Vallomás Édesanyámnak

Hát hol is kezdjem?

Talán ott, hogy gondtalan gyermekkorom volt, amit egy nagyszerű anyának köszönhetek. Erről az asszonyról szeretnék itt röviden írni. Sajnos nem volt a gyermekkora sem vidám, sem felhőtlen. Hamar lett árva. Aztán a sors úgy gondolta kipróbálja, mit tud, és nekiállt vele játszogatni. Kapott egy szívtelen mostohát és egy még lustább mostoha nővért. Járhatott iskolába, ami akkoriban nagy kiváltságnak számított faluhelyen, de mehetett volna tovább is. Na itt szólt bele a sors először és megtagadta ezt tőle. Helyette a lusta és buta mostoha mehetett csak tanulni. Szegény anyám még fel sem érte az asztalt, neki kellett kenyeret dagasztania, és a ház körül dolgozni, mert az áldott lusta mostoha nem volt hajlandó semmit csinálni.
Lehet, hogy hálásnak kellene lennem anyám mostohájának, mert az ő lustasága miatt lett anyám ilyen erős és megtörhetetlen asszony, aki elviseli még az elviselhetetlent is. Elkerült a szülői háztól, dolgozott, majd nővé érett.

Ekkor megismerkedett egy férfival. Nem sokkal az esküvő után terhes lett. Látszólag rendben folyt le a terhessége és kislányt szült, aki a sors kegyetlensége folytán betegen született. Ápolta a gyermeket, óvta még a széltől is. Megvont magától mindent. Nem jutott ideje sem szórakozni, sem örülni az életnek, sem arra hogy kialudja magát. Telt-múlt az idő, és ismét teherbe esett. Ekkor már résen volt az én anyám. Vigyázott a terhesség ideje alatt, de rettegett a szüléstől. Sajnos beigazolódott a félelme. A második kislány is betegen született. Most már tényleg nem jutott ideje semmire a két beteg gyermek mellett. Mit ad isten, a sors még mindig nem volt elégedett, még egy terhességgel ajándékozta meg szegény asszonyt. Ekkor a gyermekek apja fogta magát, összepakolt, és elhagyta családját, hiszen Ő a FÉRFI! Elvégre ő jobbat érdemelt, mint három lányt. Pláne beteg gyerekeket. Ott maradt az én anyám egyedül.
Hamarosan eltemette a két beteg gyermeket, és maradtak egymásnak ketten a harmadik kislánnyal, aki egészségesen született, és egészséges is maradt, és egy tündérszép kislánnyá cseperedett. Eltelt 8 év, és anyám ismét bízni kezdett a férfiakban.

Ekkor ismerkedett meg apámmal. Apám Jugoszláv származású kamionsofőr volt, és átutazóban Magyarországon találkozott anyámmal. Ha lehetne egy kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy ők ketten ne ismerkedjenek meg, menjenek el egymás mellett az utcán, és én se szülessek meg. Ezzel meg tudnám kímélni sok szenvedéstől és nélkülözéstől. De sajnos nem tudom ezt megváltoztatni, így hát találkoztak. Apám esküdt anyámnak szerelmet, szeretetet, biztos létet, és nem sokkal később örök hűséget is. Szerintem apám hazájában nagyon rövid az örökkévalóság, ha az anyámnak tett hűségesküje csak 1 évig tartott. Megígérte hogy kivisz bennünket Franciahonba, mert ott van ám a tejjel-mézzel folyó kánaán. Szegény anyám hogy semmi sem állhasson a gyors költözés útjába mindent eladott, persze áron alul, mert gyorsan haladt előre a terhessége és nekem már új otthonunkban kellett volna már megszületnem. Mivel nagyon sokáig, gyanúsan sokáig tartott a papírok intézése új hazánkba, és anyámat sem ejtették a fejére, ezért érezte valami nincs itt rendben, és mivel nem akart az utcán csücsülni két gyerekkel ezért gyorsan keresett valami viskót a fejük fölé. Tényleg viskót, ami egy szoba konyhát jelentett, folyóvíz nélkül, pottyantós WC-vel a kert végében. Szegényes egyszerű bútorzattal, de anyánk szerezte, és a miénk volt. Ezenközben megszülettem én is, Magyar állampolgárként, de a sorsomhoz rendelt névvel! Mivel anyám egy alapos asszony, már előre gondolkodott a nevemet illetően, és annak passzolnia kellett leendő hazánkhoz.

Minden bizonnyal csúnyán néztek volna rám Franciaországban, ha Bözsike, Marika, vagy Icuka lettem volna, ezért anyám a Nikolett nevet választotta. Lehettem volna Bözsike is, mivel a nevem idehaza nem volt bejáratva, de anyám szerencsére nem egy olyan ember, akit csak úgy egyszerűen le lehet beszélni szilárdan elhatározott döntéseiről. Így tehát kis időveszteség és utánajárás után Nikolett lehettem. Szegény anyánkat szinte soha nem láttuk, mert állandóan dolgozott, hogy becsülettel fel tudjon nevelni bennünket. Azért kellett megszakadnia, mert én is lánynak születtem, és mert apám akkor este nem bírt magával.
A mi anyánk nagyon szép volt mindig. Sok fénykép nincs róla, így csak annak hihetek, amit hallottam, de hiszek, mert nekem Ő a legszebb. Nem csak a külseje volt szép, hanem a lelke is. Mindenkihez volt egy kedves szava, mosolya. Soha nem festette, nem illatosította magát, és mégis ő volt a legszebb. Emlékszem milyen jó volt hozzábújni. Olyan volt az ölelése, mint egy meleg puha fészek, az illata mindig tiszta szappanillat, bőre a legfinomabb selyem, keze bármennyit dolgozott is, sosem volt érdes. Sajnos nem jutott sok ideje hogy dédelgessen bennünket. Mindig dolgoznia kellet. Ha nem a munkahelyén, akkor a ház körül.

Végre eljött a lehetőség hogy panellakásba költözhettünk. Hihetetlen volt az élmény, amit a csapból folyó meleg víz, a fürdőkád és a központi fűtés jelentette „luxus” nyújtott. Kicsit el is kényelmesedtünk. Nem is csoda. Az ember könnyen és gyorsan elfelejti a rosszat.
Anyánk életében volt egy pár férfi, de egy megmaradt olyan élesen hogy ma is tisztán hallom azt a disznóröfögéshez hasonló hangot, amit ha felemelt, megmerevedtem, és már attól sírni tudtam volna, mert tudtam, hogy hamarosan ütni fog. Verte anyánkat. Abba a kézbe mart bele, amelyik mosta a mocskos gatyáit, beengedte a nehezen megszerzett „luxusba”, elérakta a forró ételt, és nem várt érte mást, csak egy kis szeretetet, megbecsülést és emberséget. A viták lassan mindennapossá váltak, anyánk egy megtört, halk szavú asszonnyá vált az állandó terror és féltékenység súlya alatt.

Nem tudom meddig tűrte ezt, csak azt tudom, hogy egy téli nap hozta meg az enyhülést.
Jöttem haza az iskolából napközi után. A többi gyerek boldogan és ugrándozva sietett haza ledobva magáról a bezártság nyomását, mert nekik most jött el a család, a játék ideje. Én ez idő tájt álomvilágban éltem, és a magam kis világában gonosz és rossz voltam, mert féltem hogy valaki bánthat, vagy megbánthat. Én hazafelé megálltam játszani, hóembert építeni. Ezzel is nyújtva az időt, hátha ezzel elkerülhetem az elkerülhetetlent. A lépcsőházba lépve, bútorokat és bőröndöket láttam, amik eddig a lakásban voltak. Gyermeteg kis agyammal még nem tudtam hogy mi, hogy miért történik, csak azt tudtam, hogy valami elkezdődött. Siettem fel a lépcsőkön, hogy lássam az okot. Felfelé siettemben átsuhant az agyamon, hogy valami rossz történhetett az én imádott, féltett, drága édesanyámmal. Félve beléptem az ajtón és ott volt éppen. Azt láttam, hogy az édes kipirult arccal pakol. Ismert kíváncsiságom ellenére sem érdekelt hogy miért teszi, csak azt tudtam, hogy szükségem volt arra a fizikai bizonyosságra, hogy tényleg jól van, amit csak anyám két karja nyújthat. Siettem hozzá, átöleltem, és máris jobban éreztem magam. Ebben a pillanatban olyan erősnek éreztem magam anyám karjai közt, hogy tudtam, ha rajtam múlik, soha többé senki nem fogja bántani ŐT!

De persze a disznóhangú is abba a fajtába tartozik, aki nem viseli el, hogy kirakták a szőrét. Pláne indokolatlanul. Hiszen ő ezért az asszonyért és a porontyaiért mindent megtett, és Őszerinte az, hogy ennyiszer megalázta megverte ezt az asszonyt az neki joga, hiszen ő viseli a házban a nadrágot. Ildikó mesélte milyen szörnyű volt, hogy éjszakákon át visszajárt, dörömbölt az ajtón, és trágár szavakat kiabált be anyunak. Minket csak az a tudat vigasztalt, hogy tudtuk ennek is vége.

Ezek után maradtunk hárman egymásnak: Nővérem, anyánk és én. Béke honolt köztünk. Végre ránk talált a boldogság. Sokáig tartott, de megérte várni rá, mert kárpótolt mindenért.
Anyánk nagyon bölcs asszony volt mindig. Mindenkitől és mindenből tanult valamit. Most azt tanulta, hogy nem lehet őt csak úgy kikészíteni. Ahhoz egy férfi kevés, mint újszülött körme alatt a szénpor. Anyánk lassan ismét kivirágzott, felállt, és a világ férfijainak szeme közé kiáltotta: Itt vagyok! Tudta hogy nem hagyhatja el magát, mert van két gyereke, akiknek tartozik annyival, hogy felneveli őket, és átadja azt a bölcsességet, amit birtokol, és megvédi őket minden rossztól, de még őmiattuk sem kárhoztathatja magát állandó magányra. Ismét társadalmi életet kezdett élni, néha eljárt vacsorázni a munkatársaival abba az étterembe, ahol dolgozott.

Ott találkozott egy férfival, aki csendes szavú, kedves, ápolt, jó modorú volt. Megismerkedésük után nem sokkal vissza kellett mennie, dolgozni külföldre. De előtte találkozott velünk is, megszerettette magát, és megismertette anyuval a talán soha nem ismert szerelmet. Távolléte alatt sűrű levélváltás folyt köztük. Láttam anyánk arcán a mosolyt és néha a pírt, és láttam hogy boldog. Tudtam, ha anyám boldog, akkor én is az leszek, mert soha nem engedné, meg hogy bántsanak. Közben eltelt majdnem egy év, tavasz lett. Ekkoriban már nagyon vártuk őt haza. Én is vártam. Nem is annyira őt, magát, mert nem igazán emlékeztem rá. Inkább az érzést, hogy legyen egy férfi a házban, aki mellett anyu ismét boldog lesz. Pont abba a korba értem, mikor egy lánynak szüksége van egy férfira, aki megoszt vele dolgokat, amit egy anya nem tud átadni, bármennyire is szereti a gyermekét. Ildi közben 17 én 9 éves lettem. Ildi közben felnőtt, nagyvilági nővé érett, messze dolgozott tőlünk a Balaton partján, nekem még a hátsómon lógott a tojáshéj. Anyuék közben szerelmespárrá kovácsolódtak, és a férfit nemes egyszerűséggel már csak apának hívtam.

Nem tudom mennyire örült neki, mindenesetre nem tiltakozott ellene. Megérdemelte, és teljes joggal viselhette ezt a címet. Szívem szerinti apám örökölt egy házat vidéken, és felajánlotta, hogy anyu asztmája miatt költözzünk oda. Én egy kicsit tiltakoztam. Csak kézzel-lábbal. Nem nagyon fűlött a fogam elhagyni a várost, a barátnőimet, az iskolámat, aztán elvittek, megmutatták a házat, és akkor láttam, hogy nem is olyan rossz az a környék, ahová megyünk. De a kertes ház, mint olyan mindig tartogat meglepetéseket és munkát az új lakóknak. Renoválni kellett, és ez a tevékenység sok időt és energiát követelt anyuéktól, akik derekasan ki is vették a részüket a munkából. Nem álltunk rosszul anyagilag, de a mesterember sokat követelt volna a munkáért, ezért inkább ők javítottak mindent, amit tudtak. Talán egy kicsit túl sokat. Anyun később ki is ütköztek ennek nyomai. Ez alatt mi ketten testvérek kétszemélyes háztartást alakítottunk, Ildi átvette a pótanya szerepét, és nem is rosszul. Közeledett a költözés ideje, és mindenki felkészült a búcsúra, ami nem volt könnyű. Ildi maradt a „luxusban”, és fogtam a holmimat és mentem anyuékkal vidékre. Új iskola, új barátok.

Alakult az életünk szépen, de ez sem lehetett persze túl tartós! Az már nem is a mi családunk lett volna. Ott kezdődött a baj, mikor még a házon dolgoztak, és drága édesanya nem tudta hol a határ, mennyit kell dolgozni. Természetesen hogy gyorsabban készüljön a fészek, derekasan kivette részét a munkából, aminek meg is lett az eredménye. Nem létező pókhálókat terelgetett az arca előtt. Elzavarták orvoshoz. Ott villámcsapásként ért minket a hír: retinaszakadás. Operálni kell. Kitűzték az időpontot, bevittük mamit, de mielőtt még nagyon jól érezhette volna magát, hogy most már csak jobb lehet, még gyorsan közölték vele, hogy ez egy veszélyes beavatkozás, és hogy Magyarországon nem sűrűn csinálnak ilyet. De nyugodjon meg asszonyom, kiváló orvosaink vannak. Apám a hír hallatára majdnem jobban aggódott, mint mama. A műtét után három hét ágynyugalom és lekötött szemek dukáltak. Egy örökmozgó asszonynak ennél rémesebb büntetést ki sem találhattak volna. Naponta látogattuk, vittünk neki gyümölcsöt, és bármit, amit mama megkívánt. Apám képes volt bemenni 5 boltba, hogy mama csak a legszebb mandarint és a legédesebb kivit kaphassa. Ha szendvicsre volt éhes, akkor csak pékségben sült friss péksüteményt vett. Mint egy nagyon szerelmes férfi. És az is volt.

A harmadik hét végén, mikor mondták, hogy másnap leveszik a kötést mindenki nagyon boldog volt. Erre az alkalomra szépen kinyalkásítottuk magunkat, megfésülködtünk, na nem mintha amúgy nem fésülködtünk volna, de ma nagyobb gondot fordítottunk a külsőnkre, hogy mikor három hét után először újra meglát bennünket, akkor valami szépet lásson. 4 óra előtt már ott toporzékoltunk a kapu előtt, pedig tudtuk hogy csak négytől van látogatás, és a portás, mint egy véreb őrizte a kaput. Mikor végre felmehettünk az izgalomtól úgy estünk be a kórterembe, mint ahogy a hosszútávfutó, mikor átszakítja a célszalagot. Örömöm azonban rögtön el is szállt, mikor láttam, hogy mama még mindig lekötött szemekkel fekszik. Düh és csalódottság lett úrrá rajtam.

Elkapott a sírás. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek akkor mondták meg, hogy idén nem lesz karácsony. Szegény mama. Neki lett volna a legtöbb oka a sírásra, és ahelyett hogy én vigasztaltam volna, ismét neki kellett felszárítania a könnyeimet. A nővérke akkor lépett be, mint egy szentélybe és szinte mentegetőzve mondta, hogy a doktor úr még ma le fogja venni a kötést, már úton van, csak késni fog. Mit ne mondjak, nem lettünk sokkal vidámabbak. Ilyenkor az ember már nem tud mit mondani. Csak ültünk az ágy körül, fogtuk egymás kezét, és az iskoláról, a cicákról és anyu aznapi elfoglaltságairól beszélgettünk. Mit is lehetne mondani, mikor már arra készültünk remegő gyomorral, hogy mit fog szólni mikor újra lát bennünket. És mikor már elfogyott a téma és kényes csendben ültünk akkor toppant be a doki, mint a messiás. Elnézést kért, amiért késett, és kitessékelt minket, amíg leveszi a kötést. Olyan nagyon, olyan rövid idő alatt még nem féltem. Mikor ismét bemehettünk hozzá, csak lassan mertünk belépni. Leültünk köré, de féltünk, mert nem láttuk az arcán a felismerést, hogy megismerne minket, ami érthető három hét után, hisz ha az ember csak öt percig takarja el a szemét, már akkor homályosodik a látása. Halkan beszéltünk hozzá, hogy meg ne ijesszük, és nem kérdeztük, hogy hogy van, mert tudtuk, jobban fél, mint mi, ami a műtét kimenetelét illeti.

Beszélgettünk tovább semmiségekről és figyeltük minden rezdülését, hogy mit szeretne. Először bő félóra elteltével jegyezte meg, hogy milyen kedves papitól hogy megborotválkozott, és tőlem is hogy összekötöttem a hajam a kedvéért és nem úgy nézek ki, mint egy boszorkány. Hagytak minket, hogy kiélvezhessük a viszontlátást és viszontláthatást, ami ebben az esetben szó szerint értendő. Senki nem jött, és kocogtatta az óráját, hogy: kukucs! Népség! Lejárt ám a látogatási idő.

Mindannyian megkönnyebbültünk. A szobatársak először csak sokára mertek bejönni, megnézni, hogy hogy van az osztály legkedveltebb és legtürelmesebb betege. Mindenki egyenként megmutatta magát, mert bár régóta ismerték egymást, csak az egyik fél látta a másikat, anyu csak hangok után tudta azonosítani, hogy ki van a szobában. Nagyon büszke voltam hogy mindenki így szereti ezt az asszonyt, aki bizony-bizony az ÉN anyukám. Mindenki őt nézte, de senki nem figyelt rá, igazán. Szerencsére apám törte meg a tarthatatlan állapotot és megkérdezte hogy nem fáradt-e? Na ekkor mindenki rájött, hogy milyen nem illő dolgot tett és elnézést kért, amitől persze anyu még kényelmetlenebbül érezte magát. A búcsú nagyon nehézre és fájdalmasra sikerült, majdnem sírtunk, csak azért nem tettük, mert tudtuk, ha mi elkezdjük, akkor anyu is rákezdi, és azt az orvos a legszigorúbban megtiltotta.

Hazajövetele napján az orvos ellátta az utolsó tanácsokkal, miszerint jobb lenne, ha nem menne vissza dolgozni, mert visszafordíthatatlan rosszabbodás állhat be az állapotában. De nem, az én anyám nem az a fajta, aki csak úgy kibírja tétlenül. Meg is lett az eredménye. Mára alig lát szegényem.

A másik, amit még nem említettem az az drága mama, ami a fejfájásodat illeti. Szinte állandó fejfájásokkal küszködött. Belenyugodott, állandó gyógyszereken élt. De idővel ez az állapot elviselhetetlenné vált. Napközben is le kellett feküdnie, pedig még sosem láttam napközben lefeküdni. Megint orvos, megint operáció. Felső bordaív gerincről levéve, de valami olyan primitív módon, ahogy az ember azt csak egy elsőéves orvostanhallgatótól várná el. Tudom, hogy nem vagyok orvos, és az egészségügyben sem vagyok a csúcson, de miért nem lett volna egyszerűbb a mellkason és a háton két vágást ejteni, miért kell a hónaljon keresztül szétrongálni mindent, még azt is, ami eddig épp volt. Most már a keze sem a régi.
De már belenyugodott! Most élvezi a jól megérdemelt idős, de nem öregkorát. Aki azt hiszi, hogy itt egy megtört idős asszonyról beszélek, az téved!
A mi anyukánk egy 56 éves, stramm, fiatalasszony, aki sosem menekült az alkoholhoz, sosem jajgatott, nem sajnáltatta magát, aki becsületben felnevelt két gyereket, meggyászolt és eltemetett két gyereket, a saját édesanyját, aki nem kért és nem is fogadott el kéretlen segítséget.
Mindenkinek ilyen édesanyát kívánok, mint a mi anyánk.
Büszkék vagyunk rád mama.

Drága Édesanya.
Tudom nem voltam mindig jó gyermeked, nem érdemeltem meg mindig a mosolyodat, a simogatásodat, a kedves szót, amivel szóltál hozzám, de remélem, azért szerettél és szeretsz feleannyira, mint én téged. Szeretném, hogy büszke lehess rám.
Szavakkal nem tudom elmondani mennyire szeretlek, azért írtam ezt neked, remélem, ebből kiérződik a szeretetem, és a ragaszkodásom, amit irántad érzek. Nem azért írtam hogy megríkassalak, csak azért, hogy legalább egyszer elmondhassam nyugodtan, összeszedett gondolatokkal, amit már oly régóta szerettem volna.
Azért kapod ezt, hogy tudatosuljon benned milyen nagyszerű és különleges asszony vagy!
Kérlek nagyon vigyázz magadra, mert még nagyon sokat szeretnék tanulni tőled, és nagyon sokat szeretnék még adni neked.
Nagyon szeretünk téged mama.
Soha ne add fel! Hát hol is kezdjem?

Talán ott, hogy gondtalan gyermekkorom volt, amit egy nagyszerű anyának köszönhetek. Erről az asszonyról szeretnék itt röviden írni. Sajnos nem volt a gyermekkora sem vidám, sem felhőtlen. Hamar lett árva. Aztán a sors úgy gondolta kipróbálja, mit tud, és nekiállt vele játszogatni. Kapott egy szívtelen mostohát és egy még lustább mostoha nővért. Járhatott iskolába, ami akkoriban nagy kiváltságnak számított faluhelyen, de mehetett volna tovább is. Na itt szólt bele a sors először és megtagadta ezt tőle. Helyette a lusta és buta mostoha mehetett csak tanulni. Szegény anyám még fel sem érte az asztalt, neki kellett kenyeret dagasztania, és a ház körül dolgozni, mert az áldott lusta mostoha nem volt hajlandó semmit csinálni.

Lehet, hogy hálásnak kellene lennem anyám mostohájának, mert az ő lustasága miatt lett anyám ilyen erős és megtörhetetlen asszony, aki elviseli még az elviselhetetlent is. Elkerült a szülői háztól, dolgozott, majd nővé érett.
Ekkor megismerkedett egy férfival. Nem sokkal az esküvő után terhes lett. Látszólag rendben folyt le a terhessége és kislányt szült, aki a sors kegyetlensége folytán betegen született. Ápolta a gyermeket, óvta még a széltől is. Megvont magától mindent. Nem jutott ideje sem szórakozni, sem örülni az életnek, sem arra hogy kialudja magát. Telt-múlt az idő, és ismét teherbe esett. Ekkor már résen volt az én anyám. Vigyázott a terhesség ideje alatt, de rettegett a szüléstől. Sajnos beigazolódott a félelme. A második kislány is betegen született. Most már tényleg nem jutott ideje semmire a két beteg gyermek mellett. Mit ad isten, a sors még mindig nem volt elégedett, még egy terhességgel ajándékozta meg szegény asszonyt. Ekkor a gyermekek apja fogta magát, összepakolt, és elhagyta családját, hiszen Ő a FÉRFI! Elvégre ő jobbat érdemelt, mint három lányt. Pláne beteg gyerekeket. Ott maradt az én anyám egyedül.
Hamarosan eltemette a két beteg gyermeket, és maradtak egymásnak ketten a harmadik kislánnyal, aki egészségesen született, és egészséges is maradt, és egy tündérszép kislánnyá cseperedett.

Eltelt 8 év, és anyám ismét bízni kezdett a férfiakban. Ekkor ismerkedett meg apámmal. Apám Jugoszláv származású kamionsofőr volt, és átutazóban Magyarországon találkozott anyámmal. Ha lehetne egy kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy ők ketten ne ismerkedjenek meg, menjenek el egymás mellett az utcán, és én se szülessek meg. Ezzel meg tudnám kímélni sok szenvedéstől és nélkülözéstől. De sajnos nem tudom ezt megváltoztatni, így hát találkoztak. Apám esküdt anyámnak szerelmet, szeretetet, biztos létet, és nem sokkal később örök hűséget is. Szerintem apám hazájában nagyon rövid az örökkévalóság, ha az anyámnak tett hűségesküje csak 1 évig tartott. Megígérte hogy kivisz bennünket Franciahonba, mert ott van ám a tejjel-mézzel folyó kánaán. Szegény anyám hogy semmi sem állhasson a gyors költözés útjába mindent eladott, persze áron alul, mert gyorsan haladt előre a terhessége és nekem már új otthonunkban kellett volna már megszületnem.

Mivel nagyon sokáig, gyanúsan sokáig tartott a papírok intézése új hazánkba, és anyámat sem ejtették a fejére, ezért érezte valami nincs itt rendben, és mivel nem akart az utcán csücsülni két gyerekkel ezért gyorsan keresett valami viskót a fejük fölé. Tényleg viskót, ami egy szoba konyhát jelentett, folyóvíz nélkül, pottyantós WC-vel a kert végében. Szegényes egyszerű bútorzattal, de anyánk szerezte, és a miénk volt. Ezenközben megszülettem én is, Magyar állampolgárként, de a sorsomhoz rendelt névvel! Mivel anyám egy alapos asszony, már előre gondolkodott a nevemet illetően, és annak passzolnia kellett leendő hazánkhoz. Minden bizonnyal csúnyán néztek volna rám Franciaországban, ha Bözsike, Marika, vagy Icuka lettem volna, ezért anyám a Nikolett nevet választotta. Lehettem volna Bözsike is, mivel a nevem idehaza nem volt bejáratva, de anyám szerencsére nem egy olyan ember, akit csak úgy egyszerűen le lehet beszélni szilárdan elhatározott döntéseiről. Így tehát kis időveszteség és utánajárás után Nikolett lehettem. Szegény anyánkat szinte soha nem láttuk, mert állandóan dolgozott, hogy becsülettel fel tudjon nevelni bennünket. Azért kellett megszakadnia, mert én is lánynak születtem, és mert apám akkor este nem bírt magával.

A mi anyánk nagyon szép volt mindig. Sok fénykép nincs róla, így csak annak hihetek, amit hallottam, de hiszek, mert nekem Ő a legszebb. Nem csak a külseje volt szép, hanem a lelke is. Mindenkihez volt egy kedves szava, mosolya. Soha nem festette, nem illatosította magát, és mégis ő volt a legszebb. Emlékszem milyen jó volt hozzábújni. Olyan volt az ölelése, mint egy meleg puha fészek, az illata mindig tiszta szappanillat, bőre a legfinomabb selyem, keze bármennyit dolgozott is, sosem volt érdes. Sajnos nem jutott sok ideje hogy dédelgessen bennünket. Mindig dolgoznia kellet. Ha nem a munkahelyén, akkor a ház körül.
Végre eljött a lehetőség hogy panellakásba költözhettünk. Hihetetlen volt az élmény, amit a csapból folyó meleg víz, a fürdőkád és a központi fűtés jelentette „luxus” nyújtott. Kicsit el is kényelmesedtünk. Nem is csoda. Az ember könnyen és gyorsan elfelejti a rosszat.

Anyánk életében volt egy pár férfi, de egy megmaradt olyan élesen hogy ma is tisztán hallom azt a disznóröfögéshez hasonló hangot, amit ha felemelt, megmerevedtem, és már attól sírni tudtam volna, mert tudtam, hogy hamarosan ütni fog. Verte anyánkat. Abba a kézbe mart bele, amelyik mosta a mocskos gatyáit, beengedte a nehezen megszerzett „luxusba”, elérakta a forró ételt, és nem várt érte mást, csak egy kis szeretetet, megbecsülést és emberséget. A viták lassan mindennapossá váltak, anyánk egy megtört, halk szavú asszonnyá vált az állandó terror és féltékenység súlya alatt.

Nem tudom meddig tűrte ezt, csak azt tudom, hogy egy téli nap hozta meg az enyhülést.
Jöttem haza az iskolából napközi után. A többi gyerek boldogan és ugrándozva sietett haza ledobva magáról a bezártság nyomását, mert nekik most jött el a család, a játék ideje. Én ez idő tájt álomvilágban éltem, és a magam kis világában gonosz és rossz voltam, mert féltem hogy valaki bánthat, vagy megbánthat. Én hazafelé megálltam játszani, hóembert építeni. Ezzel is nyújtva az időt, hátha ezzel elkerülhetem az elkerülhetetlent. A lépcsőházba lépve, bútorokat és bőröndöket láttam, amik eddig a lakásban voltak. Gyermeteg kis agyammal még nem tudtam hogy mi, hogy miért történik, csak azt tudtam, hogy valami elkezdődött. Siettem fel a lépcsőkön, hogy lássam az okot. Felfelé siettemben átsuhant az agyamon, hogy valami rossz történhetett az én imádott, féltett, drága édesanyámmal. Félve beléptem az ajtón és ott volt éppen. Azt láttam, hogy az édes kipirult arccal pakol. Ismert kíváncsiságom ellenére sem érdekelt hogy miért teszi, csak azt tudtam, hogy szükségem volt arra a fizikai bizonyosságra, hogy tényleg jól van, amit csak anyám két karja nyújthat. Siettem hozzá, átöleltem, és máris jobban éreztem magam. Ebben a pillanatban olyan erősnek éreztem magam anyám karjai közt, hogy tudtam, ha rajtam múlik, soha többé senki nem fogja bántani ŐT!

De persze a disznóhangú is abba a fajtába tartozik, aki nem viseli el, hogy kirakták a szőrét. Pláne indokolatlanul. Hiszen ő ezért az asszonyért és a porontyaiért mindent megtett, és Őszerinte az, hogy ennyiszer megalázta megverte ezt az asszonyt az neki joga, hiszen ő viseli a házban a nadrágot. Ildikó mesélte milyen szörnyű volt, hogy éjszakákon át visszajárt, dörömbölt az ajtón, és trágár szavakat kiabált be anyunak. Minket csak az a tudat vigasztalt, hogy tudtuk ennek is vége.

Ezek után maradtunk hárman egymásnak: Nővérem, anyánk és én. Béke honolt köztünk. Végre ránk talált a boldogság. Sokáig tartott, de megérte várni rá, mert kárpótolt mindenért.
Anyánk nagyon bölcs asszony volt mindig. Mindenkitől és mindenből tanult valamit. Most azt tanulta, hogy nem lehet őt csak úgy kikészíteni. Ahhoz egy férfi kevés, mint újszülött körme alatt a szénpor. Anyánk lassan ismét kivirágzott, felállt, és a világ férfijainak szeme közé kiáltotta: Itt vagyok! Tudta hogy nem hagyhatja el magát, mert van két gyereke, akiknek tartozik annyival, hogy felneveli őket, és átadja azt a bölcsességet, amit birtokol, és megvédi őket minden rossztól, de még őmiattuk sem kárhoztathatja magát állandó magányra. Ismét társadalmi életet kezdett élni, néha eljárt vacsorázni a munkatársaival abba az étterembe, ahol dolgozott. Ott találkozott egy férfival, aki csendes szavú, kedves, ápolt, jó modorú volt. Megismerkedésük után nem sokkal vissza kellett mennie, dolgozni külföldre. De előtte találkozott velünk is, megszerettette magát, és megismertette anyuval a talán soha nem ismert szerelmet.

Távolléte alatt sűrű levélváltás folyt köztük. Láttam anyánk arcán a mosolyt és néha a pírt, és láttam hogy boldog. Tudtam, ha anyám boldog, akkor én is az leszek, mert soha nem engedné, meg hogy bántsanak. Közben eltelt majdnem egy év, tavasz lett. Ekkoriban már nagyon vártuk őt haza. Én is vártam. Nem is annyira őt, magát, mert nem igazán emlékeztem rá. Inkább az érzést hogy legyen egy férfi a házban, aki mellett anyu ismét boldog lesz. Pont abba a korba értem, mikor egy lánynak szüksége van egy férfira, aki megoszt vele dolgokat, amit egy anya nem tud átadni, bármennyire is szereti a gyermekét. Ildi közben 17 én 9 éves lettem. Ildi közben felnőtt, nagyvilági nővé érett, messze dolgozott tőlünk a Balaton partján, nekem még a hátsómon lógott a tojáshéj. Anyuék közben szerelmespárrá kovácsolódtak, és a férfit nemes egyszerűséggel már csak apának hívtam. Nem tudom mennyire örült neki, mindenesetre nem tiltakozott ellene. Megérdemelte, és teljes joggal viselhette ezt a címet. Szívem szerinti apám örökölt egy házat vidéken, és felajánlotta, hogy anyu asztmája miatt költözzünk oda.

Én egy kicsit tiltakoztam. Csak kézzel-lábbal. Nem nagyon fűlött a fogam elhagyni a várost, a barátnőimet, az iskolámat, aztán elvittek, megmutatták a házat, és akkor láttam, hogy nem is olyan rossz az a környék, ahová megyünk. De a kertes ház, mint olyan mindig tartogat meglepetéseket és munkát az új lakóknak. Renoválni kellett, és ez a tevékenység sok időt és energiát követelt anyuéktól, akik derekasan ki is vették a részüket a munkából. Nem álltunk rosszul anyagilag, de a mesterember sokat követelt volna a munkáért, ezért inkább ők javítottak mindent, amit tudtak. Talán egy kicsit túl sokat. Anyun később ki is ütköztek ennek nyomai. Ez alatt mi ketten testvérek kétszemélyes háztartást alakítottunk, Ildi átvette a pótanya szerepét, és nem is rosszul. Közeledett a költözés ideje, és mindenki felkészült a búcsúra, ami nem volt könnyű. Ildi maradt a „luxusban”, és fogtam a holmimat és mentem anyuékkal vidékre. Új iskola, új barátok.

Alakult az életünk szépen, de ez sem lehetett persze túl tartós! Az már nem is a mi családunk lett volna. Ott kezdődött a baj, mikor még a házon dolgoztak, és drága édesanya nem tudta hol a határ, mennyit kell dolgozni. Természetesen hogy gyorsabban készüljön a fészek, derekasan kivette részét a munkából, aminek meg is lett az eredménye. Nem létező pókhálókat terelgetett az arca előtt. Elzavarták orvoshoz. Ott villámcsapásként ért minket a hír: retinaszakadás. Operálni kell. Kitűzték az időpontot, bevittük mamit, de mielőtt még nagyon jól érezhette volna magát, hogy most már csak jobb lehet, még gyorsan közölték vele, hogy ez egy veszélyes beavatkozás, és hogy Magyarországon nem sűrűn csinálnak ilyet. De nyugodjon meg asszonyom, kiváló orvosaink vannak. Apám a hír hallatára majdnem jobban aggódott, mint mama. A műtét után három hét ágynyugalom és lekötött szemek dukáltak. Egy örökmozgó asszonynak ennél rémesebb büntetést ki sem találhattak volna. Naponta látogattuk, vittünk neki gyümölcsöt, és bármit, amit mama megkívánt. Apám képes volt bemenni 5 boltba, hogy mama csak a legszebb mandarint és a legédesebb kivit kaphassa. Ha szendvicsre volt éhes, akkor csak pékségben sült friss péksüteményt vett. Mint egy nagyon szerelmes férfi. És az is volt.

A harmadik hét végén, mikor mondták, hogy másnap leveszik a kötést mindenki nagyon boldog volt. Erre az alkalomra szépen kinyalkásítottuk magunkat, megfésülködtünk, na nem mintha amúgy nem fésülködtünk volna, de ma nagyobb gondot fordítottunk a külsőnkre, hogy mikor három hét után először újra meglát bennünket, akkor valami szépet lásson. 4 óra előtt már ott toporzékoltunk a kapu előtt, pedig tudtuk hogy csak négytől van látogatás, és a portás, mint egy véreb őrizte a kaput. Mikor végre felmehettünk az izgalomtól úgy estünk be a kórterembe, mint ahogy a hosszútávfutó, mikor átszakítja a célszalagot. Örömöm azonban rögtön el is szállt, mikor láttam, hogy mama még mindig lekötött szemekkel fekszik. Düh és csalódottság lett úrrá rajtam. Elkapott a sírás. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek akkor mondták meg, hogy idén nem lesz karácsony. Szegény mama. Neki lett volna a legtöbb oka a sírásra, és ahelyett hogy én vigasztaltam volna, ismét neki kellett felszárítania a könnyeimet. A nővérke akkor lépett be, mint egy szentélybe és szinte mentegetőzve mondta, hogy a doktor úr még ma le fogja venni a kötést, már úton van, csak késni fog. Mit ne mondjak, nem lettünk sokkal vidámabbak. Ilyenkor az ember már nem tud mit mondani. Csak ültünk az ágy körül, fogtuk egymás kezét, és az iskoláról, a cicákról és anyu aznapi elfoglaltságairól beszélgettünk. Mit is lehetne mondani, mikor már arra készültünk remegő gyomorral, hogy mit fog szólni mikor újra lát bennünket. És mikor már elfogyott a téma és kényes csendben ültünk akkor toppant be a doki, mint a messiás. Elnézést kért, amiért késett, és kitessékelt minket, amíg leveszi a kötést. Olyan nagyon, olyan rövid idő alatt még nem féltem. Mikor ismét bemehettünk hozzá, csak lassan mertünk belépni. Leültünk köré, de féltünk, mert nem láttuk az arcán a felismerést, hogy megismerne minket, ami érthető három hét után, hisz ha az ember csak öt percig takarja el a szemét, már akkor homályosodik a látása. Halkan beszéltünk hozzá, hogy meg ne ijesszük, és nem kérdeztük, hogy hogy van, mert tudtuk, jobban fél, mint mi, ami a műtét kimenetelét illeti.

Beszélgettünk tovább semmiségekről és figyeltük minden rezdülését, hogy mit szeretne. Először bő félóra elteltével jegyezte meg, hogy milyen kedves papitól hogy megborotválkozott, és tőlem is hogy összekötöttem a hajam a kedvéért és nem úgy nézek ki, mint egy boszorkány. Hagytak minket, hogy kiélvezhessük a viszontlátást és viszontláthatást, ami ebben az esetben szó szerint értendő. Senki nem jött, és kocogtatta az óráját, hogy: kukucs! Népség! Lejárt ám a látogatási idő.

Mindannyian megkönnyebbültünk. A szobatársak először csak sokára mertek bejönni, megnézni, hogy hogy van az osztály legkedveltebb és legtürelmesebb betege. Mindenki egyenként megmutatta magát, mert bár régóta ismerték egymást, csak az egyik fél látta a másikat, anyu csak hangok után tudta azonosítani, hogy ki van a szobában. Nagyon büszke voltam hogy mindenki így szereti ezt az asszonyt, aki bizony-bizony az ÉN anyukám. Mindenki őt nézte, de senki nem figyelt rá, igazán. Szerencsére apám törte meg a tarthatatlan állapotot és megkérdezte hogy nem fáradt-e? Na ekkor mindenki rájött, hogy milyen nem illő dolgot tett és elnézést kért, amitől persze anyu még kényelmetlenebbül érezte magát. A búcsú nagyon nehézre és fájdalmasra sikerült, majdnem sírtunk, csak azért nem tettük, mert tudtuk, ha mi elkezdjük, akkor anyu is rákezdi, és azt az orvos a legszigorúbban megtiltotta.
Hazajövetele napján az orvos ellátta az utolsó tanácsokkal, miszerint jobb lenne, ha nem menne vissza dolgozni, mert visszafordíthatatlan rosszabbodás állhat be az állapotában. De nem, az én anyám nem az a fajta, aki csak úgy kibírja tétlenül. Meg is lett az eredménye. Mára alig lát szegényem.

A másik, amit még nem említettem az az drága mama, ami a fejfájásodat illeti. Szinte állandó fejfájásokkal küszködött. Belenyugodott, állandó gyógyszereken élt. De idővel ez az állapot elviselhetetlenné vált. Napközben is le kellett feküdnie, pedig még sosem láttam napközben lefeküdni. Megint orvos, megint operáció. Felső bordaív gerincről levéve, de valami olyan primitív módon, ahogy az ember azt csak egy elsőéves orvostanhallgatótól várná el. Tudom, hogy nem vagyok orvos, és az egészségügyben sem vagyok a csúcson, de miért nem lett volna egyszerűbb a mellkason és a háton két vágást ejteni, miért kell a hónaljon keresztül szétrongálni mindent, még azt is, ami eddig épp volt. Most már a keze sem a régi.
De már belenyugodott! Most élvezi a jól megérdemelt idős, de nem öregkorát. Aki azt hiszi, hogy itt egy megtört idős asszonyról beszélek, az téved!
A mi anyukánk egy 56 éves, stramm, fiatalasszony, aki sosem menekült az alkoholhoz, sosem jajgatott, nem sajnáltatta magát, aki becsületben felnevelt két gyereket, meggyászolt és eltemetett két gyereket, a saját édesanyját, aki nem kért és nem is fogadott el kéretlen segítséget.
Mindenkinek ilyen édesanyát kívánok, mint a mi anyánk.
Büszkék vagyunk rád mama.

Drága Édesanya.
Tudom nem voltam mindig jó gyermeked, nem érdemeltem meg mindig a mosolyodat, a simogatásodat, a kedves szót, amivel szóltál hozzám, de remélem, azért szerettél és szeretsz feleannyira, mint én téged. Szeretném, hogy büszke lehess rám.
Szavakkal nem tudom elmondani mennyire szeretlek, azért írtam ezt neked, remélem, ebből kiérződik a szeretetem, és a ragaszkodásom, amit irántad érzek. Nem azért írtam hogy megríkassalak, csak azért, hogy legalább egyszer elmondhassam nyugodtan, összeszedett gondolatokkal, amit már oly régóta szerettem volna.
Azért kapod ezt, hogy tudatosuljon benned milyen nagyszerű és különleges asszony vagy!
Kérlek nagyon vigyázz magadra, mert még nagyon sokat szeretnék tanulni tőled, és nagyon sokat szeretnék még adni neked.
Nagyon szeretünk téged mama.
Soha ne add fel!