Történetek

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú.
Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összeveszik valakivel.
Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent...

. Megcsókoltam a nyakát, mert ezúttal nem tudtam ellenállni bájos, szemet gyönyörködtető mosolyának. Szemei tükrében kérdőn néztem magamra, némi határozottságot színlelve. Tudtam, mire gondol: Te még nem csináltál ilyet... kis bolond. Na gyere. És a nyelvünk összeért...

Leheletem fehér fényként száll a sötétben. Minden megfagyott körülöttem. Az idő is megáll, csak az óra őrjítő kattanásaiból tudom, hogy nincs így. És mégis meddig akarsz még kattogni? Fölösleges járnod, hisz úgysem múlatod vele gyorsabban a perceket. Aztán kínos, recsegő hang szólal meg, mely elmosódva keveredik el fülemben, s agyam már nem képes felfogni...

Megnéztem az arcom a víz tükrében. Csupán egy bőrrel fedett koponya. Megőrültem már? Minden bizonnyal. Szörnyeteg vagyok, egy igazi torzszülött. Ágyéktól lefelé semmi sem maradt belőlem.
Azt mondják, az ember az, amit megeszik… Hát, ha ez igaz, én cseppet sem változtam… Édes Istenem… Sokk-trauma, sokk-trauma… nincs is ilyen...

Jó lenne beleálmodni magam az öledbe. Érezni, ahogy átölelnek karjaid, érezni a biztonságot, hogy semmi rossz nem történhet, amíg ölelsz. Meleg van az öledben. Jó lenne örökké itt lakni. Ugye, megengednéd, ha lehetne? ...

- Tudja, és tudathasadásos skizofrén vagyok. Ralf a másik énem. Vele van baj, nem velem, hiába néz rám így. Magának csak annyi a dolga, hogy őt visszabillentse a rendes útjára, és már itt sem vagyunk...

Jött egy férfi. Különösebb, mint a többi. Arcvonásai szelídek, szeme fénylőn olajzöld. Belül is más, csak ezt az első pillantás homályba vetette. Évek. Mellette. Rengeteg fájdalmat lopott az életébe, de ő kitartott mellette...

A lány válaszra nyitná a száját, de válaszolni nincs ideje. A férfi egy egyszerű taszítással lelökte őt. A lány csak zuhant és zuhant az éles holt sziklák felé. Felkészült a végre. Pár pillanat múlva már érezte, ahogy bársonyos bőrét a hullámok verik, ahogy a kövek összezúzták gyönge csontjait...

Kb. negyed óráig csak beszéltem, beszéltem, végül is arra jutottam, hogy nagyon szeretem őt, és mi lenne ha... Mi lenne, ha mi... Ha nem is tudná senki, de együtt lennénk... mintha járna velem... Tudta, hogy azt kell válaszolnia, hogy nem, de tudat alatt én is tudtam hogy nem. Ekkor odament az ajtóhoz. Azt hittem kinyitja az ajtó... Hát ennyi. Kész. Vége... gondoltam magamban. De nem így történt...

Nagyon sok módja van annak, hogy megtaláljuk önmagunkat!
Ott van mindjárt a TSZO (Talált Személyek Osztálya). Ósdi ötlet, de a nagyon türelmesek megpróbálhatják. Rengeteg űrlapot kell kitölteni, megszámlálhatatlan előszoba kényelmetlen székein kell fényesre ülni legújabb kiskosztümünk szoknyáját, hogy megtudjuk: az eredmény semmi...