Történetek

Kezembe fogom a kezét, vállamon érzem a fejét, szíve együtt dobog az enyémmel. És nézzük a hajókat, úsznak el a messzeségbe. Elúsznak, mégis boldogságot hoztak nekem, de fájdalom is úszik vissza nyomukban, és örök bizonytalanság. Nem gondolkodni! Ma még szép, s talán a holnap is lehet még szép. Azután? Azután nincs semmi, nincs élet, nem lehet akkor fájdalom se...

Értő szemmel nézett rám, és mosoly jelent meg a szája sarkában. Egyetlen pillanatra csak, egyetlen pillanatig tartott kiolvasnom a szeméből, hogy tudja, hogy tudom, és hogy jól tudom. Én vagyok az, aki tudja. A mosoly és a pillantás elenyészett a kocsi gyér világítása alatt. A szerelvény megállt. A nő bemondta a Kossuth teret. Halál a vigyor maradékával a szája sarkában felállt, és kisétált a világba...

Mikenak már kicsit késő volt fékezni, így már készült arra, hogy felkenődik a sziklára. Az ütközés viszont elmaradt. Érezte, hogy a bokor ágai kissé összekarcolják az arcát, és elszakítják ruháit, de a várt ütközés elmaradt. Miután sikerült kiverekednie magát a bokor fogságából körülnézett. Egy sötét barlangszerűségben találta magát...

Álmodom én is, a szél fülembe suttogja boldog a pillanatokat. Nagyot nyújtózom, és csak álmodom. Tapogatózva emelkedik a Nap, nevetés csendül a fülembe. Tapogatózik a fény, és ahova arany keze elér, rettegve menekül a sötétség, retteg az árny, retteg a tél. Emelkedik a nap, s bőre illatát hozza elém egy édes pillanat. Elmosolyodom, s a Nap visszamosolyog, s kibukkan a hegyek mögül, s arany arcával visszamosolyog. Fény önti el a tájat, arany, örök fény, s minden pillanat megdermed a gyönyörtől,...

Eltelt 8 év, és anyám ismét bízni kezdett a férfiakban. Ekkor ismerkedett meg apámmal. Apám Jugoszláv származású kamionsofőr volt, és átutazóban Magyarországon találkozott anyámmal. Ha lehetne egy kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy ők ketten ne ismerkedjenek meg, menjenek el egymás mellett az utcán, és én se szülessek meg. Ezzel meg tudnám kímélni sok szenvedéstől és nélkülözéstől. De sajnos nem tudom ezt megváltoztatni, így hát találkoztak...

Pár perccel később megjelentek a gyógyítók, és elvitték Diát. Sanyi sóhajtva odébb tolta Dia paplanját, és leroskadt az ágyára.
- Fogalmam sincs, mi baja – tűnődött. – Remélem, nem átkozták meg őt is!
Baebar érdeklődve nézett rá.
- Megátkozni? Ugyan. Senkinek semmi oka nem lenne rá.
Sanyi idegesen meredt az íróasztal lábára.
- Holnap mennénk küldetésre – folytatta...

A sötétség szülötte... Asszony és lány képtelen neki ellenállni... Ha a szemébe nézel, csak vágyat látsz, mérhetetlen vágyat... Gyengéd, mégis durva... Ő a pokoli szerelmes! ...

S hiába ragyogtak a csillagok, nem melengették többet szívem, hittem, hogy nem rám ragyog fényük, többet nem mutatja az utat halovány éjszakában. Elnéztem messze, mert hittem benne, hogy a messzeség szebb lehet... És hetek teltek, hetek csak egyre teltek, és nem leltem meg újra a két gyönyörszép örökzöld csillagom, nem tudtam, merre van, nem tudtam, hol van, vajon vár-e még rám? ...

Azzal homlokához nyomta a fegyvert. Lövés dördült. Káosz. A bolt falai megrezzentek, az asszonyok sikoltoztak. Az öltönyös ember összeesett, fehér ingén lecsorgott vére. A gyilkos leeresztette a pisztolyt. Másik kezével ismét zsebébe nyúlt. Egy újabb töltényt emelt ki abból...

Másnap reggel Dia szörnyű lelkiismeret-furdalással ébredt fel a kórházi részlegben. Azon törte a fejét, vajon Sanyi mit csinálhatott az éjjel.
Délutánra ismét esett az eső. Dia végre elszabadult a gyógyítóktól, s gyorsan magára öltötte a varázstani öltözékét, és sietve elindult órára. Menet közben kibámult az esőáztatta ablakokon.
Az ég dörögni kezdett, s villám világította be a sötét eget. Dia az ajkát harapdálta. Mi lesz Sanyival? Most is ott kószál a viharban? ...

Elolvasom »