Egy Ember Napja II.

Hajnal

Egy dobbanásnyi pillanat


Meleg sötét ölelt körbe, s fenn még ragyogtak a csillagok. Mint halk dobbanás, mint az élet örök hangja, suttogott a szél, lágyan birizgáltak a fűszálak. Béke volt, örök hajnalelőtti nyugalom, s lágyan szétfolyt minden, ahogy a sötétség elfolyik, amint a fény aranykeze megérinti. Nem gondolkozott semmi, csak nézett az ezüst semmibe, lágy ködalakok kergetőztek, szaladtak, messze a hegyek tetején megszakadt az éj bársony palástja. Behunyt szemmel vártam a csodát, a csodát, mely mindennapos, s mindig is más, mert örökkön változó, s mégis oly állandó... Behunyt szemem mögül elszálltak a gondoltak, messze jártak, fák fölött suhantam, fák ágait láttam magam alatt, arany álmokat szültek a levelek, s a sötét még uralkodott. Zöld szemek ragyogtak a fák fölött, s nem vágytam másra, csak hogy mélységük magával ragadhasson... Szálltam, alattam alvó utak, alvó házak, alvó falvak, s alvó emberek szaladtak, s én lebegtem a semmiben, vagy talán ők álltak, mozdulatlan örök álomban, s én repültem?

Nem tudom már, de zúgott a szél, s susogtak az árnyak, és én csak szálltam. Lassan elfeledtem, hova is megyek, lassan elhomályosult köröttem minden, a világ hatalmas lett, s én apró lettem, sötét meleg ölelt körbe. Halk dobbanással iramlott köröttem az élet, napok jöttek, percek múltak számolatlanul, észrevétlenül, lábujjon suttogva mentek... S a néma percek életet hoztak... És évek rohantak el, a nagy világ lassan összement, s fejemet új képek rajzották tele, s új árnyak ragyogtak a semmiben. Én csak vártam, csodálkozva álltam, köröttem rohant a világ. Nem történt semmi, és minden megváltozott, a fák kinőttek, égig nyúltak, majd fájdalmukban összeroskadtak, nem érhették el az eget, túl messze volt, hiába nyúltak fel érte. De én láttam már két csillagot, melyek magasan fenn az aranyló égben ragyogtak, és hittem, az ég nem lehet túl messze, s elérhetem őket, ha eleget nézem a földet... Égig nyúltam, és elértem a csillagokat, álmot láttam, s az élet szép volt. De évek rohantak, egyre rohantak, nem álltak meg, tágra nyílt szemem nem értette, miért nem lehet minden úgy, ahogy VOLT, miért kell a LESZ mindig, miért nem értheti őt senki? A messzeség kéklett, egyre kéklett, s vágyva vágytam oda, aranyló fák alá, égszínkék ég alá, hol aranylóan meleg volt a nap, s nem volt hó, s csak fény ragyogott örökkön.

S hiába ragyogtak a csillagok, nem melengették többet szívem, hittem, hogy nem rám ragyog fényük, többet nem mutatja az utat halovány éjszakában. Elnéztem messze, mert hittem benne, hogy a messzeség szebb lehet... És hetek teltek, hetek csak egyre teltek, és nem leltem meg újra a két gyönyörszép örökzöld csillagom, nem tudtam, merre van, nem tudtam, hol van, vajon vár-e még rám? És egy kósza hajnalon, mikor azt hittem, élni sem lett értelme többet, fenn álltam a hegyen, és néztem le a lenti világba, nem értettem, miért is vagyok itt fenn, széttártam karomat és kiáltottam nekik... Nem hallotta senki, csak a szél susogott a fűszálak között, halk madárdal szólt csak. És repültem, közeledett a szürke semmi, és megint hajnal lett, s napok múltak naptalanul, éjek múltak holdtalanul, és csak feküdtem a mezőn, fájó, éj üres szívvel, fájó, kongó szívvel, s csak néztem a csillagok fényét. És néztem a fák szavát, ahogy nyúltak egyre nyúltak, és elérni látták a csillagok arany fényét, végül a földre rogytak végtelen kínjukban, nem értették a madarak, nem értette az ég, nem értette a szél, de meghallgatta a föld.

Feküdtem a földön, éreztem hűs illatát, s néztem a hegyek örök messzi ormát, szakadt a sötétség bársony leple... Lassan szétomlott a sötétség, s beteg sápadt fény öntötte el helyét... Szürkeség kélt, és lassan elsápadt az ég is. Arany fáklya lobbant a hegyek felett, a felhők megrémülve rebbentek félre, és kiemelkedett a fényből a Nap, új reményt hozva a kopár szürkeségre. És ujjongott a fényben az élet, a sápadt ég kék fénnyel telt meg, s mindent, mint a víz, ha áttöri gátját, elöntött a fény. S én csak álltam némán, mélán nézve a fénybe, és csak fájt az élet, hisz nem volt velem, nem játszott a napsugár a haján. Így mi értelme? Egy új nap kezdete, új fájdalom kezdetén...