán kopaszodni készülő alacsonyabb kikent-kifent ficsúr társaságában fogad. Kölcsönős körbeköszöngetés, puszi-nyuszi, koccintás az öcskös kedvenc italával, utána egy emberként hallgatjuk gavallér uram élménybeszámolóját. Hogy hárított ma, munkában a dicséreteket, edzésen a szimultán ellenfelet. Hallgatjuk és közben az Übermensch-re, asszociálok… A standardon felüli embernek vagyok a játékszere immár fél éve.-kúszik át agyam jobb féltekéjéből a balba, egy magát alig-alig vonszoló gondolat, úgy, mint az úton félig elgázolt kisállat, ami még az árok menedékében és gyógyfüveiben bízik.
Az öcskös szóhoz se jut, de ez nem az én hibám, ráterelném én a témát, de nem sikerül. Feldühödök Herr Überre és amikor éppen levegőt vesz, ráordítok, valami bődületes, állati hangon.
-Miért nem vettél nekem soha csokit?
Döbbenet körülöttem, de még nálam is, ez én voltam?
A pulthoz bénázok-rendelek négy börbönt, egyet azon melegében letaszítva, és visszahuppanok a testvérek közé. Hörpintünk, egyszerre, mintha mi sem történt volna, de bennem valami kezd csúnya alakzatot ölteni. A testvérről kiderül közben, hogy meleg és egyetemi tanár élettársa jóvoltából kinn él Floridában.
Furcsállja, hogy meg sem lepődök, nem tudom miért kéne szemöldököt felhúznom, vagy homlokot ráncolnom. Azon inkább meglepődöm, hogy ő kérdez rá, milyen napom volt ma, nem a tisztelt bátyja. Tömörre fogom a beszámolót, most jobban érdekel az ő szövege. Rokonlélek a lelkem, akkora szíve, van, mint egy kékbálnának, de sajna a nagytestvérnek meg annyi sütnivalója sincs, mint egy dinoszaurusznak.
Letorkol, gúnyolódik, állandóan fölénk kerekedik. A fájdalmas felismerés, hogy megint elherdáltam hat hónapot az életemből, újabb börbön ivásra mozgósít.
Visszaülve, még mindig csak a kistesóra vagyok tekintettel, de az agyba besurranó alkoholpára a másik énemet hirtelen kiszabadítja a jólneveltség karámjából.
- Soha nem vettél nekem még egy nyamvadt kis virágcsokrot sem- rikácsolok fúria és hárpia hangon egyszerre, elkeseredetten igyekszem érthetővé artikulálni a szívemből feltörő reklamációt.- Hogy a fenébe lehet, hogy egy fejjel közelebb vagy Istenhez, mégis ilyen tapló vagy?
A vérplazmák hőmérséklete vészesen zuhanni kezd mindkettejük véredényeiben. Agyvizem forráspontjához ért, benövésre váró kutacsom alatt… Faképnél hagyom az elképedteket.
Rohanva indulok a bejárat felé, a lépcsőkorlátba invalidusként kapaszkodok. Az illumináltság gonoszul hinta-palintáztat.
A friss levegő már jótékonyan segít a sikeres pályamódosításban. Az alkohol elevátorként hozza fel elásott fájdalmaim göröngyeit. Sakál-hangon üvöltök és temetési, vad zokogásban török ki. Három teljes kilométer kell ahhoz, hogy változzak, először csendes sírásba süppedek, majd hüppögésbe. Végül már csak szipogok. Felnézek a cirkuszi sátor csillagos kupolájára.
-Istenem, vajon melyik bolygóra száműzted a másik felemet?
A Göncöl szekéren apát látom, mögötte hatéves forma gyerkőccel. A kiscsávó, aki szakasztott apa, csak miniatűrben, két biztonsági övvel van rögzítve.
-Sajnálom apa, látod a hercegnődből nem lett királynő…
Apa nem bólogat, nem rázza a fejét, csak a hosszú ostornyéllel meglök egy csillagot. A csillag neki csapódik egy másiknak, az meg egy harmadiknak… Csillagpor hull alá, egyenesen a fejemre, koronává alakulva…

Szombat reggel a porszívó duruzsoló hangjára ébredek. Anya, elfojtott fájdalmában a porszemekkel párbajozik. Riadtan nézek az éjjeliszekrényre, nincs meg a koronám, „csak” egy rombusz alakú tükördarab ejtőzik magányosan. Belenézek. Kócos, dús hajamon aranylón fénylik valami, alig észrevehetően.
Kivonulok a konyhába, a tükörcsonkot lazán a szemétbe hajítom.
Villásreggeli az asztalon, anyám szótlanul néz. Tekintetünk az asztal közepén: két,
-minden titkok tudója- fáradt mosoly, lazán átölelkezve.
-Anya- szólítom halkan- köszönöm, hogy megedzettél.
S megfogom a teáscsészén melegedő jégcsap ujjakat.
Mintha hegyi tavacska felszínébe néznék. Ugyanazok a tengerszemek, ugyanazok a kiálló járomcsontok.

Csak a könnyei súlyosabbak.



* Az eredeti idézet: „S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!”
(Nagy László)