Életre halálra (valószínűleg nem végleges cím) - I. II. III. fej

1. fejezet
A Mesemondó

A tűz fel-fel kapdosva nyaldosott bele a levegőbe, a sötét, nyári éjszakában. Halk beszélgetés hangja töltötte meg a teret, melyet megszakítva időnként harsány nevetés fakadt. A tábortűz körül, a földön foglaltak helyet a fiatalok és idősebbek egyaránt.
Látszólag mindenki nyugodt volt, mégis érzékelhető volt a feszült várakozás okozta zavar, némelyikük tekintete időnként átsiklott a többiekről az ösvényre, mely a táborba vezetett. Vártak, ezt a gondolatot erősítette, hogy a tűztől félméternyire, még a lángok hatókörén kívül, egy fa szék állt.
A fákon vierótok énekeltek vígan. Daluk végigsiklott az ösvényen, és mindezt azért, hogy belevesszen a sötétségbe. Ám az úton nem csak az énekesmadarak kórusai által megszólaltatott dallamok kavarogtak. Helyet szorított magának egy aggastyán cipője által keltett dobbanások sora, amint az út porát taposva haladt a tűz felé.
Mikor a többiek észrevették, mind csodálattal tekintettek felé. Az öregember megkerülve a tüzet, odasétált a székhez és leült rá. Testét barna vászon ing fedte, melyet szürke palást takart. Ősz haja, szürke süvege alól egészen háta közepéig zuhant alá. Ráncos ujjai közt, egy, az öltözékéhez megfelelően szerény, fa botot szorongatott.
Mindenki csak Mesemondó néven ismerte. Történeteit többen a környékbeli településekről kívülről tudták, de az övét senki sem ismerte.
- Dicsőség Neki! – hangzott el a köszöntés, melyet már századok óta használtak a Birodalomban élő emberek. Még arra a korra utalt mikor nem létezett semmi csak az Ősanyag, melyből az Egyetlen megteremtette a világmindenséget. Neki szólt a köszöntés hálaképpen.
- Dicsőség Neki! – szólt a válasz.
- Ezen az estén egy olyan történetet hoztam el nektek, ami nem csupán a fantáziám szüleménye, hanem maga a valóság, csak a mostaninál sokkalta régebbi. Kalandos utazásunk a történelemben közel ötszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza.

2. fejezet
Egy birodalom hanyatlása

Akkoriban Elderon uralkodott a Birodalomban. Minden ember szerette igazságosságáért, és tisztelte a harcmezőn nyújtott teljesítményéért. Ő egyesítette az ország területén, a folytonos harcokban egymástól elhidegülő hét embertörzset. Voltak, akik fellázadtak ellene, de a császár serege kisebb harcokban győzedelmeskedett felettük. Felesége, Elenore, méltó volt urához. Ő alapította meg az Elendírt, a harcos papnők rendjét. A rend nagy segítségére volt a seregnek a harcmezőn, mert gyógyító varázserejükkel erősítették azt, és kardforgatásuknak köszönhetően a közelharcban is helytálltak. Míg Elderon az ellenséges erők ellen harcolt, addig a császárné vigyázta a fővárost, Galdort.
Uralkodásuk ideje alatt a Birodalom virágkorát élte, ám a béke nem tarthatott sokáig…


Az emberek legnagyobb ellenségei az orkok és az éjtündék folyton rettegésben tartották portyázásaikkal a Birodalom külső területeit, de ezek a támadások egy idő után hirtelen alábbhagytak, mígnem számuk elenyészett. Pletykák láttak napvilágot ennek okáról, melyek közül sok csak mese volt, de egy komolyan aggasztotta Elderont és tanácsosait.
A szóbeszéd szerint egy különös betegség terjedt el Bűzmocsárból kiindulva. Akiket a Kór elért azokat elemésztette, de nem haltak bele.
Miután az első fázisa, a magas láz, és a hányinger véget ért, az áldozatokon valami megváltozott. Megőrültek.
Megtámadták szomszédjaikat, barátaikat, sőt még családtagjaikat sem kímélték. Lelküknek csak töredéke létezett, és minden vágyuk a gyilkolás lett. Nem gondolkodtak, csak öltek. A Birodalomban mindenki csak úgy nevezte őket, a Káosz Lényei.


A Kór félelmetes gyorsasággal terjedt a világban. Nyomában nem maradt más, mint a pusztulás. Megállításához az élni akaró fajoknak szüksége volt az összefogásra. A világ fajai három nagy részre oszlottak. Az elsőbe tartoztak a Kór áldozatai, akik csak a pusztításnak éltek. A másodikat a hozzá csatlakozók csak Szövetségként említették, magukat pedig szövetségeseknek hívták. A harmadik volt a Horda, mely csak annyiban tért el a Kór törzsétől, hogy tagjai több értelemmel bírtak. Nekik ugyanúgy lételemük a pusztítás, mely gazdaságuk mozgatórugója volt.
A Szövetség sok faja közül három képviselte igazi erejét, az emberek, kiknek létszáma a legnagyobb volt a szövetségesek közül, és akik annak legnagyobb erejét képviselték. Hozzájuk csatlakoztak a törpök, a hegyek népe, és a tündék, a természet őrzői.
A Horda tagjai sötéttermészetű lények voltak. A harcos orkok, akik a seregek első soraiban küzdöttek, és az éjtündék, akik hátulról, a mágia segítségével járultak hozzá a Horda erejéhez. Jelentősnek számítottak még az oldalukon a taurenek, viszont ők nagy távolságra éltek a szövetség tagjaitól, így kisebb összecsapásokon kívül, jelentősen nem járultak hozzá a háború menetéhez.
Végül sikerült megfékezni a Kórt, és ezzel biztosítani, hogy a világ ne váljon kietlen pusztasággá. Habár megállították, teljesen elpusztítani nem tudták.
Hír járta arról is, hogy a Káosz Lényei intelligensebbek lettek, és leköltözve a föld alá megalapították fővárosukat Fargardot. Ám erről nem sikerült meggyőződnie a Szövetségnek, bármennyi felderítőt is küldtek, aki lemerészkedett a végtelennek tűnő barlangrendszerek labirintusába, az sosem tért vissza.
Pillanatnyilag csendességbe burkolózott a világ, ám mindenki tudta, hogy ez a nyugalom csak egy még nagyobb veszedelem előfutára.

3. fejezet
Dezis

Látszólag ez a nap is olyan volt, mint a többi, ám valamitől mégis más. Ezt Dezis is jól tudta. Meglátva a napfelkelte első sugarait a horizonton, a kakasok hangos kukorékolásba kezdtek. Az ifjú már kint volt, barna vászoninget viselt, melyhez egy barna nadrág társult. Hátasára felkötve, magabiztosan tartotta magát utazótáskája, melybe élelmet és pár szükséges holmit pakolt. Oldalán ott lógott tokjába csúsztatva kardja, amit még apja hagyott rá bevonulása előtt. Már csak ennyi maradt tőle. Lován ülve vetett még egy utolsó pillantást családja farmjára, ahol gyermekkorát élte, majd megfordítva lovát, Veloxot, vágtába kezdett, és vissza se nézett.


Mióta megkapta behívóját a Birodalom hadseregébe, sokat gondolt a fővárosra, Galdorra. Ott helyezkedett el ugyanis a kiképzőtábor, ahonnan az ország legtöbb hőse került ki, és ahova őt is rendelték.
Családja farmja félnapi lovaglásra helyezkedett el a várostól, és az út veszélytelen volt, ha lehet ilyet mondani a mai világban. Ma mégsem történt minden zökkenőmentesen.
Már két órája haladtak Veloxal Forinor erdeiben, mikor kiáltásokat vélt hallani a fák sűrűjéből. Nyomban vágtatni kezdett a hangok irányába, végül hirtelen egy kisebb tiszta terület tűnt fel előtte a fák között, ahol éppen két troll próbált végezni egy páncélos emberrel, feltehetőleg eggyel az utak őrei közül, de ezt ilyen távolságból nehezen lehetett volna megmondani. Egy szörny már a földön feküdt összegörnyedve, valószínűleg a katona kardja végzett vele. Dezis tíz lábnyira lepattanva lováról futásnak eredt a küzdők irányába, menet közben előrántotta kardját, és egy nagy kiáltással rávetette magát az egyik trollra, aki épp egy ütéstől szenvedve rázta a fejét.

Mielőtt az ifjú, kardjával halálos csapást mérhetett volna a lényre, annak sikerült egy ugrással kitérnie előle. A kard nyomban követte, de megint csak a levegőt sikerült felszelnie. Dezis már nem is figyelt semmire csak a szörnyet látta maga előtt, nem tudta mi lehet a másik harcoló párossal, vagy hogy éppen nem e jelent meg még több troll, hogy segítsenek társaiknak, csak hajtott előre, hogy leterítse ellenfelét. Ám szúrásai sorozatosan célt tévesztettek, bár arra elegendőek voltak, hogy a szörny ne tudjon támadni.
Dezis a sebes tempótól már kezdett fáradni, régen nem vívott már, és érezte, hogy ez a teljesítményén is meglátszik. Mikor már úgy tűnt elveszíti a harcot kimerültsége miatt, egy kard csapot le egyenesen a troll fejének közepéig, kettéhasítva rút pofáját.
A kard végénél, mely a lényre halálos csapást mért, az a katona állt, akinek segítségére sietett.
- Dicsőség Neki! – köszöntötte, fényes páncélján megcsillantak a nap sugarai, amint áthatoltak a lombok sűrűjén – És hála neked, ifjú harcos, hogy segítségemre siettél. Két ilyen behemóttal még talán el is bírtam volna, de három már nekem is nagyfalat.
- Én tartozom neked köszönettel, ha nem segítesz lehet, hogy nem bírtam volna már sokáig.
- Milyen modortalan vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Darogar.
- Az enyém Dezis.
- És mijáratban erre, kedves Dezis?
- Xaviasz császár kiküldette behívóit a hadseregbe. Mivel egy hete már, hogy betöltöttem a tizennyolcadik életévem nekem is jönnöm kellett.
- Sajnos szeretett uralkodónknak ilyen lépéseket kellett tennie. Mostoha időket élünk. Orkok fenyegetik keleti határainkat az éjtündékkel megerősítve. Nyugatra pedig a Kór tombol, mely ha eléri a Birodalmat, akkor már a vesztegzár sem segít. Seregünk folyamatosan fogy és egy része így is a törpök és a tündék oldalán harcol.
- Persze. De egyszer csak vége lesz ennek a káosznak és a Szövetség népei békében élhetnek.
- Reméljük a legjobbakat. De ha nem tévedek még ma elszeretnéd érni a kiképzőtábort, hogy beiratkozhass századodba. Viszont így muszáj elindulnunk. Az útig veled tartok viszont onnantól egyedül kell menned. Nem kell már sokat lovagolnod és eléred az erdő végét. Onnantól már nemigen leszel egyedül az úton, majd meglátod.


Galdor felé közeledve az út a korábbiaknál sokkal mozgalmasabbá vált. A mellékutakról sorra csatlakoztak be a kereskedők karavánjai, a családok, akik bevásárlásaikat intézték, kalandorok, akik hosszú útjuk során kívántak megpihenni a fővárosban. De itt-ott észrevehető volt egy-egy bevonuló újonc is. A tömeg színes volt, sok ismerős faj haladt benne, köztük törpök, goblinok, és gnómok.
A Horda betörései miatt a kereskedelem leginkább a városba, és külterületeire szorult, így az embereknek gyakran napokat is utazással kellett töltenie, hogy feltöltsék éléskamráikat, ha éppen nem saját farmjukon termesztették az élelmet, és hozták eladni.
Az egyetlen még ép és biztonságos kereskedelmi útvonal a törpök felé vezetett, a város alól indult egy rendkívül hosszú, és vagy öt szekér széles alagút. Ezt a barlangot még a Kór elleni nagy háborúk idején készítették emberek és törpök közös erővel.
Így kiküszöbölhették azt a problémát, hogy a Káosz Lényei megfertőzve az embereket, akik a felszíni kereskedelmi útvonalakon haladnak, átállítsák saját oldalukra, esetleg sokakat lemészároljanak.

Velox patái hangosan dobbanva haladtak előre a főváros kövein, melynek rettentő méretei lenyűgözték Dezist. Feltekintve a városfalra észrevette, hogy azt rendkívül megerősítették. A jól képzett városvédő katonákon kívül, különleges szerkezetek is voltak rajta. Az ezek megépítéséhez szükséges ismereteket a törpöktől kapták, akik már századokkal ezelőtt is használták őket. Nagy távolságra lehetett ellőni velük, nagyban megnehezítve a várost ostromló erőknek a bejutást.
A külső, vastag várfalat egy belső követte. Lova lépteit megszaporázva egyenesen a második kapu felé irányította. A hídon, mely a belső várfalat körülölelő vizesárok felett húzódott, emberek tömege haladt.
Dezis utat törve ezen az áradaton át, egyenesen a város legtávolabbi vége felé vette útját, ahol a kiképzőtábor helyezkedett el.

A nap már lebukni készült a horizont vonala alá, narancsszínűre festve az égbolt alját, mégis hosszú sorokban álltak az újoncok az asztalok előtt, melyek mindegyike mögött egy-egy lovag foglalt helyet. Megtermett, izmos férfi volt mind, aranyozott páncélt viseltek, és mellvértjükön címerüket, az Arany sas karmát.
A lovagok több rendre oszlottak. Ezek közül az egyik legerősebb, a Galdort is védő Arany sas lovagrend volt.
A fiú kikötötte lovát a többi mellé és beállt a sor végére, várta, hogy a férfi elé járulhasson.
- Dicsőség Neki! – szólt a lovag.
- Dicsőség Neki! A nevem Dezis, ebbe a táborba küldtek.
- Rendben van. Írja fel nevét ide – egyik kezével egy tollat nyújtott az ifjú felé, másikkal pedig a nevek sorainak alján, egy még kitöltetlen rublikára mutatott. Miután nevét odabiggyesztette várta a további utasításokat.
- Haldir századában lesz újonc. Barakkja a tábor keleti felében lesz. Ha elindul arra, és végig megy egyenesen – mutatott tőlük tizenöt lábra egy útra – el sem tévesztheti. Most pedig távozzon katona.
- Köszönöm uram. – azzal elindult a mutatott irányba.

Sok újonc nyüzsgött a barakkok sora közt, akik már megtalálták helyüket, és akik Dezishez hasonlóan még keresték. Egyszerű volt kiigazodni a kis utcákban, mert minden katonás rendben helyezkedett el. Gondosan megjelöltek minden házat a század számával. Haldir százada a egyes számot viselte, ebből kiderült, hogy a lovag magas helyen állt a renden belül is. Viszont valószínűleg nem ezt hangsúlyozta, hogy az egyes század helye a tábor legtávolabbi részén volt.
Távolról már látszott a barakk. Ez sem volt kivétel, ugyanúgy mint a többi előtt, ennél is sok ember állt. Odavezette lovát a század istállójához, és miután elhelyezte az egyik üres részen, ellátta elegendő szénával és vízzel, elindult, hogy megismerkedjen azokkal az emberekkel akikkel mostantól öt éven keresztül együtt kell élnie.

4. fejezet
A kiképzés

Az első napok rendkívül gyötrelmesen teltek, egész nap szinte végig, a napi három étkezés kivételével, edzettek karddal, fejszével, kalapáccsal, dárdával, íjjal, és szinte bármilyen elképzelhető fegyverrel.
A kiképzőtáborban nem sok jót talált, ám azok közé tartozott új barátja Tyrion.
Megérkezésük napján hármasával osztották be őket szobáikba. Így kerültek össze ők ketten egy másik fiúval, Greollal.
Dezis és barátja a legjobbak közé tartozott a katonák közt. Ezt a bajvívásokon is nemegyszer bizonyították magas helyezéseikkel. Sokan tisztelték őket a században. Még a parancsnokok is elismerően beszéltek egymás közt a teljesítményükről.
Haldir, a főparancsnok, egy nap maga szólította meg Dezist. Megtermett harcos, jó pár sebhellyel az arcán, valószínűleg mindegyiknek története van egy-egy csatából. Hosszú, fekete haját hátul összefogva viselte, hogy ne akadályozza a harcban. Köztiszteletben álló lovag volt, aki a főváros védelmét felügyelte. Viszont keveset tartózkodott Galdorban. A folytonos csaták miatt leginkább a harcmezőkön lehetett találkozni vele, csak nagyritkán látogatta meg a tábort, hogy szemlét tartson százada felett.
A város legrangosabb katonai vezetőjével, csak egyszer találkozott a táborban töltött eddigi egy éve alatt.

A legelső nap estéjén történt, elmondta, hogy a kiképzés hat évig tart, és két részre bontható. Három évig a kiképzőtáborban kell résztvenniük az órákon, ahol megtanulnak bánni haladó szinten a Birodalom összes fegyverével, és megismerik a történelmüket. Majd a három év leteltével a katonák közül a parancsnokok kiválasztják azokat, akik alkalmasak arra, hogy lovagnak tanuljanak. Ezek a szerencsések átvonulnak egy másik helyszínre, ahol az addigi fegyveres harcon kívül, megkezdik a varázslás művészetének elsajátítását. Ebből adódik, hogy csak az lehet lovag, aki birtokolja a varázslás képességét.
Viszont mielőtt lovagtanoncból lovaggá válnának, ki kell állniuk a Beragar, a Birodalom legfőbb döntéshozó testülete, által számukra kijelölt három próbát. Ezekből a próbákból vagy lovagként, vagy hullaként kerülhet ki az ember.
- Büszke vagyok rád fiam. Rendkívüli teljesítményt nyújtasz. Rég nem láttam ilyen gyorsan fejlődő katonát. Az az érzésem még sokra viszed. – mondta Haldir
- Köszönöm uram.
- Magának köszönje. Na irány pihenjen, holnap is nehéz nap vár magukra.
- Igenis uram. A hadisten legyen önnel.
- A hadisten legyen veled fiam.
Azzal mindketten távoztak. Haldir a parancsnoki barakk felé vette az irányt, Dezis pedig társát indult felkeresni. Kis idő elteltével rá is bukkant szobájuk ajtajában.
- Már vagy egy órája várok rád – köszöntötte türelmetlenül Tyrion.
Dezis gondolkozott rajta, hogy megemlítse-e barátjának Haldirral folytatott beszélgetését, de végül csak ennyit mondott - Igen?
Arra gondoltam elmehetnénk valahova kipihenni a fáradságokat. Hiszen egy éve már, hogy a kiképző tábor porait tapossuk.
- De szigorúan tilos elhagyni a tábor területét jól tudhatnád már. – ellenkezett Dezis.
- Jaj ne vedd már ennyire komolyan a katonáskodást, a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Meg aztán tudok egy remek helyet ahol észrevétlenül kijuthatunk, és később akár vissza is lopózhatunk. – folytatta Tyrion.
- Hát jó, mennyünk. – egyezett bele kelletlenül Dezis.
Kihasználva az éjszakai őrváltást, átmásztak a falon azon a helyen ahol egy fa takarta el őket a kíváncsiskodó szemek elől. A városközpont felé vették útjukat.
Még éjszaka is tele volt élettel minden. Mindenhol emberek sürögtek-forogtak, kihasználva, hogy este nem kell dolgozniuk, nem kell a napi bevásárlásokat elvégezniük, csak a pihenésnek élnek. Még ilyenkor, késő este is viszonylag elég nagy fényesség volt, hála a mágia által világító, lebegő gömböknek az út felett.
Dezis rég nem járt már a tábor falain kívül, nem úgymint barátja, aki akár hetente többször is kiszökött, és láthatólag most is egy célzott irányba sietett. Útjuk a piacon át vezetett, az árusok nagy része már hazament vagy a városban sétált valahol. Már csak az ételt és italt árusító kereskedő céhek voltak kint. Érezte a sült hús szagát, amint keveredik a többi étel illatával. Mindenhol vidám emberek támasztották a pultot. Egy jó sör mellett még ilyen mostoha időkben is könnyeden lehetett beszélgetni, megfeledkezve a harcokról, és egyéb sötét dolgokról.
- Erre gyere – zökkentette ki gondolatmeneteléből Tyrion. A Vadkan nevű kocsma felé vezette barátját. Belépve Dezis látta, hogy teltház van. Azonban egy asztal üresen maradt. Mivel egyenesen oda tartottak, feltételezte, hogy nekik tartják fent.
A sör és a bagó szaga mindent átjárt. Néhol verekedő embereket is látott, akiket azonban vagy szétválasztottak békésen, vagy kihajítottak az erre szakosodó erős legények. Azonban nem csak emberek voltak, hanem mindenféle faj. Néhol látható volt egy-egy törp páros. Egy különálló asztalnál, két goblin kártyázott egy középkorú férfiemberrel és egy rendkívül izmos törppel. A felszolgálólányok sürögtek-forogtak, hogy mindenkit a lehető leggyorsabban kiszolgálhassanak.
- Ez lesz a mienk – azzal Tyrion helyet foglalt az üres asztal mellett. – Siona volt olyan kedves és lefoglalta nekünk ezt a kis helyet, különben mostanra már biztos nem lenne szabad szék. Vajon merre lehet? Várj itt egy kicsit megkeresem. Nem akarok száraz torokkal itt üldögélni.
- Rendben, de siess vissza, ha már kiszöktem miattad.
- Jaj, ne aggódj már emiatt, nyugodj meg, időben vissza fogunk érni.
- Szavadon foglak.
Tyrion nem is válaszolva elviharzott.
Dezis ott ült várva barátjára mikor valaki megszólította hátulról.
- Jó estét katona! Hogyhogy itt kint a falon kívül?
Egy pillanatig félelem fogta el, félelem a lebukástól, azonban a hang túl selymes és kacér volt ahhoz, hogy egyik feljebbvalója legyen.
Egy fiatal tizenkilenc, húsz év közötti lány állt előtte. Szőke haja lágyan omlott kebleire, melyeket csak egy vékony selyemruha takart. Hasa alsó tájéka kilátszott a ruha alól és hátát sem fedte túlzottan semmi. Ám a vékony ruha minden mást sejtelemesen elfedett a kíváncsiskodók szeme elől. A fiú nagy szomorúságára.
- A barátommal jöttünk el a táborból pihenés képpen.
- Én Cyara vagyok. – azzal a lány helyet foglalt Dezis mellett. – Az Elendír rendjének tagja.
- Ááá, egy harcos papnő.
- Igazából még csak tanonc, de remélem egyszer a rend teljes jogú tagjává válhatok.
- Én is csak egy éve vagyok itt. Kemény a kiképzés, de remélem feljebb juthatok a katonai rangnál.
- Lovag szeretnél lenni? - kérdezte a lány - Úgyhallottam ők a legkeményebb harcosok Galdor seregeiben. Még varázsolni is tudnak.
- Hát igen. Ez az egyetlen, ami eddig akadályozhat. Még nemtudom, hogy megvan-e bennem a képesség, hogy varázsoljak.
- Én elég jól tudok már bánni a manával. Az alapvető varázslatokra akár meg is tudlak tanítani, ha szeretnéd. De rendünk főleg gyógyító varázslatokat tud csak használni.
- Nagyon megköszönném! – mondta Dezis leplezetlen örömmel. Nem értette ugyan miért segít neki a lány, de hálás volt érte.
- Akkor akár, ha holnap is kiszöknél véletlenül ugyanebben az időpontban akkor itt találkozhatnánk. – mondta mosolyogva, egy kevés gúnnyal a hangjában Cyara.
- Nem is tudom. Nem lenne szabad, de megteszek minden tőlem telhetőt.
- Akkor gondolom ezzel kénytelen vagyok beérni. – Ekkor érkezett vissza Tyrion Siona, és egy tálca sör kíséretében.
Cyara felállt, miután üdvözölte az érkezőket, egy kacsintást vetett Dezisnek, és azzal távozott.
- Ki volt ez a lány? – kérdezte kíváncsian Tyrion.
- Egy jóbarát. – azzal Dezis leemelt egy korsót a tálcáról és nagyot hörpintett az emberek eme csodálatos nedüjéből.
Tyrion és Siona követte példáját.Vígan beszélgetve és iszogatva mulattak hajnalig mikor is barátja jelezte, hogy ha időben akarnak visszaérni akkor indulniuk kell. Elbúcsúztak Sionatól, társa csókot is váltott vele, láthatóan több volt közöttük mint amennyit elárultak.
A barakkjukba való bejutás zökkenő mentes volt. Csak a szomszéd ágyról hallatszott egy halk szisszenés mikor lefeküdtek, jelezvén, hogy szobatársuk nem tartja helyén valónak éjszakai kilengésüket.
Dezis gondolatai Cyara körül jártak. Már alig várta, hogy másnap találkozhasson vele.


Dezis számára az egész nap feszült várakozással telt. Folyton Cyara járt a fejében.
Sokszor futtattak vele plusz köröket vagy kellett több fekvőtámaszt csinálnia, mint a többieknek, mert gondolataiba merülve nem hallotta meg feljebbvalója utasításait.
Mikor aztán a nap már narancsszínt öntött a horizont felett, mindenki elvonult szállására.
Nem szerette volna, ha Tyrion vele tart a megbeszélt találkozásra. Félt, ha esetleg valami félresikerül nem csak ő, hanem társa is bajba kerülhet.
Alvást színlelve várta a megfelelő pillanatot, hogy kiszökhessen anélkül, hogy bárki észrevenné.
A megfelelő időben átlopózott a falon. Mikor földet ért a túloldalon szerencséjére még épp betudott ugrani a legközelebbi bokorba, mielőtt elérte az éjszakai őrjárat két katonája azt a helyet, ahol az imént állt. Átsietett a piacon a jól ismert illatok közepette.
A Vadkan ajtajában megpillantotta a rá várakozó Cyarat.
- Jóestét katona – köszöntötte csendesen a lány, mikor odaért mellé.
- Szia Cyara, de kérlek szólíts Dezisnek. – felelt az ifjú.
- Rendben van katona – azzal a lány mosolyogva intett, hogy Dezis kövesse.
Megkerülték a kocsmát, és egy hátsó sikátoron át kilyukadtak a városfalhoz.
Galdor városkapuját egyenlőre nem volt szükséges zárva tartani, köszönhetően a határok menti erődök védelmének, és a képzett őrök sokaságának a városfalon. Könnyedén kisétálhattak a városból anélkül, hogy bárki egy szót is szólt volna hozzájuk.
A lánnyal követve a városba folyó patakot, lefelé indultak egy enyhén ereszkedő viszonylag eldugott úton. A hold ezüstös sugarai a lombkoronák sűrűjén át megvilágították az ösvényt éppen annyira, hogy látni lehessen.

Dezisnek alapesetben már rég rossz érzései lettek volna, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból megbízott a Cyarában. Valószínűleg ez a bizalom kölcsönös lehetett, mert a lány sem tűnt izgatottnak, egy esetleges támadás miatt aggódva.
Végül a patak kiért egy tisztásra, és lágyan átfolyva rajta eltűnt a szemközti rengetegben. De ők nem követték tovább. Cyara megállva így szólt:
- Ez jó hely lesz. Itt gyakorolhatunk anélkül, hogy megzavarnának minket.
- Rendben van. És hogyan kezdjük?
- Először is tudnod kell. Mi, az Elendir tagjai, a gyógyító varázslatok mesterei vagyunk, a többi varázst csak alapszinten tanuljuk.
- Értem.
- Na kezdjük – mondta azzal a fiú homlokára tette a kezét – Igen, megvan benned a képesség, hogy varázsolj.
Letérdelt egy hervadó virág mellé – Ego sustineo ele! - A virág hihetetlen gyorsasággal épült fel. Szirmai kinyíltak, szára kiegyenesedett, és az éjszakai sötétség ellenére, nappali, életerős fényében tündöklött. Dezis tátott szájjal nézte, ahogy a lány életet lehel a növénybe.
- Ez aztán szuper – mondta.
- Tudom. De neked előbb mást kell megtanulnod.
- Mit?
- Hogy hogyan összpontosítsd a mágikus energiákat. A varázslat mindenhol jelen van a világban. A levegőben, a fákban, az állatokban, sőt még benned is. Ott kering mindenhol, és csak arra vár, hogy vegyenek belőle.
- De ha mindig vesznek belőle, hogy nem fogy el soha? – kérdezte Dezis kétkedve.
- Ez egyszerű, ha te veszel a világban keringő mágikus energiákból azt azért teszed, hogy használd. A használat folyamán pedig visszajuttatod azt.
- Akkor akár arra is képes lehetek, hogy kiszívva valamiből a mágikus energiákat, végezzek vele?
- Erre nehéz válaszolni. Van, akiben több mágikus energia van, míg vannak akikben egyáltalán nincs. De a mágiát mindig jóra kell használnod, különben bekebelez. Sok varázslót láttam már aki beleőrült és át állt a rossz oldalra.
- Hogy nyerhetek ki mágiát a környezetből?
- Tudnod kell a varázslat nevét. Ehhez az erő nevét kell tudnod a mágusok nyelvén.
- Mi az?
- Hunyd be a szemed és összpontosíts erősen a környezetedre. Érezd ahogy szétárad benned az energia. Átjárja a bensődet, megérintve a szívedet. Érezd ahogy lüktet benned. És most gondolj az erőre: Ops. És mond ki a következő szót, Ignis.
Dezis úgy tett ahogy újdonsült tanítója és egyben barátja mondta. Eleinte nem érzett semmit, de hirtelen bizseregni kezdtek a végtagjai, majd a bizsergés átterjedt teste minden porcikájára. Érezte ahogy ajkain megformálódik a szó, Ignis. Hirtelen, ami eddig átjárta a testét félelmetes gyorsasággal áramlott át a kezeibe. Érezte ahogy kiakar törni és csak egy apró gondolatába kerülne, hogy engedjen neki. És engedett. Hallotta, ahogy Cyara felsikolt megdöbbenésében. Kinyitotta a szemét és még épp elkapta a pillanatot, ahogy egy fénysugár csapódik felőle az erdőbe és kettéhasítva egy fát semmivé foszlik a sötétben.
Mindketten döbbenten álltak, nem értették mi történt. A lány törte meg a csendet.
- Nem láttam még olyan embert, aki ilyen gyorsan fejlődött. Tudod te mit tettél most?
- Azt, amit mondtál. Követtem az utasításokat.
- De én egy kisebb szikrára számítottam, te viszont olyat csináltál, amit a haladó mágusok is csak nehezen. Biztos, hogy nem varázsoltál még soha?
- Nem. Még nem.
Dezis nézte a lány tűnődő arcát. Érezte, van esélye, hogy lovaggá váljon. Végezzen orkokkal és éjtündékkel, sőt még a Kórral is szembe szállhat, a betegséggel, ami ólomsúlyként nehezedett a világ népeire.
- Mára elég volt ennyi gyakorlás – törte meg a csendet Cyara – ideje visszaindulnunk.
- Rendben van – válaszolta Dezis. Egymás mellett indultak vissza a fővárosba.
Egész úton egy szót sem váltottak. Végül a kocsma előtt Dezis szólalt meg.
- Holnap is találkozhatunk Cyara?
Úgy tűnt a lány kételkedik kicsit, hogy jó ötlet e találkozniuk, de mivel érzett valamit a fiú iránt, amiről még maga sem tudta mi az végül bólintott. Elmosolyodott és egy csókot lehelt a fiú arcára, azzal futva távozott.


Ahogy teltek múltak a napok, Dezisnek már nemcsak fizikai ereje, és kardforgató tehetsége nőtt. Cyarával való mindennapos találkozásainak köszönhetően gyorsan fejlődött a varázslás terén is. Már egyre jobban tudta kezelni varázserejét, ráadásul sok új varázslatot is megtanult. Persze főként gyógyítókat, mivel a lány ezekhez értett leginkább.
Viszont ezek az éjszakai kiszökései bűntudatot ébresztettek benne, amiért nem szólt Tyrionnak. Barátja teljesen megbízott benne, ő pedig hazudott neki, mikor egyszer észrevette, amint öltözködik az induláshoz.
- Hova mész ilyen későn? – kérdezte álmosan.
- Csak gyakorlom kicsit a kardforgatást – válaszolta Dezis türelmetlenül.
- Nem csoda, hogy ilyen fáradt vagy mindig, ha esténként is edzel. Minek köszönhető ez a nagy igyekezet?
- Szeretnék technikásabb lenni, mint most.
- Hát, ha engem akarsz legyőzni a bajvívásokon akkor bizony nem árt, ha gyakorolsz – gúnyolódott Tyrion.
- Ha te mondod – mosolyodott el Dezis, és még mielőtt szobatársa bármit is mondhatott volna, kiviharzott a barakkból.
Elindult arra a helyre, amit a lánnyal megbeszéltek. Már nem a Vadkan bejáratában találkoztak, mint eleinte. Muszáj volt változtatniuk, ezzel csökkentve a lebukás veszélyét. Máskülönben minden változatlan volt. Lementek a tisztásra, gyakoroltak, majd még napfelkelte előtt pár órával visszasiettek, hogy a fiúnak legyen ideje aludni a másnapi órái előtt.
Mikor visszaértek a kocsmához még egy kicsit beszélgettek, majd egy hosszú csók kíséretében elváltak egymástól.
Már két éve teltek így a nappalai és estéi. Tyrion a legjobb barátjává vált, akire akár életét is rábízta volna. Kapcsolata pedig Cyarával elmélyült. Olyannyira, hogy esténként a búcsú egyre nehezebbé vált.


Végül letelt a három év. Bármennyire nehéz és fárasztó is volt, Dezis visszatekintve már úgy érezte túl gyorsan elrepült.
Mikor megjelentek a nap első sugarai a horizonton, már fel is harsantak a kürtök, melyek ébresztést szolgálták. Ma a szokásostól eltérő nap várt a katonákra.
Dezis és Tyrion együtt mentek ki szállásuk ajtaján, és vették célba a tábor főterét.
Mikor megérkeztek már nagy tömeg gyűlt körbe egy emelvény körül. Dezis végignézett a tömegen. Mindenki izgatottan várta mi fog most történni, vajon miért hívtak össze mindenkit.
Ismét kürtszó harsant, tiszteletül az érkező személyeknek. Mindegyikük rangos személy lehetett, arany páncélzatot viseltek, a lovagok jelével, a sassal, díszítve. Ott lógott oldalukon kardjuk, ami viszont az egyen öltözettel ellentétben mindenkinél más és más volt. Volt amelyik hosszúságában, szélességében tért el a többitől, de alapvetően markolatukban különböztek. Abban viszont megegyeztek, hogy mindegyik markolat végébe egy különleges ásvány volt illesztve. Dezis sejtette, hogy nem egyszerű kristály. A lovagok felálltak az emelvényre félkör alakban és vártak valamire, vagy valakire.

Kis idő elteltével egy különleges alak jelent meg a tömegtől jobbra, ott, ahol nem sokkal ezelőtt a lovagok. Köpenyt viselt, és egy hozzá illő csúcsos süveget, ami bár nem volt túl nagy rejtélyes módon mégis takarta egész arcát. Egy egyszerű fa botra támaszkodva lépett egyre előre, mígnem elérte az emelvényt. Felment az emelvény mellé épített lépcsőn, lába nem látszott ki a palást alól, Dezisnek egy pillanatra az a gondolata támadt, hogy a különleges alak nem is jár csak lebeg, de ezt gyorsan elvetette.
Az egyik lovag előrelépett, csak most vette észre, hogy a személy nem más, mint Haldir.
- A Hadisten dicsőségére!- szólalt meg emelt hangon.
- A Hadisten dicsőségére! – üvöltötte egy személyként a tömeg.
- Másfél éve már, hogy itt vagytok. Eljött hát a nap mikor eldől, hogy ki alkalmas arra, hogy mielőtt kivezénylik a frontra a többiekkel együtt, a további három évet, ami hátra van, a lovagi harcművészet megismerésével töltse. Ez persze együtt jár azzal, hogy meg kell tanulnia uralni a mágiát.
Sokan felszisszentek mások csak tátott szájjal figyeltek. Sokan közülük eddig úgy tudták, hogy csak a mágusok és az Elendir tagjai tudnak bánni az emberek közül a mágiával.
Egy másik lovag lépett ki Haldir mellé, Dezis csak látásból ismerte.
- Mindenki sorakozzon fel lakókörzetének megfelelően egymás mögött. És álljon be az adott körzet lovagja elé. Az adott lovag dönt arról, hogy kimarad a táborban, hogy rövid időn belül kivezényeljék a frontra, és ki indul el egy hosszú úton, aminek a végén vagy a dicső lovagi cím vagy a halál várja.
Mindenki úgy tett, ahogy parancsolta. A sorok ugyan gyorsan haladtak, Dezis számára mégis minden egyes perc egy örökkévalóságnak tűnt. Tyrion mögül figyelte, hogy hiába került sorra eddig a tábor közel fele, mégis csak kevés katonát állítottak külön. Azok, akiket kiválasztottak az emelvény mögött gyülekeztek.
Végül Tyrion is sorra került. Dezis nem látta jól mi történik, de barátja egyszer csak elmosolyodott és elindult az emelvény felé.
Dezis odalépett a lovag elé és várta mi következik.
A férfi tekintete az arcát fürkészte, majd a szemébe mélyedt. Az ifjú szinte érezte, ahogy a lovag átjárja a testét, teljesen letapogatva. Szinte meztelennek érezte magát feljebbvalója előtt. Mérhetetlenül hosszúnak tűnt a folyamat, holott tudta, hogy csak pár pillanat az egész.
Mikor Dezis kinyitotta a szemét látta, hogy a lovagról folyik az izzadság, arca pedig vörös a feltételezhető erőlködéstől. Ekkor a lovag megszólalt, a vártnál jóval nyugodtabb hangvétellel:
- Megvan benned az erő, ami a mágia használatához elengedhetetlen. Ám az erő, ami benned lakozik talán túl nagy is ahhoz, hogy bárki irányíthassa. Kétely ébred bennem, hogy jól teszem-e mikor elküldelek, hogy megmérethess a lovagok közt. Mi a véleményed, hűen tudod szolgálni a Birodalom érdekeit, még ha azok ellenkeznek is elveiddel?
- Igen. – válaszolta magabiztosan Dezis.
Rövid csend követte szavait, majd a lovag megszólalt:
- Gratulálok. Menjen az emelvényhez és várja a további utasításokat.
Barátján kívül első látásra körülbelül harminc-negyven ember álhatott már ott.
- Tudtam, hogy téged is kiválasztanak – mondta Tyrion felvidulva mikor meglátta – elég unalmas lett volna nélküled – mosolygott.
- Hát én sem tudom, hogy bírtam volna.
- Szerinted mi fog most történni?
- Nem tudom, de ahogy látom lassan véget ér a válogatás, úgyhogy nemsokára kiderül mit kell tennünk.

Kicsivel később, ahogy Dezis mondta, véget ért a lovagtanoncok kiválasztása. Ötvennél nem lehettek többen, ami a tábor közel négyezer katonája közül nem is olyan sok.
A lovagok és a süveget viselő öregember, aki valószínűleg egy varázsló volt, elvonultak a parancsnoki barakk felé, csak Haldir jött oda hozzájuk.
- A Hadisten dicsőségére! – köszöntötte őket, a hadseregben jellemző köszönési formával.
- A Hadisten dicsőségére! – kiáltották a katonák.
- Önök lettek a kiválasztottak, akik érdemesek arra, hogy egyáltalán megpróbáljanak lovaggá válni. Azonban már a legelején leszögezném, ha elindulnak nincs visszaút. Akiről kiderül, hogy nem elég erős és kitartó, hogy lovag legyen, az életével fizet érte. Ennek fényében, aki úgy érzi nem képes minderre, most szóljon. Nem jár semmilyen következménnyel, ha valaki még most visszakozik. - Sokak arcán látszott, hogy hezitálnak, de senki nem mozdult. Óriási dicsőségnek számított, ha valakit tanoncnak választottak, és ugyanakkora szégyen volt azt visszautasítani. – Rendben – szólt rövid várakozás után – a mai napon nem kell részt vennetek a szokásos napi órákon. Töltsétek az időt pihenéssel és pakolással. Holnap délben indulunk.
Senki nem szólt semmit. Tudomásul vették a férfi szavait, majd mindenki elindult szállása irányába.
Dezisnek eszébe jutott Cyara, hosszú ideig lesz távol és nem tudni visszatér e valaha ide, látja e még a lányt.
Összepakoltak, majd Tyrionnal elhatározták, elmennek a Vadkanba. Most a kiválasztottaknak szabad volt a kijárás, úgyhogy nem kellett a falon átmászniuk.
Már majdnem estére járt az idő, mikor elindultak.
- Tyrion várj! – szólt Dezis, még mielőtt barátja belépett volna a Vadkan ajtaján. – Nem tudok veled menni, találkoznom kell valakivel – reménykedett benne, hogy társa nem fog kérdezősködni. De válasza sokkal jobban meglepte, mint gondolta volna.
- Tudom. És rendben.
- Tudod?
- Igen. Miután észrevettem, hogy minden este elszöksz a táborból követtelek. Láttam, hogy mindig találkozol azzal a lánnyal a kocsmából és varázsolsz. Nem bánom, sokkal jobban érdekelne, mért nem mondtad el?
- Magam sem tudom – válaszolta megbánóan Dezis – el kellett volna.
- El. Na most menj. Szeretném Sionával tölteni az estét – elmosolyodott és egy kacsintás kíséretében belépett az ajtón.
A lány pontos volt. Gyönyörű testét szokásos templomi öltözete takarta, mely nem fedett sokat. A fiút teljesen megigézte, ahogy kecsesen közeledett felé.
- Üdv kedvesem – köszöntötte Cyarát.
A lány beszéd helyett átkarolta és megcsókolta.
- Várj! Mondanom kell valamit. – állította le. Cyara kérdőn nézett rá. – Kiválasztottak, hogy lovagtanonc legyek.
- Jaj, de jó! – örvendezett a lány.
- Igen – horgasztotta le fejét Dezis – de ez azzal jár, hogy holnap délben elutazok a többiekkel, és nem tudom mikor láthatlak újból, vagy láthatlak e egyáltalán még valaha.
Cyara arcára a szomorúság jelei ültek ki.
- Ne búslakodj – szólt gyorsan Dezis – Nem kell, hogy így váljunk el…
- Tényleg nem – szakította félbe a lány – gyere velem!
Azzal kézen fogta Dezist és elindult vele a házak közt, míg végül meg nem állt az egyik előtt. Kinyitotta az ajtót és beléptek rajta.
Kellemes meleg volt bent. Három szobás lehetett összesen, de nagyon otthonosan berendezve.
- Hogy tetszik? – kérdezte Cyara kíváncsian.
- Nagyon tetszik. Azt hittem az Elendír épületében laksz.
- A papnőknek szabad a ki-be járás, ahogy a tanoncoknak is, így a legtöbben saját otthonaikban pihenek meg esténként. Szeretnék mutatni neked valamit – Odasietett egy dobozhoz, és kivett belőle egy nyakláncot – ezt a talizmánt még édesanyámtól kaptam. Nagyon fontos nekem, és most szeretném neked adni, hogy emlékezz rám.
- Köszönöm – azzal a nyakába akasztotta a tárgyat.
- Én nem tudok mit adni neked.
- Nem is kell, kedvesem – a lány közelebb bújt és megcsókolta.
A fiú viszonozta a csókot, egyik kezét könnyedén a lány csípőjére téve. Cyara ajka az övére tapadt, kezük összekulcsolódott. Aztán a lány nyelvét érezte meg egy pillanat múlva, és hagyta, hogy az megtalálja az övét.
Feljebb csúsztatta a kezét, s gyengéden megfogta a lány keblét.
Egyre hevesebben csókolóztak. Cyara harapdálta a fiú alsó ajkát, majd az érzelmektől túlfűtötten lihegte – Dezis?
- Igen.
- Szeretkezzünk? Akarod?
- Igen – válaszolta – Akarom.
Cyara lassan kibújt ruhájából és lefeküdt a puha ágyra, mely szinte magába ölelte.Dezis is megvált öltözékétől és a lány fölé feküdt, majd heves csókolózásba kezdtek.
Eggyé váltak az éjszaka sötétjében.
Lassan – lihegte a lány – Lassan. Lassan. Most…

Másnap Tyrionnal felnyergelték lovaikat, és felkötötték utazótáskáikat a nyergek mögé. Délben meg is jelentek lovaikon a lovagok, akiket a titokzatos varázsló követett gyönyörű szép fehér paripáján. Megszámolták hányan vannak a téren a katonák közül, mondani sem kell mindenki jelen volt. Ekkor az egyik lovag elkiáltotta magát – Indulás! – és a körülbelül ötven lovas egyszerre indult meg a kiképzőtábor kijárata felé. Ritkán lehetett látni ekkora lovas csapatot, így mikor áthaladtak a városon, minden szem őket fürkészte. Dezist büszkeség töltötte el.

Kis idő elteltével már olyan messze jártak, hogy a fővárosnak csak a legmagasabb tornyai látszottak. Megállítva lovát az építmény felé fordította. Csak nézte, míg gondolatai folyton Cyara körül jártak. A tegnap este óta kapcsolatuk már egész biztosan több volt, mint szimpla barátság, most mégis el kellett hagynia, hogy egy egyenlőre számára is ismeretlen útra lépjen, aminek végén akár meg is halhat.
- Hé, teljesen lemaradsz a többiektől – kiáltott rá háta mögül Tyrion, majd mellé ügetett lovával – Mit nézel annyira?
- Vajon visszatérünk e még valaha? – szólt le sem véve tekintetét Galdorról.
- Biztos vagyok benne – válaszolta színlelt magabiztossággal a hangjában barátja – De most induljunk, különben nem érjük utol a többieket.
- Rendben. Induljunk. – megmarkolta a nyakába akasztott talizmánt, amire úgy vigyázott, mint a szeme fényére és egy utolsó pillantást vetve a fővárosra, megfordította lovát Tyrion és a többiek után vágtatott.