Történetek

Elsötétült minden és nem éreztem semmit, küzdeni akartam, de nem tudtam elnyomott az álom. Nemsokára kinyitottam a szememet és fájdalmat éreztem a hátam környékén. Pókhálók lógtak fölöttem, és bogarak másztak rajtam, iszonyatos és mégis ismerős bűz csapta meg az orromat. Leráztam magamról a bogarakat és felkeltem. A bűz nem véletlenül volt ismerős, ugyanis a toronyban voltam...

Szerelem… Elég furcsa ez a szó. Mindenkinek mást jelent. Valakinek boldogságot és van, akinek bánatot. Ha meghalljuk ezt a szót „szerelem” akkor mindenkinek a boldogan ölelkező párok, a vidámság és a boldogság jut eszébe. De nálam nem így van… Én, ha meghallom ezt a szót, akkor a fájdalom, a szomorúság és a könny az, ami először beugrik…

Az ágyra húztam és csókolózásba kezdtünk. Ismertem már annyira, hogy mivel izgathatom fel még ennél is jobban. A lágy simogatás szenvedélyesre váltott. A légzésük felgyorsult és újra egymást akartuk. A fenekét simogattam, kezem bejárta testének minden egyes pontját, az érzékeny részeknél hosszabban időztem...

- Holnap küldetés – nyögött fel Dia nem sokkal később, mikor az asztalra tették tálcáikat. Sanyi gondosan a sarokba helyezte az ebéd mellé vett csokis croassonját.
- Igen. Valahogy nem izgat. Örülök, hogy kicsit megszabadulok a sulitól. Kezdett már kicsit idegesítő lenni...

- Mit akar maga hülye paraszt?! - ordította.
- Most mondtam. Megölni magát. Látni a szenvedését, élvezni a fájdalmát. Maga már halottnak számít John. Törődjön bele.
- Ki maga?
- Nem áll szándékomban elmondani, habár az információt már nem adhatja tovább. Nevezzünk engem a maga fájdalmas végzetének...

Hol lehet, akit keres? Rémülten kapcsolta fel a villanyt. A szobában valóban nem volt egy lélek sem rajta kívül. Félelem és féltékenység járta minden porcikáját. Kövér könnycseppek gurultak le az arcán. Lekapcsolta a villanyt, és az ágyra kuporodott. Már bánta minden tettét, és félt, hogy elveszíti Őt, akit mindig is keresett. Halk zokogásban tört ki, végül álomba sírta magát...

Csak meredek előre a függönyre és nem akarok arra gondolni, hogy létezek. El akarok merülni az éterben. A semmibe akarok veszni egy percre… Szükségem van rá! Muszáj! Istenem, csak egy pillanatot kérek érzelmek, benyomások nélkül! Csak ennyi a vágyam, csak ennyi… és mégse...

Aznap a megbeszélés Bolygótan helyett volt. A második órára Gyógytant és Légiót tettek be.
Dia mikor bement társaival a tanterembe, Edila tanárnő szokásos modorával fogadta őket.
- Üdvözlöm önöket az év első óráján. Mivel úgy ítélem meg eddigi tudásukat, következő órán meg kell gyógyítaniuk saját sebeiket.
- De hát nem is sebesülünk meg! – csodálkozott Szarvas Tímea.
- Majd fognak – jelentette ki magabiztosan Edila. – Akadályversenyt fogok rendezni...

Meg kell nézzem ezt a helyet alaposan. Minden sziklát, minden árnyékos völgyet. Még jó, hogy nem nagy a bolygó. Pár óra alatt bejárható. „Tudod nálunk odahaza minden olyan kicsi”. S nekem ez a pár óra maradt. Meg kell találnom őt. A rózsát, amitől mosolyognak a csillagok...

Az asszony úgy rontott be a dolgozóba, mint egy eszelős, s amikor meglátta férjét a földön, azzá is vált. Sikoltozva borult térdre Walter mellett - akiről többé senki meg nem mondta, valóban ő volt-e, még Martha sem volt biztos benne - és tenyerével a padlót csapkodta ott, ahol egykor férje feje lehetett és nem az a temérdek csontszilánk, bőrdarab, agyvelő és vér, amit csak horror filmekben látni...