Fekete fátyol - V. rész - 7.

Sanyi el sem tudta képzelni, hogyan úszhatta meg ennyivel. Diával nem találkozott, és nem emlékezett rá, hogy a lány mentette volna meg – így egyenlőre, hogy hogyan került az iskolába, rejtély volt előtte.
Aznap ment először órára a betegsége óta. Az első óra különleges képességóra volt.
Mikor belépett az étkezőbe, minden szem felé fordult. Megkereste az ingben és nyakkendőben üldögélő ötödikeseket, és csatlakozott hozzájuk.
- Hellosztok – szólt.
Osztálytársai ránéztek, majd sugdolózni kezdtek. Sanyi nyelt egyet, s Diát kereste a tekintetével.
- Diát keresed? – zendült fel Robi hangja a háta mögött. Megfordult, s gyorsan bólintott.
- Nikivel mentek el – morogta Robi, és kiféle mutogatott. – Asszem, valamerre az udvaron sétálnak.
- Oh... kösz – motyogta Sanyi, és az udvarra sietett.
A két lány valóban ott volt. Dia át volt öltözve különleges képességtanra, haját befonta, szeme furcsán csillogott. Épp magyarázott valamit Nikinek, de mikor meglátta Sanyit, elhallgatott, elnézést kért Nikitől, odasietett hozzá, és megölelte.
- Sanyi! De jó, hogy itt vagy! Meggyógyultál?
Sanyi nem mondott semmit. Komoran nézett a lány szemébe, s Dia arcáról leolvadt a mosoly.
- Kitalálhatom? Beszélni akarsz velem.
Sanyi bólintott.
- Akkor várj egy kicsit, és mehetünk is – szólt Dia. Elköszönt Nikitől, aztán Sanyi mellé lépett, s elindultak egy sétakörútra.

Sanyi zsebre dugta a kezét, a földet bámulta.
- Dia... ha tudtad, hogy beteg vagyok, miért...
- Sanyi, Eleshar azt mondta...
- ... nem látogattál meg?
- ... hogy különórákra kell járnunk...
Elhallgattak. Dia elnevette magát, Sanyi épp hogy elmosolyodott.
- Kezdjed te – szólt végül Dia.
- Jó. Szóval? Miért nem látogattál meg?
- Hmm. Háát... tudod... egyrészt nem mertem, másrészt pedig...
Egy hosszú pillanatig azon töprengett, mivel is fejezze be mondatot.
- ... öö... sokat kellett tanulnom!
Sanyi összehúzta a szemöldökét.
- Na ne mondd.
- De, mondom!
- Dia, ne akarj nekem bemesélni egy ilyen marhaságot!
- Nem bemesélem... majd meglátod, mennyi mindent vettünk! Matekból, fizikából, különleges képességtanból...
- Aha. De nem hinném, hogy ez az igazi oka!
Dia sóhajtott.
- Akkor elmesélem, mit vétettem.
Azzal elmesélte a történetet. Sanyi hitetlenkedve hallgatta.
- ... és Eleshar ekkor közölte, hogy minden délután négykor különórákra kell járnunk, valami nevelés ügyből kifolyólag.
- Na ne! És ezért nem tudtál meglátogatni, vagy egyáltalán felvilágosítani, mi van?!
- Hát... végül is... igen...
Sanyi kínjában elnevette magát.

Ekkor becsöngettek. Dia és Sanyi rémülten néztek össze, aztán hanyatt-homlok rohanni kezdtek befelé, végig a folyosókon, míg végül berontottak a különleges képességtan terembe.
Zihálva néztek Gwedmirre.
- Elnézést, tanárnő...
- Bocsánat, mi csak.. izé...
- Üljetek le – intett Gwedmir. Egy hosszú pillanatig Sanyi tekintetébe fúrta az övét, miközben Dia leült az egyik padba. Sanyi elkapta a szemét Gwedmirről, és követte a lányt.
- Nos – kezdte a tanárnő. – Ma egy harcot fogtok bemutatni párban.
Többen összenéztek.
- Mivel jövőre kijárjátok Lagerfeltet, és mivel igen jól haladtok a képességeitek kiteljesedésében, úgy vélem, nyugodtan belekezdhetünk a különleges képességek harcába.
Elhallgatott, szeme végigpásztázta az osztály tagjait, majd Sanyiékhoz fordult.
- Lawren Sándor, Kindes Diána, ti kezdtek.
Felálltak. Sanyi tétovázva követte Diát a terem közepére.
- Mester – szólalt meg Dia. – Sanyi sokat hiányzott, ő még nem tanulta a villámokat...
- Valóban? – nézett a fiúra Gwedmir. – Nem baj. Csupán egy vihar villámaira kell koncentrálnia. Mivel ez a tantárgy a képzelet segítségével született - de, gondolom, ezt Lawren is tudja. Tárgyakat lehet használni.
Sanyi megnyalta az ajkát.
Gwedmir egy intéssel a terem hátuljába küldte a diákokat, ő maga is félreállt, aztán biccentett.

Pár percig csend honolt, végül Sanyi az egyik székre koncentrált, felemelte a levegőbe, és Dia felé irányította. A válasz meglepő módon érkezett: egy másik szék teljes erőből nekicsapódott Sanyiénak, és nagy csörömpöléssel mindkettő a földre esett.
Aztán Sanyi megpróbálta elképzelni a villámokat, de Dia villáma erősebbnek bizonyult. Sanyi felrepült a levegőbe, pördült egyet, aztán kiterülve a földre zuhant, de felpattant, és megremegtette Dia lába alatt a földet. Közben egy szék röppent feléje, de a képzelet erejével könnyedén oldalra dobta. Aztán Sanyi átszaltózott Dia feje fölött, megfordult, és a krétás dobozt a lány fejére borította. Dia köhögve hátrébblépett, s villámai megint eltalálták Sanyit. Aztán hirtelen Sanyi agyába bevillant a vihar képe, s váratlanul kék villámok csaptak ki a testéből, egyenesen Dia felé vive az irányt. A villámok összecsaptak, végül Diáé elnyelte Sanyi villámait, s a fiú nekicsapódott az ablaknak. Mielőtt feltápászkodhatott volna, Dia újabb villámokat küldött feléje. Sanyi hitetlenkedve nézett a lányra. Dia egész testét átjárták a villámok, s azok mind-mind elindultak az ablak felé.
Sanyi gyorsan felpattant, és egy nagyot kiáltva egy padot lebegtetett Dia felé.
- Padot nem! – harsant ekkor Gwedmir hangja, s Sanyi érezte, hogy a pad kikerül a hatalma alól. – Padot nem!

Sanyi morogva újra Dia felé fordult. Ekkor Dia behunyta a szemét, ellazult, s Sanyi teste összerándult, majd a levegőbe emelkedett.
- Ez a nevezetes béklyó-lebegés – hallották Gwedmir hangját, aki árgus szemekkel figyelte Diát.
Sanyi közben a levegőben vergődött, és a béklyóból próbált kiszabadulni. Majd hirtelen a láthatatlan kötelek lehulltak róla, Sanyi pedig ordítva Dia felé szökkent, s villámok ezreit zúdította a lányra.
- Lawren Sándor! – kiáltott fel Gwedmir. Dia nekiesett a falnak, Sanyi lefejelte a falat, és a lányra zuhant.
- Elég! – szólt Gwedmir. Dia kikászálódott Sanyi alól, aki a fejét fogva imbolyogva felállt.
- Üljetek vissza – intett a mester. A két gyerek visszatámolygott a helyére, s miközben Jani Timivel párbajozott, azon vitáztak, ki győzött.
- Ha Gwedmir nem állít le, győztem volna! – jelentette ki Sanyi hevesen. Nem vette észre, hogy a homloka közepén hatalmas púp nőtt, s nem értette, Diát miért rázza a nevetés fél perce.
- Mi bajod van?
Dia tovább nevetett, már a padban görnyedezve a nevetéstől. A hasát szorongatta, vörös arccal próbált levegőhöz jutni.
- Dia! Hahó! Mi bajod van?
Dia a fejét rázva nevetett tovább.
Hirtelen a fél osztály Sanyi felé fordult, s mikor meglátták a púpot, mindenki harsány hahotára fakadt. Gwedmir leállította a párbajozókat, s Sanyiék felé fordult (Dia még mindig nevetett).
Mikor meglátta Sanyi púpját, megcsóválta a fejét.
- Gyere ide, Sanyi!
- Miért? – értetlenkedett Sanyi.
Dia végre lehiggadt, s barátjára nézett.
- Hát azért, mert jókora púp van a homlokod közepén – nyögte ki vigyorogva.
Sanyi megérintette a púpot, s felszisszent, majd kiment Gwedmirhez. A tanárnő lefogta a karját, aztán másik kezével kinyúlt Sanyi púpja felé, s a fiú érezte, hogy egy láthatatlan erő nyomja le a púpot.
- Ááá... ááu!
Gwedmir nem hagyta abba, s mikor végre végzett, Sanyi nyöszörögve dörzsölte meg a homlokát.
- Köszönöm – morogta.
Mikor visszaült, Dia gyorsan beharapta a száját. Az jutott eszébe, hogy Sanyi a púpjával úgy nézett ki, mint akinek kettő orra nőtt, s egyből az orrszarvú jutott eszébe.
- Nehogy röhögj! – figyelmeztette Sanyi.
Dia a tenyerébe temette az arcát, és a markába kuncogott. Sanyi sértődötten kihúzta magát, és Timiéket figyelte. Majd egy perccel később ő maga is elmosolyodott.

Eleshar fejcsóválva nézte a két diákot.
- Több éves igazgatói munkám során nem tapasztaltam ehhez foghatót! Amit ti műveltek tizenkét éves korotok óta... először a napkő, aztán a Zombik Völgye, aztán Dawin, Retó... Azon gondolkozom, hogy elküldenélek titeket egy küldetésre.
Sanyi összevonta a szemöldökét.
- Miféle küldetésre?
Eleshar égnek emelte a tekintetét, úgy felelte:
- Egy jeges bolygóra kéne utaznatok holnapután...
- Micsoda? – horkant fel Sanyi.
- Már megint küldetés? – méltatlankodott Dia.
Eleshar szigorú arccal nézett rájuk.
- Én a helyetekben inkább hálás lennék!
- Hát ez felér egy büntetéssel! – morgott a srác.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét Eleshar.
Sanyi dühödten legyintett.
- És milyen bolygó ez?
- A neve Dumno.
- Micsoda? Dumbó?
- Dehogy Dumbó, te süket! – intette le Dia. – Dumno!
Sanyi elvigyorodott.
- Fekete Tamás is veletek megy – közölte Eleshar hirtelen, mire Dia és Sanyi összenéztek.
- Tomi? Minek? Úgy tudtam, küldetésre csak két ember megy!
- Most kivételesen nem.
- De hát...
- Fekete Tamás igenis nagyon nagy hasznotokra lesz! – jelentette ki az igazgató. – És kommentár nincs! – tette hozzá, mikor Sanyi ki akarta nyitni a száját.
- Ez a pasas komolyan megőrült – mondta a srác nem sokkal később. Megkocogtatta a halántékát: - Tiszta zizi. De komolyan.
- Egyetértek.
- Minek Tomi is ide? – Sanyi széttárta a karját. – Szerintem teljesen felesleges.
Dia komoran bólintott.
- De talán jobb, hogy ennyivel megússzuk, nem?

Sanyi ingerülten megvonta a vállát.
- Nem t’om, de nem is érdekel. Baromira elegem van Elesharból!
- Nekem is. Arra gondoltam, hogy valami szörnyűséget fog kitalálni, de ez... – Dia a fejét csóválta. – Álmomban sem hittem volna, hogy képes küldetésekkel nyaggatni minket.
- És azt állítja, ez jutalom?! – fujtatott Sanyi. A fogát csikorgatta. – Ez inkább... kihasználás! Igen! Kihasznál minket, csak azért, mert megvédtük a drágalátos Mardigóját!
Dia figyelmeztető pillantást vetett rá, de Sanyi csak még jobban belelovalta magát.
- És ha egyszer azt mondjuk neki, hogy nem, akkor mi van?! Kidob a suliból?! Eleshar egy annyira lelketlen, szemét, aljas...
- Sanyi!
... alak, hogy az nem igaz! – fejezte be a fiú, de Dia biztosra vette, hogy nem ezt akarta mondani.
- És nagydobra veri, hogy ő kétszáznemtomhány éves! Beképzelt is! Utálom! Ha nem száll le rólunk, akkorát beverek neki, hogy a fülei fogják zengeni a harangszólamot!
Dia elnevette magát.
- Most mi olyan vicces? Én komolyan beszélek!
- Sanyi, ha ezt valaki hallaná... – csóválta a fejét Dia mosolyogva.
- Akkor mi lenne?! Ugyanúgy utálnám Eleshart, szóval édes mindegy ki hallja és ki nem!
- Hát... abban igazad van, hogy kihasznál minket. Rossz helyen voltunk, rossz időben, és most vár csúcsteljesítményt.
- Nekem mondod? – nevetett fel Sanyi keserűen. – A végén visszaköltözöm a szüleimhez!
- Én nem tenném. Az apám... na mindegy, hagyjuk.
- Az apádat nem Miklósnak hívták?
- Nem – felelte Dia csendesen. – Miklós a bátyám... volt.
Sanyi megdermedt.
- Öh... tényleg.
- Tényleg? Hát... – A lány beharapta az ajkát, és elfordult. – Tényleg. Mondd, ilyet én hogy tudnék elfelejteni?! Hogy a harmincéves bátyám szívbetegségben meghalt?!
- Jól van, tudom – visszakozott ijedten Sanyi.
- Kösz! – sziszegte Dia, s könnycseppek csillantak meg a szemében. – Neked könnyű. Neked Iboz nem számított testvérnek, nekem viszont a bátyám igen! Én nagyon sok időt töltöttem vele, és... – elcsuklott a hangja. A fejét rázta. - ... ő apám helyett apám volt...
- Dia, hagyd már ezt! – fakadt ki a fiú. – A bátyád meghalt, nem?!
Feszült csönd következett. Dia lassan visszafordult Sanyi felé, és a szemébe nézett.
Sanyi mogorván viszonozta a tekintetét, aztán leeresztette a kezét.
- Ehm... Dia... bocs.
Dia nem felelt, még mindig Sanyira meredt hitetlenkedő arccal.
- Bocs! – ismételte Sanyi, kicsit hangosabban. - Nem... nem akartalak megbántani. Tudod... – a szavakat kereste. - ... én... nagyon... ideges vagyok!
Dia összeszorította a száját.
- Kezd ebből elegem lenni, Sanyi – szólalt meg végül ridegen.
- Megint hibáztam, tudom, tudom. Bocs! Tényleg!
Dia merev arccal megigazította a táskáját a vállán, s Sanyit fellökve elviharzott a folyosó vége felé.

- Tudsz róla, hogy jössz velünk küldetésre? – kérdezte Sanyi Tomitól. Tomi éppen egy fa alatt heverészett. A fa lombjai között átsütött a napfény. Sanyi a varázstani öltözékét viselte, habár a köpenyét levette, mert melege volt. Tomi viszont csak egy egyszerű fekete pólót, és farmert. Homlokráncolva nézett fel.
- Mi...?
- Tehát nem tudsz róla?
- Miről? Milyen küldetés?
Sanyi dühösen horkantott, a fa törzsének vetette a hátát, karba fonta a kezét, és elnézett a távolba. Arcára rávetődött a lemenő nap fénye, hunyorognia kellett, de nem érdekelte.
- Eleshar – kezdte a semmibe bámulva-, kitalálta, hogy Dia, te meg én menjünk valami Dumbó bolygóra.
Tomi felvonta a szemöldökét, és felnézett barátjára.
- Komolyan? Elefántot játszunk?
Sanyi legyintett.
- Nem ez a neve... de valami ilyesmi. Mindegy. Eleshar azt akarja...
Ekkor egy lány jelent meg, egyenesen odament Sanyihoz, és odalökött neki egy papírt.
- Öh... kösz.
Sanyi széthajtotta a levelet, ami elég meggyűrt volt. Dia kézírása volt rajta olvasható:

Szakítani akarok

Sanyi összevonta a szemöldökét.
- Hé! – kiáltott a lány után. – Hé, gyere már vissza!
- Mi az? – kérdezte a lány.
Sanyi megtörölte a kezét a nadrágjában.
- Izé... ezt Dia küldte veled?
- Igen.
- Öhm... van egy tollad?
A lány bólintott, és elővette a zsebéből a tollat. Sanyi elvette, és a térdére támaszkodva odaírta:

Én meg nem!

Azzal visszaadta a tollat és a levelet.
- Kösz. Figyu, add ezt oda Diának, jó?
A lány elhúzta a száját.
- Oké, beállok postásnak... nem gond...
Sanyi felsóhajtott.
Tomi felkelt a helyéről, és odalépett mellé.
- Mi volt ez?
- Áh. Semmi. Dia szórakozik.
- Hát, nem úgy láttam, hogy örültél a levelének.
Sanyi megvonta a vállát.
- Meghülyült. Nem érdekes.
Tomi a kezével nekitámaszkodott a fának, és mosolyogva figyelte Sanyit.
- Te figyu... úgy tudom, jártok.
Mivel Sanyi nem felelt, Tomi folytatta:
- Vagy rosszul gondolom?
- Járunk is meg nem is.
- Ezt meg hogy érted?
- Semmi. Hosszú. Szóval holnapután velünk jössz...
- Sanyi, te most szerelmes vagy Diába, vagy sem?!
Sanyi homlokráncolva odakapta a fejét.
- Ez meg hogy jön ide?
- Jártok is meg nem is? Miért így?
- Bonyolult.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Eleinte azt hittem, Drajkóval jársz, aztán hirtelen jött Dia... hogy van ez?
- Hajni már rég elment Lagerfeltből – morogta Sanyi.
- Akkor? Szerelmes vagy Diába?
Sanyi elfordította a fejét.
- Vagy csak... – Tomi érdeklődve figyelte a fiút -, ... kényelemből jársz vele? Mert ha szereted...
Sanyi hosszú ideig hallgatott.
- Igen, szerelmes vagyok Diába, ha tudni akarod – mormogta végül.
Tomi bólintott.
- Akkor miért nem jársz vele normálisan?
- Járunk – morogta Sanyi -, csak éppen... állandóan szakítani akar.
- De hát miért? Ő talán nem szerelmes beléd?
- De. Állítólag igen. Csak folyton összeveszünk.
- A levélben is most, igaz?
- Aha.
Sanyi mogorva arccal lekucorodott a fa tövébe, és karjával átölelte a térdét.
- Akkor már értem, miért vagy ennyire elkenődve – nevetett Tomi. – Neked szerelmi bánatod van!
Sanyi mordult egyet.
- Ez nem szerelmi bánat, csak... – bosszúsan beharapta az ajkát.
- Milyen szerencse, hogy én nem vagyok szerelmes senkibe – nevetett Tomi.
Sanyi nagyot sóhajtott, és a térdére fektette a fejét.
- Ne legyél már ennyire elcsüggedve! Nézd csak, már jön is a válasz!
Sanyi felkapta a fejét. Valóban – a lány közelgett.
A fiú görcsbe ránduló gyomorral olvasni kezdett.

Sanyi, nagyon megbántottál engem! Nem bírom elviselni! Amit a bátyámról mondtál... meg azelőtt is sokszor veszekedtünk... nekem ebből elegem van, bocs, de vége.

Sanyi hátrahajtotta a fejét, s behunyt szemmel próbálta megfogalmazni a választ. Újra elkérte a tollat, majd vadul körmölni kezdett.

Tudom, hogy sokszor gáz volt, amit mondtam, de sose gondolom komolyan. Beszéljük meg!

A válasz a felhőkbe repítette szinte:
„Hol vagy most?”
Szegény postás lánynak annyira elege volt, hogy mikor Diával megjelent, öt percen keresztül ordítozott minkettőjükkel.
Tomi érezte, hogyan vibrál a feszültségtől a levegő, s mikor a lány elment, lassan feltápászkodott.
- Asszem, most lépek... – odalépett Diához, és a fülébe súgta:
- Csak okosan!
Dia nem szólt semmit. Némán nézte Sanyit, Sanyi meg őt.
- Szakítani akarok – ismételte meg Dia eltökélten.
- Ne – kérlelte Sanyi halkan. – Ostoba voltam, tudom... de Dia...
- Igen?
- ... ne legyél velem ilyen kegyetlen! Már annyiszor szakítottunk... minek most is? Ha ezentúl összeveszünk valamin, mindig szakítani akarsz? Dia, én nagyon sajnálom ami történt, de hidd el, hogy iszonyú fontos vagy nekem...
Dia nagyot nyelt.
- Meg kell értened!
- Én... – Dia lehajtotta a fejét. – Én megértem... de... nem látom a kapcsolatunknak sok értelmét.
Sanyi hirtelen közvetlenül odalépett elé, durván megragadta Dia mindkét karját, és magához húzta.
- Én viszont igen – suttogta.
Diát remegés fogta el. Szíve hevesen dobogott - túl hevesen ahhoz, hogy ki tudja tépni magát Sanyi kezéből. Egyszerűen... képtelen volt rá.
- Sanyi... kérlek, ne csináld ezt...
- Mit tegyek? – morogta Sanyi, fejét közelebb dugva Diáéhoz. – Tominak is bevallottam, hogy belédszerettem... én bárkinek elmondom... csak bocsáss meg, Dia... hidd el, hogy szeretlek...

Dia mély levegőket vett. Régen mennyire vágyott ezekre a szerelmes szavakra! Nem is gondolta, hogy egyszer még hallani is fogja Sanyitól. Anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, sóhajtva hozzábújt a fiúhoz, fejét a vállának döntötte, és hagyta, hogy Sanyi átkarolja őt.
- Jaj, Sanyi... – behunyta a szemét. – Ha egyszer valaki elmondaná nekem, miért nem tudok haragudni rád úgy igazából... hogy miért adom meg magam... oly hálás lennék... de azt hiszem, tudom a választ.
- Éspedig?
Dia felsóhajtott, és Sanyi vállába fúrta az arcát.
- Sanyi...
- Hm?
- Még egyszer olyat mondasz mint a múltkor... én kitekerem a nyakad.
- Csak nyugodtan – nevetett Sanyi, mire Dia megragadta a nyakát, és rángatni kezdte.
Sanyi végig vigyorgott, végül Dia szemébe nézett.
- Nem akarom elbaltázni veled – jelentette ki halkan, s leültek a fa alá.
- Sanyi, most az egyszer... nem mondom hogy jó ötlet lenne szakítani...
Sanyi nevetett.
- Mert?
Dia felnézett rá.
- Azt hiszem, te is tudod.
- Hmm... talán azt érzed amit én?
- Mondjuk.
Egymásra nevettek. Dia sóhajtva újra Sanyi vállának döntötte a fejét, Sanyi meg magához ölelte, megcsókolta a homlokát, s hálásan pillantott a lemenő nap aranyló fényei felé.

- Szóval? Most mi van ezzel a küldetéssel? – kérdezte Tomi másnap különleges képességtanon.
- A bolygó neve Dumno – magyarázta neki Dia. – Ma megyünk Elesharhoz megint, reméljük, elmagyaráz egyes dolgokat.
- Fekete Tamás, te jössz! – szólt oda Gwedmir, úgyhogy míg Tomi kiment, Dia lopva Sanyira nézett. Azon töprengett, vajon képesek lesznek-e együtt maradni hosszabb távon, anélkül, hogy hatszor szakítanának közben...
Sanyi is elmélyült a gondolataiban, kibámult az ablakon, de ő egész máson töprengett. Ugyanis Lawren Sándor azon igyekezett, hogy megértse Diát és a lányok többségét.
„Nem fociznak, hanem beszélgetnek. Esetleg... vásárolni akarnak. Vagy szépítkezni. De miért? Mi a jó abban, ha valaki az összes pénzét elkölti ruhákra?! Áh... és Dia miért sértődik meg mindenen, amikor ő is tudja, hogy értettem ezt az egészet? Ha szerelmes belém, akkor miért nem látja, mi bajom és mit akarok mondani néha? Miért fontos, hogyha valaki megsebesül, ott kell ajnározni fél órán keresztül?”
Egyszercsak egy kezet érzett a vállán, mire összerezzent, s visszafordult. Dia kérdőn pillantott rá, de a kezét nem vette el.
- Mi a baj, Sanyi? – kérdezte a lány halkan.
Sanyi mosolyt erőltetett az arcára.
- Semmi. Jó, hogy itt vagy. – azzal rátette a kezét Diáéra.
- Én komolyan kérdezem.
- Mondom, semmi – ismételte Sanyi.
Közben Tomi visszaballagott hozzájuk.
- Na? – nézett rájuk várakozón.
- Mi na?
- Elkezdtetek a küldetésről beszélni – emlékeztette Tomi.
- Nem; már be is fejeztük – felelte Sanyi, és az ablaknak támaszkodott, de ekkor kicsöngettek. Hármasban megindultak kifelé.
- Mit mindtál, mikor beszéltek Elesharral?
Dia kisimította a haját a homlokából, s nyugodtan így felelt:
- Ma délután.
- Nem kéne nekem is ott lennem?
- Eleshar ilyet nem mondott. Na csá, én megyek... Mardigón találkozunk!
Azzal Sanyi elsietett.
Tomi a homlokát ráncolta.
- Mardigo lesz a következő óra?
Dia elővette a zsebéből a kissé meggyűrt órarendjét.
- Aha – mondta. – Azutááán pedig... egy Sporttan, és vége a napnak.
- Hurrá – sóhajtotta Tomi, aztán ő is elment a fiúk tornya felé.

***

- Tormin meillon hoen! – szólalt meg Eleshar, mire Sanyi felkapta a fejét. Az ő neve jelenti a remény fiát.
- Duris – mondta.
- Yát!
Sanyi felállt.
- Utej lix? – hallatszott Eleshar hangja.
Sanyi lázasan törte a fejét, végül kibökte:
- Ri... Ri Mardigo.
Eleshar felvonta a szemöldökét. Dia aggodalmasan nézett fel Sanyira – a srác idegesen viszonozta a pillantását.
- Yi Mardigo? – kérdezte végül Eleshar.
Sanyi a fejét rázta.
- Vagyis... nem... Noksi! Ri... Ri... noksi beam.
A fiú lesütötte a szemét.
- Tormin meillon hoen, toruhe kevboli- noté lix?
- Mardigo! – vágta rá Sanyi. – Tormin rik kevboli Mardigo.
- Wiq yik sycleon?
- Ööö...
„Melyik az iskolám...Huh...”
- Tormin rik sycleon Lagerfelt.
- Oderek yi Sloanu?
Sanyi meghökkent. Egyáltalán nem értette a kérdést.
Dia észrevétlenül megbökte a kezét, és eltátogta:
- Hány éves vagy!
Sanyi felnézett.
- Öö... Ri... B... Bymme... Bymme... Ryci.
- Örülnék, ha Kindes Diána nem súgna! Ő szeretne lenni a következő? – érdeklődött az igazgató. Dia idegesen rázta a fejét.
- Noksi...
Eleshar biccentett, és további kérdéseket tett fel, amikről Sanyinak fogalma sem volt. Végül a tanár intett, hogy leülhet.
- A Jegykönyvedet hozd ide – dörmögte.
Sanyi gyorsan felkapta a Jegykönyvét, és odaadta.
- Hányast kapok? – kérdezte, és beharapta az ajkát.
Eleshar felpillantott.
- Hármasnál jobbat nem érdemelsz – felelte, és visszaadta a Jegykönyvet. Sanyi szája megrándult, s csüggedten zuttyant le a székére.

Nem sokkal később, mikor sajgó izmokkal felvette a pólóját Sporttan után, sóhajtva a padlóra meredt. Ha arra gondolt, hogy holnap küldetésre kell mennie, egyből rángatózni kezdett a gyomra. Nem azért, mert eddig folyton elájult, elvesztette az egyik karját, megkínozták és csaknem meghalt, hanem mert balsejtelem kerítette hatalmába. Különös balsejtelem. Nem érzett magában annyi erőt, hogy újból kockáztassa az életét. Belegondolva csaknem minden esetben volt valaki, aki végül megmentette őket. De mindig fennáll a veszély, hogy egyszer csak magukra számíthatnak.

Töprengve nyúlt az öve után.
Amikor még egy hétköznapi fiú életét élte, naphosszat focizott a barátaival. Fel sem merült benne, hogy nemsokára szinte minden nap az életéért fog küzdeni focizás helyett. A foci már nem is hiányzott neki annyira, hisz most már jóval nehezebb és „élvezetesebb” sportot talált. Kár, hogy ebbe sokan bele tudnak halni...

Lelki szemei előtt egy arc képe lebegett. A szőke, hátrafésült haj, a szőkés szakáll, az ismerős arc, mely talán a sajátja is lehetne... Lawren Nándor. Iboz már tízéves volt, mikor ő, Sanyi megszületett. Miért nem emlékszik rá? Tizenkét éves korában, mikor a testvére felfedte kilétét, azt képzelte, bátyja tanította meg focizni. Ha valakinek testvére van, miért nem foglalkozik vele? Igaz, kisebb korában rendkívül félős fiúcska volt, a focit szerette egyedül, barátai összesúgtak a háta mögött, mert gyenge volt, és sírós, akár egy lány. S ezek a barátok nem látták már, ki lett belőle.

Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre se vette, merre viszi a lába. Ennek következtében fejjel nekiment az öltöző ajtajának, aztán megbotlott az egyik pad lábában, és hasraesett. Szitkozódva feltápászkodott, és kirohant. A folyosón összefutott Diával, aki különösen sápadtnak tűnt.
- Jaj...! Helló! Mi bajod?
Dia ránézett, és idegesen ennyit felelt:
- Höh? Ja, semmi... csak... kicsit... n-nem érzem jól magam. – továbbment, de Sanyi elkapta a karját.
- De hisz te reszketsz!
- Fázom – vacogta a lány.
- De hát... Dia, csak nem lázas vagy?
- N-nem tu-tudom... azt hiszem, lefekszem. Jobban leszek mindjárt... – motyogta a lány.
- De... várj, veled megyek. Menjünk a kórházba.
- Dehogy, semmi bajom... tényleg... majd jobban leszek. Szia, Sanyi.
Azzal Dia gyorsan elsietett, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna.

Nem ment el Eleshar különórájára sem. Sanyi közben megtudta, hogy Dumnót egy Saradon nevű férfi akarja elfoglalni csapatával együtt, s hogy Mardigóról is küldenek csapatot – azzal mennek Sanyiék.
Mikor a lány vacsoránál sem jelent meg, Sanyi fürdés után férfi arcszesztől bűzölögve fellopódzott a lányok tornyába, s bekopogott Dia ajtaján.
Nem érkezett válasz. Sanyi óvatosan lenyomta a kilincset, s az ki is nyílt. Dia ott feküdt az ágyában, csukott szemmel, arca vörösnek tűnt a lámpa fényében. Még átöltözni sem öltözött át.
- Dia! – suttogta Sanyi, s becsukta az ajtót. – Alszol?
A lány félig kinyitotta a szemét.
- Sanyi... – suttogta. – Emelkedik az ágyam...
- Emelkedik? Szerintem inkább a lázad – felelte Sanyi, s odasietett mellé.
Dia ismét becsukta a szemét.
- És szédülök is... – motyogta erőtlenül.
Érezte, ahogy Sanyi ráteszi a kezét a homlokára.
- Tűzforró vagy – suttogta a fiú rekedten, s az éjjeliszekrényen levő pohárért nyúlt.
- Mindjárt hozok vizet – mondta, és kiment. Mikor visszatért, felültette Diát, de a lány megrázta a fejét.
- Nagyon szédülök... – kezdte, aztán szinte rögtön lehányta az ágy szélét. Sanyi ijedten hátraugrott.
- Uhh... mindjárt szólok valakinek – kezdte, de Dia felemelte a kezét:
- Sanyi... ne... – már csak elmosódva látta a fiú arcát.
- Dia, beteg vagy. Mindjárt szólok valamelyik orvosnak.
- Ne hagyj... itt... nem érzem jól magam.
- Mindjárt jövök – ismételte Sanyi kétségbeesetten. Dia megint hányt, úgyhogy gyorsan visszatette a poharat, és kisietett. Már alig voltak a folyosón, mert már mindenki az esti teendőit végezte. Volt egy kisfiú, aki valószínűleg elsős lehetett, az elgurult fogkrémeskupakja után mászott a folyosón. Sanyi kis híján fellökte.
- Bocsesz, kiskrapek – morogta.
Végre összefutott egy tanárral – név szerint Baebar professzorral, aki valószínűleg a szobájába igyekezett.
- Tanár úr! – sietett hozzá. – Kérem, segítsen! Dia nagyon lázas, hány, meg szédül... – a háta mögé mutogatott. – Fent van a szobájában.
- Miért nincs a kórházi részlegben? – kérdezte Baebar, de már ment is Sanyival a lányok tornya felé.
- Én mondtam neki... de azt mondta jobban lesz. Felmentem hozzá, és...
Baebar ránézett. Sanyi nyelt egyet.
- Igen, tudom, nem szabad, de... aggódtam, mi van vele.
Baebar megcsóválta a fejét.
- És egész nap rosszul volt?
- Nem... mardigo órán még jól volt. Azazhogy az ötödik órában.
Elértek a lányok tornyához. Felmentek a csigalépcsőn, aztán Baebar szinte berontott Dia szobájába.
- Kindes!
Dia öklendezni kezdett, aztán remegve visszadőlt.
- Lehet, hogy valami vírus? – nézett Baebarra a srác.
- Elképzelhető... fuss le egy gyógyítóért, Sanyi!
- Oké – mondta a fiú, és kirohant.
Baebar leült Dia mellé (külön székre).
- Semmi baj – mondta, mikor a lány nagyokat nyelt, hogy aztán új öklendezés jöjjön rá.
- H... holnap van... a... – Dia elakadt, mert újból hánynia kellett, s ezután ereje sem volt beszélni.
Pár perccel később megjelentek a gyógyítók, és elvitték Diát. Sanyi sóhajtva odébb tolta Dia paplanját, és leroskadt az ágyára.
- Fogalmam sincs, mi baja – tűnődött. – Remélem, nem átkozták meg őt is!
Baebar érdeklődve nézett rá.
- Megátkozni? Ugyan. Senkinek semmi oka nem lenne rá.
Sanyi idegesen meredt az íróasztal lábára.
- Holnap mennénk küldetésre – folytatta.
- Oh, igazán?
- El... azazhogy az igazgató... szóval kitalálta, hogy menjünk valami Saradont megállítani. De ha Dia beteg, akkor...
- ... kénytelenek vagytok nélküle menni – fejezte be Baebar -, hacsak nem vesz erőt magán.
Sanyi elhúzta a száját.
- Az sehogy sem lenne jó.
„És úgy még egy küldetés se küldetés” – tette hozzá magában.

Másnap Sanyi karbafont kézzel és szétterpesztett lábbal állt a mardigói űrállomáson, és a felkelő napot figyelte. Hajnali négykor már ébren volt, s öttől itt rostokolt már. Hagyományos fehér tunikát viselt; fehér nadrágját sötét csizmájába tűrte. Komor arcán nem látszott semmiféle érzelem, bár belül ádáz csatát vívhatott, mert szája időnként meg-megrándult.
A hajójuknak hatkor kellett megérkeznie. Dia felől nem hallott, Tomival pedig még előző este Eleshar beszélt.
Hogy melyikük jön, nem tudta.
- Sanyi!
Sanyi megfordult. Tomi bukkant fel. Sanyi majdhogynem elnevette magát, amikor meglátta. Látszott, hogy Tomi még nem volt küldetésen: nyakkendőt viselt fehér inggel és egy téli kabátot edzőcipővel párosítva.
- Tomi! Hogy nézel ki?
Tomi végignézett magán.
- Miért, mi van?
Sanyi hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Dumno jeges bolygó, ott nem edzőcipőbe kéne lenned...
- Jó van na, nem találtam csizmát. Megjegyzem, te se nézel ki jobban.
- Kösz.
Tomi odaállt Sanyi mellé, s most együtt figyelték a tájat.
- Mit is mondtál? Ki az a Saradon?
- Azt hittem, Eleshar elmondta neked.
- Igen, de kiment a fejemből.
- Mondom: egy gazfickó, aki Dumnót akarja. Asszem, valami csapattal megyünk megállítani.

Tomi aggodalmasan ráncolta a homlokát, de mielőtt megszólalhatott volna, különös zúgás vonta magára a figyelmüket. Az égen egy parányi pont közeledett.
- Ezek ők lesznek? – kérdezte Tomi kétkedve.
- Igen – bólintott Sanyi, de görcsbe rándult a gyomra. Dia nincs sehol, a gépek pedig megérkeztek.
Több pont követte az elsőt, s hamarosan mindegyik egy kisebb szállítóhajó méretére növekedett. Sanyiék felkapták a csomagjaikat, és elindultak a legközelebbi felé, ahol a pilóta kinyitotta nekik az ajtót, és beengedte őket.
- Utej tormin velo?
Tomi és Sanyi megtorpanva néztek össze.
- Öö...
A pilóta sürgetően megismételte a kérdést. Közben a hajtóművek zúgásától majd’ megsüketültek, s így még a kérdés felét se hallották.
- Yeko! – ordította Sanyi, remélve, hogy ezt a választ várták, de a pilóta furcsállva összevonta a szemöldökét.
- Ri... Wiq... noksi beam – motyogta Tomi.
Idegesen pillantott Sanyira, aki a száját harapdálta, végül eszébe jutott valami.
- Kindes Diána Lagerfelt... Fi... Lagerfelt Wertk... Erdzo.
A pilóta lassan bólintott, végül vállat vont, és visszamászott az ülésre. Tomi mielőtt felment volna a hajóra, megfigyelte a többi hajót: azok tömve voltak harcosokkal.
Sanyi, vele ellentétben csalódottan nézett hátra, Diát keresve. Majd sóhajtva helyet foglalt Tomi mellett az utastérben, lábához helyezte csomagjait, és behúzta maga után az ajtót.

***

Még egy hajó csatlakozott a menethez, de az már fent az űrben várt rájuk. Egész gyorsan haladtak. Tomi nyitott szájjal horkolt, Sanyi pedig előregörnyedve a tenyerébe támasztotta a fejét, és az előttük álló küldetésen töprengett. Milyen lesz Dia nélkül a küldetés?
Annyira levert volt, hogy mikor megérkeztek Dumnóra, fel sem nézett, egészen addig, amíg hirtelen ordibálás és robbanás zaja meg nem ütötte a fülét.
- Mi történik itt?
Tomi nyelt egyet, és félig felemelkedett ültében. A pilóta megfordította a hajót, és szembefordult az ellenfeleikkel. Harci gépek tömege: hatalmas, gigászi méretű robotok, mik lábaikkal apró embereket tapostak el, és rakétákat lődöztek Sanyiékra.
- Voááágh! – ordított fel Tomi, mikor a mellette levő ablak betört, és jeges szél fújt be. Tomi a padlóra zuhant, Sanyi nekiesett a falnak.
- Erdzo! – kiáltotta a pilóta határozottan, és tüzet nyitott.
Hajójuk többször megrázkódott, a pilóta elszántan lődözte az ellenfelét, de nem sokkal később kizuhant a székéből.
Sanyi megkövülten meredt a pilóta mozdulatlan testére. Négykézláb odamászott a férfihoz, és a hátára fordította.

A pilóta csukott szemmel feküdt. Sanyi a nyakához érintette a kezét, de nem tapasztalt életjelt. Arcán nem látszott semmi rémület, úgy tetszett, mintha édes álomba ringatta volna a halál. Sanyi a szörnyű pillanatban feltette magában a kérdést, vajon a pilótának volt-e családja, és ha igen, tudta-e, mire vállalkozott? Mit érezhetett, mikor útra kelt az igazságért? Miért buknak el azok, akik az igazságért harcolnak? Miért...
Ekkor harag lobbant fel a lelkében, s azon kapta magát, hogy a pilóta székében ül, és vadul tüzel az ellenségre.
- Mit csinálsz? – nyöszörögte Tomi hátulról.
- Megmentem magunkat! – vetette oda a srác, és kilőtt egy robotot, ami épp szuper-rakétát akart bevetni.
Amikor rájukzuhant az egyik robot, Sanyi feje beleütközött a falba, s jó pár percig semmit sem látott. Fülsértő csikorgás-nyikorgás hallatszott, egy nagy puffanás, aztán csönd lett.
Sanyi ki sem merte nyitni a szemét, annyira félt, hogy mit fog látni. A hátán feküdt. A hajó oldala és teteje behorpadt, Tomit sehol sem látta. Nagy nehezen felült, és meggörnyedve hátramászott Tomihoz.

A fiú láthatólag elájult. Sanyi megrázogatta a vállát, de ekkor felszisszent a fájdalomtól. Mikor odakapta a fejét, látta, hogy nekiütközött egy szúrós, vastag acélrúd. Vérzett a karja. Összeszorított fogakkal megragadta Tomi gallérját, és vonszolni kezdte kifelé, de még az ajtó közelébe sem ért, mikor az ajtó megrázkódott, majd bedőlt, és egy halom harcos rontott be rajta.
- Yi tormin mellion hoen?
- Yeko – bólogatott Sanyi. – Ri lix Lagerfelt.
A harcosok bólintottak, felsegítették, és kivitték őket a szabad, téli levegőre. Sanyi egyből fázósan dideregni kezdett, de nagyon megkönnyebbült, mikor egy ismerős alak bukkant fel az egyik hajó ajtajában.
- Dia!
Sérült karját fogva sietősen a lányhoz ment.
- Hát mégis eljöttél? Nagyon örülök!
Dia elég sápadt volt, és Sanyi gyanította, hogy még igencsak rossz bőrben van.
- Szia – motyogta a lány. Sanyi magához ölelte, és közben érezte, hogy a lányt rázza a hideg.
- Bázison jobb lesz – zendült egy kellemes férfihang a hátuk mögött. Fiatal, barna szakállal keretezett arcú fiatalemberrel találták szemben magukat.
- A nevem Rótusz Gellért. – mosolyogva hátratekintett. – Én vagyok itt a... parancsnok.
- Maga magyar?
- Persze, de kiválóan tudok mardigóul. Na gyerünk... veszélyes idekint.
Azzal körülnézett, és lendületesen megindult. Sanyiék követték, bár Sanyi igencsak hallgatag volt. Még mindig nem tudta túltenni magát a mardigói pilóta tragikus halálán. Némán bámulta maga előtt a havat. Lelkére furcsa érzés nehezedett, és nem tudott megszólalni. Dia kicsit gyenge lábakon baktatott mellette.

Fél óra gyaloglás a jeges szélben és bokáig érő hóban csöppet sem volt kellemes. Mindnyájan megkönnyebbültek, amikor egy hatalmas, szürke, lapos építményhez értek, aminek a teje furcsán befelé lejtett.
Sorban beléptek az ajtón, s Sanyi ekkor látta, hogy hosszú lépcsősor vezet lefelé.
- Gyerünk! – taszította hátba Gellért. – Nincs időnk bámészkodásra.
Sanyi ép kezével megfogta Dia karját. A lépcsőzés igencsak fárasztónak bizonyult, aztán váratlanul elérték a lépcső végét, és egy nagy teremben találták magukat. Számítógépek, ládák, fegyverek halmaza fogadta őket.
A mardigói csapat harcosai rögtön leültek a gépek elé, de volt, aki egy puskát ragadott magához. Sanyi is elindult a fegyverek felé, de Gellért tovább lökdöste őt, a terem hátuljába, ahol kinyitott egy ajtót, és újabb lépcsőn vezette végig. Dia mélyet sóhajtott.
- Na, meg is érkeztünk – mondta Gellért, és kitárta az egyik helység ajtaját. – A szállásotok.
- Köszönjük – mondta Sanyi. Gellért ezután magukra hagyta őket. Dia elszörnyedve nézett körül.
- Hát, nem egy luxuslakosztály – kezdte Sanyi.
- Attól még kultúráltabb szállást is adhattak volna! – nyögött fel a lány.
Ágyként két lyukas matrac szolgált, amit egy fa ágykerettel biztosítottak, egy rozoga asztalon egy kancsó víz állt, mellette egy csomag zsebkendő.

Dia nagy nehezen az egyik matrac felé botladozott, de szédült. Sanyi fogta meg a könyökénél, és leültette az egyik matracra, ami alatt a fa ágykeret persze rögtön beszakadt.
- Ó... – simogatta az állát a fiú. – Hm. Ez igen kényelmetlen lehet...
- Méghogy kényelmetlen – mormogta Dia. – Nem tudod, miről beszélsz.
Sanyi elmosolyodott.
- Lehet – felelte röviden, és leült a saját matracára, ami Diáéhoz hasonlóan pillanatok alatt megadta magát. - ... Mindenesetre... tény, nem igazán érdekelte őket a kényelem. Talán nem is ismerik ezt a szót. Elég régiek lehettek már ezek az ágyak.
Dia válaszul csak mordult egyet.
- Kérsz vizet? – érdeklődött Sanyi felállva. Odalépett az asztalkához. Mikor kezével merített a kancsóból, az hirtelen apró üvegszilánkokra tört.

Dia rögtön felpattant, s nem törődve a kínzó rosszullétével, megragadta Sanyi karját:
- Jaj, a szemedbe ment?
- Nem – morogta Sanyi. – De ez egy kicsit furcsa. – hozzáért a zsebkendőkhöz, mire azok szanaszét szakadtak, és az asztal is hangos nyekkenéssel a földre vetette magát.
- Hát ilyet még nem láttam! – csodálkozott Dia.
Sanyi szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy eltűnt a haja tövében.
- És ha hozzádérek, vajon te is szétesel? – tréfálkozott, és hozzáért Dia karjához, de nem történt semmi.
- Hála az égnek!
Egymásra néztek, és egyszerre kezdtek el nevetni.
- Hát ez jó – törülgette a szemét Sanyi. – Minden szétesik vagy leesik, akármihez nyúlunk. De vajon miért?
- Nem tudom – motyogta Dia. Kétszer megfordult vele a szoba, úgyhogy jobbnak látta leülni.
- Meg fogom kérdezni erről ezt a Gellértet – morogta Sanyi.
Váratlanul kopogtak.
- Csoda, hogy az ajtó a helyén marad – indult el Sanyi az ajtó felé.
- Ne kiabáld el...
Sanyi kinyitotta az ajtót.
- Tomi! – szólt meglepetten.
- Hello – motyogta a fiú. Fején kötés díszelgett, s arca hasonló volt Diáéhoz.
- Hogy vagy? – kérdezte Sanyi.
Tomi fáradtan ránézett.
- Szerinted? Pocsékul.
Dia felsóhajtott.
- Mint mindnyájan.
Tomi sóhajtva körülnézett, aztán megakadt a szeme a földre roskadt asztalkán.
- Hát itt meg mi történt?
- Öhm... – Dia és Sanyi tanácstalanul egymásra néztek.
- Fogalmunk sincs – adta meg a választ végül Sanyi. – Amihez hozzáérsz, szétesik vagy szétszakad.
Tomi a zsebkendőfacatokra meredt.
- Aha... – látszott, hogy nem hisz nekik, mert Dia meg is jegyezte:
- Ne nézz minket hülyének. Még az ágyunk is összeesett. Gondolod, hogy magamtól szétvertem az ágyam fakeretét és egy csomag zsebkendőt szanaszét tépkedtem?!
- Hát... – Tomi a fejét vakarta. – Nem azt mondtam, hogy te, csak...
- Lawren Sándor!
Mindnyájan összerezzentek, és a hang irányába fordultak. Gellért állt az ajtóban.
- Mi az?
Gellért odasietett Sanyihoz, megragadta a fiú vállát, és kifelé tuszkolta:
- Gyere! Közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy...
A mondat végét nem hallották, mert Gellért és Sanyi elsiettek a számítógépes terem felé.
Dia meghökkenve bámult arra, amerre utoljára látta őket.
- Hát ez meg mi volt? – csodálkozott Tomi.
Dia kérdőn megvonta a vállát.
- Nem tudom.
- Talán leszidják? Vagy kinevezik parancsnoknak? – találgatott Tomi.
A lány nem felelt.
- Na mindegy, majd csak kiderül – vont vállat Tomi, és leült Sanyi ágyára.

Pár perc néma várakozással telt el. Dia lehajtotta a fejét a matracára, mert a hányingere igencsak erősödni kezdett.
- Rosszul vagy? – kérdezte Tomi.
Dia bólintott.
- Ja, tényleg, akkor azért nem találkoztunk veled a hajón, mi?
- Másikkal jöttem – felelte Dia halkan.
- Aha...
Ekkor kivágódott az ajtó, és Sanyi viharzott be rajta, igencsak feldúltan.
- Elegem van! – hangos, zord hangjára Dia megrettenve felült, Tomi összerándult.
- Mi az?
- Kineveztek kémnek! Kémkednem kell Saradon csapatában!
- Micsodaa?!
- Ez lehetetlen!
Sanyi dühösen mordult egyet.
- Hányadika van? – kérdezte morogva.
- Öö... november... november 26, azt hiszem.
Tomi megdermedt.
- Elfelejtettem a születésnapomat!
Dia és Sanyi meglepetten néztek rá.
- Huszadikán volt a születésnapom – magyarázkodott Tomi. – Végre tizenhét vagyok!
- Tizen... hét?! De hát...
- Egy évvel idősebb vagyok – magyarázkodott Tomi. – Jesszus... teljesen elfelejtettem, hogy közben tizenhét lettem!
- Oh... hát... akkor... boldog szülinapot! – szólt Sanyi zavartan.
- Kösz... azta... el se hiszem! Mennyire vártam már! – azzal Tomi kacagva táncra perdült.
Dia mosolygott.
- Hát – tette hozzá -, valóban nagyon jó lehet neked... Én csak júniusban leszek tizenhét.
Tomi nemsokára kiugrált a szobából, s Sanyi arcáról leolvadt a kényszeredett mosoly.
- Holnap már mehetek is kémkedni – motyogta.
Dia sóhajtott.
- Egyáltalán miért téged választottak?
- Ne tőlem kérdezd... nem tudom.
- Ez nagyon veszélyes lehet... nem?
- Aha. Kicsit félek. – Sanyi nyelt egyet, és Diára nézett.
A lány szótlanul viszonozta a pillantását.
- Vigyázz magadra, jó? – kérte végül.
Sanyi bólintott, és felállt.
- Meglesz... de te is!

Dia mosolyogni próbált, de csak egy torz grimaszra futotta az erejéből. Látta, ahogy Sanyi a karjára szorítja a kezét.
- Mi a baj?
Sanyi a fejét rázta.
- Nem érdekes... – leeresztette a kezét, ujjain vér csillogott.
- De hisz’ te vérzel! – kiáltott fel Dia döbbenten. Feltápászkodott, odalépett Sanyihoz, de megszédült. Sanyi épp idejében kapta el; megragadta Dia könyökét, erősen tartotta. A lány zavartan felnézett. Szíve a torkában dobogott - valósággal elveszett a fiú tekintetében.
„Olyan zöld a szeme...” – gondolta kábultan. „Rejtélyesnek tűnik tőle... mintha a zöldes tengert látnám benne... olyan, mint egy örvény...”
- Öh... Dia? – nyögte ki a fiú zavartan.
Dia le nem vette a szemét Sanyiról, aki egyre sűrűbben pislogott, és lángra gyúlt az arca. Egymásra meredtek; Sanyi megzavarodva, Dia kissé kábultan.
- Mi... – kezdte a srác habozva, de elakadt. Tétován elengedte Dia könyökét, és még közelebb vonta magához, hogy aztán megölelje. Dia lehunyta a szemét, mikor álla nekiütközött Sanyi erős vállának.
Pár pillanatig így álltak, de aztán Sanyi hirtelen eltaszította magától, és elfordult.
- S... Sanyi? – nyögte Dia meglepetten. Sanyi nem felelt. Odament az összeroskadt asztalkához, letérdelt, ujjai között üvegdarabokat forgatott.
- Ülj vissza - dörmögte. – Pihenned kell.
A lány nem tudta, mit is mondjon. Leült ugyan, de nem értette, Sanyi miért ölelte meg, majd lökte el magától?
Mielőtt azonban megfogalmazhatott volna egy kellően udvarias kérdést Sanyihoz, berontott az ajtón nagy lihegve Tomi.
- Si... siessetek! Baj van! Máris... máris elkezdődött – zihálta. – Északról nagy bölömbikák közelednek, meg kell állítanunk őket!
- Micsoda?! – Sanyi visszalökte Diát az ágyra, amikor a lány fel akart állni, és az ajtónál termett.
- Ez hogy lehet?
Tomi kétségbeesve rázta a fejét.
- Nem tudom, fogalmam sincs! De több ezren vannak!
- És hogy néznek ki?!
Tomi mélyen hallgatott. Sanyi félrelökte, és kirohant. Dia nehézkesen feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel követte.
Gellért már teljes fegyverzetben állt a számítógépes teremben, és parancsokat osztogatott.
- Kort, milyen messze vannak innen?
- Úgy két kilométerre – felelte Kort.
- Semmiképpen sem szabad, hogy felfedezzék a bázist. Azonnal el kell pusztítanunk őket! Lawren, Kindes, jó hogy jöttök. Fekete hol van?
- Itt – mondta Tomi Sanyi háta mögül. Diát támogatta. – Csak segítettem...
- Jó, akkor vegyetek elő fegyvert – vágott a szavába Gellért, és kivonta a kardját. – A bölömbikák elég veszélyesek tudnak lenni.

Sanyit igencsak felháborította, hogy míg Gellért az embereivel teljes páncélzatot visel, addig ők a magukon levő lagerfeltes ruhájukban küzdenek majd. Igazságtalannak érezte.
- És ti miért nem tudjátok elintézni őket? – érdeklődött dühösen, Gellért mellé szegődve. – Nekünk miért kell feltétlenül ott lennünk? Páncél nélkül, ráadásul?
Gellért villogó szemekkel ránézett.
- Mindenki köteles harcolni – felelte hűvösen. – Ti is a csapatba tartoztok.
- Dia lázas! Tominak és nekem semmi páncélunk sincs! Értelmetlen lenne...
- Vedd elő a kardod! – reccsent rá Gellért, és faképnél hagyta. Sanyi hápogva meredt utána.

Folyt. köv.