Walter

Mindenhol sötét volt. Martha az összes villanyt lekapcsolta és még a sötétítő függönyt is gondosan elhúzta, nehogy a hold sápatag fénye be találjon törni a hálószoba feketeségébe, nehogy véletlenül megcsillanjon az ablakkal szemközt álló embermagas, ébenfába faragott barokk mintákkal díszített antik óra üveglapján, s nehogy ébren tartsa amúgyis sokat betegeskedő férjét, Walter-t. Pedig pont ez volt az, ami az idős férfi gyötrő fejfájásán enyhíthetett volna. Eljátszadozhatott volna tekintete a helyiséget átszelő fénypászmával, vagy nézhette volna a mutatók lassú körbe-körbe keringőjét, ahelyett, hogy álmokat kergetve forgolódik a vaksötétben, mindegyre azon törve fejét, hol bújhat meg hiba a képletben, melyen már évek óta dolgozott.

A folyamat az első hónapokban szépen siklott, minden egyes összetevő elemi erővel kívánt a helyére kerülni, az oly sok betű és oly kevés szám sietős tempóban emeletes törtté nőtte magát. Walter szeme könnybe is lábadt a csodálattól, melyet a töredék - de szépen alakuló - egyenlet iránti tisztelet csalt ki. Akkor úgy érezte az öreg tudós, hogy közeli az áttörés: ami addig csak fikció volt, hamarosan valósággá válik. Szinte már érezte a Nobel-díjat is kezében érezte, és abban a néhány parányi időintervallumban, amikor gondolatai nem az egyenlet alakulása körül foglalatoskodtak, előkészítette köszönő beszédét, melyet majd hű feleségéhez és elhunyt mestereihez - köztük ismert és ismeretlen nevekkel - fog intézni.
Milyen szép is lett volna, s mégis csupán ámítás volt!

Csakhogy az összefüggések és egymásból következő folyamatok áradata az elmúlt két hónapban teljesen elapadt. Az egyenlet csonka maradt, kiegészítésre, de leginkább befejezésre várt, de Walter egyszerűen képtelennek tűnt továbbgondolni a párhuzamos világok közti összefüggéseket, kapcsolatokat, azok működésének hitelesíthető modelljét - melyre az életét tette fel -, s egyre inkább az elkeseredés szélére sodródott, ahogy csak nem akartak jönni az ihlet szikrái. Merthogy egy fizikusnak, matematikusnak, közgazdásznak ugyanúgy szüksége van múzsára és ihletre, ahogyan egy festőnek vagy zeneszerzőnek ahhoz, hogy valami újat és nagy horderejűt alkothasson. Walter erre képtelenné vált.

Ahogy ott feküdt az ágyban a férfi, a nehéz dunyha alatt, a füle hangosan zúgni kezdett - ismét. Az utóbbi időkben ez a kelleténél gyakrabban fordult elő, néha csengéssel párosult. Eleinte azt hitte a tudós, hogy a némaság teszi, aztán rá kellett jöjjön, más is állhat a dolog mögött, mert már akkor is hallotta a hallhatatlan csengőket és végtelen vízáradatokat robajlani hallójárataiban, amikor teljesen képtelenség lett volna az utcai zsivalytól még a gondolkodás is. Emellé párosult még a mindinkább rátörő iszonytató fejfájás, ami néhány óránként lüktető nyomásba ment át a halántéka környékén - mintha valami ki akarna törni onnan. Talán egy gondolat, egy újabb jel, egy újabb szám, vagy műveleti jel, mely az egyenlet két oldalát egyensúlyba hozná. Csak nem akart jönni.

Az óra halkan kondult egyet, jelezve, eljött az éjfélóra, a kísértetek ideje. Ilyenkor már mindenkinek aludni illenék, csak Walter nem tudott, pedig Martha könnyed szuszogása máskor tüstént álomba ringatta. Ezúttal több kellett volna ahhoz, hogy ő aludni tudjon.
Forgolódott, csak forgolódott, hasra feküdt, hátára fordult, a plafon felé bámult, az éjsötét sziluetteket tapogatta le tekintetével, mígnem elszánta magát és felkelt.

Walter szemei nagyjából hozzászoktak az esti világhoz, azontúl is már vagy fél évszázada lakott ugyanannak a társasháznak az egyik harmadik emeleti lakásában, át se nagyon rendezték azóta, csupán beszerezték az aktuális technikai újításokat, melyeknek szükségét érezték - színes televízió, video- majd dvd-lejátszó, komputer, konyhai robotgép és még sok nélkülözhetetlennek vélt nélkülözhető apróság -, így nem állt fenn annak a veszélye, hogy egy sámliban, vagy asztallábba akadva hasra essen.

Komótos léptekkel kibotorkált a konyhába, felkattintotta a kredenc feletti kisvillanyt, melynek fénye szinte elvakított a férfit, az iménti sötétség után. Először a kamrához sétált, és rövid kutakodás után egy üveg édes baracklekvárt vett elő, aztán a hűtőszekrény felé vette az irányt, melyből újabb fényáradat tört elő, és ahonnan végül egy tálnyi forgácsfánk került elő. Bár nem voltak már frissek, Walter étvágyát mégis rendesen meghozták. Miközben pedig majszolta és tumkolta őket a ragacsos lekvárba, azon járt az esze, hogy valahol van egy Walter, akinek a felesége - aki szintén egy Martha -, a vasárnapi ebéd mellé nem fánkot, hanem lángost sütött, és az a Walter ugyanúgy nem bírt aludni a temérdek gondolattól és a fejébe nyilalló fájdalomtól, s az a Walter is kiment a konyhába, hogy elüsse az időt egy kis étkezéssel. De aztán eszébe jutott egy szörnyűbb gondolat is: az a másik Walter lehet, hogy azért nem tud elaludni, mert sikerült összehoznia az egyenletet és a másnapi Nobel-díj kiosztója miatt ideges.

"Ellopta az evilági gondolataimat! Vajon lehetséges ez az egymást átfedő dimenziókon keresztül? Ez is plágiumnak számít?"
Már a fánk sem ízlett Walter-nek.
"Valamit biztos rosszul csinálok. Mi van, ha az elején rontottam el? Talán nincs is szükség arra, hogy elosszam kettővel a bal oldalt. Ha az emlékezetem nem csal, úgy kijönne az eredmény!"

A villámgyors gondolatok után a férfi otthagyott egy félig megrágott fánkot - másik fele még a szájában -, és átrohant a dolgozószobájába. Azonnal világosságot csinált, és az egyik fal teljes oldalát átfogó teleírt tábla elé állt. Egyik kezével letakart a bal oldalon egy kettest, míg a másik keze mutatóujját óvatosan végighúzta az egyenlet alatt - nehogy valamit letöröljön -, ahogy gondolatai haladtak sorjában. Végül karjait kétségbeesetten eresztette le és ökleivel dühösen combjába vágott, de még ez sem tudta elnyomni egyre erősödő és pulzáló fejgörcsét.
"Három könyv és ötven évnyi elméleti munka után már nincs sok időm vissza! Az Istenit!"
Dühe még inkább felkorbácsolódott, s le merte volna fogadni, hogy ha tükörbe néz abban a pillanatban, meglátja, amint halántéka alatt kitüremkedik csontja és agyszövete.
"Ez egyszerűen nem igaz! Nem! Nem! Nem és nem! Érzem... tudom, hogy itt bújkál a megoldás a fejemben, a Toll, mellyel beírhatom magam a történelem nagy könyvébe, olyan fizikusok mellé, mint Einstein, Newton, vagy Neumann János!"

A lüktetés megint csak erősebb lett, ahogy a zúgás-csilingelés is ("Értem jön a halottaskocsi!"), s a fájdalom szétsugárzva hálót szőtt koponyája köré - belülről; de Walter egyre csak a táblát bámulta véreres szemeivel, hogy meglelje a hiányzó láncszemet. Szinte már emberfeletti módon koncentrált és fókuszált arra az egyetlen hosszú sorra, és majdhogynem toporzékolt idegességében - mint egy kisgyerek a cukorkáspult előtt -, amikor a fájdalom többé már nem volt nevezhető fájdalomnak, átvette helyét egy ismeretlen érzés, melynek még nevet sem adott a tudomány. A férfi abban a pillanatban a fejéhez kapott és vonyítva felordított. Aztán még érezte egy röpke pillanatra az elsötétedő világ nehéz fátylán át, amint kezéhez meleg és puha folyadék - benne darabokkal - csapódik.

Martha az állati üvöltésre riadt fel - álmában épp gyermek volt még, s almát szedett régen meghalt nagyanyja gyümölcsös kertjében - és azonnal Walter dolgozószobájába rohant, az ajtót úgy kivágva, hogy berepedt az antik óra üveglapja, melyet azóta sem cserélt ki senki.
Az asszony úgy rontott be a dolgozóba, mint egy eszelős, s amikor meglátta férjét a földön, azzá is vált. Sikoltozva borult térdre Walter mellett - akiről többé senki meg nem mondta, valóban ő volt-e, még Martha sem volt biztos benne - és tenyerével a padlót csapkodta ott, ahol egykor férje feje lehetett és nem az a temérdek csontszilánk, bőrdarab, agyvelő és vér, amit csak horror filmekben látni. A Sors iróniája, hogy egy szürkészöld kis kupac pontosan arra a helyre fröccsent, ahol Walter megtalálhatta volna a megoldást. De ehhez nem értett senki, aki ránézett a táblára, végképp nem a takarító brigád, akik a lakást rendbeszedték, hogy az új vevőkre találhasson; egyikük gondolkodás nélkül letörölte az immár tökéletes egyenletet, mely lehetővé tette volna a nem is túl távoli jövőben, hogy egy párhuzamos világban élő önmagunkat meglátogathassuk, vagy visszautazhassunk megtekinteni születésünk pillanatát.

Martha visítására a szomszédok kihívták a rendőrséget és a mentőket, akik csak tanácstalanul álltak a férfi holtteste felett, míg végül egy fekete zsákba be nem pakolták és el nem szállították a legközelebbi halottasházba. Az asszony ezidő alatt kapott egy jó adag nyugtatót, s egy beutalót a pszichiátriai elfekvőre - alig egy hónappal később bekövetkezett haláláig.

A helyi újság néhány nappal később a gyászrovatban meghirdette Walter Lengley hirtelen elhalálozását, s ugyanaznap egy bulvárlap egyik hasábjában a halál okát is felfedték. A hiper-agyi elektrolízis ritka egészségügyi jelenségével magyarázták, mely addig a világon nem többször, mint hatszor fordult elő, többek között egy orosz sakkozó és egy európai médium életét követelte. A közös a hat "áldozatnál" a fokozott mentális működés volt, mely során a test összes elektromos árama egyetlen pontban koncentrálódott, túltöltve azt a területet, ott kisülést hozva létre, ami felduzzasztotta az agyat, és végül előidézte a halálos kimenetelű robbanást.