Sötét úton - III. rész - 1.

A tizennégy esztendős Kindes Diána társával, Lawren Sándorral első küldetésükön vesznek részt. Retóra utazásuk tervébe azonban hiba csúszik, mert megtámadják őket, s a két kamasz lezuhan Dawinra, arra a bolygóra, ahol a Fekete Alakok tartják rettegésben a lakosokat, s Dawin felrobbantását tervezik...

Lawren Sándor törökülésben ült a Lovagtanterem padlóján megannyi sok más társával együtt. Sanyi fehér tunikát viselt barna övvel, s tunikája jobb felső sarkában egy háromszög alakú jelzés díszelgett. Ez jelentette azt, hogy küldetéseken vehet részt.
Mellette ült legjobb barátja, Kindes Diána, aki újabban befonva hordta hosszú, fénylő haját. Ő piros gúnyát viselt, de ugyanaz a jel volt a ruháján, mint Sanyinak.
Calistar mester, ez az erős, szikár férfi két éve támogatta Sanyi tehetségét a kardozásban, s mint minden tanár, ő is elismerte Dia és Sanyi páratlan teljesítményeit az elmúlt évek során.

Mikor Sanyiék bekerültek Lagerfeltbe, még csak tizenkét évesek voltak. Azóta gyökeresen megváltoztak: például Sanyi mutálni kezdett, és egyre férfiasabban nézett ki. Emellett ingerültebb lett, sokat vitáztak Diával, de a lány nem nagyon vette zokon. Ő is szinte kész felnőtt nő volt már, s mellesleg igen érdekes érzelmeket táplált a fiú iránt. Ez mégsem akadályozta meg abban, hogy higgadtan tudjon beszélni Sanyival, hiszen annyi mindent végigvittek együtt, megszokta már Sanyi társaságát, így ezáltal magát is féken tudta tartani.
Amióta utoljára visszaérkeztek Lagerfeltbe a Zombik Völgyéből, azóta csaknem másfél év telt el. Mindenki csapongó, vérbeli tinivé serdült. Aki eddig visszahúzódó volt, az lett a legharsányabb közülük; csak egyben egyeztek meg: minden harmadikos irigykedett a két jóbarátra előléptetésük miatt.
Calistar döngő léptekkel sétálgatott tanítványai között.
- Mint mondtam: küldetéseiteken számot adtok segítőkészségetekről, bátorságotokról, s nemcsak önmagatokat, hanem Mardigót is képviselitek. Ezért mondom, hogy nagy önfegyelmet kérek. A legtöbben 5-6 Próbán részt vettetek már, tehát félni sem kell már annyira. Két legifjabb társatok, Kindes Diána és Lawren Sándor előléptetésben részesült, ezért vannak köztetek.

Egyszerre minden szem feléjük fordult. Sanyi kihúzta magát.
- Diána, Sándor! – Calistar invitáló kézmozdulatot tett. – Gyertek ide!
A két jóbarát felállt, és a többieket kerülgetve kiment.
- Ők itt Lagerfelt egyik legnagyobb hősei – jelentette ki Calistar, mire a tömeg mormogni kezdett. – Akár így, akár úgy, de hősök; tehát kötelességetek úgy tekinteni rájuk, mint vezetőitekre. Mutatkozzatok be – fordult Sanyiékhoz.
Sanyi bátran előrelépett. Magas, erős izomzatú férfi megjelenését keltette – sokan kételkedni kezdtek fiatal korában is.
- A nevem Lawren Sándor – kezdte. Mély, mégis tisztán érthető hangjára sokan felfigyeltek. Szünetet tartott, tekintetét végighordozta társain. – Tizennégy éves vagyok. Amikor idekerültem...
- Tényleg tizennégy vagy? – kiáltott be egy gúnyos hang. – Pedig huszonnégynek nézel ki!
Sanyi megpróbált uralkodni magán, s rendületlenül folytatta:
- ... amikor idekerültem, tudomást szereztem a Napkő ellopásáról, ezért...
- Életüket kockáztatva mentették meg bolygónkat – vette át a szót Calistar. – Sándor már elsős korában tanúságot tett kardozásban való tehetségéről...
(Dia észrevette, hogy Sanyi arcszíne kicsit pirosra színeződik).
- ...Diána pedig hűségesen küzdött Sándorral együtt Mardigóért. Egy évvel ezelőtt pedig a zombik elrabolták őket, s míg mi azt hittük, örökre, sikerült elpusztítaniuk foglyulejtőiket, amit eddig senki se tudott megtenni!

Itt-ott elismerő hümmögés, de inkább több volt az ellenségeskedő pillantás.
- Majdnem három évvel idősebb és erősebb vagyok nála, könnyűszerrel legyőzöm! – kiabálta be a fiú, aki az imént kritizálta Sanyi külsejét.
- Nehogy azt hidd – felelte Calistar higgadtan, és büszkén nézett ifjú tanítványára, aki mereven bámulta a padlót. – Lawren győzte le annak idején bajnokunkat, Guyas Dublant is.
Erre néma csönd lett.
- De hát az lehetetlen! – kiáltott fel az egyik ötödikes lány, Drajkó Hajnalka.
- Hogy lehet ez? Guyas maga volt a tökély! – mondta Lajtor Milán.
- Áh, én ezt nem hiszem el! – legyintett egy másik srác.
Sanyi hallgatta, hallgatta társai ellenkezését, de nem szólt.
„Mondjanak, amit akarnak!” – gondolta dühösen.”Mit érdekel az engem?!”
Diáról viszont lerítt tomboló dühe, és hangot is adott nemtetszésének.
- Ha nem hiszitek el – szólalt meg túlharsogva a többieket -, keressétek meg Dublant! Most éppen műkarja van!
Megbotránkoztató tekintetek meredtek a lányra.
- Levágta a karját? – nyögte Milán.
Dia rezzenéstelen arccal bólintott.
Sokan felnyögtek. A gúnyolódó fiú hátrahőkölt.
- Ez egy vadállat... – suttogta.
Sanyi felkapta dühtől vöröslő fejét.
- Nem vagyok vadállat! – kiáltott fel.
Dia is feldühödött ennek hallatán.
- Nem vadállat! Véletlen műve volt, de legalább kiderült, ki az erősebb!
- Te így gondolkodsz? – kiáltott fel borzadva Drajkó Hajnalka. - Kiderült legalább, ki az erősebb?
- Sanyi nem vadállat! – ismételte Dia.
- Méghogy nem vadállat! – harsogta Milán.
Többen felálltak, az öklüket rázták a két jóbarát felé.
- Nekünk nem kellenek gyilkosok!
- Ilyen vezetők? Na ne röhögtessenek már!
- Amikor megvédték a napkövet, öltek! – jelentette ki egy szőke fiú. – Tudom, hogy öltek, másképp nem sikerült volna!
- Gyilkosok! – üvöltötték egyre többen. – Gyilkosok!
Sanyi tétlenül nézte a felmorajló sereget. Calistar mester próbálta lecsillapítani őket, de végül feladta.

Dia a fejét csóválta. Sanyi lángoló tekintettel meredt az őt méregető Lagerfeltesekre. Reszketett az indulattól, s előjött agya sötét zugából egy gondolat:
- Öltem! Igen, kioltottam más életét. De a szabadságért tettem. Vagy talán...
Azon kapta magát, hogy teli torokból ordít:
- Én Mardigóért öltem, és nem azért, mert gyilkos vagyok! Ha nem öltem volna, már egyikőtök se lenne itt!
Az üvöltések elhaltak. Mindenki értetlenül meredt a fiatal lovagra.
- Akkor is gyilkos! – kezdte a gúnyolódó fiú, de senki se figyelt rá.
- Mondjuk ez igaz – töprengett Lajtor. – Elvégre a napkő a legfontosabb számunkra.
Helyeslő bólogatás.
Lassanként minden beszéd elhalt, s Calistar előrelépett.
- Lawren nem gyilkos – mondta. – Csupán azt tette, amit tennie kell. Ne higgyétek, hogy ti nem fogtok ölni az igazságért!
Milán összenézett a mellette ülővel.
- Most pedig – folytatta a tanár -, térjünk rá itt-tartózkodásunk lényegére! Holnap fél hétkor várok minden itt lévőt az étkezőben, ahol megkapjátok egyenruhátokat, s tisztázni fogunk más egyebet is. Sokszor részt vesztek tanórák helyett felmérő próbákon, hogy ezzel is több tapasztalatot szerezhessetek, s aki eddig esetleg ügyetlenkedett különböző feladatokban, az javíthatja saját képességeit. Köszönöm, hogy eljöttetek.
Calistar biccentett, s a diákok kitódultak a folyosóra.
Dia és Sanyi kiléptek a teremből, s elindultak a szobájukba. Nem esett szó köztük, némán tették meg a tornyokig levő utat.

Aznap a megbeszélés Bolygótan helyett volt. A második órára Gyógytant és Légiót tettek be.
Dia mikor bement társaival a tanterembe, Edila tanárnő szokásos modorával fogadta őket.
- Üdvözlöm önöket az év első óráján. Mivel úgy ítélem meg eddigi tudásukat, következő órán meg kell gyógyítaniuk saját sebeiket.
- De hát nem is sebesülünk meg! – csodálkozott Szarvas Tímea.
- Majd fognak – jelentette ki magabiztosan Edila. – Akadályversenyt fogok rendezni.
Dia elfintorodott, és leült egy asztalhoz. Így tett a többi lány is, s mindannyian Edilára néztek.
A tanárnő ékszerektől csillogó kezét felemelte, úgy magyarázott tovább.
- Mardigón meg kell lennie az alaptudásnak a gyógyítás terén. Félévtől már fiúk is részt vehetnek gyógyítási órákon, mert lehet, hogy valakik gyógyítóként szolgálnák bolygónkat. Remélem, túlélik az akadályversenyt – tette hozzá gúnyos mosollyal.
Leila elsápadt.
- Úgy érti, akár meg is halhatunk? – kérdezte maradék önuralmával.
- Természetesen könnyedén megeshet ilyesmi – mosolygott Edila, s Dia érezte, hogy kiveri a veríték idegességében. A tanárnő mosolya hirtelen fagyossá vált: - De csak az ügyetlenekkel. Három méter magasan kell függeszkedni majd, de ebből nem hinném, hogy baja származna bárkinek is.
Dia önkéntelenül is felhorkant. Edila tanárnő nem volt éppen a kedvence. A tenyerébe támasztotta a fejét, és unottan lapozgatni kezdte a könyvét, de a nő egyből felcsattant:
- Diána!
- Igen? – Dia gyorsan felegyenesedett, és becsapta az Orvosi alapszabályokat.
- Szeretném, ha mondjuk rám figyelne! Különösképpen arra tekintettel, hogy nem lesz itt minden órámon.
- Miért is? – kérdezte Dia, de rögtön eszébe jutottak a küldetések. – Ó, igen... Figyeltem eddig is – tette hozzá kicsit bosszúsan.
- Diána, azonnal álljon fel! – rikácsolta dühösen Edila tanárnő. Arca hasonlítani kezdett lassan a haja színéhez. – Mit képzel, hol van? Az én órámon tilos feleselni!
- Nem feleseltem – állt fel Dia. Fortyogott benne a düh, de igyekezett higgadt hangot megütni. – Csupán tájékoztattam a tanárnőt arról, hogy tévesen látta meg a dolgokat!
Többen elvigyorodtak. Edila tanárnő nem találta a szavakat, annyira ledöbbent.
- Soha... soha, de soha nem tanítottam olyan diákot, aki feleselni mert volna! – kapkodott levegő után. – Hol a Jegykönyve?
- A Jegykönyvem? – ismételte meg Dia. – A Jegykönyvem? Miért, mit akar beleírni?
- Elégtelent is kap a figyelmeztető mellé, ha nem hagyja abba! – fenyegetőzött Edila tanárnő.
Dia hátralökte a székét, kirántotta a táskájából a Jegykönyvét, és kicsörtetett.
Edila tanárnő elvette tőle, s szemüvege fölött lapozgatni kezdte.
- Még nem kapott jegyet – szólt -, de ha így folytatja, nagyon jó kezdésként kaphat egy elégtelent Gyógytanból! A figyelmeztetőjét mindenesetre megkapja, feleselésért. Tudja, nem tűröm, ha egy diák szemtelen velem szemben... akár előléptetett, akár nem.
Dia összeszorította a száját. Edila tanárnő visszaküldte a helyére, leült, elővett egy tollat, és írni kezdett. Dia reszketett a dühtől.
- Vén szipirtyó – szűrte a fogai közt a lány.
Társai szorongva pislogtak a tanárnőre, aki felállt, és odasétált Dia asztalához.
- Tessék. Remélem, ezzel valamennyire meg fogja magát fékezni. A szülei bizonyára nem szeretnék, hogy a lányukból mihaszna, semmirekellő felnőtt legyen, nemde?
Dia eltátotta a száját, annyira megdöbbent ezektől a szavaktól. Edila tanárnő folytatta az óráját, s addig a lány megnézte, vajon mit írhattak be neki.

Tisztelt szülő!

Diána az órámon szemtelenkedett, ezért figyelmezteztetőben részesítem. Ha nem neveli meg magát, rövid időn belül elégtelent is fog kapni Gyógytanból.

Tisztelettel: Markus Edila tanárnő

Dia felhorkant, és a padra lökte a Jegykönyvét. Habár a Jegykönyvét nem láthatta szülő, a beírásról értesítik őket papíron keresztül, amit a Lagerfeltes mesterek visznek el. Úgy érezte, igazságtalanul kapta a figyelmeztetőjét. Szigorú apja nagyon dühös lesz rá, az biztos.
Mire kicsöngettek, Dia már eldöntötte magában, hogy legjobban a Gyógytant utálja.
Szokatlan módon most neki kellett Sanyira várnia a bejárati csarnokban. A fiúk későn jöttek meg, már alig volt valami a szünetből, amikor a kék egyenruhás fiúk megérkeztek. Sanyi a fehér bukósisakját a hóna alá csapva baktatott befelé.
- Helló, Dia – köszönt barátjának, mikor meglátta. – Fafnir tovább tartott bent minket, de végülis nem is késtem olyan sokat, szerintem lesz még idő átöltözni Sporttanra... – elhallgatott. Dia ledobta a táskáját a padlóra, kotorászni kezdett benne, aztán felegyenesedett, és Sanyi kezébe nyomta a Jegykönyvét.
- Ezt nézd meg!
Sanyi lapozgatni kezdett a Jegykönyvben.
- Mit kaptál? – kérdezte felpillantva.
- Beírt!
Sanyi felvonta a szemöldökét, és hangosan olyasmi kezdte:
- „Diána az órámon szemtelenkedett, ezért figyelmeztetésben részesítem. Ha nem neveli meg magát, akkor bla bla bla... Tisztelettel: Markus Edila...”
Dia karba fonta a kezét.
Sanyi csodálkozva nézett barátjára, és visszaadta a Jegykönyvet.
- Nocsak! Nem is hiszem el, hogy beírást kaptál, Dia!
- Nem is szemtelenkedtem! – fakadt ki a lány dühösen, és a vállára lendítette a táskáját.
- Azért azt nem hiszem, hogy csak úgy beírt egy figyelmeztetőt! – szólt Sanyi.
Elindultak felfelé a lépcsőn.
- Nem semmi, hogy már első nap beírnak neked!
Dia duzzogva nézett maga elé.
- Nem is csináltam semmit! – bizonygatta.
- Na persze. – Sanyi mosolyogva rázta a fejét. – Akármilyen szemét lehet az a tanár, ok nélkül ő se ír be!
- Azt hitte, nem figyelek, én meg felvilágosítottam, hogy figyelek! Mi ebben a rossz?
- Attól tartok, nem ez a baj – felelte a fiú. Közben odaértek a tornyokhoz.
- Na, találkozunk később – búcsúzott Sanyi, és felfutott a csigalépcsőn.

A folyosóra érve felsóhajtott. Benyitott a szobájába, gyorsan magára kapkodta a nadrágját meg az atlétáját, s sietett is vissza.
Sporttanórán alaposan megdolgoztatták őket, Sanyi sajgó izmokkal rogyott le az öltözőpadra, hogy aztán lezuhanyozzék. Eugila tanárnő szigorúan fogta diákjait, az ő óráján lazsálni nem lehetett. Még a legizgágább gyerek is némán végrehajtotta a feladatokat.
- Hallottam Katitól, hogy Dia beírást kapott – fordult Sanyihoz Józsi. – Mit művelt?
- Azt én se nagyon tudom – ingatta a fejét Sanyi, miközben belebújt az atlétájába. – De hogy valamit művelt, az biztos.

Másnap reggel hat órakor megcsörrent az ébresztőóra. Sanyi álmosan tapogatózott az óra felé, de aztán lehanyatlott a keze.
- Hülye óra... – mormogta félálomban.
Végül az óra kitartó csörgésének köszönhetően Sanyi kénytelen volt kikászálódni az ágyból. Közben rájött, miért kell ennyire korán kelnie.
- A fene egye meg azt az átkozott előléptetést! – morogta, miközben belebújt a tunikájába, és a derekára csatolta az övét.
Nagy dirrel-durral lecsörtetett az étkezőbe, s nagy meglepetésére csak Lajtor Milánt és Drajkó Hajnalkát találta ott, akik ijedten rebbentek szét. Sanyi eltátotta a száját, a lába a földbe gyökerezett.
- Öh... bo... bocsánat – nyögte. Kihátrált, bevágta maga után az ajtót, de ekkor beleütközött valamibe, ami hanyattesett, s Sanyi is a földön landolt.
- Sanyi?
Sanyi a fájós karját dörzsölgetve ránézett.
- Dia?
- Mi a csudáért nem mész be? – érdeklődött a lány, miközben megfogta Sanyi karját, segített neki felállni.
- Hát... öö...
Dia már kinyitotta volna az étkező ajtaját, de Sanyi gyorsan visszahúzta.
- Öhm... inkább ne menjünk még be!
Dia összevonta a szemöldökét.
- Miért ne? Nincs zárva!
- Rányitottam két emberre – kezdte Sanyi vörös fülekkel.
Dia meglepetten nézett rá.
- Oh...! Már értem – bólintott gyorsan. – Elég... kellemetlen... lehet nekik... öö...
Sanyi a fejét vakargatta.
- Aha – válaszolt bambán. – Igen... de nekem is!
Sarkon fordultak, s mintha mi sem történt volna, sétálni indultak az udvarra.
Odakint hűvös volt a szél. Dia fázósan húzta be a nyakát.
- Brrr! Nem mennénk inkább vissza?
Sanyi megrázta a fejét. Füle pirossága elárulta, hogy még mindig nem nyugodott meg.
- Olyan ciki ez az egész... – motyogta.
Dia sóhajtott, felnézett a felhős égre.
- Most már visszamehetnénk!
- Tudom, hogy hideg van – bólintott Sanyi. – De én akkor se szeretnék visszamenni!
- Jaj, Sanyi, hagyd már ezt! – fakadt ki Dia. – Figyeld meg, mire visszaérünk, már mindenki ott lesz!

Sanyi nyöszörgött, morgott, de barátja hajthatatlan maradt. Dia elszántan belökte az ajtót.
- Na látod! – szólt. Minden szem feléjük fordult. Lajtor szúrós szemmel nézett Sanyira, aki viszont Hajnalkát nézte. A lány karcsú volt, szőke hajú és zöld szemű, igen csinos. És csak két évvel volt idősebb nála!
Sanyi annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre se vette, hogy Dia órák óta rángatja a karját:
- Sanyi! Sanyi, figyelj már rám!
- Höh?
Sanyi vetett még egy utolsó pillantást Hajnira, aki elpirult, és visszafordult. A fiú megzavarodva követte Diát egy üres asztalhoz.
Calistar mester egy nagy fadoboz mellett állt.
- Jó reggelt mindenkinek! – kiáltotta. – Akinek a nevét mondom, az jöjjön ki ide, megkapja az egyenruháját. A Próba ma lesz, harmadik óra után.
- Drajkó Hajnalka!
Sanyi rögtön felkapta a fejét, és tátott szájjal nézte, ahogy Hajni kimegy, átveszi a ruháját, s közben elhallgatja a mestert.
- Hé, Lawren, csukd be a szád! – szólt oda egy srác, történetesen Lajtor Milán. – Ne bámuld a csajomat!
- Tessék? – nézett rá a fiú. Dia felfigyelt Milán mondatára, s meglepetten hallgatta a párbeszédet.
- Én... én nem bámulok senkit – nyögte ki Sanyi.
Milánt azonban nem tudta becsapni.
- Tetszik, mi? Jó csaj, én is tudom, de sajna elkéstél, pajtás...
Sanyi pislogott, a fejét rázta.
- Igazán nem tudom, miről beszélsz!
Beszéd közben Diára pillantott.
- Á, végzett is! – kiáltott fel Milán örvendezve, s Hajnihoz sietett.
Sanyi dühösen felhorkant, s sikerült belerúgnia a szemben levő székbe, de csak a lába bánta.
- Ezt még visszakapod, Lajtor! – gondolta.
Közben ment a sor. Milán elment Hajnival. Sanyi kitekeredett nyakkal nézett utánuk, de Dia rögtön felhívta rá a figyelmét, hogy Calistar őt szólította.
- Ja... – Sanyi felállt, sietős léptekkel ment ki. Dia szíve megtelt aggodalommal. Nyilvánvaló, hogy Sanyinak első pillantásra megtetszett Milán barátnője, s ennek nem örült kifejezetten. De hát mit tegyen?
Mikor Sanyi végzett, rögtön Dia következett, úgyhogy jóformán a fiúnak várnia se kellett Diára.

Ahogy becsukta maga után a szobája ajtaját, csak az a lány járt a fejében. Igazán kedvesnek látszott. Bár amikor Milánnal volt...
Sanyi a torkához tette a kezét. Úgy érezte, öklendeznie kell ettől a bezselézett hajú szépfiútól. Beszélnie kéne Hajnival, de hogy csinálja?
Lehet, hogy le is nézné, merthogy ő csak harmadikos...
Leroskadt az ágyára. Az előbb még szívesen dőlt volna le, olyan álmos volt, de egyszerűen nem jött álom a szemére.
- Lajtor csak kihasználja... biztosan... én... én... én lennék a helyében, énnekem tényleg...
Sanyi megrázta magát. Mit tegyen? Látni szerette volna még Hajnit, többször, megismerni, beszélni vele. Okosnak látszott, szép volt... mi kéne még?
- Jézusom, miket gondolok? Drajkó Hajnalka tetszik nekem? Á, dehogy... vagy mégis?
Felpattant. Csak egy pillanatra nézett a lányra, és máris? Már nem mondhatja, hogy nem érdeklődik a lányok iránt. Már Diára is másképp néz – igaz, baráti alapon, de akkor is észrevette, hogy a lány is mennyire más lett...
Vagy csak ő lett más?
Idegesen fel-alá kezdett járkálni. A Próbára koncetrálni sem tudott, pedig negyedik órában el kell mennie végigcsinálni a Próbát. Arra is fel kéne készülnie.
Eszébe jutott, hogyha Lagerfeltben megtartják az idei bulit, talán elhívhatná Hajnit. Igen...
- Az már késő, az már év vége, nem bírom ki addig...
A csengő riasztotta fel – az a csengő, ami reggelizni hívta a diákokat.
Sanyi a tükör elé állt, és homlokráncolva szemügyre vette a külsejét.
Meg kéne fésülködnie – Hajni is reggelizik, és ha így látja meg, kineveti...
Átöltözött. Felkapott magára egy fehér pulcsit, arra egy rövidujjú zöld inget, s egy szürkés nadrágot. Az inget kigombolva hagyta, megfésülködött, s így sétált le az étkezőbe.
- Hol voltál ennyi ideig? – fordult hozzá Dia. Várta, hogy Sanyi leüljön mellé, de barátjának esze ágában sem volt. Diának feltűnt, hogy Sanyi a lehető legközelebb ült ahhoz az asztalhoz, aminél Hajni ült a barátnőivel.
- Hogy kiöltöztél, öregem! – vigyorodott el Fekete Tamás. Halas Józsinak is fülig ért a szája.
Sanyi megköszörülte a torkát. Belekortyolt a tejeskávéjába, s nekilátott a pizzaszeletének.
- Milyen óránk lesz? – fordult Vores Kinga Leilához.
- Öö... Lovagtan.
Dia felkapta a fejét, szörnyülködve nézett osztálytársaira.
- Lovagtan? Jaj, ne!
A két lány kuncogott.
Sanyi ettől a hírtől valamelyest felvidult. Sebtében pusztította el a reggelit.
- Mitől vagy így feldobva? – nézett rá Dia.
- Lovagtan! – rikkantotta Sanyi.
- A hősöknek könnyű – mormogta Leila.
Sanyi odalépett Dia mellé, és rátette a kezét a lány vállára:
- Óó, nem csak én bánok jól a karddal!
Dia felnézett.
- Csak azért mondod ezt, mert tavaly kardoztam?
- Is-is! – Sanyi ránevetett. – Végülis megdicsért Calistar téged, nem?
Dia a fejét csóválta.
- Ettől még miért lennék hős?
- Ne tőlem kérdezd, hanem Leilától! – mutatott a lányra Sanyi, aztán elhagyta az étkezőt.

Dia elgondolkozva baktatott a folyosón. Calistar mester emlékeztette a diákokat, hogy negyedik órában várja őket az első Próbára. Akik együtt mentek a Küldetésekre, együtt vettek részt a Próbákon is.
A lány örömmel látta, hogy a negyedik óra Varázstan lett volna, így arról lemaradnak.
Mikor megnézte a következő órát, azt hitte, rosszul lát. Csak képzelődött, vagy tényleg az van odaírva, hogy „Lovagi történetek”?
- Lovagi történetek? – mormolta Dia. – De hát nem is szóltak, hogy lesz ilyen óránk!
- De igen, csak nem figyeltél. Calistar mondta, hogy várja a harmadikosokat a második órában is a Gyógytanteremben.
Dia összerezzent a mély hangra, majdhogynem kiejtette a kezéből az órarendet. Mikor megfordult, meglátta Sanyit, aki zsebredugott kézzel támaszkodott az ajtófélfának.
- Sa... Sanyi! – kapkodott Dia levegő után. – Hogy kerülsz ide? Neked tilos ide bejönnöd!
A srác elnevette magát.
- Való igaz – bólintott derűsen. – Tilos lenne...
Barátja még mindig nem tért magához.
- De... de... miért...
- Ah; csak azért jöttem, hogy tájékoztassalak, hol lesz a Lovagi történetek óra. Láttam, hogy nem figyelsz.
- Aha – tette csípőre a kezét Dia. – Szóval csak ezért!
Sanyi meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Miért, mi másért? Különben is – porolta le a tunikája ujját -, más fiú is feljött már ide!
- Tessék?
Síri csend ereszkedett közéjük. Sanyi érezte, hogy vibrál a feszültségtől a levegő.
- Más fiú is feljött már hozzád – ismételte meg eltökélten.
- Micsoda?!
Azzal, mielőtt Sanyi bármit is mondhatott vagy tehetett volna, Dia odaugrott az ágyához, felkapott egy párnát, és a fiúhoz vágta.
- Hé! Mit csinálsz? – kiáltott fel döbbenten a fiú.
- MÉGHOGY HOZZÁM FELJÖTT MÁS FIÚ IS! – ordította Dia, és további párnákat csapott barátjához. – HOGY MONDHATSZ ILYET?!
- MI?! TE... TE FÉLREÉRTESZ! – Sanyi elkapott egy felé repülő párnát, és a padlóra lökte. – Hagyd már abba!
- HAGYJÁL ENGEM BÉKÉN! – üvöltötte Dia vörös arccal. Sanyi lebukott egy közeledő műanyagbábu elől, ami nekicsapódott az ajtónak. – Dia, hagyd már abba, hallod?
Gyorsan félreugrott, és sietve elindult Dia felé, azonban ekkor teljesen váratlanul meglepő dolog történt. Az egész szoba függőleges irányba fordult!
Dia hanyattvágódott, és csúszni kezdett az ajtó felé; az ágya és minden egyéb bútora pedig szorosan a nyomában.
Sanyi a falhoz tapadt rémületében. Dia nekivágódott barátjának, aki lekucorodott, és a két kezével igyekezett védni mindkettőjük fejét.
BAMM. CSATT. BUMM. Még pár nyekkenés, aztán csend lett.
Mikor felemelték a fejüket, a szoba már újra a régi helyzetében volt. Dia nyögve próbált kiszabadulni az íróasztal fogságából.
- Mi... mi történt? – kérdezte kicsit elvékonyodó hangon.
Sanyi a fejét rázta, és nagy nehezen arrébb tolták az íróasztalt.
- Úristen... – Dia kétségbeesetten nézett körül. A szekrénye kinyílt, és az összes ruhája a földön hevert, párnákkal, ceruzatartókkal és más egyébbel együtt.
- Ez... mitől volt? – kérdezte Sanyi rosszat sejtve.
Dia mély levegőt vett.
- Azt hiszem, olyasmi derült ki rólam, amit én magam se gondoltam volna.

- Úgy érted... úgy érted, annyira erős vagy különleges képességtanból, hogy képes vagy megfordítani egy egész szobát?! – hitetlenkedett Sanyi. Dia ágya már a helyén volt, azon ültek, de körülöttük olyan volt minden, mintha két napig tartó háború folyt volna.
Dia válaszolni akart, de ekkor kivágódott az ajtó, és besietett rajta Calistar, Baebar és Gwedmir mester.
- Mi a csuda történt itt? – fakadt ki Baebar kimeredő szemekkel.
- Lawren! Kindes! Mi...
Gwedmir körülnézett.
- A közelben levő termek mind így néznek ki! – háborgott Baebar.
A két gyerek a padlót bámulta.
- Mi történt? – kérdezte Calistar.
- Hát... – Dia ránézett Sanyira, aztán felállt. – Az történt, hogy... hogy veszekedtünk, és... – elhallgatott egy pillanatra. Sanyi zavartan hol magára, hol Diára mutogatott:
- Ő... vagyis én... az volt... hát...
Dia nagyot nyelve folytatta: - ... és hirtelen az egész szoba... megfordult.
- Megfordult? – ismételte meg Calistar.
Gwedmir ámulva nézett Diára.
- Ez lehetetlen! – kiáltott fel. – Kindes Diána olyan képességek birtokába jutott, hogy... – megrázta a fejét, kollégáihoz fordult. – Erre csak én vagyok még képes, hogyha dühös vagyok, képes vagyok megfordítani helységeket, de...
- Óh! Igazán? – csodálkozott Baebar. – Ez igen dicséretes.
- Nem gondolja, Gwedmir mester, hogy akkor fejleszteni kéne Diána képességeit? – kérdezte Calistar. – És hogy kordában tudja tartani a dühét egyes alkalmakkor?
- De, de igen... – bólintott Gwedmir elgondolkozva, miközben végignézett a lányon. – Körülbelül én is ennyi idős koromban kaptam meg ezt az ajándékot.
- Változatni kell akkor az órarendjén – folytatta. – Igaz, hogy így is már elég zsúfoltak az órái, de erre időt kell szakítanunk.
- Próbák, küldetések és még egy fejlesztő óra is? – csóválta a fejét Baebar professzor.
- Lawrennel majdhogynem ugyanaz a helyzet – nézett a fiúra Calistar. – Már gondolkoztam rajta, hogy erősebb csoportba kéne kerülnie Lovagtanból. Itt az alkalom, hogy akkor őt is kezelésbe vegyük.
Sanyi nehezen tudta magába fojtani nyögését. Miért is kellett ilyennek eszébe jutnia Calistarnak?
- Nekem jó az osztálytársaim között is – bizonygatta. – Igazán...
- Szó sem lehet róla! – hördült fel Baebar. – Aki más karját levágja, annak olyan helyre kell kerülnie, ahol ellenfele is ekkora tehetséggel rendelkezik.
- Akkor megváltozatjuk az órarendeket, csak megbeszélem ezt az igazgatóval – szólt Gwedmir, és elsietett.
Calistar és Baebar a helyére tette a szekrényt és az íróasztalt, aztán ők is elköszöntek.

Egy ideig csend volt. Végül Dia szólalt meg először:
- Hát ezt jól megkaptuk, Sanyi.
A srác elkenődve bólintott.
- Aludni se lesz időnk, azt hiszem.
Dia bánatosan nevetett:
- Egyetértek. – aztán, teljesen váratlanul felüvöltött.
- MI A FENÉÉRT KELL NEKEM ILYEN KÉPESSÉG?!
Sanyi a fejét ingatta.
- Fogalmam sincs.
- ÉS TE... TE MEG MIÉRT MONDTAD AZT, HOGY HOZZÁM MÁS IS FEL SZOKOTT JÖNNI?!
Sanyi hátrahőkölt.
- Félreértesz – mondta gyorsan. – Teljesen félreértesz!
- Igen?! És miért?!
- Más fiú is jött fel, hogy szóljon valamiért, nem?
Dia lehiggadt.
- Jó, tényleg...
- Na, és ezért ordítoztál velem egész idő alatt!
- Jól van, bocsánat, Sanyi.
- Kösz! – nevette el magát Sanyi idegesen. – Akkor én most le is lépek, mert több bajt okoztál és okozni tudnál ha itt maradnék!
Azzal feltépte az ajtót, ami hangos csattanással csapódott be mögötte.


Dia halk sóhajjal látott neki a pakolásnak. Visszadobálta az ágyára a párnákat, összeszedte a ceruzáit és belerakta a ceruzatartóba. Mikor arra gondolt, mire képes, megborzongott. Soha többet nem fordulhat ez elő! Még a végén javíthatatlan károkat okoz másnak és önmagának is!
Lelkiismeret-furdalása volt barátja miatt, nem értette, miért kezdett el ordítozni vele.
- Sanyitól bocsánatot kell kérnem – gondolta, de egyből rádöbbent, hogy Sanyit ez hidegen hagyja. Majdnem agyonnyomta őket a szekrény és az ágy, mindez csak az ő ostobasága miatt! Egyenlőre talán jobban tenné, ha kerülné Sanyit. Igen, ez lesz a legjobb, aztán majd megenyhül. Igen, biztosan így lesz.
Kicsit megnyugodva nézett körül. Mintha nem is történt volna semmi. Neki is csak a lába fáj.
Hirtelen megrémült. Már rég Lovagi történeteken kéne lennie!
Hanyatt-homlok rohanni kezdett a Gógytanterem felé. Mikor bekopogott, osztálytársai és Calistar nyomban feléje fordult.
- Két évvel ezelőtt – kezdte hangosan a tanár -, Lawren késett el, idén meg Kindes. Most így fogjátok váltogatni egymást?
- Mester, tudja, teljesen kiment a fejemből, hogy... – kezdte Dia, de Calistar beléfojtotta a szót:
- Igen, tudok róla, hogy mit műveltél, és miért ment ki a fejedből. Ülj le.
- Köszönöm!
A lány gyorsan lehuppant Kati mellé. Önkéntelenül is Sanyit kereste a tekintetével. Barátja kényelmesen hátradőlve ült a székén, és gőgös arccal figyelt Calistarra.
- A lovagok története nehéz, hosszú történet – fogott bele a mester. – De csodálatos azoknak a hősöknek a tettei, akikével megismerkedhettek majd. Nos, kezdjünk hozzá! – azzal a tábla felé fordult, s felírta:

1. óra
A lovagok története

A Lovagok története közel 300 évre nyúlik vissza. Mardigo kovácsai közé tartozott Mastero Kardd és Radiro Eleshar, mostani igazgatónk. Eleshar volt Mastero kovácsinasa, s annyira bensőséges volt a viszonyuk, hogy elhatározták, együtt fogják megalapítani a Lovagrendet. Barátaikkal, Merlinnel, Flarennel és Avaine-nal megépítették a Lovagrend várat, ami ma ez az iskola. Legelőször Avaine Villám osztotta meg az iskolával kapcsolatos terveit a Lovagrend tagjaival, ami körülbelül 150 főből állt. Sokan elismerték, hogy valóban célszerű lenne egy ilyen iskola. Mielőtt Lagerfelt elkészült volna, Lager Feltew, a Lovagrend egyik legmegbecsültebb embere meghalt, s emlékére nevezték el az iskolát Lagerfeltnek. A Lovagrend felbomlott, helyette tagjai lettek a Lagerfeltes Mesterek, akik elvállalták a diákok elhozatalát az iskolába.
A Lagerfeltes mesterek halhatatlanok, s nem is öregszenek. Önszántakból halnak meg.

Sanyi felvont szemöldökkel meredt a táblára. Sosem hitte volna, hogy a Lagerfeltes mesterek a Lovagrend tagjai, s hogy életük akkor ér csak véget, amikor ők akarják.
- Mester – tette fel a kezét.
- Igen, Lawren?
- A Lagerfeltes mesterek már születésüktől fogva... halhatatlanok?
- Nem – felelte Calistar. – Amikor a Lovagrendbe bekerültek, mindnyájan egyszerű emberek voltak, akik csak akkor kezdték tanulni a kardozás fortélyait.
De folytatom az írást, s biztosra veszem, hogy minden kérdesetekre választ kaptok majd.
- Rendben – bólintott Sanyi.

A Lagerfeltes mesterek akkor kapták meg a halhatatlanság ajándékát, mikor mindannyian méltó harcosokká váltak. Erensar Merlin Fehér Tornyában (ami ma a Tanácskozó Torony), áldották meg őket. Egytől egyig kötötte őket a Lagerfeltes eskü. A Lagerfeltes eskü ebből állt:
- Ameddig érzem, hogy tudom szolgálni Mardigót, nem akarok meghalni.
- Sosem árulom el a bolygómat és Lagerfeltet.
- Harcban sosem önmagamért harcolok.
- Ha érzem a veszélyt egy tanítványban, megölöm.

- Megölik? – kiáltott fel Dia döbbenten. – De... mester, miért kell megölni egy tizenkét éves gyereket?
- Ha valóban gonosz, sajnos meg kellett és kell ölniük őket, mert azok lehet, hogy életük további részében szörnyű károkat okoznának, miután Lagerfeltbe kerültek.
Néma csend telepedett az osztályra. Néhányan nyeltek egyet.
- És hogyan tudják megállapítani, a tanítvány rossz-e? – tette fel a kérdést Nánder Péter.
- Nagyon könnyen – válaszolt Calistar. – A mestereknek megadatott az a fajta hatalom, amivel képesek belelátni a tanítvány érzéseibe. Így érzik meg például, kiben mikor mutatkozik meg a lagerfeltesek képessége, és mily módon. Képesek akár átadni hatalmuk egy részét a tanítványoknak, ha a szükség úgy hozza.
Ezt le is írta. Mire a diákok lerakták sajgó kezükből a tollat, kicsöngettek.
Dia legnagyobb meglepetésére Sanyi csatlakozott hozzá, amikor kifelé baktatott.
- Helló, Dia!
A lány meglepetten nézett rá.
- Úgy teszel, mintha évek óta nem találkoztunk volna!
Sanyi vállat vont.
- Csak gondoltam, idecsapódok hozzád. Elvégre mennünk kell a Próbára.
- Ó, tényleg! - kapott észbe a lány. – Teljesen kiment a fejemből!
Sanyi vidáman hunyorgott.
- Igen, vettem észre.
Dia mordult egyet.
- Egyébként bocs – szólalt meg újra a fiú. – Nem kellett volna...
- Inkább én – kezdte gyorsan Dia. – Igazán nem tudom, mi ütött belém. Bocsáss meg, Sanyi.
Barátja elfordította a fejét.
- Most már úgyis mindegy – dörmögte.
- Nem, nem mindegy! Addig kell tisztázni a dolgokat, amíg lehet.
Hirtelen Drajkó Hajni rohant el mellettük zokogva. Milán szorosan a nyomában.
- Hajni, várj! Nem akartam...
- Hagyjál békén! – zokogta Hajni, de megállt.
Dia és Sanyi érdeklődve figyelték a jelenetet.
- Hajni, értsd meg, nem akartalak megbántani!
- Hagyjál!
- Hajni...
A lány keze magasba lendült, és...
CSATT.
Milán megtántorodott a pofontól. Mikor Hajni faképnél hagyta, hirtelen megfordult, és villámló szemekkel Sanyira nézett:
- Ezt még megkapod!
- Mit? – kérdezte Sanyi döbbenten.
Milán odasétált elé, megragadta Sanyi vállát, és durván megrázta:
- Miattad hagyott el!
- M-mi? De hát én nem csináltam semmit!
- Mondtam rólad valamit, és erre szakított velem! Szakított, érted?!
- Tehetek én róla? – hördült fel Sanyi. Magához tért meglepetéséből, kitépte magát Miló kezéből. – Hagyjál engem ebből ki, oké? Semmi közöm az egészhez, én...
- Persze, hogy nincs! Csak épp rástartoltál a csajomra, aki eddig is beléd volt esve, mint kiderült! És most elhagyott, mert elmondtam neki, hogy tetszik neked! Miattad hagyott el! Miattad!
Dia Sanyira meredt, aki azt sem tudta, mit tegyen.
- Hagyjál ki engem ebből – kezdte nyugalmat erőltetve magára.
- Már késő, pajtás! Nyakig benne vagy! Ezt nem fogom elfelejteni, Lawren!
Azzal Miló horkantott, és elrohant a folyosó másik irányába.
Sanyi félig tátott szájjal meredt a semmibe. Minden olyan gyors volt, fel se fogta.
- Igaz ez, Sanyi? – kérdezte Dia halkan. Nagyon igyekezett nem sírva fakadni, de elszorult a torka.
- Mi? – fordult felé a srác.
- Csak így... csak hirtelen kiderült, hogy jártok?
Sanyi pislogott, fejét lassan ingatva.
- Neem... soha nem is...
- Akkor mi volt ez az egész?
A fiú erre kivörösödött a dühtől.
- Úgy beszélsz, mintha járnánk, és megcsaltalak volna! – kiáltott fel. – Mi közöd lenne hozzá, mi van Hajnival?! Különben sem járok senkivel, de nem is tartozik rád, oké?!
Dia hátrahőkölt.
- Én...
Sanyi keze ökölbe szorult.
- Hagyd abba a féltékenykedést, mert semmire se mész vele! És igenis, ha lehet, össze fogok jönni Drajkóval! Ahhoz se lesz semmi közöd, érted?! Csak barátok vagyunk, semmi több! – sarkon fordult, és elcsörtetett.
Dia levegő után kapkodva nézett utána.

Az első Próbájuk egy nagy mocsárterületből állt, benne kövekkel, amiken ugrálni kellett, mert ahogy rálépett az ember, le is süllyedt. Sanyi mogorván állt a társai között, és időnként gyilkos pillantásokat lövellt Dia felé, aki lehajtott fejjel állt a Sanyitól legtávolabb eső helyen.
Calistar türelmesen elmagyarázta a feladatot, és válaszolt a felmerülő kérdésekre.
- Igen, ha valakivel baj történne, azonnal a segítségére sietünk – válaszolta éppen Fehér Zsoltnak.
- És miért pont kettesével vagyunk beosztva? – kérdezte Miló.
- Mert az egyik segítheti a másikat.
Többen összenéztek. Sanyi Hajni felé tekintett, de helyette Dia tekintetét kapta el.
- Az első Drajkó Hajnalka lesz – jelentette ki Calistar hirtelen. Miló összedörzsölte a tenyerét, és odalépett a starthoz.
Hajni sikeresen ugrált át egyik kőről a másikra, mikor célba ért, semmi baja sem volt.
- Nagyszerű voltál! – tapsoltak a többiek, s Sanyi és Miló tapsolt a leghangosabban.
Dia szúrós tekintetel nézett Sanyira, de a fiú rá se nézett.
- Lajtor Milán, most te jössz!
Miló annyira izgatott lett, hogy már az első kőnél majdnem beletántorodott a mocsárba. Hajni rögtön felugrott mellé, és elkapta a karját.
- Jó volt, Hajni! – kiáltotta Zsolt.
Sanyi nyugalmat erőltetett magára, mert eddig úgy dobogott a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
Miló sokszor megingott, aztán, az utolsó kőnél ugrott, és...
PLATTY.
Fejjel belesett a mocsárba.
A felharsanó nevetés bosszantotta Calistart. Miközben villámgyorsan átugrált a rémült Hajnihoz, többen lehiggadtak, és inkább ijedten figyelték az eseményeket.
Calistar széttépte a ruhája cipzárját, ami alatt láthatóvá vált sötét mocsárjáró ruhája. Tétovázás nélkül beugrott Milán után.
Habár Sanyi Milót a legnagyobb ellenségének tekintette, kicsit ő is megrémült, de aztán dühösen elhesesegette aggályait azzal, hogy:
- Calistar úgyis kimenti, és nem lesz semmi baja! Különben sem Hajni esett bele!
Mikor Calistar a felszínre bukott, Miló mellkasát átkarolva, Hajni nem győzött hálálkodni.
- Köszönöm, mester! Ó, Miló, jól vagy?
- Nincsen semmi baja! – vetette oda Sanyi dühödten. – Mit aggósz úgy érte?
Hajni a fiú felé fordult.
- Meg is fulladhatott volna! – kiáltott fel. – És te meg... te...
- Mit én?
Sanyi maga is meglepődött nyers szavai hallatán. Hogy tud így beszélni Drajkó Hajnalkával?!
Miló tetőtől-talpig mocsaras volt, de Hajni még az arcáról is letörölte.
- Jól vagy?
Jó időbe telt, mire magához tért meglepetéséből. Miközben a többiek sorban csinálták végig a feladatokat, lelkesen mesélte társainak mocsaras élményét, amit Sanyi nem igazán szívesen hallgatott.
- ... aztán csak arra emlékszem, hogy nem kaptam levegőt, minden sötét és nyálkás volt (két lány undorodva felkiáltott), azt hittem, megfulladok, de szerencsére akkor jött Calistar, és...
- Lawren Sándor!
Sanyi odakapta a fejét.
- Jaj de jó, legalább nem kell ezt a bájgúnárt hallgatnom! – morogta, és a starthoz lépett. Dia szorosan mögötte.
Calistar tapsolt, s Sanyi felugrott az első sziklára. Aztán elrugaszkodott, jött a második. Itt egy kisebb kanyar, itt se csúszott meg, pedig a kövek elég nyálkásak voltak.
Dia mögötte haladt.
Sanyi örömteli kurjantást hallatott, mikor elérte a célt, de ekkor hanyattesett az utolsó sziklán. Dia odaugrott mögé, és éppen el tudta kapni.
- Nagyon jó lett volna, ha a végén is megtartod az egyensúlyodat – szólt Calistar fejcsóválva. – Rendben – fordult oda a többiekhez. – Akkor lássuk a második Próbát, még van fél óránk!


Sanyi holtfáradtan üldögélt a padban, üveges szemekkel meredt a táblára, amin különféle számok és betűk voltak.
- Merlin elmélete számokból állt – mondta Baebar. Már egy nap telt el a Próba óta. A második Próba csupán egyszerű sportolásból állt, nem volt benne semmi ördöngősség, viszont tény, hogy Dia és Sanyi még mindig nem voltak éppen jó viszonyban.
- 4 er meg hét rwet. Melyik a nagyobb? Igen, Dia?
A lány kihúzta magát.
- A 4 er a kevesebb, és át kell váltani a rwet-re.
- Vagyis?
- Egy er tíz rwet. Vagyis 40 lesz az eredmény, amihez társul még 7.
- Kitűnő. Gyere ki a táblához, írd is le!
Sanyi gúnyosan horkantott. - A mintagyerek – gondolta dühösen.
Dia kiment, és felírta:

4 er+7 rwet=40 rwet (+7)

Mikor Dia leült, futó pillantást vetett Sanyira, aki hátradőlt, és karba fonta a kezét.
Miközben Baebar újabb feladatot olvasott fel, Dia a tolltartójában kotorászott toll után, aztán maga elé húzta a pergamenjét.
Sanyi lepillantott a padra, mikor barátja odatolta elé a lapot.

Sanyi, most mi a bajod velem?

Semmi különös

Azért ezt nem hiszem.

Most hagyjál lécci, figyelni szeretnék!

De, biztosan valami van...

Értsd már meg, nem akarok most levelezgetni!

- Jól van na – morogta a lány, és elhúzódott.
Sanyi mogorván bámult Baebarra, aki érthetetlen szövegeket írt fel.
- Csak gondoltam, tisztázni kéne bizonyos dolgokat, de ha nem hát nem – hallotta még Dia halk hangját.
- De nem órán! – szűrte ki a fogai közt Sanyi.
- Jó, akkor utána... de akkor...
- Jó, majd beszélünk, de most már hagyjál! –mordult fel a fiú.
Lassan véget ért az óra, s Sanyi szép kómótosan kibaktatott a teremből.
- Sanyi!
Megfordult, sóhajtott.
- Dia, nem beszélni kéne, hanem neked kéne bocsánatot kérned tőlem!
A lány elnémult.
- Jó, igazad van... – kezdte végül. – Tényleg... tapintatlan voltam.
- Tapintatlan?! – fújtatott Sanyi. – Az nem kifejezés!
- Tényleg nincs közöm ahhoz, hogy ti... – Dia nyelt egyet. – Szóval hogy ti... mit csináltok.
Sanyi hóna alá csapta a könyveit, és nekivetette hátát a falnak.
- Valóban nincs – hagyta rá, oda se figyelve.
Dia a cipőjét bámulta. Legszívesebben ott helyben megfojtotta volna Djakó Hajnalkát.
- Szóval... bocsánatot kérek.
- El van felejtve – legyintett Sanyi, de hangján érződött, hogy még egy kicsit neheztel.
- Most... akkor... mi... mi lesz? – kérdezte a lány halkan.
- Mi lenne? – emelte fel Sanyi a fejét. A nyakkendőjét babrálta. - Semmi.
- De... de... most... Sanyi, tudom, hogy hülye voltam. Már bocsánatot kértem, mi kell még?!
- Semmi. Menjünk. Úgyis ez az utolsó óránk.
Dia mélyen beszívta a levegőt.
- Rendben.
Nem, nincs semmi sem rendben! – gondolta. Mikor újra megszólalt, hangján érződött a csalódottság.
- Igen, ez az utolsó...
Sanyi felé fordította az arcát, kutatón ránézett.
- Most mi bajod van?
- Nekem? Semmi. Inkább neked, véleményem szerint.
- Ne hülyéskedj. – Sanyi elindult az étkező felé. Bosszantotta a lány. Még sosem érezte azt, hogy legszívesebben faképnél hagyta volna Diát, s meghökkent ettől a felfedezéstől. Dia követte, de Sanyi hirtelen megtorpant, és elindult a kijárat felé.
- Hova mész? – kérdezte Dia.
- Friss levegőre van szükségem, majd később eszem – válaszolta a srác, és kiment.

Sanyi egy fa ágán ült, és mogorván meredt a távoli hegyek irányába. Elege volt. Mintha az a két lány harcolna érte, ezt pedig szívből gyűlölte. Ezzel jár, ha egy fiúnak lánybarátai vannak! – gondolta. – Mindig baj van körülöttük...
- Sanyi?
Sanyi lepillantott, s legnagyobb meglepetésére Hajnit pillantotta meg a fa tövében.
- Öö.. szia – nyögte.
Hajni várakozón nézett rá, s Sanyi rájött, hogy le kéne másznia. Fürgén szedte a lábait, aztán leugrott a lányhoz.
- Még mindig... szóval a barátod...
- Már nem a barátom.
Sanyi kicsit megkönnyebbült ennek hallatán.
- Hát akkor... Miló... öö... még mindig... szóval... érted...?
- Hát... – forgatta a szemeit Hajni -, nem egészen...
- Még mindig meg akar verni?
- Oh! Nem tudom, nem találkozzam vele azóta... – nyelt egyet. – Szóval amióta nekedrontott.
- Nem is zargatott, semmi? – csodálkozott Sanyi.
- Nem.
- Ez furcsa... – dörmögte Sanyi. – Azt hittem, kitartóbb lesz.
- És mi van a te barátoddal, hogyishívják... Diával?
Sanyi meglepetten nézett rá.
- Tessék?
- A barátoddal mi van?
- M... mi lenne?
- Nem jársz vele?
Sanyi összevonta a szemöldökét.
- Dehogy! Honnét veszed?
Hajni végigsimított a haján.
- Híreim szerint összejöttél vele.
Sanyi zavartan pislogott.
- Én...
- Sőt, megcsókoltad!
- Ez hazugság! – csattant fel a fiú remegő hangon. – Csak egyszer csókolóztam vele, de az egész más volt...
- Szóval még be is vallod?
- Nem érted – rázta a fejét Sanyi. – Tavaly a Zombik Völgyébe kerültünk, és megcsókolta őt egy zombi...
Hajni iszonyodva tántorodott hátra.
- Fúj!
- És azzal kellett megmentenem, ha én is megcsókolom utána...
- Ez undorító! Azután... azután csókolóztál Kindessel, miután egy zombi hozzáért?!
- Öö... hát... öö... végülis igen, de...
Hajni döbbenten tátogott, aztán a szája elé kapta a kezét és elrohant.
- Hé, Hajni, várj! – kiáltott utána Sanyi, de a lány hátra se nézett.
Szitkozódva visszament a várba, és becsörtetett az étkezőbe.
Dia még ebédelt, Sanyi mégis a lehető legtávolabb ült tőle.
- Mi bajod? – lépett oda a lány, mikor befejezte az evést.
- Majd később elmondom – mormogott Sanyi.
Roppant dühös volt önmagára, amiért megemlítette a dolgot. De Diára is dühös volt.
- Dia! – kiáltott fel, mikor a lány végzett, és kilépett az étkezdéből. – Te híresztelted azt, hogy mi...
- Mit híreszteltem? – kérdezett vissza Dia homlokráncolva, mikor Sanyi egy pillanatra elhallgatott.
- ... hogy mi... járunk!
Dia rámeredt. Sanyi már kételkedett abban is, hogy egyáltalán választ kap.
- Honnét veszed ezt? – kérdezte végül csendesen a lány.
Sanyi kicsit zavarba jött, s vöröslő fülekkel felelte:
- Az előbb... odajött hozzám Hajni... ééésss...
Dia csípőre tette a kezét.
- Aha, már értem. Ne is mondd tovább. Hajni szerint én mindenkinek azt mondom, hogy járok veled?
- Nem konkrétan így mondta...
- Csak gondoltátok.
- Nem; ő kérdezett rá, hogy van-e köztünk valami.
Dia bosszúsan nézett körül.
- Ezt komolyan nem hiszem el... – morogta.
- Én nem vádoltalak meg, csak megkérdeztem...
- És a te Hajnikád miből gondolja, hogy nekem bármi közöm lenne a kettőtök közötti vonzalomhoz?! – fakadt ki a lány, s beszéd közben megsajdult a szíve.
Sanyi döbbenten nézett rá, s Dia egyre növekvő indulattal folytatta:
- Te magad mondtad, hogy semmi közöm hozzátok, akkor meg miért kevertek bele engem megint?!
Ekkor odalépett hozzájuk Calistar.
- Diána – szólalt meg halkan. A lány meglepetten rezzent össze.
- Calistar mester...
- Gwedmir mester beszélni szeretne veled – mondta a tanár, majd Sanyihoz fordult. – Én meg veled, Lawren.
Sanyi elfojtott egy sóhajt. Már csak egy hiányzott! Nem elég, hogy szerencsétlen Dia egy szerelmi háromszögbe csöppent, még ez is!
- Igen, mester. Már megyek is.

- Gyere csak beljebb – intett Gwedmir, mikor Dia tétován megállt a küszöbön. – Csukd be az ajtót, kérlek!
A lány így is tett, aztán lassú léptekkel a szoba közepére lépett. Gwedmir az ablaknál állt, és egy hosszúujjú rövid tunikát viselt. Elgondolkozva méregette Diát, aztán az asztala előtti fotelra mutatott.
- Ülj le, Dia, ülj csak le nyugodtan!
A lány leereszkedett a fotelbe, és kicsit ijedt arccal meredt tanárára.
Gwedmir összefűzte az ujjait, és elhelyezkedett a székén.
- Gondolom, tisztában vagy vele, miért hívattalak ide – kezdte, de Dia csak a fejét rázta.
- Nem... nem tudom, mester.
Gwedmir hátradőlt, és tanítványára mosolygott.
- A szobai jelenetedről lenne szó.
- Oh...!
- Nem mindig hasznos, ha ilyen dolgokat önkéntelenül is használatba veszel.
- Gondolom... – motyogta Dia, merőn bámulva az asztalterítőt.
- Ezért is döntöttünk úgy, hogy meg kell tanítanalak arra, hogyan kormányozd e adottságod.
- Értem.
- Nos.

Gwedmir ismét felállt, és a szekrényéhez lépett. Kinyitotta, kivett belőle egy vékony, hosszú, fekete dobozkát, és az asztalára tette. Becsukta a szekrényt, aztán ráhajolt az asztalra, így az arca alig pár méterre volt Diáétól.
- Volt idő – kezdte lágyan -, amikor olyan tanítványra vágytam, akinek szintén megvan ez az ereje. Mert hogy tudd: nem mindenkiben van meg! Sokáig kerestem, és véletlen folytán, sok év elteltével... megtaláltam azt az embert.
- Az az ember... én vagyok?
- Természetesen – bólintott a mester. Óvatosan a kezébe vette a dobozkát, és kinyitotta. Mikor Dia meglátta a benne levő tárgyat, elkerekedett a szeme.
A dobozkában nem volt se arany, se ezüst, semmilyen fegyver, csupán egy ősrégi medál.
- Még az én mesteremtől kaptam – mondta Gwedmir halkan. Kivette a medált, ami egy vékony, fekete láncon lógott. Felegyenesedett, és magához intette Diát.
A lány odalépett elé, Gwedmir pedig büszkén-szomorúan a nyakába akasztotta.
- Tessék. Ettől a naptól kezdve a tiéd.
Dia egy szót se tudott szólni. Megfogta a medált, az ujjai közt forgatta.
- De... mester... miért...
Gwedmir felsóhajtott, s Dia vállára téve a kezét, a szoba belseje felé kormányozta.
- Dia, Dia. Úgy látom, nem sokat értesz!
- Hát... nem sokat – vallotta be a lány.
- Te lettél az elő tanítványom, akiben végre megvan ez a képesség, és ezért kaptad ez a medált, ami téged s a képességedet jelképezi.
- Oh!
Gwedmir ellépett tőle, s az ablak felé fordult.
- Minél hamarabb szeretném megkezdeni a képzésedet.
- Ó... értem – nyögte ki a lány.
- Nemsokára elkezdjük. Most elmehetsz... Csak ennyit akartam mondani.
Dia bólintott, kábultan indult el kifelé. Keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult.
- Hát akkor... viszontlátásra – mondta.
- Szia.
Azzal Dia kinyitotta az ajtót, és elment.

Folyt. köv.