Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A történet harmadik fejezete.
A ciklus befejező része, jó néhány érdekes fordulattal.
A történet második fejezete.
Mi mindent mesél egy kicsiny tér élete...
Egy fiatal testőr lányról szól, aki megkapja élete legjobb munkáját.
Friss hozzászólások
vinzso: Köszönöm, igyekszem, beküldtem...
2021-09-19 21:20
vinzso: Köszönöm szépen, beküldtem a f...
2021-09-19 21:18
BURGONYA: NEM TUDOM MIT SZíVSZ, DE FOLYT...
2021-09-18 01:29
BURGONYA: REMEK HA AZ EMBER KIADJA MAGÁB...
2021-09-18 01:28
otto64: Az hiszem becsapott a tanárnő,...
2021-09-15 09:42
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Találkozásom a Halállal

Minden dolgommal végeztem, jóval a nyolcórás munkaidő vége után, így előre örültem a ténynek, hogy a metrón majd leülhetek, hogy a héven nem ül senki az ölembe, és hogy elég hideg van már ahhoz, hogy a fűtést is bekapcsolják. Olyan békés kis hazamenésnek ígérkezett, amikor dúdolgatok magamban, és azt képzelem, hogy egy hős vagyok, a világ megmentője, a miniszterelnökkel (minden ország miniszterelnökével, ahol csak van miniszterelnök) a keresztnevünkön szólítjuk egymást, és néha felkeres az egyetemen, segítségemet kérvén egy államügy megoldásában. Ugyanakkor nagyon vonzó nő is vagyok, a partik középpontja, akivel mindenki beszélgetni akar, pont mert zseniálisan okos, és ugyanannyira dögös vagyok. Hogy konkrét legyek, ott tartottam Snow Patrollal a fülemen, hogy könnyes szemmel egy díjat veszek át, és többen megköszönik, hogy megmentettem a világot. Ábrándozásomból a metró érkezte sem zökkentett ki, eleget láttam már életemben metrót ahhoz, hogy ne okozzon különösebb traumát.

A trauma a kocsiba lépve várt, nagyon messzire sodorva tőlem önnön tökéletes képem. Ahogy beléptem, első pillantásom a szemközti majdnem üres üléssorra esett. Az üresség vízióját egyetlen alak törte meg úgy a sor egyharmada táján, szándékosan dekadens módon két ülés imaginárius határára ülve. Az egyetlen alak maga a Halál volt, így nem vártam tőle szociális viselkedést, jogkövetőt végképp nem, azt viszont határozottan sérelmeztem, hogy puszta jelenléte is messzebbre fújta lélekmelengető álmaimat, mint ahova tulajdon fantáziám ebben a pillanatban elért.

Arról, hogy ő maga a Halál, szemernyi kétségem sem volt, ez olyan dolog, amit minden ember tud, ha az a dolga, hogy tudja. Mint ahogy egyszer csak tudjuk, hogy ma fog megcsókolni, hogy el fogják fogadni vagy hogy átvernek bennünket. Koordinálatlan futkározó kis alakok lennénk egy sötét szobában, folytonosan tárgyakat borogatva e nélkül az ösztönös tudás nélkül. Nem akartam arra gondolni, hogy a mai napon miért pont az én küldetésem tudomást venni az ő személyazonosságáról.

Egyébiránt külseje magáért beszélt. Arca nyilván kortalanságot tükrözött, de azt a fajtát, ami csak azokat illeti meg, akik legalább fél évszázadot töltöttek ezen a földön. A koponyája nem volt tar, mivel bár a fejbőre mindenhol kilátszott, mégis vékony, szürés-barnás színű, puha és ritka szálú, egycentis egyenletes sörte fedte. A májfoltnak tűnő elszíneződések az arcán is folytatódtak, egészen finoman, csak jelezve az időt, ami éppen neki számított legkevéssé. Egyébiránt az arcát fedte ugyanaz a sörte is, bár volt átmenet a borosta és a haja állaga között, mégis egységes képet tükrözött, mint aki ugyanazzal a szakállvágóval intéz mindent tokától tarkóig. Bár meg tudom érteni, hogy ez praktikus, mert nagyon sok dolga van, együttérezni nem tudok. Világosbarna hosszú kopott kabátot hordott, alatta fekete kordnadrággal. Magas fickónak tűnt még ebben a lezser tartásban is, amit anatómusok valahogy úgy találtak ki, hogy megnézik, mi az a legnagyobb kiterjedés, amit egy ilyen alkatú ember széltében el tud érni, megakadályozva ezzel másokat a kényelmes utazásban. Bár igazságtalan vagyok, hiszen a kocsi majdnem üres volt, de látszott rajta. Annak ellenére, hogy öreg és elhagyatott ember benyomását keltette, nem volt az a fajta úr, akinek odaadnánk a fél zsömlénket reggelire, vagy maradék kedves szavaink egyikét egy hosszú nap után.

Kötelességemnek éreztem, hogy látványos ellenpólusát képezzem, ezért nagyon fegyelmezetten és visszafogottan ereszkedtem le nem messze tőle az ülés egyik képzeletbeli négyzetére, amire naiv tervezők azt gondolták, hogy annyi hely elég egy átlagos magyar lakosnak. Egy átlagosnak talán, de egy átlagos tömegközlekedőnek biztosan nem. Én mindenesetre pont ráfértem, és ő is ráfért volna. Nyilván elvből nem tette.
Szocialitásomnak köszönhetően így nagyjából másfél ülésnyire ültem tőle. Nem fordult meg a fejemben, hogy másik üléssort keressek. Nem éreztem, hogy félnék tőle, kíváncsiságomat azonban nem tudtam visszafogni, már csak a helyzet abszurd volta miatt sem, tudniillik hogy belefutok a Halálba egy átlagos munkanap végén a metrón. A kezében digitális kütyü volt, azt nyomkodta. Naná, tömegközlekedik és modern, azon se lepődtem volna meg ezek után, ha telefonon felhívja mondjuk Lucifert, vagy egy másik itt közhelyesnek tűnő mondabeli személyt.
Képzeletben kijelölt helyem keretein belül közelebb húzódtam, és elhűltem az elém táruló kép láttán. A kütyü egy digitális fényképezőgép volt, aminek diavetítésre állított képernyője kacagó csecsemők arcát játszotta le sorban egymás után. Várható fordulat a történetben, hogy ez engem megdöbbentett. Megriasztott. Balsejtelemmel töltött el. Nem volt jó. Nem gondoltam végig, hogy miért és mivégre, főleg hogy kik, és hogy mikor, de nem volt jó érzés. Én nem akartam odanézni, mert metrón nem bámuljuk a másikat, de odanéztem. Mire el akartam fordulni, már késő volt, ijedten tapasztaltam, hogy szemembe a Halál tekintete fúródik. Nem kérdőn nézett rám, még csak nem is sértődötten, ahogy mások szoktak, ha reggel unalmamban beleolvasok a Blikkjükbe.

Értő szemmel nézett rám, és mosoly jelent meg a szája sarkában. Egyetlen pillanatra csak, egyetlen pillanatig tartott kiolvasnom a szeméből, hogy tudja, hogy tudom, és hogy jól tudom. Én vagyok az, aki tudja. A mosoly és a pillantás elenyészett a kocsi gyér világítása alatt. A szerelvény megállt. A nő bemondta a Kossuth teret. Halál a vigyor maradékával a szája sarkában felállt, és kisétált a világba. Ha csak kisétál, mentem volna tovább, lelkem hőse után kutatva. Azonban mosolyogva sétált ki, a kezében nevető csecsemők képeivel, és ez rossz érzést okozott, mintha én megakadályozhatnám azt, ami nem tudom, mi, és ezt csak én tudom. És a lehetőség pillanatoknál is kevesebb idő alatt csusszan ki a kezeim közül. Miközben már abban is kezdtem kételkedni, hogy jól tudtam-e, amit tudni véltem.
Nem gondoltam végig. Azt, hogy ki ő, hogy ki vagyok én, hogy mit tudok, hogy igazam van-e. Csak kirontottam az ajtón, a „...záródnak” szó után, éppen időben, hogy a táskámat ne kapja be az ajtó. Bénultan álltam a peronon, amíg a szerelvény elrobogott mögöttem. Hülyének, irreálisnak és irracionálisnak éreztem magam, ahogy ott állok, a Halál nyomát kutatva. Csak tíz perce volt, hogy egy magát hősnek képzelő nő voltam, aki hazafelé tartott a munkájából, a jól megérdemelt fűtött otthona felé, ahol talán még vacsora is várta. Jó fickó az ágyban. Ott álltam, fél lépéssel a halál nyoma mögött.

Aztán elkezdtem gondolkozni, és arra jutottam, hogy szoktak lenni ilyen mentális zavaraim. Kedvelem őket, így hát el is indulhatnék, meg amúgy is. Ez nem az a pont volt, amikor érdemes nem ragaszkodni a rögeszmémhez. Hiszen éppen csak most született, és olyan kis védtelen (a rögeszmém). Mindezek ellenére nem kellemes érzéssel hagytam, hogy testemet magáévá tegye a mozgólépcső ritmusa. A barna kabátot kerestem, majdnem-tar koponyával, és kiderült, hogy tetemes előnyre tett szert dilemmám boncolgatása közben, aminek nem örültem.

A felszínre érve nem tűnt jó ötletnek zsigerből a barna kabát után rohanni, így csak tisztes távolságból követtem egyre kisebb és kisebb utcákon keresztül Igyekeztem nem meghallani azokat a kis hangokat, akik a fejemben kiabáltak. Bár az embernek kettő szokott lenni, a Jó meg a Rossz, merem állítani, hogy nálam legalább öten kiabáltak, amitől amolyan Sally-érzésem támadt. Megnyugtatott a tudat, hogy, bár a Halált kergetem, netán a karjaiba futok, és hangokat hallok, alternatív éneim még szóba állnak velem. Ez azt jelenti, hogy nem fognak velem kitolni a hátam mögött, de legalább is kérdőre vonhatom őket utána.
Merengésemben majdnem nem vettem észre, amikor a Halál betért egy fotó-üzletbe. A kirakaton keresztül messziről leskelődve láttam, ahogy a gépet átnyújtja a pult fölött, majd leül. Nyilván megvárja, amíg a gyerekek képei a kezében lehetnek, és én egyre kevéssé akartam tudni, hogy miért kellenek neki, még kevesebb fogalmam volt arról, hogy mit csinálok most, és mit akarok csinálni alkalomadtán később. Csak nem akartam tudni.
Sokáig vártunk, vagy fél órát én kint, ő bent, mire visszaadták neki a gépet, és a fényképeket. Gondosan eltette őket nyilván feneketlen kabátja egyik zsebébe, majd kilépett az utcára, és rám nézett. Nem véletlenül, egyszerűen tudta, hogy ott vagyok, így csak rám nézett, ott volt az a mosoly, majd futásnak eredt.

Én is futni kezdtem, futottam utána, a lebbenő barna folt után, és egyszer csak az jutott eszembe, hogy én nem tudok ilyen gyorsan futni. A házak elmosódtak mellettünk, ahogy nyargaltunk, egyre csak gyorsulva, furcsamód végig azonos távolságban, én a kabátot néztem, ő az utat követte. Valahova, és már nem tudtam abbahagyni a futást, és akkor nagyon megijedtem, mert ez nem olyan volt, hogy én hős vagyok, ez csak rossz volt, és ijesztő, mert én nem tudok úgy futni, és megállni sem tudtam, és semmit nem értettem, a tekintetem pedig rátapadt a lebbenő kabátra. A lebbenés természetellenesen lassú és lomha volt száguldásunkhoz képest, és senki nem jött szembe, akiben eleshetnék, hogy megtörjön ez a rosszfajta varázs, hogy kiszabadítson innen, mert ez nem jó. Nagyon féltem, mert az utcák mind ugyanolyanok és ismeretlenek voltak, mert én különben ismertem a környéket, de ez a környék nem az a környék volt, csak üres és halálos utcák.

Aztán már csak kertváros, még a lámpák sem világítottak a házakban, az egész vidék, ahol voltunk, az nem is volt, és nem állt meg, és én sem, aztán a házak is fogyni kezdtek, már csak fák voltak és mező, magas fűvel, aztán már nem volt beton sem a lábam alatt, csak földút, csontszáraz, ahogy minden körülöttünk, végül a horizontról is eltűntek az épületek, a városok fényei, minden, és én csak azt tudtam, hogy ha tovább kell futnom, akkor meg fogok halni, de ha itt kell maradnom egyedül, akkor is, és ha vele, akkor meg nyilván.
Ekkor álltam meg, én, ő nem, és ott maradtam. Egyedül. Egy tájon, amit a végtelen földút vágott ketté, és semmi más. Nőtt pár fa a környező mezőkön, amit talán gabona, vagy más magasabb szárú növény borított, én csak álltam, és még lihegni sem mertem, mert úgy akartam csinálni, mint aki nincs ott, mert nagyon féltem, minden fekete volt, vagy mélykék, és a Hold segítette a látást, mivel teli volt, és nem tudtam, hogy ez jó, vagy nem, de nagyon rettegtem, és nem mozdultam, és figyeltem, ahogy körbevesz ez a nagyon szögletes táj, és akkor eszembe jutott, hogy ez nem természetes, mert itt mindennek éle van, itt minden hegyes, a fák meg a levelek, és az a növény, és minden kék.

Egy fát néztem leginkább, hogy a szemem, de még a tekintetem se mozogjon, az ágait néztem, amik pillanatonként más képet rajzoltak elém, válogatott szörnyeket, gyermekkorom rémeit, és nem tudtam, hogy mindez megtörténik-e. Szerettem volna ezt álmodni, mindennél jobban, mert akkor most felébrednék, sírnék, de vége lenne.

Nem lett, én az ágakat figyeltem. Az ágak közül egy szempár engem, fekete szempár, de látott, nézett, és látott. Tudta, hogy látom, és hogy nem fogok elszaladni. A gazdája lassan mozgott, minden kecsesség nélkül, mivel ez is nagy volt, és szögletes. Fekete bunda. Szürke tűéles fogak. Mozgott a lombok között. Lassú mozgásából nem volt átmenet, ahogy leugrott a fáról a mezőre, és akkor dulakodás hallatszott, megelevenedett a mező, lények ezrei nyüzsögtek mindenfelé, húst téptek, és inakat haraptak át, az út mindkét fele megtelt vérrel, hirtelen minden mélypiros lett, rám is egyfolytában folyt, és én már nem tudtam nem sírni, mert ilyen senkivel nem történik, aki a munkájából megy haza, mert ez nem igaz, de a vér a kezemen és a hajamban az volt, és nem tudom, mi történt, de az állatok pofájáról vér csöpögött, a fogukon vér csillant, a Hold segített, én láttam, a bundájuk beitta a vért, és én nem tudtam, hogy egymást tépik vagy valami másik állatot, netán sok olyan nőt, aki a munkájából hazafelé tartott.

Ahogy az várható volt, kiértek az útra. Falkában jöttek, és feltűnt, hogy többféle van, van olyan, mint egy farkas, amilyeneket a gyerekek óvodában rajzolnak, és két lábon járó lények szikár meztelen testtel és hosszú karmokkal, kis, macskaszerű fenevadak vértől lucskos pofával, és mind rám néztek, mindnek a szemébe tudtam nézni, és mindannyian tudtuk, amit tudnunk kellett, még ha én sírtam is közben, hogy nem véletlenül tudtam én ma, hogy ki az a fickó a metrón. Aztán behunytam a szemem, és már csak fájt, pokolian fájt, minden egyes mozdulat, pedig nem az én izmaim mozogtak, de nem tartott sokáig, mert nagyon sokan és nagyon éhesek voltak, és amikor éreztem, hogy fáj, már akkor arra gondoltam, hogy ez nem lehet álom, mert akkor nem fájna ennyire, és hogy fel fogok-e ébredni, de akkor már nagyon fájt.
És nem ébredtem fel.
Hasonló történetek
5139
Ekkor megpillantott valami mélyen kavargó sötétséget érkezni a folyosó másik végéből. Elkezdett futni, lábai önkéntelenül mozogtak, előre a lámpakapcsoló irányába. Nem tudta, miért csak, hogy el kell érje a kapcsolót, hogy újra fény legyen...
5352
Fejük egyre közelebb került egymáshoz. Az angyal név szerint Cerbeusz kezét Zita arcára tette és megcsókolta a lányt. Csókjuk tiszta volt, fölemelő és szenvedélyes. Érezni lehetett benne a szerelmet. Gyengéden csókolták egymást...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Napfivér ·
Úgy látom itt alakul valami! Azt hiszem lemaradtam,pedig ez a lány engem is izgatott nagyon!Izgató ez a Firkásztündér!
Napfivér ·
Nem tudtad,hogy itt rajongóid vannak?Van aki bátrabb és ír neked hosszan, van aki csak olvas és rajong...
Milyen is vagy TE ?
firkasztunder ·
Még, még, szeressetek :o))))
firkasztunder ·
ja, hogy milyen is?
Hát IDIÓTA :o)))

tőmparis4 ·
Drága firkász tündér!
Először is had köszönjem meg, hogy íj hamar válaszolsz nékem mindig!
Külön öröm számomra, hogy ahányszor csak benézek előtte pár nappal, már válaszolsz nékem…

„A vámpíros izé” egyelőre nem elég érett ahhoz, hogy kitegyem a történeterk.hu –ra! Nem csak azért, mert bizonyára tele van helyes írási hibákkal, de még túl érettlen, sok a javítani való benne…
Ellenben régóta keresek a virtuális térben olyasvalakit, aki elmondaná a szigorúan objektív véleményét a történetemről…

S ha te volnál az a személy, akkor attól kifejezetten odáig lennék! Meg vissza!

Más szóval szeretném elküldeni, s cserébe szigorú kritikát várok!

Ami szar az szar! Van, aki azt mondja nem rossz, de szerintem Ők kíméletesek voltak…

Ha szar abba sem rokkanok bele, elvégre a kritikus olvasó az, aki segít, abban hogy jobbá váljék az írás! Nem igaz?

A címem
tomparis4@freemail.hu

Ezúton szeretném megköszönni minden moderátor néninek és bácsinak, hogy nem törlik a hozzászólásom, remélem, most sem teszik…
Ha ide megírod a te címed, esetleg más módot a történet elküldésére akkor azonnal küldöm…
Ismét csak mondom, ahogy van, úgy adom, még elég vázlatos…

Őszinte rajongód: Máriusz!

tőmparis4 ·
Drága firkásztündér!

Kevés időm van most írni, de szomorúan látom, nincs új történet, és nem is válaszoltál még!
Persze én megértem hogy vizsgák meg miegyéb, de már szomjazom az új történeted!

Addig is sok sikert a Hóemberrel, és a suliban.

Őszinte rajongód, Máriusz!
firkasztunder ·
Ó, van ám, 'helyes szőke fickó keddenként', akibe különben bele vagyok szeretve, de írni is szoktam róla néha :o))
Továbbra is azt javaslom, hogy az írásod pofozd addig, amíg ki mered tenni mások szeme elé, netán kicsit gondolj is erre, amikor írsz, mert ez ad bizonyos kontrollt.
Aztán töröld ki, írd újra, töröld ki, írd újra... hajrá :o))

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: