Darven: A halál városa (részlet: 4. 5. fejezet)

-IV. fejezet
A küzdelem folytatódik

A társam halála megrendítette bennem az eddig felgyülemlő plusz energiát, amit a félelem elfojtására használtam. Megint magamra maradtam és megint iszonyatosan féltem, bármennyire is megbütykölt az öreg, igaza volt nem vagyunk szupererősek. Ahogy viszont körbenéztem, valahogy el kezdett járni az agyam. Nagyon egy dologra koncentráltam: Hogy lehetséges, hogy olyan katonák hevernek szanaszéjjel, akik technikailag jóval ez idő felett járnak. Egyáltalán az a tény, hogy itt vannak egy középkori városban, már az nyugtalanít. Itt valami nagyon bűzlik. Hiszen tudomásom szerint és a tapasztalataim is azt mutatja, hogy egyedül az öreg terme volt hasonló technikai felépítettséggel bíró eszközökkel ellátva, mint ezek a katonák. Viszont, akkor én mért kardot kaptam és, mért nem puskát? Ez megint egy jó kérdés. És egyáltalán, hogy kerül egy puska a középkorba? Nem mintha, eddig se lett volna ez a hely gyanús, de most már valami nagyon bűzlik az öreg körül.

De akkor meg mért mentett meg? Azt hiszem a legjobb az lenne,ha visszamennék az öreghez, nem lehet nagyon messze. Ám ahogy megfordultam, hogy elinduljak vissza egy eddig teljesen ismeretlen hely tárult elém. Egy óriási torony állott előttem. Magassága meghaladta a képzeletemet, a felhőknél túl lehetett a teteje. Az oldalából tüskék nőttek ki. És kígyók mozgolódtak rajtuk. Félelmetes volt látni, ahogy a torony ott állt. Néha az-az érzésem volt, hogy hol jobbra hol pedig balra dőlt a torony, sőt volt olyan pillanat, hogy azt hittem rám dől. A tetejét bárhogy akartam látni nem láthattam, mert sűrű köd lepte el. Ez azért is furcsa, mert a köd általában a talaj közelében szokott lenni, de itt már nem lepődök meg semmin. Mindenesetre úgy tűnt valaki megint átrendezte a terepasztalt. Így nem lesz könnyű dolgom megtalálni a Dominatát.

El kezdtem azon töprengeni, hogy most kénytelen leszek egy időre félretenni az öreget, mert most már megint nem tudom merre kellene mennem. Ekkor villant az eszembe, hogy az öreg adott valami térképet, talán annak segítségével ki tudom következtetni, hogy merre kell mennem. Mert ugye az öreg nem tudhatja a pontos utat. Vagy mégis? Hogy készíthette el a térképet, ha nem tudja a pontos utat? Ez az ügy kezd egyre zavarosabb lenni és számomra is érthetetlen, hogy az öregnek mi köze lehet a városhoz. Pillanat várjunk csak! Mi van, akkor, ha ő az irányító? Akkor az van, hogy jól csapdába csalt. Meg kell őt minél előbb találnom, különben sose jutok innen ki. De merre induljak el? Kezdek teljesen megbolondulni. A térképen meg semmi használható magyarázat csak annyi, hogy: „ Ha a helyes utat keresed, hallgass a szívedre ő tudja melyik a helyes út”. Hát köszönöm szépen! Hogy hallgassak a szívemre, ha az eszemben is minden zavaros? Itt megint csak az van, hogy választanom kell, vagy bemegyek a toronyba, vagy továbbmegyek arra, amerről a szörny jött. Számomra mind a kettő öngyilkosságnak tűnik. Mért menjek arra ahonnan a szörny jött? Hátha megint összefutok vele? Á az kizárt, hiszen megöltük. Hát, akkor nincs mitől félnem, megyek arra. A torony amúgy se olyan szimpatikus.

Elindultam hát az oszlopcsarnok irányába, viszont ebben a pillanatban valami olyat éreztem, hogy úgy gondoltam meg kell állnom. Megálltam a lábam szinte a földbe gyökerezett, ebben a pillanatban körülöttem minden leomlott, mintha robbantottak volna. Csak én és a torony maradtunk épségben. Körülöttem meg nagy semmi tátongott a mélybe. Hát ez jó, mondtam. Most már csak egy irányba tudok menni, ettől tartottam. Amint a toronyra néztem ő meg vissza rám, kirázott a hideg. Verejtékeztem, és a lábam még mindig a földbe gyökerezett. Éreztem, hogy nagyon nem lesz jó, ha bemegyek oda. A torony csakúgy kitátotta a száját, ahogy kinyílt az ajtó. Gondoltam biztosan jó eleség leszek számára. Lassú léptekkel és bizonytalansággal megtelve léptem be a város legsötétebb épületébe, ami nemcsak kívül, de belül is sötét volt. Ugyan már minek a lámpa? Úgyis meghalnak. Biztosan ezek a gondolatok jártak az építők fejébe, amikor ezeket az épületeket megépítették. Mindenestre nekem biztosan nem lettek volna szimpatikusak a fickók. Ekkora badarságot, ekkora építménybe nincs világítás. Heh azt hiszem jó ideig nem fogok tudni aludni. Nálam persze volt fáklya, mert még valahogy nem hagytam el, de minek? –kérdem én. Ha úgyis elalszik, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal és félelemmel megtelve indultam el erre a bizonytalan útra.

A torony belül olyan tiszta volt, hogy példát vehetne róla a többi építmény. Valahogyan ez a tisztaság félelmetesen hatott rám. Tulajdonképpen itt már minden kihozza belőlem a rettegést, de ez már csak így van rendjén, akkor lenne nagy gond, ha mindenen nevetnék, jobb az elővigyázatosság. Az első lépcsőket bizonytalanul tettem meg, de gondolva, hogy még van egy pár lépcsőfok, amit le kell küzdeni úgy gondoltam ésszerűbb lenne rákapcsolnom a tempóra. Amint a tempó növekedett úgy éreztem magam egyre fáradtabbnak, csakúgy róttam a lépcsőket, de igazán meg mertem volna kockáztatni, hogy már a századikat is megtettem. Amikor végre felértem, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem is fent, hanem lent vagyok. Az ajtó ugyanolyan volt, mint amelyiken bejöttem. Ezt egyáltalán nem tartottam viccesnek, ezért ki akartam nézni, hogy meggyőződjek, hogy tényleg ott vagyok- e ahonnan jöttem , vagy azért nem volt felesleges az a száz lépcsőfok. És igen! Megint a megérzésemre voltam utalva, ugyanis nem tudtam kimenni az ajtón, mert az zárva volt. Először úgy gondoltam, hogy nem jöhettem innen, hiszen zárva van, de aztán rádöbbentem, hogy történt már velem hasonló a kazamatánál. Ahogy ezt végig gondoltam kirázott a hideg. Az arcomon egy ér kiduzzadt és verejték kezdett el csorgadozni rajtam. Eszembe jutott, hogy szakadt le alattam a padló és, hogy éltem túl hihetetlen nagy csodával.

Aztán körbenéztem és nagyon nem szerettem volna, ha leszakad az összes lépcső felettem. Azon kezdtem el töprengeni, hihetetlen zsenivé képzelve magam, hogy hogyan lehetséges az, hogy amikor elindultam akkor lent voltam és amikor felértem, akkor megint lent voltam. Ebbe a boncolgatásba magam is belegabalyodtam kedves olvasó. Aztán eszembe jutott, amit az öreg mondott az épületekről, hogy legtöbbjük állandó mozgásban van, némelyikük pedig csak alkalomadtán mozdul meg. Így esett az a gondolatom, hogy a toronynak meg kellet fordulnia, hogy ugyanoda jussak el ahol most vagyok. Méghozzá pontosan 360 fokot kellet megfordulnia. De kérdem én, én matematikus zseni, hogy lehetséges az, hogy nem éreztem ebből a folyamatból semmit sem? Hm? Valaki esetleg tudná? Kétlem, mert én se tudom a választ, és azt se tudom, miért kellett megfordulnia a toronynak. Egy valamiben viszont kezdek biztos lenni, mégpedig abban, hogy valahol a torony közepében kell megkeresnem azt amit tulajdonképpen keresek. Bár még nem tudom mit, de valamit biztos, mondjuk egy kijáratot innen. Elindultam hát és nyomozó módjára elkezdtem számolni a lépcsőfokokat, mondanom sem kell, hogy rettenetesen kifáradtam, de bírtam a megpróbáltatást. Amint elértem az ötvenedik lépcsőfokot, ami

Nyílván a torony felénél kellet, hogy legyen. Körbenéztem és megláttam egy létrát a falon. Gyorsan ráugrottam nehogy eltűnjön onnan. Elkezdem rajta felmászni, és ahogy felnéztem láttam egy kiszűrődő fényt. Igen! Végre kijutottam gondoltam. Amint elértem az ajtóig, majdnem leestem a halálos mélységbe. Megint gondolkodnom kellett és már fájt tőle a fejem, de muszáj volt, hogy ki tudjak innen jutni. Mivel 360 fokot fordul meg, ezért valószínű, hogy közbe kell lennie valaminek, ahol ki tudok menni. Nyílván nagyon gyors ez a folyamat. Viszont akadt egy kis gond. Úgy vettem észre, hogy a torony csak, akkor mozog , ha én is. Viszont a közepénél csak rövid ideig áll meg. Ezért valamit ide kellene raknom, valami nehezet, hogy amíg én lemegyek, meg vissza addig ott maradjon a közepénél. Hiszen csak így tudok kijutni innen. Elkezdtem keresni-keresni,de sehogy sem találtam valamit, amit ott tudok hagyni a lépcsőn. A keresés közben viszont rájöttem, hogy nem is kell, hogy nehéz legyen, csak nálam legyen nehezebb és mozogjon. Ugyanis a mozgás mozgatja a tornyot. Tehát valamit le kell gurítanom a torony közepéből, hogy az elkezdjen mozogni. Nem lesz sok időm csupán annyi, hogy éppen ki tudok jutni, ha nem botlok el és a lépcsőn is sietek. Már csak azon kell gondolkoznom, mit dobhatnék el. A táskába nem sok mindent találtam és a kardom meg nem dobatom el, mert még szükségem lesz rá. Meg amúgy sem nehezebb nálam a kard. Egy pillanat! Az egyetlen dolog, ami nehezebb, mint magam az a pajzs, ami rajtam van. Viszont, ha leveszem, akkor sebezhetővé válok, de kijuthatok innen. Végül is itt is maradhatnék örökre, de nekem küldetésem van.

Fogtam hát és levettem a mellényt, mondanom sem kell, hogy fájt, mert hozzám volt varrva és még egy helyen csövek tartották. Ömlött belőlem a vér, spriccelt, de szerencsére volt nálam kötszer, amit az öreg adott. Nyilván sejtette, hogy le fogom venni a mellényt, ugyanis a kötszer éppen, hogy elég volt. Az öreg kezd nekem nagyon gyanús lenni. Körülöttem minden úszott a vértől, de nem volt több időm cselekednem kellett. Legurítottam hát a lépcsőn a mellényt és irány a létra. Gyorsan felértem, de figyelnem kellett, hogy amint meglátom azt amire ugranom kell, rátudjak ugrani.

Kinéztem egy pillanatra és ,ha gyorsan nem húzom be a fejem valószínűleg itt hagytam volna. Nagyon sebesen jött és nagyon gyorsan indult is. Éppen rá tudtam ugrani és meg tudtam kapaszkodni, ugyanis nem sok híja volt, hogy leesek. Végre kint voltam, már csak a földet kellett megtalálnom, amit valószínűleg már elhagyhattam. A villámló és sötét, zord eget láttam és a város egy részét. Látni lehetett a város borzalmait, a falakat, amelyeket hullák lepték el, a tavakat amelyek vértől piroslottak, a fákat amik szinte halálborzalmat keltettek abban aki rájuk nézett. Elmondani nem lehet, a roskadozó dög szaga terjengett, a látvány a legborzasztóbb ember fantáziáját is felülmúlta. És aki egyszer látta az mindenhol mindig ezt a borzalmat fogja a szemei előtt látni, és nem fogja feledni soha.

A torony innen kívülről úgy hatott, mint eddig, nem olyan borzalmas, csak az a „szája” ne állna úgy, még mindig ki tudott tőle rázni a hideg. Az viszont meglepett, hogy csak egy lépcső és egy ajtó található benne. Legalábbis én nem találtam mást. Az-az egy viszont vigasztalt, hogy nem kell már oda visszamennem. Amíg viszont a táj szépségében undorodtam, addig megtehettem vagy két kört a torony körül, nem figyelve arra, hogy le kéne innen lépni. Most már figyeltem, hogy hova tudnék leugrani, de mindenhol csak a tátongó mélység és a tátongó mélység végén csak a halál nézett vissza rám. Nem tetszett, ahogy néz sőt nyugtalanított, egészen addig, hogy rádöbbentem, hogy nincs kiút. És aztán, hátranéztem és láttam a torony undorító képét és vigyorát. –Na nem, szó se lehet róla én oda vissza nem megyek: - gondoltam. De merre mehetnék? Hiszen a toronyban nincs más út, illetve… Várjunk csak, hiszen a torony ugye mindig megfordul, tehát kell lennie egy olyan résznek, ahol még nem voltam, de vajon hogy tudnék oda eljutni?

És most már komolyan fájt a fejem és, akkor gondolkozzak megint, áh a fenébe se jó ez a sok gondolkodás. Megint hatalmas zseninek képzelve magam az agyam mozgásba lendült, mármint gondolkoztam. Mégpedig azon, hogy jutottam ki. Ugyebár a torony megfordul, ezt eddig mindenki tudja, de mi van, akkor,ha nem mindig ugyanabba az irányba fodrul meg? Na kedves olvasó? Most én honnan tudjam, hogy vajon mikor melyik irányba fordul? A kedves olvasók se tudják, akkor én mért tudnám? Úgy látszik mégse vagyok egy zseni, de nem gond, valahogy csak feltalálom magam, mint a Spanyolok a viaszt. Na,de miről is beszélek, hiszen a középkorban vagyunk, vagy nem? Megvan. Tudom már, hogy lehetne „feljutni” a torony túlsó oldalára. Mert ugye volt a pajzs amit legurítottam, akkor megfordult, tehát nem lenne más dolgom, mint felgurítani valamit. Na,de kérem hogy a fenébe? Mert ugye van az a gravitációs izé, amit Newton bácsi felfedezett. Egy pillanat, hiszen erre akár fittyet is hányhatnánk, mert ugye, mint olvastam és mondtam itt a tér és az idő nem létezik, vagyis létezni létezhet csak ugye irányítja valaki azokat. Az is biztos, hogy nem az Atyaúristen az, aki az idővel meg a térrel játszadozik, bár ő is lehetne, de ebbe most nem bonyolódnék bele.

Tehát, akkor csak szimplán felgurítom a pajzsot, de mi van, akkor ha a fejemre esik, mert az irányító nem akarja, hogy feljussak. Na, de akkor mit csináljak? Ugorjak a mélybe, a halál szájába, hátha egy alagút vagy valami ajtó? Hogyne! Inkább malmozok az idő végtelenségéig. Meg kell próbálnom, nehogy már ne legyen kiút, akkor hogyan mesélnék most önöknek? Elindultam tehát a torony ajtaja felé és lenyomtam a kilincset (mi mást?). Beléptem a tiszta toronyba, ami most már nem is volt olyan tiszta. Mintha pár száz évet öregedett volna. A falak roskadtak, a bűz terjengett, mint a pestis, a bogarakról és a pókokról már nem is beszélve. Komolyan mondom, amikor először beléptem ide, majdnem otthon éreztem magam. Bár le kell, hogy szögezzem, semmire sem emlékszek az idekerülésem előtti időszakkal kapcsolatban. De ehhez képest, ami most itt van, a kazamatában enni lehetett volna a földről.

Na mondjuk ezt inkább nem kockáztattam volna meg sehol sem. Erről jut eszembe, hogy amióta itt vagyok semmit se ettem és ittam, ami azért nem mondom, hogy meglepő, mert ugye ez a halál városa, ahol aztán tényleg semmi se meglepő, de azért egy kicsit fura. Na, de nem is csigázom a kedves olvasó idegeit az én apró problémáimmal, mert ugye nem erre kíváncsiak, mert ugye ez egy horror regény próbál lenni, nem pedig valami gasztronómiai útmutató. Tehát irány a lépcső, ami már olyan nyirkos, hogy már nem is találok rá szavakat. Ráadásul úgy tűnik, hogy csúszik, mert fénylik mint a nap. Pedig már kezdtem örülni annak, hogy ez egy könnyű menet lesz. Inkább átúsznám az Atlanti-óceánt függőlegesen, minthogy csúszós lépcsőn pajzsot dobálózva egyensúlyozzak. Bár az előbbi kijelentésemhez hozzá tenném, hogy nem tudok úszni, de mért is beszélek megint magamról. Fölkaptam tehát a pajzsot merő könnyedséggel, mint amikor a volt társamat emeltem fel és elindultam fölfelé. Az első lépcsőfokokat még viszonylag könnyen vettem, de az ötvenedik után rátett még a fáradtság is egy lapáttal. Ezt az egyet nem értem, hogy nem vagyok se éhes, se szomjas, de úgy el tudok fáradni, mint aki föl-le futkos a Himaláján. Ez az irányító aztán nagyon tudja, hogy mivel lehet engem fölidegelni, de csak, ha egyszer is a kezem közé kaparítom, úgy meg futtatom, hogy leszakad a lába. Visszatérve a lépcsőkhöz: Nagyon fáradt voltam már és iszonyúan csúszott. Már majdnem felértem a századik lépcsőfokra, amikor elvesztettem az egyensúlyom és hátraestem. Elsötétült előttem minden, beleértve az amúgy is sötét tornyot…

-V. fejezet
Új titkok ajtaja.

Magamhoz tértem, a helyszín egy eddig ismeretlen és lepukkadt ház. Szerkezete fa volt amit a szúk rágtak hangosan. Egy ideig azt se tudtam ki vagyok, de aztán emlékezetem kitisztult és újra a régi voltam. Üde voltam, fáradtságtól mentes, de hogy kerültem ide? –kérdeztem. Sehol nem volt senki, aki felelhetne a kérdésemre. Fájdalmam nem volt és ennek örültem. Kezdtem azt hinni, hogy az egész halál városa csak egy álom volt, amikor valaki benyitott az ajtón. Az öreg volt az, ősz szakálla semmit se változott ugyanakkor még mindig feltételeztem róla ezt-azt. Mérgesen dörmögött valamit, hirtelen nem értettem és aztán felém fordult.
- Mondd csak, jól aludtál?
- Ahhoz képest amekkorát estem, igen.
- Akkor minden oké! Most nyílván érdekelne hol vagy igaz?
- Megöl a kíváncsiság.
- Akkor elmondom, hogy most a város központjába vagyunk.
- És hogy kerültünk ide?
- Én hoztalak ide, hogy szépen megkérdezzem, mit akarsz a Dominatától?
- Honnan tud erről?
- Hallottam egy-két dolgot.
- Úgy? És honnan hallotta, mert hogy én nem mondtam el az biztos.
-A társad beszélt róla amikor összeraktam még anno.
- És, hogy-hogy nekem nem mondott semmit?
- Na jó most már elég a cseverészésből, mondd csak kényelmes a bilincs?
- Jézusom! Szedje már le rólam!
- Majd a kicsikéim leszedik.
- Miről beszél?
- Tudja azokról a féltestű csonkított, egyszemű küklopszokról beszélek.
- Ki maga és honnan tud minderről?
- Legyen elég annyi, hogy én itt mindent tudok.
- Megvan! Maga az Irányító!
- Honnan tudsz te erről? Na mind egy úgyis nemsokára a múlté leszel. Jó éjt!

Elsötétült minden és nem éreztem semmit, küzdeni akartam, de nem tudtam elnyomott az álom. Nemsokára kinyitottam a szememet és fájdalmat éreztem a hátam környékén. Pókhálók lógtak fölöttem, és bogarak másztak rajtam, iszonyatos és mégis ismerős bűz csapta meg az orromat. Leráztam magamról a bogarakat és felkeltem. A bűz nem véletlenül volt ismerős, ugyanis a toronyban voltam. De, akkor hogy találkozhattam az öreggel? Vagy nem is az öreg volt, hanem az irányító? Az emlékeim elhalványultak és rájöttem, hogy csak álom volt az egész. Sajnos csak az nem volt álom, hogy megcsúsztam, így most iszonyúan fáj a hátam. Ismét tele voltam energiával és a fájdalmam kivételével egész jól voltam. Ez után az álmom után még erősebb vágyat éreztem, hogy megkeressem az öreget és tisztázzam a dolgokat vele. Viszont elég érdekes volt az álmom, ugyanis, ha nem csupán álom volt, akkor meg van az Irányító.

A város központjában kell keresnem és, ha tényleg igaz, akkor már nem lehet, olyan messze. Illetve azt se tudom, hogy most hol vagyok a város központjához képest. Úgyhogy tartanom kell magam az eredeti tervhez és föl kell gurítanom a mellényt a lépcsőn. Egy pillanat, a lépcső már nem fénylik, csupán a vérem van rajta amit odakentem az eséskor. Egyre furcsább ez a hely és egyre inkább nem tetszik, bár szerintem nem is nekem építették, sőt biztos. Mindenesetre ideje lenne nekiugrani annak a lépcsőnek és felmenni. Egy pillanat, de hol a pajzs? Itt kellene lenni, de nincs sehol.
Körbenéztem, de sehol nem találtam semmit. Különös-gondoltam. Viszont, ahogy elkezdtem vizsgálódni, a lépcső felső fokánál fényt láttam, amolyan lámpafényt. A fény mozgott és egyre nagyobb lett, míg végül majdnem elvakított.
- Ki az?- kérdeztem
- Azt én is szeretném tudni, de nem tűnsz szörnyetegnek.
- Honnan jöttél?
-A felső szintről.
-A felső szintről?
- Igen onnan, miért?
- Mert én meg éppen oda akartam felmenni, mondd csak mi van ott?
- Csak egy ajtót találtam, ami zárva van.
- Különös!
- Hogy-hogy?
- Úgy hogy én meg az alsó szintről jövök, és amikor ki akartam menni zárva volt az ajtó szintúgy, mint nálad.
- Nem-nem én egy másik ajtóról beszélek.
- Úgy érted van még egy ajtó azon kívül, amin bejöttél?
- Úgy. Amúgy hogy hívnak?
- Nem tudom, nem emlékszek semmire azon kívül, ami itt történt velem.
- Ez fura, velem is ez történt.
- Ebben a városban már semmin sem lepődök meg.
- Mondd csak, találkoztál azokkal a szörnyekkel?
- Nem, csak hallottam őket.
- Na ez a fura, én már egy csomó ilyen döggel találkoztam és nem volt leányálom.
- Ez érdekes. Nekem volt egy álmom és aztán fölébredtem, a fölső szinten.
- Nekem is volt egy álmom, miután hátraestem és bevertem a hátam.
- Elestél?
- Csúszott a lépcső.
- Pedig nem is vizes.
- Úristen!
- Mi az?
- Kezdem érteni ezt az egészet!
- Tényleg és mit?
- Mind a ketten megéltük ugyanazt,de teljesen más dolgok történtek velünk és most itt vagyunk mind a ketten. Voltál a kazamatában?
- Arra a nyirkos sírhelyre gondolsz?
- Igen arra!
- Voltam és majdnem kirázott a hideg a sok sírtól.
- Örülhetsz, hogy csak sírokat láttál. Viszont azt hiszem, van egy rossz hírem.

- Mi az?
- Ez az egész bonyolultabb, mint hittük. Gondolom azzal te is tisztában vagy, hogy ez egy labirintus. Csakhogy most jön a bökkenő, ha igaz, amit mondtál, akkor két párhuzamos „világ” van ebben a városban, az egyik része a békés környezet, amiből te jöttél, a másik pedig maga a pokol, amiből én jöttem. És feltételezem, hogy nem véletlenül itt futottunk össze. Ez a torony lehet az átjáró a két „világ” között. Csak azt nem tudom, hogy mért van erre szüksége az irányítónak? Komolyan mondom, ha Einstein lennék, akkor talán érteném ezt az egészet, de így csak reménykedek abban, hogy jó a feltevésem.
- Igen én is olvastam az irányítóról a könyvtárban, és valóban igazad lehet.
- Figyelj rám! Nézzük meg mi van az ajtó mögött, ketten többre megyünk, ha összefogunk. Tudsz a karddal bánni?
- Hát felőlem jó, de a kardot, amit kaptam attól a nőtől…
- Nőtől? Nem egy öreg pasas volt?
- Nem. Biztos, hogy nem volt férfi, különben pedig volt melle, úgyhogy biztos, hogy nő volt az illető.
- Na ez már tényleg nagyon furcsa, jobb lesz, ha utánanézünk a dolognak, persze ha nem akarsz, nem kell velem jönnöd.
- Inkább veled megyek, mert mint mondtad, ketten többre megyünk.
- Akkor menjünk!

Elindultunk hát a titokzatos ajtó felé, most már simán ment a menetelés a lépcsőn, de nagyon féltem, rosszat sejtettem. De a tudat, hogy egyre több a kérdés a válasz pedig egyre kevesebb, erőt adott, hogy felderítsem végre az igazságot. És reméltem, hogy megtalálom a kérdéseimre a választ, de sajnos csak olyan kérdésekre kaptunk válaszokat, amikre nem is gondoltunk, viszont ez segített minket abban, hogy végre mihamarabb megtudhassuk az igazságot. Feltörtük hát az ajtót és egy számomra már ismerős szag csapta meg az orrom. Az öreg rejtekhelyének a szaga. Az a régi dohos, füstös, penészes szag, ami egy barlangban szokott lenni. De annál inkább meglepett az, amit a szagok mögött találtunk. A szoba nem volt más, mint egy könyvtár. Jobbat se kívánhattam volna magamnak gondoltam akkor.

És tényleg ez a találkozás segített abban, hogy megtaláljuk a titkoknak az egyik kulcsát, és választ találjunk egy olyan kérdésre, amely fel sem merült bennünk, viszont segíthetett a továbbiakban. Ugyanakkor megint rengeteg kérdés halmozódott fel az amúgy sem tiszta fejemben. Az ismeretlen idegen, pedig most először szembesülhetett azzal, hogy mekkora mázlija volt, hogy nem futott össze semmi borzalommal. A könyvek böngészése közben elmeséltem neki a kalandjaimat és ő se lett volna a helyemben. Én pedig irigyeltem őt, hogy nem kellett megélnie a poklot, amit nekem. Az is kiderült közben az ismeretlen idegenről, hogy egyáltalán nem tud bánni a karddal, a lőfegyverekhez viszont mesterien ért. Ennél jobb társra nem is találhattam volna ezekben a nehéz időkben.

Az viszont mindkettőnket meglepett, amit a könyvekben találtunk. Pedig én már azt gondoltam, hogy nem lepődök meg semmin, de tévedtem. Az egyik könyvben leírást találtunk arról, hogy nem csak mi fordultunk meg ebben a városban, mint hős világmegmentők, hanem maguk a könyv írói is itt jártak valamikor. A legfurább talán az volt, hogy az írók csak álmukban jártak ebben a városban a könyv szerint. Továbbá azt is olvastuk, hogy az írok egy nyugodt és békés helynek ismerték Darvent. De valaki egyszer megnyitott egy kaput, amivel kinyitotta a párhuzamos világ kapuját. A poklok poklát, ahol egy élő sem maradhatott életben több mint, egy napig. Az írok, amikor álmukban szembesültek a párhuzamos világ sötétségével és borzalmával és, amikor álmukban utolérte őket a végzet, abban a pillanatban ők már nem keltek fel álmaikból és örökre Darven fogságában maradtak. Elvileg a való életben meg is jelent egy könyv, ami erről az esetről szól. Vagyis arról, hogy írok haltak meg a saját ágyaikban, bármi előjel és betegség nélkül.

Aki pedig mindezért felelős volt, az szintén egy író volt, de ő valami oknál fogva, teljesen másnak álmodta meg Darvent. Ő sötétnek és borzalmasnak, pokolinak látta a várost álmában. Egy olyan várost álmodott meg ahol a tér és az idő nem létezik, ahol minden és mindenki mozog, ahol a holtak uralják a várost és, ahol nem létező borzalmak élik mindennapjaikat. Ez a kivételes álom nyitotta meg a kaput a két világ között. És ekkor még elvileg nem volt meg a pokoli város csak a békés és borzalommentes. Az utolsó író, aki ebbe a könyvbe belejegyzett azt írta, hogy az Irányító nem lehet más, mint az, aki megálmodta, majd felépítette ezt az egész borzalmat.

Az Irányító tehát valószínűleg nem akarta ezt a várost létrehozni, de az álma miatt létrejött és mivel álmában ő irányított mindent így ő is itt ragadt, de nem, mint halott lélek, hanem mint ennek a városnak az irányítója. Tehát, ha mindez igaz, akkor az utolsó író talán majdnem megtalálta az Irányítót, illetve lehet, hogy a Dominatát találta meg, de nem tudta, hogy a Dominata mire képes. Mindenesetre nem tudhatunk minden álmot. Így sajnos az sem derült ki, hogy hol van az Irányító. Egy viszont most már biztos. Az öreg velünk van és az a nő is, akiről az ismeretlen idegen beszélt. Most már csak az nem világos, hogy ha mindenki meghalt, aki megálmodta ezt a világot, akkor mért van, hogy az öreg még mindig él? Nyilván azért, mert az öreg nem írt a könyvbe és nyílván, azért, mert így álmodta meg. Egy valami viszont biztos, itt még korán sincs vége a történetnek.