B-612

Meg fogok halni – futott át rajtam a gondolat. Leginkább onnan tudom, hogy már elhagytam a testem. Kívülről látom magamat és elemzem mindazt, ami velem történik, de mégsem élem át. Persze tudom, ez a sokktól van. S nem kell különösebben nagy logika ahhoz sem, hogy tudjam nincs sok időm hátra. A tüdőm lesz a gyilkosom, a sejtjeim melyek ellentmondva minden észérvnek, falják, habzsolják a drága oxigént. Pedig nincs elég. Pár óra. A csuklómon lévő gép persze tudja másodpercre. Én nem akarom. Elég a tudat, hogy ennyi idő nem lesz elég, hogy értem jöjjenek. A hajó túl messze van. Látom magamat, amint kétségbeesve tárgyalok velük. A kezem hadonászik, gesztusaim sután próbálják jelezni a tébolyt mi elmémben dúl. Abban az elmében ott előttem. Mert az már nem én vagyok. Itt kívül csend van és végtelen béke. Mindig erre vágytam. Egy helyre ahol átélem újra azt az egyensúlyt mit gyermekkoromban. A megnyugvást, a szeretetet, a csendet. Csak ne kiabálnék én magam ott lent.

Persze ezért jöttem ide. Tudtam, hogy itt megtalálom elveszettnek hitt gyermekkori álmaim. Nem gondoltam persze, hogy belehalok. De most úgy érzem nincs visszaút. S hogy nem is akarok visszatérni. Nem akarom újra átélni azt a végtelen magányt, ami végigkísérte életem. Hogy senki nincs, kivel megoszthatnám azt, ami a lelkemben fáj. Hogy nem találtam meg a rózsámat. A rózsát, akiért felelősséggel tartozom. Akiért nem csak meghalni de élni is érdemes lenne. Illetve megtaláltam de nincs velem. Bár itt van velem most is. A hajón. Biztonságban – tör fel belőlem a sóhaj. Élni fog tovább. Nélkülem, ahogy eddig is tette. Talán boldog is lesz ha egyszer elfelejt. A hercegét, ki vigyázta lépteit oly sok éven át. Kit maga mellett tudott mindig is, de igazán közel sosem engedett. Hisz a rózsa tövis nélkül mit sem ér.

Szóval itt vagyok. Eljött a nagy kaland. Körülöttem a végtelen űr, a szikrázó csillagok s a hátam mögött a nap tündöklő pokla. No és persze itt vannak a kisbolygók. Egész apró kavicsok, törmelékek valamint ház, város, ország méretű sziklák milliói mozognak itt szigorú rendben. Rendben mondom, mert a hajó gépeinek gyerekjáték feltérképezni az összes objektum mozgását. Nyomon követni a pályájukat és biztonságos útvonalat tervezni keresztül a kisbolygóöv külső szektorán. Még az az apró leszállóegység is elboldogult vele, amivel idejöttem. Ide erre a sziklára, amiről a lexikonok bizton állítják, ez a B-612-es kisbolygó. Igen a Kisherceg világa. Az övé, aki oly közel áll hozzám. Akinek a történetét betűről betűre ismerem, és ami példát adott nekem. Így akarok élni! Olyan embernek lenni, aki tudja mit jelent megszelídíteni valakit. Aki jól az eszébe véste: „Felelős vagyok a rózsámért!”.

Eljöttem hát meglátogatni őt. Mióta az űrturizmus álomból valóság lett, készültem erre. Tudtam ez az a hely amit látnom kell. Persze nem volt könnyű megszervezni. Nem a legnépszerűbb kirándulóhely, mondanom sem kell. Az őrületbe kergettem néha az ügynökségeket, hogy találjanak nekem egy hajót, ami ide akar jönni. Senki sem akart. Mint turista talán sosem sikerült volna. Vagy ha igen akkor is csak messziről megnézhettem volna. Az ott ni. Távcsövön. Hát úgy már láttam kérem ezerszer. OK, itt a légkör nem homályosította volna el, de azért ez mégis más. Itt állok a felszínén. A tudósok, akikkel jöttem egy másik leszállóegységgel, egy másik sziklán vannak. Valami igen ritka ásványt keresnek. Kitermelni aztán mit tudom én mit csinálni belőle. Az űr már megmentette a földet. Megtanultuk magunkba szippantani az erőforrásokat innen is. Energiát, anyagot, tudást, szórakozást. Más szóval pénzt, hatalmat, birtoklást. Mint az „üzletember” – mosolygok. Mi birtokoljuk a csillagokat mert nekünk jutott először eszünkbe.

De ez igazságtalan. Ők hoztak ide, s ezért nem lehetek elég hálás. Leginkább Ő neki. Mert Ő találta meg a hajót nekem. Az Ő munkája az, ami segített bekerülni a projectbe. Én csak ballaszt vagyok. Amihez ragaszkodik. Nélkülem, s a lehetőség nélkül nem jön. S persze így is kellett nekik. Tudják, hogy milyen sokat ér ez a lány. Mégis fogalmuk sincs igazából, hogy mennyit is. Mindent – mondanám, ha nem irtóznék ennyire a felszínes nagy szavaktól. „Jól csak a szívével lát az ember” – s így csak én tudhatom ki is Ő valójában. Akiért éltem eddig, s aki miatt kár, hogy el kell menjek. Hiányozni fog, míg újra nem találkozunk. Akkor is ha megszoktuk már egymás hiányát. Mindig messze volt, az együttlét pedig mindig nagyon rövid. S hogy mégis összetart minket valami az méri igazán milyen szép dolog történik köztünk. Az a csoda hogy itt vagyunk. Itt ahol minden elkezdődhetne annyi sok év után. Ahol a régi szavaink valósággá válhatnának.

- Nem lehetek a tiéd. Itt és most nem.
- El kéne vigyelek messzire?
- Nincs az a távolság a földön ami elég lenne.
- Csak a földön nincs? Akkor elviszlek a Holdra, vagy a csillagok közé.
- Igen az talán elég lenne...

Akkor még mindez lehetetlen volt. Ma mégis itt vagyunk. És Ő ma sem az enyém. Várnom kell még mindig. Egy másik életet ahol nem kések el.

Ami lassan elkezdődik, hisz ebből itt már nem sok maradt. Lenézek újra magamra. Látom, hogy vége a tombolásnak. Érzem, ahogy megnyugszom. Elfogadom mindazt, ami történik. Nem tehet róla senki. Az a kődarab nem létezett pár perccel korábban. Két másik ütközéséből született. Pályáját nem lehetett kiszámolni előre. Mikor már ki lehetett, késő volt. Ő sem élt sokáig. Születése után pár perccel pályája elmetszette a holdkompét. S most egyik sincs többé. Ha ott vagyok, már én sem lennék. Így maradt egy palacknyi élet a hátamon. A levegő melyből bolond fejjel sokat pazaroltam, míg dühöngtem. Pedig még dolgom van. Meg kell nézzem ezt a helyet alaposan. Minden sziklát, minden árnyékos völgyet. Még jó, hogy nem nagy a bolygó. Pár óra alatt bejárható. „Tudod nálunk odahaza minden olyan kicsi”. S nekem ez a pár óra maradt. Meg kell találnom őt. A rózsát, amitől mosolyognak a csillagok. A bárányt, aki nem ette meg, akkor sem, ha nincs szájkosara. Hisz ő is szereti. No és persze őt. A barátomat, a Kisherceget, aki rendbe tartja a bolygót. Látszik is. Olyan rendes kis bolygó ez. Bár a vulkánját nem láttam. Sem amelyik kialudt, sem a többit, ami még működik. Meg a ládát sem ahol a bárány lakik. Virág sem nőhet itt, tudom jól. Mégis megyek, keresem. Mi mást tehetnék?

- Szia Édes! – hallom meg a hangját a fülemben. A hangot mely azonnal el is csuklik a sírástól.
- Szia Édes! – felelek azzal a ritmussal mely végigkísérte életünk.
- Ne menj el! –kéri. Nem akarom!
- Igen. – mosolygok. Azt mindig tudtad, mit nem akarsz. De ez itt most nem elég. Itt kell hagyjalak, bocsáss meg.
- Ezt nem teheted. Pont itt. Itt és most tudnod kéne. Érezned, hogy vigyáznod kell még rám.
- Fogok is mindig. Tudnod kell.
- Tudom. Megtaláltad, amit kerestél?
- Nem. És mégis. Érzem, hogy itt van, ránk mosolyog. Azokra kik eljátszották újra az életét. Kikben megfogant a mag mit elvetett.
- Igen. Most igazán én vagyok a rózsa, ki elengedte hercegét a nagy kalandra. Menned kellett értettem. Nekem pedig várni, hogy visszatérj, ahogy te vártál rám egy életen át.
- Visszajövök, ígérem. De tudod. Ez a test túl nehéz, nem vihetem magammal.
- De énrám nem nevetnek többé a csillagok, ha nem leszel velem.
- Várlak téged míg megérkezel. Megígértem.
- És addig mit tegyek?
- Vigyázz a Te rózsádra. S add tovább a történetet. „Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van.” Te légy boldog itt és most. A holnap úgy is hozzám hoz. Csak ki kell várnunk.
- Szeretlek Édes! – hallom még a szavakat, mit nem hallhattam oly sok éve már.
- Én is szertelek – suttogom, s megszakítom a kapcsolatot.

Bolyongok tovább, múlnak az órák. Nincs mit keressek, tudom jól. Mindent megtaláltam. Itt lakott a Kisherceg, én tudom. Az út min végigmentem az övé volt. Ez az út volt az életem s már tudom, nem cserélném el senkivel. Itt vagyok hát ide vezetett. Ide ahol megkaptam azt amiért leéltem ezt az életet. A rózsámat, akiért élni és most meghalni is érdemes. Már csak azt akarom tudni vigyázhatok-e majd rá ha itt hagyom e testet. „Miért lenne szomorú egy levetett bőr?” De én érte hordtam ezt a bőrt! Hogy visszatérjek hozzá nekem is itt kell hagynom a testem vajon? Vagy csak a gyávaság beszél belőlem? A szeretet nem fél. Ha ez az ára mindannak, amit átéltünk, akkor én köszönöm. Ez semmiség. Itt és most újra az enyém s ez így lesz ezután mindig. Miért érdemes meghalni, ha nem ezért? Boldogan teszem.

Leülök a földre. Nincs már elég levegő tovább menni. Ülök, majd fekszem. Szemem lehunyom, a felkelő nap fénye mégis átjárja testemet. Egy nagy szikla mellett valami csillan. Olyan, mint egy darab üveg. Furcsán hajlított, mint egy pezsgőspohár alja. Vagy inkább tál. Hogy kerülhet ide? Esetleg búra – mosolygok mindent értőn mikor kezembe veszem. A rózsa burája mi védi a még a széltől is. Megtaláltalak hát! Tán az én rózsámnak is van egy burája, aki védi, majd míg hercege távol jár. Vigyázz rá! A béke megtalált. Lehunyom a szemem, s érzem, ahogy a sötétség átölel. S most hogy a szemem kikapcsol, látom végre a bolygót. Látom a vulkánokat, a bárányt, a rózsát a s Kisherceg rakoncátlan fürtjeit, ahogy lobognak a szélben. Mosolyogva gyomlálja a majomkenyérfák magvait.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.” – mondja szinte csak magának, de érzem a szavai hozzám szólnak. Majd rám néz és azt mondja: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...„ Menj, vigyázz rá! S az ég felé mutat, ahol a vadmadarak húznak el. Köszönöm barátom – mondom, s úgy, mint ő egykoron velük távozom a bolygóról.

Oszlik a sötétség, s én ébredek. Őt látom, a rózsámat. A szemét mely könnyes, de rám mosolyog. Érzem a karját, ami átölel. Érzem most Ő vigyáz rám. Hallom, ahogy a tudósok, kollégák jelentenek a kapitánynak. Elmondják, hogy az anyag, amiért idejöttünk kitűnően vizsgázott élesben. Hogy az első számú holdkomp hajtóművéhez felhasználták üzemanyagként, így tudtak értem jönni ők, akik sokkal közelebb voltak, mint a hajó. Hogy alig találtak meg, mert egy szikla tövében feküdtem s hogy milyen furcsa, egy üvegdarabot szorongattam, ami a holdkompom kémlelő ablakának maradványa. S hogy néhány percig lehettem csak oxigénhiányos állapotban, valószínűleg nem serült az idegrendszerem, bár hallucinációk és könnyebb pszichés zavarok nem elképzelhetetlenek.

Hát itt vagyok. Élek, s most rózsa vigyázza hercegét, szájáról olvashatom újra: Szeretlek Édes. Nem álmodtam hát. Itt vagyok Édes. Visszaküldtek, hogy vigyázzak még rád suttogom felé. Igen - mondja – itt vagyunk a csillagokban. Amiről már tudom, elég messze vannak...

Ui: Köszönöm neked Őt Antoine!