A repülő lány

A halott sziklákat a víz verte. Felső peremükön a szél vadul száguldott. Sikítás hallatszik, a sirályok tovarepülnek. A part felől egy lányt hoznak a sziklák peremére.
A lány sír, üvölt, zihál, de őrei mintha meg se hallanák. Szegény lány mit is tehetne? Őrei hatalmas hegynek is beillő férfiak, ő viszont gyenge, törékeny, mintha a tomboló szél bármelyik pillanatban elrepíthetné.
Szerencsétlen teremtés, lépésről lépésre jobban üvölt. Igen most már tisztán hallom. Ahogy a lány hangja erősödik, úgy erősödik a szél süvítő túlvilági hangja. S mintha együtt kiáltanák "Én nem tudok repülni!"
Idő közben kiértek a szikla peremére. Egy férfi nyájas hangon így szólt a lányhoz:
- Van esélyed... Repülj!
- De én nem tudok repülni - zokogta a lány. De az az ember nem adta fel.
- Ha repülsz, akkor én gondoskodok róla, hogy ne szenvedj hiányt többé semmiben. Csak egy apró repülés... Repülj hát!
- De ha egyszer nem tudok!
A férfi feladja a próbálkozást. Arcán vonásai megkeményednek,a nyájasság eltűnik a hangjából. Más utat választott.
- Drága törékeny virágszál,ha magadtól nem repülsz majd reptet a kényszer. - feleli ingerülten az úr.

A lány válaszra nyitná a száját, de válaszolni nincs ideje. A férfi egy egyszerű taszítással lelökte őt. A lány csak zuhant és zuhant az éles holt sziklák felé. Felkészült a végre. Pár pillanat múlva már érezte, ahogy bársonyos bőrét a hullámok verik, ahogy a kövek összezúzták gyönge csontjait.
Fogvatatói kíváncsian néztek a víz fodrai fölé. Eltelt egy perc, majd kettő de a lány csak nem akart előjönni. - Hát mégis elrepült, hogy nem vettem észre - gondolta a férfi. De amint a gondolat végére ért a lány halott teste felbukott a víz tetejére.
Bársony bőréről eltűnt az élők pírja. Hosszú selymes holló színű haja, a vízben lebegte körül túlvilági arcát. Fehér ruhája cafatokban lógott ernyedt testén.

A szél megint süvíteni kezdett. De most hanga másképp szólt, gyászosan, mintha azt üvöltené "De hisz ő megmondta. Igazat mondott. Nem tudott repülni... És lám ez lett a vége." . Ekkor olyan dolog történt, amit az ember nem lát minden nap.
A lány testéből egy ezüstösen csillogó felhő szállt ki. A felhő lassan formát öltött. Ez nem felhő volt. Nem... hanem a lány lelke. A lélek melyet oly sokat kínoztak, hogy tegyen olyat, amelyre képtelen volt. Volt, amíg a testben raboskodott. De most már hogy a test a hullám enyészeté a lélek szabadon repülhet.
A szellem felszállt lenézett testére s csak ennyit mondott kísérteties túlvilági hangján:
- Ne félj szél barátom nincs semmi baj... - őreihez fordult - Rátok meg nem haragszom, hiszen csak emberek vagytok ahogy én is az voltam.

Mikor mondandója végére ért, megfordult és még egyszer utoljára lenézett ernyedten lebegő testére, földi léte utolsó nyomára. S felszállt nem állt meg a felhők felett. Nem ő tovább szállt. Tovább egészen a csillagokig.
Aznap este az éj csillag tengerén új csillag gyúlt. A lány csillaga, aki nem tudott repülni.