Egy Ember Napja IV.

Dél

Úsznak a Hajók

Vakítóan ragyogott a nap. Ültem, egyhelyben, békésen, köröttem, előttem, mögöttem emberek suttogtak, mozogtak, felálltak, helyükre újak ültek. Ültem, és néztem a semmit, Szívem békében pihent, pedig éreztem, valahol közeleg már. Nem féltem, nem izgultam. Láttam a lányt, láttam, ahogy mást ölel, ahogy mást csókol, másért vérzik a szíve. És én ülök nyugodtan, tudom, szebb lesz még a jövő. Előttem hajók úsznak kinn a vízen, rajtuk árny-emberek, engem ők nem érdekelnek. Várok. Felettem elúszik a nap, felbukkan a hold, s ő is nyugatnak elhajóz, épp, mint lent az emberek. Várok. Eső esik, szél fúj, békés szívem épp csak meg-megrebben, mint egy madár télen, mély álmában, mikor a tavaszra vár, a tavaszról boldogan álmodik. Bennem is tél süvít, de érzem már a tavaszi nap melegét, érzem, s tudom is, közeledik valahol Ő is, akire oly régen várok, sebzett szívem annyit fájt érte. Többet talán már nem?

Nem tudhatom, de talán remélhetem, hogy a télből tavasz, tavaszból nyár lesz, s nyár marad szívembe örökké, nem szürkül, nem hal el sosem, s végre lesz aki engem is szeret… Talán, egyszer. De most csak ülök a folyóparton, s nézem az elúszó hajókat, mennek, messze, ismeretlenbe, visznek embereket, akik többet vissza ide már sosem térnek. Napok telnek hangtalanul, éjek telnek álmatlanul, és én csak várok. Szürke alakok között egy lányt, s egy fiút látok, szótlanul lépdelnek. Fogják egymás kezét, de ők nem szürkék, fényesen ragyognak a sok alak között, sok ismeretlen üres árny között. Hirtelen szívem összeszorul, rettegve nézem ezt a képet. Megállnak, és a fiú lehajol. Behunyom szemem, arcomon egy könnycsepp szalad végig megfáradt, öregnek érzett arcomon. Újra felnézek, de a nap már fényesen ragyog ők ketten elváltak, s a lány felém közeleg. Ülök a fűben, és őt nézem. Csodaszép, talán csak álom, haja körbe lebegi fejét, csodaszép szeme zölden szórja szét az arany napsugarakat… Szólnék, de nem hiszem, hogy lehetne. Annyiszor láttam ezt a képet már, hogy elhittem, nem is lehet igaz ez sem már. Csak állok, s nézek rá, mintha csodát látnék. S csodát is látok, hiszen felém jön.

Rám néz, szótlanul leül. Nem mozdulok, érzékeim nem értik, egyszerre minden ponton érzem őt. Orromba belopja magát illata, szememre égett gyönyörű alakja. S most itt ül mellettem, nézzük a hajókat. Percek elmúlnak, s helyettük napok érkeznek, és csak ülünk, szólnék, de ajkaim nem nyílnak. Csend van, borzongatóan édes méla csend. Alant ember-árnyak szaladnak közöttük egy fényes-szürke árny. Egy fiú. Nem néz ránk, s mégis mintha lopva nézne, mintha lopva menekülne. Felszalad a hajóra, és egyszer, utoljára felvillan tekintete, nem rám, mellém néz, a lányra néz. Ő felpattan, érzem rohanna, de lent a hajó már elindult. „Hát itt hagyott” hallottam mellettem egy suttogó, borzongó hangot. Majd visszaült. Nem nézett rám, éreztem, gondolatban messze jár. S szíve neki is fáj, éppúgy mélyen fáj, ahogy szívem nekem fájt, régen, talán egy másik, réges-régi, elfeledett létben? Fekete szürke por kavargott egy rég elfeledett, megsemmisített, örökre elfeledni vágyott emlék helyén. Nem, nem gondolok rá. Nem akarok. Annak vége, a Másik elment, ő itt van, itt van velem.

Kezembe fogom a kezét, vállamon érzem a fejét, szíve együtt dobog az enyémmel. És nézzük a hajókat, úsznak el a messzeségbe. Elúsznak, mégis boldogságot hoztak nekem, de fájdalom is úszik vissza nyomukban, és örök bizonytalanság. Nem gondolkodni! Ma még szép, s talán a holnap is lehet még szép. Azután? Azután nincs semmi, nincs élet, nem lehet akkor fájdalom se. A ma legyen szép, s a holnap is, több nem kell. Állunk, ölelem a lányt, nem szólok, hallgat ő is, szívem fáj megint, ennyi örömöt elképzelni nem lehet, s én nem is tudtam még sosem. Lassan ballagunk fel a dombra, el a hajóktól, messze, s csak a nap ragyog fent, ballagunk, kezemben érzem a kezét, szívem érzi a szívet, ajkam érinti ajkát. Meleg van, ragyog a Nap fenn magasan a ragyogó kék égen. Talpunk alatt lent mélyben az élet, s mi kint állunk magasan egy sziklán – szemébe nézek, elmerülök tekintetében.

Megáll a világ. Megfagy az idő, és egy örök békességben áll. Nézem a zöld szemeket, érzem, elmémben új gondolatok születnek. Nem zúgnak a bogarak, nem röppennek fel a madarak. Megszűnik a világ, lassan minden fehér ragyogás, csak mi állunk. Szemébe nézek, s ő az én szemembe réved, egy pillanat s ezer év telik el, egy év, s csak egy perc múlt el. Egy gondolat csupán az egész, egy apró szócska, mely világgal is felér: „Szeretlek”