Fekete fátyol - V. rész - 6.

Nem sokkal később Sanyi már Dia ágyán ült, és érdeklődve szemlélt körül. Mikor Dia belépett egy kék pizsamával a kezében, homlokráncolva ránézett.
- Nagyon sokat kockáztatsz Dia, ugye tudod?
Dia lerakta az ágyra a pizsamát.
- Persze. De csak azt tudom mondani, amit az előbb. Na... öltözz át. Addig én lezuhanyzom.
- Oké, kösz.
Mire Dia visszatért, Sanyi már a falnak vetett háttal ült, és úgy tűnt, pillanatokon belül elalszik.
Dia mosolyogva megállt az ágy előtt.
Sanyi értetlenül viszonozta a tekintetét, aztán gyorsan vízszintesbe vágta magát.
- Oh... bocsesz – morogta, és a feje alá gyömöszölt egy kispárnát.
Dia még szélesebben mosolygott, és miközben lefeküdt Sanyi mellé, elöntötte a megnyugvás érzése. Sanyi hamarosan már békésen szuszogott mellette; erős válla nekinyomódott Diáénak.
A lány a plafont bámulta, s még akkor is mosolygott, amikor már félálomba merült. Sanyi közelsége megnyugtatta őt. Ott volt mellette, nyugodtan megérinthette volna, ha csak egy kicsit is megmozdítja a kezét...
„Lawren Sanyi... hogy én mennyire szeretlek!” – gondolta sóhajtva, aztán behunyta a szemét, s boldogságtól megrészegülve álomba zuhant.

Hajnaltájt felriadt arra, hogy Sanyi gyengéden rázogatja a vállát:
- Dia... mennem kell!
- Höh?
- Mennem kell. Hajnal van. Nemsokára felébrednek a többiek.
- Ne – kérlelte Dia. – Ne menj még, kérlek...
- Nem lehet – rázta meg a fejét a srác. – De este találkozunk.
Búcsúzóul megcsókolta a lányt, aztán megsimogatta Dia bánatos arcát.
- Ne csüggedj, szerelmem! Hamarosan visszatérek hozzád.
Azzal csendben felkelt az ágyról. Dia megfordult, és kinyújtotta a kezét.
- Sanyi...
- Hm?
Mikor meglátta Dia kezét, elmosolyodott, megszorította.
- Alig várom hogy ismét itt lehessek... de most már tényleg megyek.
Azzal gyorsan felöltötte magára varázstani öltözékét, és kilopózott a szobából.

Másnap péntek volt. Niki igen boldogan találta barátnőjét a reggelinél.
- Na mitől vagy ilyen boldog? Azért, mert péntek van?
- Ó, dehogy! Az nem is érdekel különösebben.
- Hmm. Azt hittem, rosszkedvű leszel...
- Miért lennék az?
- Sanyi miatt.
- Ó, miatta nem kell aggódnom! – legyintett Dia, s ekkor jött rá, hogy elszólta magát.
- Hogy-hogy?
Dia beharapta az ajkát, végül úgy döntött, elmondja az igazságot.
- Nálam aludt.
Niki rámeredt.
- M... Mi...?! Együtt aludtatok?!
- Csss! Igen, de ne kiabálj!
Niki döbbenten nézett rá.
- De hát Sanyit kicsapták!
- Csak három hónapra – sietett leszögezni Dia. – És ha nem talál szállást, hagyjam megfagyni?!
- Sanyi már nem gyerek, Dia! Tizenhat éves, tud vigyázni magára!
- Tudom! De attól még éhenhalhat!
- Ha ezt valaki megtudja, te is repülsz, ugye tudod?
- Tisztában vagyok vele, igen.
Niki a fejét csóválta.
- És ennek ellenére hajlandó vagy kockáztatni?
Dia egykedvűen kiitta a teáját, és felállt.
- Igen. Bocsi, de az első órám Lovagtan, nem szeretnék elkésni!
- Áhá! Akkor ezért hordod ezt a rondaságot. Már értem. Nem tudom felfogni, miért nem tudják felváltani ezt a rusnya gúnyát valami másra...
Dia elmosolyodott, és kisietett az étkezőből. Mikor felért a harmadik emeletre, és benyitott a lovagtanterembe, legnagyobb meglepetésére senki se volt bent.
Tétovázva belépett a terembe, ahol már négy éve fulladtak ki újra és újra, és ahonnét mindig sajgó izmokkal menekültek ki. A fakardok eltűntek, és csak egy kötél lógott magányosan.
Dia még egyszer körülnézett. Miért nincs itt senki? Az órája nyolcat mutatott.
Törte a fejét, hogy mi lehet a magyarázat. Lássuk csak... nem, nem volt lyukas órájuk aznap. De hát akkor... mi lehet a baj?
Kiment a folyosóra, ami üresen kongott. Aztán egy köpenyes alak fordult be a sarkon, és futva egyenesen felé tartott.
- Dia!
- Józsi? Mi történt, miért nincs...
- Calistar mesternek közbejött valami, úgyhogy a Lovagtan elmarad.
- Hát ez... mondhatom, csodás.
- Aha. Úgyhogy van egy lyukas óránk! Gyere!
Azzal Józsi futásnak eredt. Dia követte.
Végigrohantak a harmadik emeleten, le az udvarra. Épp átvágtak a bejárati csarnokon, amikor egy hang csendült fel Dia háta mögött:
- Kindes, várj!
„Jaj ne” – gondolta Dia behunyt szemmel. Felismerte a hangot.
Lénárd odafutott hozzá.
- Öh... beszélhetnénk négyszemközt?
- Jaj, mégis, miről? – kérdezte fáradtan Dia. – Lénárd, szerintem nincs mit megbeszélnünk! Úgyhogy bocsi, de megyek.
- Dia, ne... – kezdte Lénárd. A lány azonban faképnél hagyta a fiút, és követte Józsit az udvarra.

***

Sanyi egy farönkön üldögélt, és igencsak korgó gyomrát szorongatta. Már ragyogtak a csillagok, és Sanyi úgy saccolta, Diának etájt kéne megjelennie. De a lány sehol se volt.
Már elbóbiskolhatott, mert arra ébredt, hogy valaki lefekteti egy ágyra a sötétben. Zavartan kinyitotta a szemét.
- Dia... hogy hoztál fel? – motyogta álmosan.
A lány halkan nevetett, és betakarta a fiút.
- Pofon egyszerűen. Olyan mélyen aludtál, hogy pihekönnyűvé tudtalak varázsolni.
Sanyi szégyenlősen elmosolyodott, aztán elfordult. Dia átöltözött, aztán lefeküdt mellé.
A fiú erre felkönyökölt az ágyban, és Diára nézett.
- Fura... – jegyezte meg.
- Micsoda?
- Az, hogy annyit veszekszünk és még mindig itt vagy.
Dia mosolygott, és ő is fölkönyökölt. Aztán Sanyi elvigyorodott, és hirtelen ráugrott. A birkózás végül Sanyi győzelmével ért véget. Zihálva, négykézláb térdelve lenézett Diára.
- Győztem!
- Tudom – felelte a lány mosolyogva.
Sanyi lehajtotta a fejét, és megcsókolta.
- Te vagy a legjobb csaj a világon – mormolta. Dia átkarolta a nyakát, és felnézett rá.
- Hát ezt meg honnét gondolod?
- Tudom.
- Oh.

Sanyi rámosolygott, aztán újra megcsókolta. Dia mélyet lélegzett.
- Ha nem hagyod abba, itt fogok ragadni melletted.
- Az nem baj – felelte a srác, megsimogatva a lány arcát, és kisimította a haját a homlokából.
- De baj, mert különben lebukunk.
- Az se érdekel! – felelte erre Sanyi. – Tőlem még a világ is összedőlhet.
Dia nevetett.
- Ostoba vagy.
- Igen, mondtad már korábban is. – Sanyi felültette őt, és a szemébe nézett.
Pár pillanatig csend honolt, végül Sanyi magához ölelte Diát. A lány mosolyogva feltekintett rá, ajkaik újra és újra megtalálták egymást.
- Sze... szeretlek – nyögte ki Dia.
Sanyi elnevette magát.
- Tudom, én is.
- Valahogy nem tudok aludni.
- Ó, ugyan miért?
- Mert folyton itt vagy, és nem hagysz aludni!
Sanyi elvigyorodott.
- Elnyűttke, el is mehetek.
- Ne, ne! Azt nem akarom.
Sanyi megnyomkodta Dia orrát, és csókot lehelt az ajkára.
- Na azé’!
Végül Dia Sanyi mellkasára hajtotta a fejét, és élvezte a srác közelségét.
- Ölelj át – kérte halkan. Sanyi így is tett.
Pár percig a plafont bámulták. Aztán Sanyi:
- Elnyűttke – szólalt meg halkan. – Megőrülök.
- Miért?

Sanyi felé fordította az arcát.
- Mert itt vagy a közelemben.
- Sanyi... – sóhajtott Dia, és kinyitotta a szemét.
- Igen?
- Tipikus férfi vagy.
Sanyi elnevette magát.
- Nem fogsz belehalni, ha megint nyugodtan alszunk együtt, nem?
Sanyi karjai még szorosabban ölelték át.
- Nem tudom – felelte elmélázva. – Szörnyű, hogy érzem, ahogy itt vagy.
- Jajajj! – sóhajtott fel Dia. – Lawren Sándor tipikus pasi-kórban szenved!
- Úgy bizony! – tette hozzá Sanyi, és belefúrta az arcát Dia hajába.
- Milyen selymes a hajad...
- Sanyi, ezt hagyd abba.
Sanyi nevetett.
- Csak megállapítottam, hogy milyen selymes.
- Rossz vizekre evezel.
- Jól van, jól van! Csak vicceltem! – nevetett a srác.
- Aludj inkább.
- Előbb megőrülök, mintsem elaludjak.
Dia elmosolyodott.
- Én is megőrülök, tehát mindegy – felelte, aztán hagyta, hogy Sanyi átölelje és megcsókolja őt. Keze a karjára csúszott, aztán Sanyihoz bújt, és elnyomta a buzgóság.

***

Hétfőn elkezdődtek a Félévi Próbák. Varázstanon mindenki sorban átment Baebar akadálypályáján.
Mikor Dia következett, és belépett a kijelölt ajtón, meglepetten látta, hogy egy mesterséges esőerdőbe került. Nem sokat látott, és meleg volt a magas pára miatt.
Pálcáját szorongatva nézett körül.
Látott egy oszlopot maga előtt, amin furcsa, csillogó betűk voltak.

TASZÍTSD EL!

Dia a homlokát ráncolta. Taszítsd el? Mit jelenthet ez?
Végül vállvonogatva felemelte a pálcáját, és rászegezte az oszlopra:
- Divald!
Azonnal remegni kezdett a föld a talpa alatt, az oszlop pedig hatalmas robajjal Dia felé zuhant...
A lány villámgyorsan elbukfencezett a zuhanó oszlop útjából, és szemét meresztgetve bámult a semmibe.
Lassan továbbment, de hirtelen megnyílt a föld alatta, és Dia azon kapta magát, hogy sikítva zuhan lefelé.

Baebar egy képernyőn figyelte a lányt, de amikor Dia lezuhant, rögtön felpattant.
- Diána leesett valahova! – kiáltott fel. Az ötödikesek felpillantottak. Baebar kirohant a teremből, és berontott az akadálypályára.
- Kindes!
Semmi válasz. Közben az osztály utánajött, és most már mindannyian ott térdeltek a szakadék szélén.
- Tanár úr! Nem volt benne ez a feladatban? – kérdezte Katona Balázs.
- Nem – felelte a tanár. – Az oszlopot ugyan el kellett taszítania, de a szakadék magától keletkezett.
- Magától? – hökkent meg Orsi. – Tanár úr, de akkor mit lehet csinálni?
Dewlik Máté nyugtalanul harapdálta a szája szélét.
- De Dia nem hal meg azért, ugye? – kérdezte.
Baebar nem felelt. Elrohant, hogy aztán visszatérjen egy olyan kötéllel a kezében, mint amilyet Dace adott Sanyinak a Valakusde szakadékhoz annak idején.
- Baebar professzor – szólalt meg Leila. – Hogyan...
Baebar most sem reagált. Leeresztette a kötelet a mélybe, és odaszólt a diákjainak:
- Menjetek vissza az osztályba! Katona Balázs, te maradj itt. És te is, Dávid. Fogjátok a kötelet.
A két fiú nyomban odaállt, miközben Baebar lassan leereszkedett. Az ötödikesek félve pislogtak, de végül fojtott hangú beszélgetésbe merülve visszaültek a helyükre.
Baebar csakhamar rájött, hogy a szakadék nem mély. Egy sötét verembe találta magát, amiből egy alagút vezetett ki. Baebar elengedte a kötelet, és meggörnyedve elindult az alagútban.
Csak lépteinek hangja zavarta meg a csendet. Baebar aggódva ráncolta a homlokát.
Az alagút világosodni kezdett, de váratlanul árnyék borult Baebar fölé. A professzor megfordult, de addigra már késő volt: egy vérszomjas fenevad ráugrott, aztán Baebar a földre zuhant, és nem mozdult többet.

Dia nyögve vizsgálta magát. Kijutott az alagútból, és most egy nyirkos barlangban ült. Amikor hasra zuhant, csúnyán felhorzsolta az arcát, s jó pár percig annyi ereje sem volt, hogy a szemét kinyissa. Ezen kívül pedig igen fenyegető morgást hallott a verem sötétjéből, úgyhogy ide menekült.
A barlang tetejéből cseppkövek lógtak alá. Egyik-másik szemkápráztatóan szép volt, s Dia, hogy elűzze a sötét gondolatait, azokat csodálta.
Nem is vette észre azt a vérszomjas, hatalmas gyíkot, ami most halkan közelített felé.
Dia a hörgésre lett figyelmes. Odakapta a fejét...
... hogy szembenézhessen élete valószínűleg utolsó ellenfelével: egy kígyófejű kékgyíkkal!


Dia a fenevadra meredt. Egyszer, még másodikban, Jani azzal cukkolta Sanyit, hogy akkorát repült mintha ellökte volna egy kígyófejű kékgyík. Jani azt is elmondta, hogy ezek a szörnyek Mardigón őshonosok.
Diának elég volt egy pillantást vetnie a szörnyeteg pengeéles fogaira, hogy eldöntse, nem akarja közelebbről megszemlélni őket. Négykézláb hátrált előle, s közben remegő kézzel a kígyófejű kékgyíkra szegezte a pálcáját.
Tudnivaló, hogy mivel a gyík feje kígyó volt, és lapos, igen gyorsan tudott harapni. Igen, harapni, mivel az volt a különös benne, hogy fogai voltak. Volt benne gyíkból (test, lábak), és kígyóból (lapos fej, és gyorsaság) egyaránt.
Dia nem tudta, mivel lehetne lefegyverezni, úgyhogy mikor elkiáltotta magát
- Lohan! -, a szörnyeteg felordított, és előrelendült. Fogai belemélyedtek Dia lábába, akiben erre megfagyott a vér.
Fájdalmas sikollyal borult a földre.
A kígyófejű kékgyík fenyegetően hajolt fölé. Szájából nyál csordult rá Dia ingére. A lány összeszorított fogakkal megpróbálta arrébbvonszolni magát.
A fenevad mohón figyelte minden mozdulatát. Dia ismét rászegezte a pálcáját:
- E... E... Eldart!
A kínzó átok végre talált: a kígyófejű kékgyík felüvöltött fájdalmában, a földre zuhant és hevesen dobálta magát.
Ezt kihasználva a lány, még mindig kezében a pálcájával, elvonszolta magát a fenevad mellett, s egy sziklára mászott. Mikor felegyenesedett, beverte a fejét egy igen vaskos cseppkőbe.
- Au!

A fájdalmas kiáltásra a gyík abbahagyta a rángatózást, feltápászkodott, és felnézett. Dia rémülten lekucorodott, de fájdalom hasított sérült lábába, s lecsúszott a szikláról.
A fenevadnak csak ennyi kellett: egy ugrással Dia kiterült testéhez ugrott.
Vérben forgó szeme a nekiszegeződött varázspálcára siklott.
- Borost!
Abban a pillanatban a barlang megremegett. A kígyófejű Diára vetette magát, s egyetlen harapással cafatokra tépte a lány köpenyét.
A cseppkövek a földre zuhantak. Dia közben kétségbeesetten birkózott a fenevaddal, kezével eltolva magától a kígyópofát. Keze vadul remegett, s tudta, hogy nem fogja sokáig bírni. Ráadásul a bombabűbájnak köszönhetően mindjárt rájukszakad a mennyezet.
Dia egy taszítóbűbájjal szabadult meg ellenfelétől. Gyorsan oldalra hemperedett, és elkezdett kifelé kúszni a barlangból, ám ekkor a mennyezet beomlott, eltorlaszolta a kijáratot, s miközben a hatalmas kövek záporozni kezdtek rájuk, a kígyófejű megint Diára vetette magát. A sötétben birkózni kezdtek, de aztán egy halálos átok eltalálta a gyíkot, ami fájdalmas vonyítással kiterült. Élettelen testét betemette a törmelék. Dia felült, de ekkor egy kő eltalálta a fejét, mire visszazuhant a földre, és mozdulatlanná vált.

***

Baebar lassan kibotorkált az alagútból, és körülnézett. Csak egy beomlott barlangot látott, meg egy kitaposott füves részt. Elindult a pusztán.
- Kindes! Merre vagy? Válaszolj!
Itt, mélyen a föld alatt, Baebarnak gyanússá vált a környék. Föld alatti barlang, ahol puszta van? Rossz érzés fogta el.
Nemsokára rálelt egy másik barlangra. Fényt varázsolt a pálcája hegyére, és belépett.
Morgást hallott, úgy, mint az előbb. Kilőtt arra egy átkot, s a morgás elhallgatott.
Mivel egyre többször hallotta a morgást, és egyszer meglátta az egyik ellenfelét, rájött, hová került: kígyófejű kékgyíkok fészkébe!

Dia nyögve mocorogni kezdett. Körös-körül sötétség vette körül. Lesöpörte magáról a kisebb köveket, és felült. A homlokát masszírozta. Hogyan tudna kijutni innen? Erőltette a szemét, hogy egyebet is meglásson a sötéten kívül, de próbálkozása eredménytelen volt. A pálcája után tapogatózott, de nem találta: keze mindudatlan kövekbe ütközött. Hova lett a pálcája? Arra emlékezett, hogy megölte a gyíkot, sőt, arra is, hogy beomlott a barlang, aztán fájdalom hatolt a fejébe. És utána mi történt? Kiejthette a kezéből a pálcáját? De akkor is itt kéne lennie...
Hosszú keresgélés után sóhajtva nekivetette a hátát az egyik sziklaméretű kőnek, és fázósan dörzsölte meg a karját. Hát, ha nincs meg a pálcája, fegyver nélkül igen nehezen fog tudni kijutni.
Most aztán van ideje elmélkedni!
Keserű íz áradt szét a szájában. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy bombabűbájt használ?! Az is lehet, hogy itt fog éhenhalni! Vagy halálra fagy.
Még jobban összehúzta magát. Bárcsak lenne vele itt valaki! Vajon Baebarék észrevették, hogy eltűnt? Minden bizonnyal igen. Csak az a kérdés, hogy utána jönnek-e megmenteni?

Szomorúan gondolt Sanyi mosolygó arcára és biztonságot árasztó, erős kezére. Ha Sanyi eljönne megmenteni, egyszeriben értelmét vesztené minden szörnyűség, minden félelem. De Sanyit kicsapták!
Még egy ijesztő gondolat hatolt belé: mi lesz ha egész éjjel itt kell ülnie, és közben Sanyi meg az udvaron várja?
Miközben ott ücsörgött, tekintete akaratlanul is a sötétet pásztázta. Aztán egy hirtelen támadt ötlettel dacosan fölszegte az állát, felpattant, és újult erővel állt neki a varázspálcája kereséséhez.

Baebar elhátrált a kígyófejű kékgyíkok fészkétől, és homlokráncolva a beomlott barlang felé fordult. Lehet, hogy itt van Kindes?
Meglendítette a pálcáját, s elordította magát:
- Yamboooo!!
Ez a varázslat csak a legerősebb mágusoknak sikerülhet: ez a bombabűbáj legerősebb fokozata.
A varázslat hátralökte a sziklákat, amik magukkal sodorták szerencsétlen Diát is, és a barlang túlsó feléhez szögezték.
- Se... segítség! – hörögte a lány.
- Kindes! – kiáltott fel Baebar megkönnyebbülten. Egy pálcaintéssel megszabadította Diát a szikláktól, mire Dia bábu módjára orral a földre zuhant.
- Kindes! – Baebar letérdelt, és a hátára fordította. Dia arca tele volt horzsolásokkal, ugyanígy festett a karja és a keze is. Fején véres seb húzódott.
- Atyaég – csóválta a fejét a professzor. – Alaposan megjárhattad.
Dia elhúzta a száját.
- Eléggé – lehelte. Arca eltorzult a fájdalomtól. – Fáj minden... porcikám... és... a pálcámat... is elveszettem!
Baebar bólintott, aztán Diára szegezte a pálcáját:
- Hifel!
Azon nyomban Dia legtöbb sebe begyógyult, bár a csúnya horzsolásai továbbra is megmaradtak.
- Köszönöm, tanár úr! – hálálkodott a lány, és feltápászkodott. Baebar megfogta a karját, és a kötélhez vitte.

***

Sanyi türelmetlenül járkált az udvaron. Hideg szél fújt, felborzolta a haját. Már jó egy órája várakozott, de Dia sehol sem volt. Ideges lett. Miért nem jön a lány? Elfelejtette volna? Nem, az lehetetlen. De hát akkor hol van?
Aggodalom fogta el. Végül előhúzta a varázspálcáját, kilépett balra és jobbra, s elsuttogta:
- Cango kötél!
Hatalmas kötelet képzelt el, több métereset, s mikor az megjelent a kezében, futásnak eredt. A fű ropogott a talpa alatt.
Odaosont a lányok tornyához, és felnézett. Csak egy ablakon mászhatott be. Megpörgette a kötelet, és teljes erejéből feldobta.
Nem talált. A kötél kampós vége beleakadt az ablak alatti kövek egyikébe.
- Nem baj – morogta a srác összeszorított fogakkal, és elkezdett felfelé mászni.
Mikor felért, megkapaszkodott az ablak szélében, azonban ekkor megcsúszott, és épp hogy meg tudott fogózkodni a kötélben.
Visszamászott, és nyögve előszedte a varázspálcáját.
- Dalkesir!
Örült, hogy a varázsige nem csak ajtóra vonatkozik. Az ablak kinyílt, Sanyi pedig sietve bemászott rajta.
Óvatosan futni kezdett az ajtók előtt. Nagy nehezen rálelt Dia szobájára, azonban hiába rángatta a kilincset, zárva volt.
Sanyi mély torokhangot hallatott. Most mit csináljon?
Kénytelen visszamenni.
Kimászott az ablakon, egy Tambow-val bezárta, aztán elkezdett leereszkedni a kötélen, de ekkor a kötél eltűnt, Sanyi pedig zuhanni kezdett.

- Áááááááááááááááááááá!
Itt-ott nekicsapódott a torony köveinek. Teste hevesen pörögve zuhant lefelé, és Sanyi semmit se talált, amivel megfékezhette volna.
Végül, miközben vadul kapálózott, elkiáltotta magát:
- Hubard!
Azonnal láthatatlanná vált, s szitkozódva gondolt arra, hogy ő nem láthatatlanná akarta tenni magát.
Aztán nagyot nyekkenve a fűbe zuhant. A hátára fordult, de azon nyomban elvesztette az eszméletét.

***

Hideg eső térítette magához. Zihálva kinyitotta a szemét.
Zuhogott. Köhögve felült, körülnézett. Teste még mindig nem volt látható, aminek kifejezetten örült. A nyaka és a karja igen furcsa pózban voltak, és tele volt sérülésekkel.
Miközben végignézett magán, megvakarta a fejét, aztán felnézett a toronyra.
Úgy tűnt, senki se ébredt fel az ordítására. Vagy azt hiszik, csak álmodták, hogy valaki üvölt.
Ezen nevetnie kellett. Úgy tűnt, minden szerencsésen alakul aznap.
Kicsit még kábultan, tántorogva elindult az udvar hátsó része felé. Itt is volt kijárat, de mikor kinyitotta a kaput, még egyszer hátranézett. Valószínű, hogy ma a szabad ég alatt kell aludnia.
Fázósan összehúzta magát. Gondolta, elővarázsolhatna egy jó meleg köpenyt, de sajnos az ilyen elővarázsolt dolgok fél, vagy esetleg egy óra múlva eltűnnek.
Lebotladozott a Misuhoz. Igaz, hogy fázott, de magához akart térni teljesen. Gyorsan levetette ruháit, és a jéghideg vízbe merült.
Napok óta nem fürdött, és most jól esett a felfrissülés. Igaz, elég ostoba módon, hisz közelgett a tél, és egyre hűvösebbre fordult az idő.

Dideregve mászott ki a vízből.
Felöltözött, és egy bokor aljába kucorodott. Felhúzta mindkét térdét, és felnézett a csillagos égre. Lélegzete kis párafelhőként jelent meg az arca előtt.
Annyira fázott, hogy nem jött álom a szemére. A bokor ágai mindudatlan megszúrták, úgyhogy a végén egy fához sietett, és ott heveredett le.
Éhes is volt. Miért nem jött hozzá Dia? Miért feledkezett meg róla?
Kimerülten hunyta le a szemét.
Aztán eszébe jutott, hogy tábortüzet csinálhatna. Gyorsan összeszedett pár gallyat, takaros kis kupacba rakta, majd elgémberedett ujjakkal megpróbált tüzet csiholni – kevés sikerrel.
Ingerült mozdulattal előrántotta a pálcáját, de eszébe jutott, hogy nem tud tüzet varázsolni.
Fogcsikorgatva burkolózott bele a köpenyébe. Tüsszögni kezdett, derekán kúszott fel a hideg.
„Ha Dia eljött volna, nem fagynék halálra! Ez mind miatta van!” – dühöngött magában.
Aztán mélyet sóhajtott, s dacolva a hideggel, elbóbiskolt.

Másnap reggel Dia szörnyű lelkiismeret-furdalással ébredt fel a kórházi részlegben. Azon törte a fejét, vajon Sanyi mit csinálhatott az éjjel.
Délutánra ismét esett az eső. Dia végre elszabadult a gyógyítóktól, s gyorsan magára öltötte a varázstani öltözékét, és sietve elindult órára. Menet közben kibámult az esőáztatta ablakokon.
Az ég dörögni kezdett, s villám világította be a sötét eget. Dia az ajkát harapdálta. Mi lesz Sanyival? Most is ott kószál a viharban?
Megtorpant. Sanyi? Viharban?
Körülnézett. Senki ismerős nem járt arra. Dia az ajkát harapdálva kisietett az udvarra, és futásnak eredt.
- Kindes! Gyere vissza! – kiáltott rá Saleena az egyik ablakból. – Meg vagy őrülve?! Kindes!
Dia nem állt meg. Meg kellett keresnie Sanyit!
Épp elhaladt egy fa alatt, amikor ismét villámlott, s váratlanul belecsapott a fába. Dia felsikoltott, a földre zuhant, a fa pedig recsegve-ropogva mellé zuhant.
Saleena kirontott az udvarra.
- Kindes!
Dia feltápászkodott, és a nőre nézett.
Saleena már alig száz méterre volt tőle.
A lány ismét rohanni kezdett, nem törődve az arcába csapódó vízzel. Ha Sanyit nem menti meg, a fiú akár meg is halhat ekkora viharban!
- Kindes, gyere vissza!
De a lány hátra se nézett. Egyenesen a kifelé vezető kapuhoz rohant, és mielőtt Saleena megakadályozhatta volna, kirohant.

Végigrohant egy ösvényen, és zihálva pásztázta a környéket. Sanyit nem látta sehol.
Egy fákkal szegélyezett útra fordult, és tovább rohant. Szúrt az oldala, levegőt alig kapott, de akaratereje hajtotta előre.
Egyszercsak megbotlott, és hasravágódott valamiben. Mikor lenézett, nagyot dobbant a szíve.
Lawren Sándoron feküdt. A fiú csukott szemmel hevert a földön.
- Sanyi – nyögte ki Dia. Zsibbadt tagokkal kotorászott a pálcája után.
Ekkor ismét villámlott. Dia hátranézett, de Saleena nem volt már ott. Pont akkor tűnik el, amikor olyan nagy szüksége lenne rá!
Maradék erejével megfogta Sanyi karját, és húzni kezdte.
Mire az út végére ért, teljesen kifulladt, pedig már látta a Lagerfeltbe vezető kaput. Sanyi sápadt arca rémisztővé tette amúgy is meghökkentő külsejét.
Saleena ekkor bukkant fel, s mikor meglátta, hogy Dia egy embert vonszol, rögtön odasietett és együtt vitték be az iskolába Sanyit. Saleena ekkor figyelte meg jobban a fiú arcát.
- De hisz ez... – kezdte.
- Igen, tudom – felelte Dia, és kirázta szeméből vizes hajfürtjeit.
- De hát... honnan tudtad, hogy hol keresd?
- Öh... hát... – hebegte a lány. – Nem tudom...
Saleena összehúzta a szemöldökét.
- Ez roppant különös.
- Igen! Valóban! – bólogatott a lány, miközben Sanyit figyelte. A fiú úgy tűnt, végre kezd magához térni, mert a keze megmoccant.
- Nézze! Sanyi magához tért! – kiáltott fel Dia, hogy elterelje a tanárnő figyelmét.
- Valóban – bólintott Saleena. – De Sanyit kicsapták...
- Hát nem érti?! – kiabálta Dia. – Az most lényegtelen, kicsapták-e vagy sem! Hiszen... hiszen nézze meg az arcát!
Saleena szája megrándult.
- Nem tagadom – szólt -, Lawren valóban orvosi ellátásra szorul. De attól még nem zárja ki a kérdést, honnan tudtad...
- Az most nem érdekes! Én magam sem tudtam, hogy miért indulok el, de elindultam, és meg is találtam!
Saleena letérdelt Sanyihoz, és megpofozgatta az arcát.
- Lawren! Hallasz engem?
Sanyi felhunyorgott rá, aztán köhögni kezdett.
- I... igen...

Heves köhögése aggasztotta Diát.
- Lehet, hogy tüdőgyulladása van? – nézett Saleenára.
- Valószínű – bólintott a nő. Karon fogta Sanyit, és talpra állította. – Gyerünk, Lawren.
- H... hova?
- A kórházba – válaszolta Saleena, és elvonszolta.
Dia tétlenül bámult utánuk.
- Dia!
Összerezzent, és a hang felé fordult. Timi futott oda hozzá.
- Hol voltál? – zihálta. – Baebar már tök dühös rád, és azt mondta...
- Nem érdekel – szakította félbe Dia, és elrohant mellette.
- Várj, hová rohansz?
A lány ekkor megtorpant, és megragadta Timi karját.
- Mondd meg Baebarnak, hogy nem tudok elmenni Varázstanra, mert... mert...
Timi kérdőn nézett rá. Dia gyorsan körülnézett.
- Mert beteg vagy?
Dia szeme felcsillant.
- Igen! Igen! Mondd meg, hogy beteg vagyok! Ez jó ötlet!
- Öhm... de... ezért... ezért még... ki is csaphatnak! – suttogta Timi borzadva.
- Azzal ne törődj. Az az én dolgom. Kérlek! Csak ennyit mondj meg!
- És hogy szerzel igazolást?
- Hát... majd hamisítok egyet.
- Dia, megőrültél?!
- Igen... vagyis nem... – Dia türelmetlenül legyintett. – Mindegy!
Timi a fejét csóválta.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Ráadásul, még rólam is kiderülhet, hogy szövetkeztem veled! És akkor mindketten intőt kaphatunk!
- Nem fogunk – sietett megnyugtatni őt Dia. – Timi, kérlek, csak ennyit mondj meg! Sanyinak tüdőgyulladása van, muszáj bemennem hozzá.
- Micsoda?!
- Majd egyszer elmesélem, de most nincs időm.

Timi vonakodva beleegyezett, hogy átadja az üzenetet. Dia ajkát beharapva nézett utána, aztán csattogó léptekkel a kórházi részlegbe rohant.
Saleena felkapta a fejét. Eleshar nemkülönben.
Dia megtorpant a küszöbön, és belekapaszkodott az ajtófélfába.
- Öh... izé... Salenna tanárnő...
- Dia – szólalt meg komoran Eleshar, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy beszélni kíván vele. Dia nagyot nyelt, mert tudta, mi következik.
- Tudom, igazgató úr – mondta gyorsan -, hogy hibáztam, amikor megkerestem Sanyit, de...
- Kindes Diána – vágott a szavába Eleshar. – Nem óhajtok magyarázkodást hallani, mert úgyis tudom, mi történt.
Dia nyelt egyet.
- Bevallom, nem tudom, mit is szóljak az ügyhöz... elég furcsa.
- Azt hiszem, én megyek – jelentette ki gyorsan Saleena. Behúzta Sanyi ágya köré a függönyt (Hé, tanárnő, mit csinál?!), ráparancsolt Sanyira, hogy maradjon nyugton, és várja meg a gyógyítókat. Aztán elköszönt Eleshartól és Diától.
Pár pillanatig csend volt.
Aztán végül Dia bátortalanul megszólalt:
- Igazgató úr... de honnan tudja ön, hogy én...
Eleshar az állát simogatta.
- Többen felriadtak arra, hogy valaki üvöltve zuhan le a lányok tornyából, és állítólag a hang igencsak hasonlított Lawren Sándor hangjára. Nos, de ezt talán ne itt tárgyaljuk meg! – gyors pillantást vetett az elfüggönyzött ágy felé. – A fiatalembernek pihennie kell.
- Uram! Mondja, ugye nem hagyja megint kint fagyoskodni Sanyit?! Mondja meg, kérem!
Eleshar nem szólt semmit, csak némán kiterelte a kórterem ajtaján.

***

- Dia – fordult hozzá komoran az igazgató, mikor már az irodájában voltak. – Felteszem, segítettél Lawren Sándornak bejutni az iskolába, mikor három hónapra ki volt tiltva. Igazam van?
Dia a cipőjét bámulta.
- Igen, uram.
Eleshar némán bólintott, a szemét lesütött diákot nézte.
- Ez nagy hiba volt, hiszen ezért akár téged is kicsaphatunk.
- Tudom, uram. Sajnálom, ami történt, de... de...
- Nos, hagyján, hogy ételt csempésztél ki neki hajnali egykor, de az már...
- Honnan tudja?! – rökönyödött meg Dia.
- Lawren Sándor maga vallotta be, mielőtt megérkeztél.
Dia behunyta a szemét borzalmában, aztán bólintott. Eleshar folytatta:
- ... de amit ezután tettél, már igencsak súrolja a megengedett határokat. Egy kitiltott diák azért kitiltott, mert az iskola területén kívül kell tartózkodnia!

Dia egyre szörnyűbben érezte magát. Idegességében az ujjait piszkálta, és nem nézett Elesharra.
- De úgy tűnik, ezt valamiért félreértelmezted – vagy véletlenül, vagy szántszándékkal, de biztosra veszem, hogy az utóbbi történt.
- Tudtam, hogy sokat kockáztatok – motyogta Dia. – Sanyi is megmondta, de... én hittem benne, hogy... ez az egész ügy nem derül ki senki előtt.
- Hát, tévedtél.
- Igen. Nagyon sajnálom, amit tettem, higgye el, igazgató úr! De... nem bántam meg. Sajnálom, de nem bántam meg. Ha most nem keresem meg Sanyit, meghalt volna.
- Nem, nem halt volna meg – felelte erre Eleshar, és felemelt egy könyvet az asztaláról.
Dia a tekintetével követte.
- Nem halt volna meg? – ismételte értetlenül. – Hogy érti ezt?
Eleshar, kezében a könyvvel, visszafordult felé.
- Lawren Sándor igaz, hogy tüdőgyulladást kapott, de túlélte volna. Mardigón kórház is létezik – a kezelés pedig ingyenes.
Dia lehorgasztotta a fejét.
Ebben a pillanatban kopogtak.
- Tessék – szólt Eleshar.
Dia is az ajtó felé fordult, s szíve hevesen kezdett el verni, mert az igencsak feldúlt Baebar professzor lépett be.
- Tehát itt van – szólt.
- Kicsoda? – kérdezte Eleshar csodálkozva, s szemöldöke kicsit feljebb szaladt.
- Kindes Diána – bökött fejével a lányra Baebar -, az egyik csoporttársával beteget jelentetett nekem.

Eleshart láthatólag meglepte a hír. Kérdőn fordult Dia felé. A két felnőtt cseppet sem barátságos tekintetének kereszttüzében Dia legszívesebben a padlóba süllyedt volna. A köpenye ujját húzogatta, és megpróbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.
Mivel Dia nem mondott semmit, Eleshar szólalt meg először.
- Dia – kezdte szigorúan. – Ez már több a soknál. Először becsempészel egy kitiltott diákot a szobádba, ahová fiúnak amúgy is tilos lenne belépnie -, aztán mikor órád lenne, kirohansz a tomboló viharba, és behozod Lagerfeltbe a diákot, aki tüdőgyulladást kapott. És ezek után azt hazudod, hogy beteg vagy, és nem tudsz órára menni?!

Dia mélyen hallgatott továbbra is. Fojtogatónak érezte a levegőt.
- Ezek a súlyos kihágások ellenére, nem függesztünk fel, és Lawren Sándor mihelyt felépült, folytathatja az iskolai munkát, de mind a ketten különórákat fogtok kapni tőlem.
- Tessék? – nyögött fel Dia.
- Jól hallottad – mondta Eleshar. – Minden nap délután négy órakor.
- M... minden nap?! És... mit csinálunk?!
- Elbeszélgetünk – felelte Eleshar, s szempillája kicsit megrebbent. – Azt hiszem, rátok fér egy kis... hogy is mondjam? Nevelés.
Dia a két férfira meredt, és nagyot nyelt. Fel kell készülnie a legrosszabbra lelkileg. A különóra nem hangzott valami jól.

Folyt. köv.