Sötét úton - III. rész - 2.

Sanyi mozdulatlanul ült egy széken. Calistar előtte állt, és elmagyarázta a helyzetet.
- Nem fogok az osztályommal tanulni? – kérdezte a fiú rosszat sejtve.
- Nem, azokon az órákon az erősebb csoportban leszel.
Sanyi lehajtott fejjel bámulta a padlót. Ettől kicsit lelombozódott.
- Értem.
- Nos, hát ennyi lenne egyenlőre. Ott nincsen mester, a legerősebb tanítvány parancsol.
- Aha.
Calistar aztán elengedte, így már a folyosón találkozott Diával.
- Oh...! Szia – zihálta Dia.
- Nem fogok veletek járni Lovagtanra – mesélte Sanyi csüggedten.
- Jaj, ne!
Sanyi hallgatott. Váratlanul észrevette a medált. Kinyúlt, megfogta:
- Hát ez meg micsoda?
- Hát Gwedmir... – kezdte Dia, de elakadt a szava. Sanyi felpillantott.
- Nem akartalak megbántani – mondta halkan, meg se várva a mondat végét.
- Tudom.
Sanyi nem vette le róla a szemét. Egyikük se mozdult meg.
Dia kényszerítette magát, hogy állja a tekintetét. Forróság öntötte el, a gyomra összerándult.

Mégsem tudott moccani. Egy gondolat se tudott a fejébe férkőzni; teljesen lebénult.
Sanyi nem szólt egy szót sem. Ideges lett, maga se tudta megmondani, miért.
Így álltak néhány percig. Dia igyekezett megőrizni a higgadtságát. Gondolkodj – mondogatta magában. – Csinálj valamit, lépj el tőle...
De a lába nem engedelmeskedett...
Sanyi szemében ismeretlen tűz lobogott, s hallani lehetett hangos szuszogását is. És olyan közel volt...
Diát remegés fogta el. Hátra akart lépni, de Sanyi megfogta a karját. El nem tudott szakadni barátja tekintetétől. Az a zöld szempár rabul ejtette. De a szívét is...
Sanyi tétován előrehajolt, kicsit mintha megingott volna. Dia alig kapott levegőt. Úristen – gondolta -, jézusom...

Még mindig fogta a karját. És egyre közelebb hajolt hozzá.
Becsukta a szemét, felkészült a következő percre, és kicsit remegő kézzel megfogta Sanyi karját. A szuszogás egyre közelebbről hallatszott, s mikor az ajkaik összeértek, Dia úgy érezte, menten összeroskad. Nem gondolt semmire, csak arra, hogy most ez a perc az övék... Még csukott szemmel is látta maga előtt a fiú arcát. Az ő lélegzete is felgyorsult, akárcsak Sanyié. Aztán kiszállt a fejéből az utolsó gondolat is, bátrabban megfogta a másik karját, és hozzásimult a fiúhoz, teljesen átadva magát a csóknak. Sanyi arcán halvány mosoly suhant át, suttogott valamit, de a lány nem értette. Forró volt a levegő, s Sanyi még közelebb húzta magához...
Ebben a pillanatban felharsanó nevetés hallatszott a folyosó másik oldala felől. Dia hirtelen hátratántorodott, és egyszeriben visszajött a hangja, a különös bénultság elmúlt.
- Én... – nyögte ki erőtlenül.
Sanyi egész arca lángba borult. Nekivetette magát a falnak, éppen akkor, amikor a lármás csapat befordult a folyosóra.
- Az se volt semmi, amikor Dir elesett! – harsogta egy srác.
- Ja! Bence, kire fogadsz? Ki fog veszteni?
Mikor végre a csapat bement egy terembe, Dia hevesen dobogó szívvel Sanyira nézett.
Barátja a semmibe meredt, és még mindig hangosan szedte a levegőt.
A lány kényszerítette magát, hogy megszólaljon.
- S... Sanyi?
Sanyi végre odakapta a fejét, de olyan ködös tekintettel nézett rá, hogy Dia egy kicsit meg is ijedt.
- Jól... jól vagy?
- Aha – szólalt meg a srác rekedten. Kiegyenesedett.
Némaság telepedett rájuk.
- Sanyi... sajnálom.
- Nem, én sajnálom! Többet nem fog előfordulni.
Dia bólintott, és beharapta az ajkát.
- Még... szerencse, hogy.. jöttek... azok az emberek – jegyezte meg bizonytalanul.
Sanyi odakapta a fejét.
- Hogy érted? – kérdezte élesen.
Dia zavarba jött.
- Hát... elvesztettük a fejünket, és... jó, hogy...
Sanyi odalépett hozzá, s Dia megint érezte a bénultságot.
- Többet nem fog előfordulni – dadogta, mintegy emlékeztetve önmagát.
- Igen... – bólogatott Sanyi kábultan. – Igen, talán... talán így... így volt a legjobb.
Elnézett az ablak irányába. A nap éppen lemenőben volt, arany csíkokat vetett a padlóra.
Csönd ereszkedett közéjük.
- Mennem kell – motyogta végül. – Szia.
Dia nem válaszolt; talán nem is tudott. Sanyi megfordult, és elsietett. Mikor Dia látótávolságától kívűlre ért, futásnak eredt, és meg sem állt a fiúk tornyáig.


Másnap délután az utolsó óra Varázstan volt. Mikor kicsöngettek, Baebar magához intette Sanyiékat.
- Úgy látjuk, megérettetek az első küldetésetekre, éppen ezért a havas Retóra küldünk benneteket. Egy hét múlva, szerdán reggel indul az űrhajótok, amit nektek kell kormányozni az elküldött koordináták szerint.
Sanyi eltátotta a száját.
Baebar folytatta:
- Retó egy nagyon békés bolygó, de most háború fog kitörni a Bursák és Flaymok között. Ez a háború akár a bolygó végét is jelentheti. Akit meg kell állítani, azt is magatoknak kell kinyomozni. Gyönyörű vidék, és elég furcsán alakult ki: egyik részében örökké tavasz, a másikban örökké nyár, a harmadikban örökké ősz, a negyedikben pedig örökké tél van...
- Hú! – lepődött meg Sanyi.
- Az nagyon jó lehet – jegyezte meg Dia. – De akkor... miért a téli részébe kell mennünk?
- Mert ott üléseznek, de attól még természetesen bejárhatjátok egész Retót, mert nemcsak hogy szép, de kicsi is, pár hét alatt be lehet járni. Csak egy hónap múlva kezdődik az ülésezés, hogy megbeszéljék a bolygó jövőjét, és eldöntsék, kell-e fegyver a bennszületteknek. A Flaymok ugyanis csak bevándorlók, és uralni akarják a bolygót.
- Oh! Már értem! – bólintott Dia, de közben repdesett a szíve. Egy teljes hónap idegen bolygón, együtt Sanyival...
- A honléteteket csak a tárgyaláson fedhetitek fel. Mivel valószínűleg ki fogják hallgatni a beszélgetéseiteket, ezért egymást nem Diának és Sanyinak kell szólítanotok, hanem...
- Inkább a vezetéknevünket kellene megváltoztatni, nem? – szólt közbe Sanyi.
- Igaz! Akkor mondjuk te leszel Maláj Sándor, te pedig Gawre Diána.
Dia elnevette magát.
- De jó nevem van!
Sanyi elvigyorodott.
- Maláj... – azzal hirtelen jóízűen felkacagott. Dia meglepetten nézett rá.
- Tehát javaslom, hogy hamarosan pakoljatok össze, és búcsúzzatok el a többiektől, mert ez a küldetés akár egész évig tarthat!
- Egész évig? – nyögött fel Sanyi.
- Igen, Lawren, egész évig. Nem telik kevés időbe helyreállítani a békét egy egész bolygón, legyen az bármilyen kicsi!
Sanyi nyelt egyet.
- És... ha belekeveredünk, akkor ki se mászhatunk belőle, igaz?
- Persze, hogy nem!
Sanyi elhúzta a száját. Valahogy egyre jobban nem tetszett neki ez az ötlet.
- A tunikádat ne vidd magaddal, mert a jelzés rajta van, és lehet, hogy felismernék – tette hozzá Baebar. – Ez neked is szól, Dia.
- Rendben.
- Tehát vagy varázstani öltözékben menjetek, vagy valami másban – folytatta a tanár.
- Értem – sóhajtotta Sanyi. – Akkor szerdán... hány órakor?
- Az űrhajótok pontosan kilenc órakor indul, de még az első órára sem kell bemennetek, mert minden tanár tudni fogja, hol vagytok.
- Jaj, de jó! – sóhajtott fel Sanyi. – Végre alhatok!
- Mit gondolsz, túléljük? – kérdezte a srác nem sokkal később.
- Hát... őszintén remélem.
Az étkezőben ültek, ebédjüket fogyasztva.
- Akkor hamarosan neki is láthatunk a búcsúzkodásnak – jegyezte meg Sanyi sóhajtva, és letette a villáját.
- Igen... Hol vannak a többiek?
Sanyi körülnézett.
- Már ők biztos jóllaktak, és felmentek a szobájukba.
- Igen, én is azt hiszem.
Visszavitték a tálcájukat, s együtt léptek ki az étkezőből. Aztán megálltak egy emlékoszlop árnyékában.
- Akkor holnap találkozunk.
- Miért, ma már le se jössz? – csodálkozott Sanyi.
- Nem; pakolok, és megtanulom a házimat. Korán megyek aludni.
- Akkor jóéjt, és szép álmokat! – kacsintott Sanyi.
- Neked is. – Dia elment, Sanyi meg elnézte, hogyan veszik el alakja a homályban.
- Sanyi?
A fiú összerezzent, és a hang felé fordult. Hajni volt az.
- Hallottam, hogy elmész – kezdte a lány.
- Igen...
- Hát akkor... gondoltam, elköszönök.
- Aha... – a fiú zavarban volt. Nem tehetett róla, hogy nem tudott semmi értelmeset mondani.
- Sanyi.
- Igen? – kérdezte Sanyi, de tekintete épp a sötétet fürkészte. Csak akkor nézett oda, amikor Hajni maga felé kormányozta az állát, és megcsókolta a száját.
Ez annyira váratlanul érte a fiút, mintha fejbe kólintották volna. Elöntötte a testét a forróság, s hagyta, hogy Hajni a nyaka köré fonja a karját. Miközben átölelte a lányt, arra gondolt, ez az egyedüli, ami jó történt vele.

Másnap Sanyinak máris rosszul kezdődött a napja. Ahogy az ágyában feküdt, magában visszapörgette az elmúlt napok eseményeit. Egyszer Diával csókolózott, aztán Hajnival...
Felsóhajtott. Igazán el kéne már döntenie, hova akar tartozni. Diát két éve ismeri. Jó barátok. Hajnit még alig ismeri, de egyből összemelegedtek. Hajni még a barátjával is szakított érte.
Sanyi nem tudta, ha Hajnit szereti, hogy viszonyul Diához? Még mindig nem tudta, hogyan történhetett köztük az, ami történt. Jövőhéten el kell mennie egész évre. Azalatt még Miló is visszaszerezheti Hajnit...
És Dia? Talán jobb is, ha nem tud róla, hogy összejött Hajnival. Igazán nem akart neki fájdalmat okozni. Reménykedett benne, hogy Dia is talál magának valakit. Akkor talán átvészelik a rájuk váruk küldetést. Valahogyan.
Nyögve kimászott az ágyból, felöltözött. Életében először volt barátnője. Méghozzá olyan, akit alig ismert...

Mikor lement reggelizni, nagy meglepetésére ahogy belépett az ajtón, Hajni előtt találta magát.
- Öö... szia – nyögte.
- Jössz egyet sétálni?
- Öö, persze – motyogta Sanyi.
Ebben a pillanatban Diát pillantotta meg. A lány épp feléje indult, hogy üdvözölje.
Amikor meglátta őket, megtorpant.
- Ó... nem zavarok – mondta gyorsan, és visszament.
Hajni Sanyira nézett.
- Na?
- Höh? Ja... igen... mehetünk.
Kiléptek az udvarra.
- Egyébként alig ismerlek – törte meg Hajni a csendet -, de szerintem nagyon aranyos pasi vagy.
Sanyi elvörösödött.
- És biztos vagyok benne, más lány is így gondolja – folytatta Hajni.
- Nem tudom. Biztosan.
- Szerelmes vagy Kindesbe?
Sanyi megtorpant.
- Mi...?
- Csak azért, mert orrba-szájba vele vagy...
- Ja... nem, dehogyis! Csak barátok vagyunk.
- Aha. Értem. Biztos?
- Igen!
Hajni bólintott, és továbbmentek.
- Te mindig ilyen félénk vagy? – kérdezte.
- Hogy mi? Én? Öö... hát... miért, az vagyok?
- Igen.
- Hú... hát... pedig... én nem annak tartom magam...
- Volt már barátnőd?
- N... Neemm...
- Hm. Csodálom!
Sanyi megengedett magának egy mosolyt.
- Ez... izé... kedves volt tőled – mondta zavartan.
- Van benned valami, ami megfogott – mondta Hajni, és Sanyi szemébe nézett. Sanyi csak 5 centivel lehetett alacsonyabb nála.
- Igen? Mi?
- Nem is tudom... aranyos vagy, visszahúzódó... ja, és nem beszélsz durván, mint ahogy a fiúk szoktak, hogy ezzel bevágódjanak nálunk.
- Nem minden fiú ilyen – jegyezte meg Sanyi. – Csak a legtöbbje, de... vannak kivételes esetek.
Ezen mindketten elnevették magukat.
- Már régóta figyeltelek – vallotta be a lány.
- Tényleg? Mióta?
- Hát... már tavaly óta, akkor figyeltem fel rád amikor visszajöttetek Kindessel...
- Diával.
- Mi...?
- Mondom, Diával. Nem kell mindig a vezetéknevén szólítanod. Mondtam, nem a barátnőm!
- Tudom!
- Figyelj... most már menjünk reggelizni, jó?
Hajni meglepetten, sőt, kicsit sértődötten nézett rá. De végül vállat vont, és így szólt:
- Ahogy gondolod.
Mikor visszaértek, Hajni felment, azt mondta, nem éhes. Sanyi az ajkát harapdálva zuttyant le Dia mellé.
Mikor kezébe vette a kanalat, hogy egyen a gabonapelyhéből, Diára pillantott.
A lány gépiesen kanalazta a sajátját, de látszott rajta, hogy egy falatot se bír lenyelni.
- Dia?
Dia nem válaszolt. Sanyi egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Dia...
Semmi.
A fiú felsóhajtott.
- Sajnálom, hogy csak úgy... otthagytalak, de... elmentünk sétálni Hajnival, és...
Dia keze megremegett, a kanál kiesett a kezéből. Mikor Sanyi felé fordult, arca vörös volt a dühtől.
- És gondolod, hogy ez engem érdekel?!
Sanyi megriadt.
- Azt hittem, ezzel van bajod...
- Meghalt a bátyám! A frászt nem érdekli, mi van veletek, én...
Dia elhallgatott. A szeméhez emelte a kezét, elfordult.
Hirtelenjében Sanyi nem is tudta, mit mondjon.
- H... Hogyan? – dadogta.
- Nem mindegy az neked?! – zokogta a lány.
- Dehogynem – motyogta Sanyi végül. – Mindegy. Hát persze, hogy mindegy.
Dia felpattant, és kiszaladt. Sanyi töprengve tette le a kanalát.
Nem kellett volna egyáltalán faképnél hagynia Diát, mert ezzel is csak a lelkébe taposott. Ráadásul meghalt a testvére.
„Ahogy nekem is” – gondolta.
Nem is tudta, mit csinál, de a lényeg az volt, hogy felállt, és elszántan Dia után ment.


Dia a lányok tornya melletti ablak előtt állt. Úgy érezte, soha nem volt még ennyire rossz napja. Miklós katona volt. Ma reggel értesítették levélben őt, hogy a testvére szívbetegségben meghalt.
El sem tudta hinni. Ezek után csak ráadás volt, hogy Sanyi is barátnőre lelt.
Szipogott. Annyira szerette Sanyit, és a szerelme reménytelenné vált. Csak azért, mert...
- Dia?
„Jaj, ne” – gondolta. Nem mozdult.
Sanyi odalépett mellé.
- Bocsáss meg. Nem tudtam.
Dia tüntetően elfordította a fejét.
- Semmi baj. Nem... nem tudhattad.
Sanyi ideges volt.
- Nagyon... rossz lehet. Nem is tudom, miért... miért nem figyelek... rád jobban.
- Rám? – Dia furcsa nevetést hallatott, de inkább horkantásnak hangzott.
- Igen. Mostanában... annyit... veszekszünk... csak tudnám, miért...
- Mindegy. Nem érdekes. Hajnival foglalkozz inkább. Ő jobban megérdemli, nem?!
Sanyi megrázta a fejét.
- Nem.
Diát bosszantotta Sanyi higgadtsága.
- Menj el – mondta. Nem érdekelte, hogy durván hangzik, amit mond. – Egyedül akarok maradni.
Sanyi nem mozdult.
- Nem hallod, Sanyi?! Menj... Hajninak biztos nagyobb szüksége van rád!
Gyorsan megtörölte a szemét.
- Dia...
- Hagyjál békén!
Sanyi nézte, ahogy Dia némán sír. Néha megrázkódott a válla.
- Miért? – kérdezte.
A lány nem bírta tovább. Felzokogott.
- Mert nem akarok beszélgetni! Menj el... kérlek, hagyjál békén!
Sanyi nem mozdult.
- Nem hallod?!
A fiú mélyen kifújta a levegőt. Átölelte Diát, és hagyta, hogy Dia könnyei a pólóját áztassák.
- Hagyj békén...
- Jól van. Semmi baj. Békénhagylak – motyogta Sanyi. Dia belekapaszkodott a pólója ujjába.
- Miért nem hagysz békén...?!
- Azért, mert nem gondolod komolyan azt, amit most mondasz – felelte Sanyi.
Pár percig így álltak. Dia lassacskán megnyugodott.
- Kérlek... eressz el – suttogta.
Sanyi a fejét rázta, és érezte, hogy a lány az állának dönti a fejét.
- Ki vagy bukva. Ez természetes.
„Miért, miért csinálja ezt velem?” – gondolta elgyötörten a lány. „Miért ölel át? Miért?”
Hogy jobban fájjon – szólalt meg egy hang a fejében.
Sanyi hirtelen elengedte, de csak épp annyira, hogy felemelhesse Dia állát.
- Nézz rám!
Dia a fejét rázta. Félt, hogy esetleg meglátszik rajta, mennyire...
... mennyire szeretné, ha ismét a folyosón lennének...
- Nézz rám! – kérte a fiú újra.
Dia végül Sanyi arcába nézett.
Sanyi sokáig fürkészte őt. Aztán szó nélkül átölelte megint, még szorosabban, mint az előbb.
Dia a vállának nyomta a fejét, és elnézett a távolba. Kevés diák lázongott arra. S miközben Sanyi karját érezte maga körül, megnyugodott.
- Idővel fel fogod dolgozni a dolgokat – hallotta Sanyi igen halk hangját a füle mellett.
Összeszorította a szemét.
- Annyira fáj, és sajnálom, hogy nem voltam mellette... nem tudtam...
- Ne sajnáld – motyogta a srác. – Senki sem tökéletes.
Azzal kinézett az ablakon, Dia hátát simogatta, és úgy vélte, talán most igazán megtörte a jeget, ami eddig csak egyre keményebb lett köztük.

Nem sokkal később Dia elment, Sanyi meg úgy döntött, hogy ismét rátér arra a témára, hogy melyik lánnyal foglalkozzon leginkább. Azonban gondolatait egy gúnyos hang szakította félbe.
- Lawren!
Sanyi megfordult. Nánder Péter állt előtte, zsebredugott kézzel.
- Hogy vannak a csajaid?
- Csa... csajaim?
- Kindes és Drajkó. Egyiket ölelgeted, a másikat meg...
Sanyi keze ökölbe szorult.
- Hajnival járok. Diával nem. Érted?
Péter elmosolyodott.
- Aha. Hát persze. Kindes tudja, hogy jársz Drajkóval? Na és Drajkó tudja, hogyan vigasztalod Kindest?
- Semmi... közöd... ahhoz... hogy... mit... csinálok! – sziszegte Sanyi.
- Láttalak titeket az előbb – folytatta Nánder. – Úgy ölelkeztél Kindessel... úgy láttam, sírt. Miért?
- Közöd?
- Mondjuk, ha elmondanám Drajkónak ezt... nem hiszem, hogy el lenne ragadtatva.
- Hajni tudja, hogy nem vagyok szerelmes Diába, úgyhogy...
- De Dia szerelmes beléd, Lawren. Akkor meg miért öleled meg?
- Közöd? Mondtam már, hogy Diával csak barátok vagyunk! – csattant fel Sanyi, és közben azon töprengett, vajon Nánder honnét szerzett tudomást Dia iránta táplált érzelmeiről.
- Csakugyan? Hm. Valaki azt látta, hogy a tanárok tornyában...
Sanyi nem is tudta, miért ragadta galléron Nándert. De egyszeriben düh öntötte el, ami egyben szégyennel is keveredett.
Nánder nem hátrált el.
- Szóval igaz! Erről nem tud Drajkó, igaz? Barátok nem csókolóznak titokban, Lawren! Ennyit a ti „barátságotokról!”
Sanyi gyomra fájdalmas bukfencett vetett, mert tudta, hogy Péternek igaza van – Diával már nem csak barátok...
Mindenesetre igyekezett tiltakozni.
- Ide figyelj! Nem járunk. Az is csak... – elakadt, aztán folytatta. - ... véletlenül történt!
- Á. Véletlenül. Aha... Vigyázz, a végén még valaki elhiszi!
Sanyi egyre idegesebb lett.
- Most azért jöttél ide, hogy kitárgyaljuk a magánéletemet? Erre semmi szükség...
- Csak gondoltam, ideje eldöntened, kivel jársz... Diával vagy Hajnival...
- Hajnival járok – jelentette ki Sanyi eltökélten. Tudta, nem éppen meggyőző a hangja.
- De most komolyan, hogy lehet „véletlenül” csókolózni valakivel?! – kérdezte Nánder, immár komolyabb hangnemben.
Sanyi elbizonytalanodott.
- Nem... nem tudom. Egyszerűen csak... jött.
- Jött – ismételte a fiú ridegen. Sanyi felpillantott.
- Jó, tudom, hogy ez most hülyén hangzik – mondta türelmetlenül. – De hogy magyarázzam el neked? Csókolóztál már valakivel?
- Nem – vágta rá Péter. – De én azért, mert nem kavartam még senkivel, és hozzád sem illik ez a szerep. Előbb-utóbb a két lány is, meg te is belefáradsz.
- Tudom.
- Én nem piszkálni akarlak most, Sanyi. Figyelmeztetni akarlak. Akkor csináld ezt, ha mindkét csajt el akarod taszítani magad mellől.
- De hát nem akarom!
Nánder odalépett mellé, és kibámult az ablakon.
- Azt hiszem, választanod kéne közöttük – szólalt meg újra.
- Választani...?
Péter megfordult.
- Aha. Választani. Mérlegelj, ki a fontosabb! Melyikbe vagy szerelmes?
Sanyi zavarba jött.
- Öö... nem... nem tudom... – vakarta a fejét.
- Mindkettő jó csaj, ez látszik. Szerinted is jó csajok, nem?
- Persze hogy azok!
- Na, akkor azt is nézd meg, hogy nálad mi jó egy csajnál. Például melyiket ismered jobban?
- Diát.
- Jó, hülye kérdés, ez egyértelmű volt. Hajnit mióta ismered?
- Öö... idéntől...
- Nagyon rád van indulva a csaj, ugye tudod?
- Igen, tudom – sóhajtotta Sanyi. – Néha eléggé zavar...a múltkor például... - de ezt ne nagyon hangoztasd -, szó nélkül lesmárolt!
Péter felvonta a szemöldökét.
- Ajaj, akkor már nagy pácban vagy, haver! Drajkó menő csaj, okos, szép, meg minden, de keményen tartja a gyeplőt... a helyedben vigyáznék vele.
-Fogadni mernék, hogyha elmegyek, egyből...
- ... Milónál fog kikötni – fejezte be a mondatot Nánder. – Na igen. Ez jellemző rá. Jól ismered!
Sanyi arcába tódult a vér.
- Elárulom neked, hogy azért többen jártak már Drajkóval... és... igen hamar rájöttek, hogy bizony kemény kiscsaj...
- Rendben, én ezt elfogadom – jelentette ki Sanyi. – Én szabad ember vagyok. Engem ugyan senki nem fog keményen tartani!
- Helyes beszéd, de azt ajánlom, gondold át a dolgot. Dia jobb csaj Drajkónál – nyugisabb, és szabad emberként kezel, de ha te inkább csak barátságnál maradsz...
- Csak szerettem volna barátságnál maradni – vágott a szabába Sanyi, és azt kérdezte magától, ilyet miért mond el az osztálytársának. – Valahogy megváltoztunk. Már nem tudom, tetszik-e vagy sem.
- Szeretnél összejönni vele?
Sanyi meglepődött a kérdésen. A homlokát ráncolta.
- Hú... hát... igaz, jól érzem magam vele, de mivel mégsem vele jöttem össze igazából, hanem Hajnival... viszont lehet, hogy egyszer még járni akarok vele... mert azért... néha igen nagy szükségem lenne rá, és van is... nagyobb is mint Hajnira... mert... amit te is mondtál: azért Dia mellett szabadabb vagyok. – kinézett az ablakon.
- Dia például soha nem mondana nekem olyat hogy tök aranyos pasi vagyok. Ő ezt... ha így is gondolja, nem mondja ki nyíltan. Drajkó amikor például megcsókolt, akkor szó nélkül, nem pedig... nem pedig úgy ahogy én a csókolózást képzeltem volna. Diával meg olyan... sokkal... hogy mondjam... izgalmasabb, és élvezhetőbb...
Elakadt.
„Jézusom, miket beszélek?” – gondolta. „Nem vagyok normális!”
Gyorsan megrázta magát.
- Hülyeségeket beszélek – morogta. – Van barátnőm!
- Igen, Kindes Diána.
Sanyi Nánderre meredt, de nem szólt. Most már tényleg tanácstalan volt.
A lányok érthetetlenek, de már én is – gondolta morogva.

Sanyi a hétvégéig szenvedett. Úgy érezte, igaza van Péternek: lassan két szék közé esik, ha így folytatja.
Hétközben hol Diával, hol Hajnival töltötte az idejét. Szerencsére Hajni nem közelítette meg jobban, és Dia se akart nála vigasztalódni.
Egyik nap azonban meglepő dolog történt. Az étkezőbe lépve Sanyi meglepetten látta, hogy épp Dia és Hajni jön kifelé.
Sanyi döbbenten pislogva nézett rájuk.
- Szia – köszönt kórusban a két lány, és továbbmentek.
Sanyi egy szót se bírt kinyögni.
„Ezekbe meg mi ütött?” – gondolta.
Még mindig szemforgatva ült le reggelizni. Fekete Tomi ránézett.
- Neked meg mi bajod, Sanyi?
Sanyi felnézett.
- Öhm... majd elmondom – morogta. Nem tudta, Tomi mennyire van tisztába jelenlegi helyzetével.
- Oké – bólintott a fiú jókedvűen.

Sanyi az ajkát harapdálta. Öntött magának teát, megvajazta a kiflijét, szalámikat rakott rá, és órásit harapott belőle.
- Csak nem éhes vagy? – nevetett a mellette ülő Timi.
- Á – felelte Sanyi, és mosolyt erőltetett az arcára.
- Öregem, hogy te ma milyen pocsékul nézel ki! – csodálkozott Józsi.
A fiú furcsa torokhangot hallatott, és végül csak ennyit mondott:
- Kösz!
- Kócos haj, szedett vedett ruházat... nem ismerünk rád! – folytatta Józsi.
- Hát igen – mondta Sanyi. – Kell... egy... egy kis lazaság...
- Jaja – csillant meg Józsi szeme. Timire kacsintott, és Sanyi fülébe mormogta:
- A csajoknak talán bejön, mi?
Sanyi torkában megakadt a falat. Fuldokolva kapott a bögréje után, de alighogy felemelte, Dia vidám hangja csendült fel a háta mögött. Sanyi annyira megijedt, hogy magára löttyintette a teáját.
Dia hátraugrott.
- Jézusom, mit csinálsz?
Sanyi köhögve nézett végig magán.
- Azt hiszem, átöltözök – hörögte, és hanyatt-homlok kirohant. Dia döbbenten nézett utána.
- Öö... talán rosszkor jöttem? – kérdezte. Osztálytársai felnéztek olyan arccal, mint akik őszinte részvéttel gondolnak rá, amiért Sanyival tölti a szabadidejét.

Sanyi elkeseredetten ült az ágyán. Úgy érezte magát, mint egy balfék, aki mindig rosszkor van rossz helyen. Miért kellett Józsinak felhoznia a lehető legkényesebb témát, és Diának miért kellett a frászt hoznia rá?
Szitkozódva nyúlt új ing után.
„Marhára elegem van a csajokból, a suliból és mindenből!” – gondolta vicsorogva.
Mikor újra megjelent (immár varázstani öltözékben, megfésülködve), Tomi az ajtófélfának támaszkodva várt rá.
- Na valld be öregem, hogy gáz van!
Dia érdeklődve fordult hátra.
- Ne... ne most – morogta Sanyi.
- Szia, Sanyi! – köszönt Hajni vidáman a fiú háta mögött.
Sanyi összerándult.
- Bocs, mennem kell – hadarta Tominak, azzal sarkon fordult, és rohant vissza a szobájába, mint aki meg sem hallotta Hajni köszönését.

Éppen feleltették Vores Kingát Merlin varázselméletéből. Baebar bólogatva hallgatta a lányt.
A diákok a tenyerükbe támasztott fejjel üldögéltek, Halas Józsi bóbiskolt, Sanyi karbafont kézzel ücsörgött, Dia rajzolgatott.
Nagyon unalmasnak tűnt Kinga hangja is: motyogott, de senki se értette – többek gyanították, hogy maga Baebar sem, és csak azt figyeli, Kinga mikor akad el.
Talán ő is az óra végét várja?
Timi egyre pirosabb arccal ült a helyén. Dia odanézett, és látta, hogy Józsi leveleket küldözget neki.
A lány azon tűnődött, vajon mitől jöhetett ennyire Timi zavarba.
Hátradőlt, a rajzát nézegette, de közben Józsi felé sandított.
Azonban mielőtt bármire juthatott volna, hirtelen egy puffanást hallott.
Mindenki Timire nézett... pontosabban a helyére.
- Hát ez meg mi volt? – kiáltotta Tomi.
Baebar felemelkedett a helyéről. Józsi elsápadva ült.
- Mi történt? – kérdezte Dia Leilától.
- Nem tudom – rázta a fejét Leila.
Nemsokára Baebar feltámogatta Timit a székére, és elküldte Kingát egy pohár vízért.
- Amúgy a jegyed négyes – vetette oda.
Többen összenéztek. Timi erőtlenül próbálta elhárítani a mindenféle segítséget. Valaki zsebkendőt nyújtott oda neki, Baebar meg felemelte a lábát, hogy visszaálljon a vérkeringése. Leila sietve nyitott ablakot.
Sanyival ellenben; ő Józsit bámulta, aki kis híján sírva fakadt.
- Nem akartam, esküszöm... – hebegte.
- Itt valami nem stimmel – csóválta a fejét Sanyi. – Dia!
- Hm?
- Te elhiszed, hogy Timi...
De nem fejezte be a mondatot, mert Dia rég nem figyelt rá.
- A francba! – sziszegte, és csüggedten az öklének támasztotta a fejét.

- Jaj, Timi, jól vagy?
- De hát mi történt?
- Nem szédülsz?
Dia is ott állt a lányok között, akik körbevették Timit.
- Semmi bajom, tényleg...
Ekkor Sanyi lépett oda, és türelmetlenül megállt Dia mögött.
- Khm! Dia, beszélhetnénk?
Semmi. Továbbra is a suttogás, az aggódó pillantások.
- Dia!
- Ja.... tessék – fordult meg a lány.
- Beszélhetnénk?
- Hát... tőlem... mondd!
- Öö... négyszemközt gondoltam – morogta Sanyi.
- Ja... Bocsássatok meg, mindjárt jövök – mondta a lányoknak, és követte Sanyit egy távolabb eső sarokba.
- Na mi az?
- Először is, holnap szerda.
- Igen. És?
Aztán...
- Óóh, tényleg! A csudába... a küldetés!
- Igen. Másodszor: szerintem Józsi szerelmet vallott Timinek... de nem ez a lényeg.
- Hanem?
- Nem... lehet, hogy nem tartozik rám, csak... szeretném... szeretném... tudni, hogy... mi... miért...
A lány kérdőn nézett rá.
- Szóval... azt hittem, Ha... vagyis Drajkóval...
- Mondhatod Hajninak is. Mi van vele?
- ... nem vagy jóba...
- Oh...! – Dia elnevette magát. - Szóval arra vagy kíváncsi, miért voltam vele reggel?
- Öö... hát... valami ilyesmi... – motyogta Sanyi elvörösödve.
- Sanyi... nagy baj lenne, ha... nem most mondanám el?
- M... Miért?
- Mert most... tudod, Timi...
- Jaj istenem! Már semmi baja sincs, akkor meg minek kell pátyolgatni még?!
Dia felciccent.
- Néha olyan értelmetlen tudsz lenni! – fakadt ki, és faképnél hagyta a fiút.

Sanyi a fogát vicsorgatta. Végleg elege volt mindenből és mindenkiből. Tigris módjára járkált a szobájában, útközben bele-belerúgott az útjába kerülő tárgyakba. Végül lehiggadt, mert rájött, hogy semmi értelme, ha szétrúg mindent. Ehelyett bepakolta a cuccait.
Mikor végzett, kedveszegetten hagyta el a szobáját, azonban hirtelen valaki keményen megragadta a vállát, és a falhoz lökte.
- Megmondtam, hogy visszakapod – sziszegte egy rekedt hang. A félhomályban csak az illető vadul csillogó szemét tudta kivenni.
- Velem nem tudsz szórakozni! Én megmondtam, hogy elkaplak, és lám! Sikerült! Na gyerünk! – azzal erősen megragadta a fiút, és fölvonszolta a lépcsőn.
Mikor elengedte, Sanyi döbbenten nézett Milóra.
- Megőrültél? – sziszegte.
- Nem – vicsorgott Miló. – Viszlát, kedves barátom! – azzal meglendítette az öklét, de Sanyi gyorsan lebukott.
Érezte, ahogy Miló kigáncsolja. Feje nagyot koppant a kemény kövezeten.
Mielőtt feltápászkodhatott volna, ellenfele ökle máris az arcában landolt. Sanyi feljajdult, az orrából ömlött a vér.
- Te hülye! – nyögött fel. – Nem vagy normális!
- Igen? – Miló megragadta a haját, és hátrarántotta.
- Au!
- Tudod nem csípem, ha a csajom valaki miatt dob engem!
Sanyi érezte, hogy a vér az ajkára cseppen.
- Nem én mondtam Hajninak...
- Ki ne ejtsd a nevét! – csattant fel Miló. Ökle eltalálta Sanyi gyomrát.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Sanyi fel se fogta, mi történik. Csak arra emlékezett, hogy Miló felrántja, és nekivágja a falnak. Leroskadt a földre, a feje zúgott.
Erőtlenül felnyögött. Megpróbált feltápászkodni, de nem volt ereje. Miló ökle ismét meglendült, aztán Sanyi elvesztette az eszméletét.

Arra eszmélt, hogy Calistar ordít:
- MI JOGOSÍTOTT FEL ARRA, HOGY SZÉTVERD LAWRENT???!!! EZÉRT IGAZGATÓI ROVÓ IS JÁRHAT, LAJTOR! HÁT ESZEDNÉL VAGY TE, ÉDES FIAM?! LAWRENNEK HOLNAP KÜLDETÉSE VAN!!!
Sanyi pislogott. A folyosón voltak még mindig. Calistar a dühtől kivörösödve ordibált Lajtorral.
- De szóltam... – kezdte a srác.
- IGEN, MERT KICSIT MEGIJEDTÉL, HOGY NINCS MAGÁNÁL! MÉG SZÉP, HOGY SZÓLTÁL!
Sanyi a homlokát ráncolta. Kábultan hallgatta a kiabálást.
Mielőtt feltápászkodhatott volna, Calistar hirtelen ránézett.
- Tessék. Kérj tőle bocsánatot, és kísérd el a kórházi részlegbe!
Lajtor morgott valamit. Odalépett Sanyihoz, és talpra rántotta.
- És útközben nehogy megint nekiessél, mert én fogok gondoskodni róla, hogy kicsapjanak, Lajtor! – szólt utána Calistar.

Nem sokkal később, mikor már jó néhány folyosót maguk mögött hagytak, Lajtor megszólalt.
- Sajnálom, Lawren.
Sanyi nem válaszolt. Milán egész úton a karját fogta.
- Tudod... én... nem is tudom, mi... mi üthetett belém. Amkor elájultál, nagyon megijedtem, és ezért hívtam Calistart. Nem tudom, hogy lehettem ilyen vadállat.
Sanyi most sem mondott semmit.
Miló a földet bámulta.
- Csak tudod nagyon bánom, hogy Hajnival megjártam. Kiderült, hogy egész végig kihasznált... egy olyanért, aki 3 évvel fiatalabb nála. Ezt soha nem gondoltam volna róla...
Közben közeledtek a kórházi részleghez.
- Lawren, ne mondd meg... Hajninak vagy Diának ezt, jó?
Sanyi megállt, és ránézett.
- Mire fel? – kérdezte rekedten. Az orrára rászáradt a vér, és minden porcikája sajgott. Még a szeme felett is díszelgett egy seb.
- Mert... mert... tudom, hogy te nem vagy beköpős. És...szerintem nyugodtan kérhetek egy szívességet... nem? Cserébe nem verlek meg!
Sanyi keményen a szemébe nézett, keze ökölbe szorult.
- Tartogasd meg magadnak a szívességeidet – sziszegte, és kirántotta a karját Miló kezéből.
- Nem kell segítség – vetette oda. – A saját lábamon is be tudok menni. – azzal az ajtó felé indult, de még visszafordult egy pillanatra:
- Ja, és mégvalami: gondoskodom róla, hogy Hajni mindenről tudomást szerezzen!
- Ne...! – kezdte a srác, de addigra Sanyi hátat fordított neki, és bebicegett az ajtón.

Mikor később Sanyi visszatért különleges képesség órára, Gwedmir mester meglepetten pillantott fel.
- Lawren! Hogy...
- Elnézést – mondta sietve a fiú. – Történt egy kis baleset... itt az orvosi igazolásom. – azzal odament a tanári asztalhoz, és a tanárnő orra alá dugta a papírt.
- Ah... értem. Jól van, leülhetsz.
Sanyi a helyére botorkált. Látta, ahogy Dia megmerevedik az orrán ülő gézkupac láttán.
- Mi történt veled? – kérdezte suttogva.
Sanyi megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt magyarázkodni. De Dia nem hagyta annyiban. Sebtében előrántott egy papírt, amit aztán Sanyinak lökött.

De tényleg, mondd már, mi történt veled!

Semmi, csak Lajtor összevert.

Diának elkerekedett a szeme.
- Micsodaaa???
- Cssss! Csöndesebben! – intette le a fiú.
- De... hogyan... – dadogott Dia.
Sanyi a papír fölé hajolt.

Egyszóval bosszúból nekemesett, de úgy összevert, hogy...

Nem tudta folytatni, mert Dia megbökte a könyökével.
- Lawren Sándor – szólalt meg Gwedmir. – Tudom, hogy baleseted volt, de attól még igazán idefigyelhetnél. Mondjuk, kijöhetnél egy kis munkára.
Sanyi felsóhajtott, és kivonszolta magát. Gwedmir behunyta a szemét, s Sanyi rögtön a padlón találta magát.
- Gyerünk, Sanyi! Próbálj felállni, küldj a földre!
Sanyi megfeszítette az állkapcsát. Kétségbeesetten próbálkozott a felüléssel, de sehogyan sem ment neki.
- Gyerünk! – biztatta a tanárnő. – Szedd össze magad!
Sanyi a fejét rázta.
- Nem tudom – nyögte ki.
Gwedmir várt pár pillanatig, aztán Sanyi érezte, hogy a bénultság elmúlik.
- Rendben van – sóhajtotta. – Ülj vissza.
Sanyi feltápászkodott.
- Holnap küldetés – nyögött fel Dia nem sokkal később, mikor az asztalra tették tálcáikat. Sanyi gondosan a sarokba helyezte az ebéd mellé vett csokis croassonját.
- Igen. Valahogy nem izgat. Örülök, hogy kicsit megszabadulok a sulitól. Kezdett már kicsit idegesítő lenni.
Dia majdnem megkérdezte tőle:
- Hajni miatt? – de gyorsan meggondolta magát. Nem akart, nem, most semmiképp nem akart összeveszni Sanyival.
Némán ettek egy darabig. Dia kinézett az ablakon, és elgyönyörködött a ragyogó kék égben, amin csak néhány bárányfelhő díszelgett.
Sanyi letette a kanalat a kezéből. Halkan megszólalt:
- Félsz a küldetéstől, Dia?
- Nem is tudom... – motyogta a lány, még mindig révetegen bambulva. – Talán egy kicsit. – levette a tekintetét az ablakról, és Sanyi szemébe nézett. – Te?
- Én? Nem.
Dia bólintott; tekintetét ismét az ételre szegezte. Aztán váratlanul felkacagott.
- Mi az? – meredt rá Sanyi értetlenül.
- Semmi... csak... eszembe jutott valami – nyögte Dia piros arccal.
Barátja felvonta a szemöldökét.
Egyszercsak Dia letette az evőeszközét, és felállt.
- Bocsi, de most már megyek. Szia.
Miközben visszavitte a tálcáját, Sanyi hüledezve bámult utána.

Dia sóhajtva látott neki a pakolásnak. Táskájába gyömöszölte a ruháit, az ingét és a nyakkendőjét kikészítette a szék támlájára, berakott két noteszt, két tollat, pálcáját az asztalára, a kardját nekitámasztotta a széknek, aztán körülnézett. Gyanította, hogy tisztálkodni lesz alkalmuk, így csak pár dologra volt szüksége.
Miután ezekkel is végzett, odalépett az ablakhoz, és széthúzta a függönyt. A nap már lemenőben volt; fénye rávetődött a padlóra. Dia ablakából pontosan rá lehetett látni a Tanácskozó Toronyra. Tünődve szemlélte a vár egyik legmagasabb tornyát, s felmerült benne, vajon ők lesznek-e valaha abban a toronyban. Lagerfelt nagy vár volt, igaz, s igen szép körülmények között épült, de ők már szinte minden zugát ismerték. Hogy nézhet ki belülről a Tanácskozó Torony? Na és az Eltanácsoló Torony? Dia nagyon remélte, hogy soha nem kell bemennie oda.
Meglepetten kapott észbe. Miért foglalkozik ő ilyenekkel? Van elég gondja-baja! Ott van az a 4-5 próba, amin ebben az évben részt vett. Talán ők voltak az elsők, akik már most küldetésre mennek. Büszkék lehetnek magukra!
Sóhajtva fordult el az ablaktól, s alig várta, hogy végre elinduljanak.

Másnap reggel dideregve húzott magára egy dzsekit. Sanyi, mint mindig, igen jól nézett ki, még a kötés is lekerült az orráról, s Dia már előre sejtette, hogy ez az utazás Sanyival roppant szórakoztató lesz...
Az űrhajójuk már várta őket. Sanyi bepakolta a táskákat a hajó raktárrészébe, aztán mindketten elfoglalták a helyüket a pilótafülkében. Sanyi belehuppant a székébe, és tanulmányozni kezdte a hajó műszerfalát.
- Hmmm – ráncolta a homlokát töprengve. – Jó lenne tudni, mit jelentenek...
Dia aggódva hajolt oda.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
Sanyi megnyomott egy zöld, háromszög alakú gombot, mire a hajó megrázkódott, és hatalmas robaj hallatszott.
- Mi... mi volt ez? – kérdezte Dia rosszat sejtve.
Sanyi felpattant.
- Ez nem az volt, amit akartam... – kezdte, és lerohant a rámpán. Nemsokára visszatért.
- Ez a hajó többet tud, mint gondoltam! Egyetlen gombnyomásra képes kiüríteni a rakteret! Zseniális! Nézzük, ez mit csinál!
A megnyomott gomb hatására a hajó teteje egyszerűen szétnyílt, pontosan úgy, mint az autók teteje.
- Azta! – jegyezte meg Sanyi. – Bár ennek az űrben nem vesszük hasznát, máskor jól jöhet.
- Na és ez? – bökött a lány egy kiálló négyzetre.
- Megnézzük. – Sanyi lenyomta, s erre ágyúk siklottak elő az űrhajó belsejéből. Egy újabb gombnyomásra tüzelni kezdtek. Sanyi gyorsan leállította, mielőtt az egész iskola odacsődült volna.
Végre megtalálták azt a gombot, amivel fel lehet húzni a rámpát. Aztán már csak az inítógombot kellett megtalálni, ami a műszerfal bal felső sarkában helyezkedett el.
Diát remegés fogta el, amikor felemelkedtek a levegőbe, egyre magasabbra és magasabbra, fel, a felhők közé, aztán pedig ki a végtelen űrbe...

- Az elküldött koordináták szerint erre van Retó – mutatta Sanyi. – Beállítom gépvezérlésre, így biztos, hogy nem tévesztjük el az irányt. Azt mondták, folyamatosan küldik az útirányt...
- Az jó – hangzott a válasz.
Sanyi sóhajtva lezuttyant a hátul levő társalgó foteljébe. Kibámult az ablakon keresztül a sötét űrbe.
- Életemben talán először repülök az űrben – jegyezte meg izgalomtól remegő hangon. – Sosem hittem volna, hogy ezt megélem!
- Én sem.
Sanyi élvezettel levette a köpenyét, és lazábbra igazította a nyakkendőjét. – Most már megszabadultunk a sulitól! Ez olyan, mintha nyári szünet lenne, csak sokkal, de sokkal tovább tartana!
Dia ritkán látta barátját ennyire izgatottnak. Mintha ismét 12 évesek lennének!
- És... szerinted... ez miért annyira jó?
- Viccelsz? – kérdezte Sanyi. – Dia, egy teljes évig nem leszünk Lagerfeltben!!!
- Ez igaz, de nem tudhatjuk, mi...
BAMM.
A hajó megrázkódott. Dia a padlóra zuhant. A fotelok felborultak, az asztal a falhoz vágódott.
- Most is ideges vagy? – kiabálta Sanyi, miközben mindketten követték az asztalt.
- Most nem én voltam! – ordított vissza a lány.
BAMM. BAMM. DUMM.
A hajó pörögni kezdett. Sanyi négykézláb mászott a pilótafülke felé – Dia szorosan a nyomában.
- Mi történik? – sikított fel a lány, nekicsapódva a pilótaszéknek.
- Nem tudom! – Sanyi gyorsan belemászott az ülésbe, de ekkor a hajó a tetejére állt, és hevesebb pörgésbe kezdett.
- Úristen!

Dia kirepült a székéből, és bevágta a fejét az acélból készült fegyvertároló szekrénybe, ami szintén a pilótafülkében volt. Miközben ernyedten a padlóra dőlt, Sanyi megragadta az irányítókart, és megrántotta.
Ezzel csak azt érte el, hogy a hajó balra fordult, aztán végre visszafordult az eredeti helyzetébe. Sanyi gyorsan kijelölte újra a koordinátákat, nagyobb sebességre kapcsolt, és újra gépvezérlésre állította a hajót. Nem tudta, mi okozta a felfordulást, de jelenleg nem is érdekelte, csak az, hogy minél hamarabb elhagyják ezt a helyet.
Felállt, körülnézett.
- Dia? Hol vagy? Di... Dia!
A lány a padlón feküdt. Sanyi letérdelt hozzá, és megrázta a vállát.
- Dia, hallasz? Hahó!
Megpofozgatta a lányt. A fején nem látszott semmiféle sérülés.
- Térj magadhoz! Hallasz?
Semmi.
Sanyi zsibbadt kezekkel kutatott a zsebében zsebkendő vagy valami után. Van itt valahol víz? Igen, kell lennie, hiszen hoztak magukkal!
Átrohant a raktérbe, elővette a zsákját, lázasan kutatni kezdett benne.
- Istenem, hol van? Hol van?!
Végre a kezébe akadt egy kulacs. Öntött a zsebkendőre, mire az teljesen elázott, és a padlóra csöpögött. Sanyi nem törődött vele. Azt csak Dia tudja, mit kell ilyenkor csinálni!

Remegő kézzel borogatta barátja homlokát, szólongatta, de nem történt semmi. Vizet spriccelt az arcára. De Dia még mindig nem moccant.
A fiú kétségbeesetten felnyalábolta a lányt, és belefektette a székébe.
Leült mellé, és aggódva szemlélte, s közben azon imádkozott, hogy semmi komoly baja ne legyen.
Miközben így figyelte, észrevette, hogy szivárogni kezdett Dia fejéből a vér. Sanyi agyára zsibbadság szállt. Ha a barátnője az orra előtt fog elvérezni, kiugrik az ablakon!
Zsebkendővel letörölgette a vért, éppen akkor, amikor Dia mocorogni kezdett.
- Dia!
Dia kinyitotta a szemét. Nyögve tapogatta a fejét.
- Jaj... elmúlt... a forgás? – kérdezte elgyengült hangon.
- El – felelte Sanyi. – Azt hittem, sosem fogsz magadhoz térni!
- Mi... történt? – motyogta Dia. Felült, és nyomban lefordult a székről. – Jaj... honnan estem le?
- Dia, nyugodj meg, kérlek... – Sanyi a hóna alá nyúlt, felállította, és visszatámogatta a székbe.
- Jól vagyok – tiltakozott a lány erőtlenül.
- Persze – hagyta rá Sanyi. – Még nem tudsz járni. Nyugodj meg!
Dia motyogott valamit, de Sanyi fölé hajolt.
- Maradj csendben most, kérlek!
Dia válaszolni akart, amikor az űrhajó megint megrázkódott. Sanyi a szekrénynek tántorodott. Dia csaknem kiesett a székéből, de szerencsére meg tudott kapaszkodni a szék karfájában.
- Mi ez már megint?
Sanyi némán rázta a fejét. Az ablakhoz osont, kibámult az űrbe. Amit látott, attól a földbe gyökerezett a lába.
Három hasonló nagyságú űrhajó repült feléjük, tüzelésre kész ágyúkkal.
- Mi az? – kérdezte Dia.
Sanyi elhátrált az ablaktól.
- Semmi – mondta gyorsan.
- Mi az? – ismételte meg a lány. Döbbenten nézte, ahogy Sanyi bevágja magát a pilótaszékbe, és megragadja az indítókart. Gyorsan kikapcsolta a gépvezérlést, és még gyorsabb sebességre kapcsolt.
- Miért megyünk ilyen gyorsan? – jajdult fel Dia, a sebességtől belepréselődve az ülésbe. Közben a három idegen hajó tüzelni kezdett. Sanyiék hajója vészesen oldalra billent.
- Kapaszkodj! – ordította Sanyi. Egy lövedék ripityára törte az ablakot, és tűzesőt hagyva maga után a padlóba vágódott. A huzattól Sanyinak felállt a haja.
- Dia, gyorsan, segíts aktiválni a pajzsokat!
Dia bólintott. Sanyi előhúzta az ágyúkat, és megfordította a hajót, hogy szembeszálljon támadóival, azonban ebben a pillanatban hatalmas robaj hallatszott. Valami bevágódott a pilótafülkébe, a műszerfal tüzet fogott. Sanyiék hajója zuhanni kezdett...

Folyt. köv.