Rettegésben

Csak ülök a sötét konyhában. Lassan feledem miért vagyok fenn az éjszakában, bár még mindig fusztrál… Kezeimbe temetem az arcom, s nehéz kobakomat lassan ringatom, mintha így sikerülne kirázni belőle a rossz gondolatokat. De ettől csak szédülni kezdek, s nem hogy jobb, hanem pocsékabb érzés kúszik a lelkembe. Szorít, feszít, lassan lejjebb költözik, gyomromat rántja görcsbe. Kezem lassan kihűl, s a lüktető szemeim magától kipattannak. Ujjaim remegni kezdenek, s kénytelen vagyok felemelni a fejemet róla, mert érzem, nem tudom tartani. Csak ülni vagyok képes. És még az is fáj… Nem tudok szabadulni az érzéseimtől. Megfoghatatlanok, mégsem mondhatom, hogy nincsenek, hisz bennem élnek, engem marnak, engem kínoznak ilyen piszkosul… egy nyavalyás álom miatt. Csak egy álom és ennyire ráz a láz… Félek.

Lassan pirkadni kezd, s a vastag sötétítő függönyön át is áthatol az első napsugár. Sokáig tart, míg a nap fénye körbejárja a konyhát, s pirossá festi annak minden apró részét. Még jobban magával ragad a bennem lakozó démon. A piros színe csak még jobban feltüzeli, s fortyogni kezd bennem… Már kiáltanék, de nem akarom felverni a házat. Hajamba markolok, és magamat átkozom, hogy lehetek ennyire bolond! Hiszen ez csak egy álom volt! Semmi több. Egy álom… a képzeletem szüleménye, aminek nincs alapja… nem, nincs. Csak én képzelem úgy, hogy rettegnem kéne. Én meg a sok hallucinációm… Elengedem a barna fürtöket, és megtörten próbálom lebeszélni magamat a halál gondolatáról. „csak egy illúzió” hallom messziről, és ez a suttogás megborzongat. Megint képzelődök! Érzem, hogy valami hideg suhan végig a házon. Valami olyasmi, mint a szél, de sokkal ijesztőbb ennek szuszogása, s menekülnék tőle, de valami mégis odaköt a székhez. Már fázok. Borsódzik a hátam.

Csak meredek előre a függönyre és nem akarok arra gondolni, hogy létezek. El akarok merülni az éterben. A semmibe akarok veszni egy percre… Szükségem van rá! Muszáj! Istenem, csak egy pillanatot kérek érzelmek, benyomások nélkül! Csak ennyi a vágyam, csak ennyi… és mégse. Hallom a suttogást, megint hallom, s mintha nekem súgná: „nem menekülhetsz a sorsod elől!” Befogom a fülem, de egyre csak hallom: „nem menekülhetsz…” Belülről jön, mégis kívül érzem hidegségét, megfoghatatlanságát… Őrültnek gondolom magam, megháborodottnak, épeszű ember nem gondol ilyeneket! Őrült, őrült, őrült! Hajtogatom magamban, mert ez elnyomja a susogást, s mert megzavarodtam. A susmorgás erősödik, s a gondolataimba akar férkőzni. Nem engedhetem, harcot vívok ellene. Nem győzhet le, nem! Én vagyok az erősebb! Én! Én! Fölpattanok a székről. Be akarom engedni a friss levegőt az udvarról, hátha magamhoz térek, de mikor a függönyt szét tépem hirtelen megdermedek... Az ablak üvege teljesen véres…