Az állomáson

A lány ott ült a vasútállomáson, a büfé melletti padon, lábai előtt a bőröndjével. Nem evett semmit, nem ivott semmit, még újságot sem olvasott. Egyszerűen csak ült ott, és nézett ki a fejéből. Fogós kérdés. Már, hogy mióta csinálta ezt, vagy épp: hanyadjára? Senki sem tudja pontosan, de már húszat legalább számoltunk. Mindig ott volt, a vágányok közt. Sétálgatott, pihent, néha elgyalogolt a pályaudvar végébe, néha pedig csak a bejárat előtt toporgott. De mindig ott volt. Sosem kellett elküldeni éjszaka, zárás előtt, ahogy várni sem kellett rá sokat a nyitás után. Ki lehet ő? Miből él? Mit keres ott minden áldott nap? Kire vár? És mi van a bőröndjében? Tömegével jöttek a kérdések a fejemben. Nem volt valami szép teremtés, de azért csúnyának sem lehetett nevezni. A többiek nagyrészt őrültnek tartották, és elhatározták, hogy kihívják rá a diliházat, annak ellenére, hogy még csak meg sem kérdezték tőle: normális e? Vagy csak a nevét. Pedig láttam a kérdést a szemükben, el sem tudták volna rejteni. De ők nem folytak bele ennek a lánynak az életébe. Én az egyik éjjel megpróbáltam. Odaballagtam hozzá. Kissé zavartan nézett, hiszen itt-tartózkodásai alatt soha nem szólította meg senki. Tizennyolc ha lehetett, kis jóindulattal. A haja gesztenyebarna volt, a szemei zöld színben ragyogtak.

- Elnézést, kisasszony.
Ekkor találkozott a tekintetünk.
- Igen?
- Megkérdezhetem: miért ül itt?
- Nem értem... csak nem baj, hogy itt vagyok?
- Nem, félre ne értsen. A legkevésbé sem. Mindössze annyiról van szó, hogy nekem úgy tűnt: vár valakit. Igen régóta.
- Az meglehet.
- Akkor hát igazam van? Vár valakit?
- Szeretné, ha igaza lenne?
Zavarba jöttem.
- Elnézést... én... nem értem.
- Még nem találtam meg az utam. Nem tudom, hogy merre kellene mennem. Nem tudom: melyik vonatra szálljak.
- Ez bizony komoly probléma. – mondtam, vigyázva, nehogy valami gúnyt képzeljen bele, és folytattam:
- Miért akar elmenni?
- Egy szóval sem mondtam, hogy el akarok menni.
- Igen, de nyílván szeretne valamerre tovább haladni. Elhagyni ezt a helyet, hogy újakat fedezzen fel. Vagy tévedek?
- Ide azért jönnek az emberek, mert érkeznek valahonnan, mert tartanak valahová. Mindenkinek megvan a célja, amit el akar érni. Magának is.
- Bizony... vannak dolgok, amiket tudom, hogy meg kell tennem, amikért küzdenem kell, mennem tovább.
- Na látja.
Nem értem be ennyivel.
- Ha nem megy sehová, minek a csomag?
Lehajolt, és kinyitotta a bőröndöt. Üres volt, úgy tartotta, hogy jól lássam. Majd visszazárta.
- Ezt nem értem.
- Ha értené, nem lenne itt.
- Igen... de miért üres?
- Csak üresnek látszik. Valójában tele van.
Kezdett egyre hűvösebb lenni. Összébb húztam a munkaruhát.
- Nem fázik? – kérdeztem.

Erre nem válaszolt. Talán, mert a válasz igen lett volna, de az is lehet, hogy érezte: ellenkező esetben búcsút mondok neki, hiszen már így is késésben voltam otthonról.
- Csak ül itt, minden nap, nincs célja, nincs élete... ne haragudjon, de én így látom. Szerintem maga nem is vár senkit, senki sem várja magát haza. Csak bolyong a világban. Ennek semmi értelme.
Most először mosolyodott el, társalgásunk kezdete óta, és most tette fel első igazi kérdését is nekem:
- Nem hozna egy kávét az automatából? Itt van rá a pénz. – nyúlt a zsebébe, és adta át az aprót.

Én nem mosolyogtam. De elvettem tőle a pénzt, majd elindultam, és egyre csak az járt a fejemben, hogy megint későn érek haza. A feleségem megint ki lesz akadva, a tévében megint nem lesz adás, csak hangyaháború, amire nehezen alszok el, de egyvalamiben biztos voltam. Hiába teszem meg neki ezt a kis szívességet, hiába viszek neki kávét, sosem kapok tőle normális választ a kérdéseimre. Sosem tudom meg, hogy miért csinálja ezt az egészet. Tévedtem. Bedobtam az érméket a készülékbe, hallottam a gépezet kattanásait, ahogy elfogadták a kérelmet, amikor megnyomtam a gombot, hallottam a műanyagpohárba csordogáló forró kávé hangját, éreztem az illatát. Úgy történt minden, ahogy azt megtervezték, ahogy funkcionálnia kellett. Még ennek a nyamvadt kávéautomatának is több célja volt az életben. Aztán megfordultam, és a lány már nem volt ott. Elment, vagy inkább: eltűnt. Kezemben a pohárral, fel-alá sétáltam, kerestem őt, de színét sem leltem már. Bármelyik bent álló vonatra felszállhatott, vagy egyszerűen ki is sétálhatott a pályaudvarról. Megnyugtattam magam, hogy másnap úgyis megjelenik majd, a szokott időben, ez az egyetlen dolog, az egyetlen feladat, amit rendszeresen ellátott, de ennek is vége szakadt.

Másnap egész nap az előcsarnokot kémleltem, várva, hogy a hideg kávét, valami csípős megjegyzéssel körítve átadhassam neki. Hiába. Eltűnt, végleg. Akkor komolyan elbizonytalanodtam. A munkámat, a házasságomat, és úgy egyáltalán: az egész életemet illetően. Leültem az asztalomhoz, és elkezdtem nézni a szürke embertömeget, amivel nap, mint nap találkozok. Az arcok ugyanolyanok voltak, a ruhák is, és a célok is. Mind egyforma volt. Az egyik munkatársam arra jött, és nevetve megkérdezte:
- Miért nem öntöd ki a kávét? Teljesen kihűlt az már tegnap éjjel óta.
Ránéztem a pohárra, ami előttem állt az asztalon.
- Nem. Egyáltalán nem hűlt ki. – feleltem.
Hagytam, hogy bolondnak nézzen, majd menjen a dolgára.

Vége.