végtelen órák

... Elveszek ebben a tétlenségben. Magával ránt a mélybe, s tudom, lassan beleőrülök. A fejemben zúgás, a fény elvakít, pedig sötét szobámban ülök. Egyetlen lámpa sem ég; úgy érzem kihül a testem. Ráz a hideg, fázom, remegek. Lassan újra látom a feketeséget magam körül. Furcsa sípolás támad, hangok kavalkádja tép szét. Megfagyaszt a fájdalom, melyet testemben érzek. Feszült, rángatózó, görcsös agónia; s mindez csak elmém furcsa hatása rám. A függőségem tünetei. A szerveztem így próbálja leküzdeni a bennem lévő hiányt. Űrt. Már kezem sem biztos magában, ujjaim ugrálnak, tenyerem nyugodt merevsége megszűnt létezni. Talán én sem maradok itt sokáig. Nem bírom tovább.

Leheletem fehér fényként száll a sötétben. Minden megfagyott körülöttem. Az idő is megáll, csak az óra őrjítő kattanásaiból tudom, hogy nincs így. És mégis meddig akarsz még kattogni? Fölösleges járnod, hisz úgysem múlatod vele gyorsabban a perceket. Aztán kínos, recsegő hang szólal meg, mely elmosódva keveredik el fülemben, s agyam már nem képes felfogni. Ding-dong. Ding-dong. Tik-tak. Tik-tak. Ding-tak, tik-dong... Jelentéktelen szavak. Egyáltalán nem is tűnnek fontosnak amellett a selytelmes suttogás mellett, mely körbe- körbe jár mint az óra mutatója, s fel-alá mint ijedt lélegzetem. Lehunyom a szemem, próbálom nyugtatni magam: mély levegő, sóhaj, hmm... Halk nyöszörgést hallatok. Amolyan "elegem van mindenből, fáradt vagyok, nyűgős vagyok, hagyjatok békén" félét.

Villanás, villogás, zuhanás... Aztán felébredek. Felkelek, és visszavánszorgok asztalomhoz. Még mindig semmi. Csend és néma hallgatás. Szúr a tüdőm, torkomban elakad a lélegzet, nem jönnek ki rajta a hangok. Órák óta várok. Várom, hogy elmúljon ez a szörnyű kín, hogy eleresszen, ne kössön magához, mint embert a Föld; ne temessen magába, mint halottat a por; ne tapadjon rám, mint vérszívó pióca. Nyálkás fekete élősködő. Végig fut gerincemen a hideg, velőmig kiráz. Mintha csak abba kapaszkodna ezer meg ezer ilyen undorító lény, recés kis szájszervükkel marnák a bőröm, aztán, mint mohó újszülött az anyatejet, úgy innák ki utolsó csepp vérem is. Ismét föl kell állnom. Föl-alá sétálgatok, remegő lábaim épphogy nem csúsznak ki súlyom alól, de muszáj, muszáj elterelnem a figyelmemet.

Bal, jobb, bal, jobb. Láthatatlan árnyékom némán suhan mögöttem. Követ, s én figyelem. Miért üldözöl mindig? Mit akarsz tőlem? Talán nélkülem nem tudsz élni? Nem tudnál végre egyszer egyedül hagyni? Mit keresel most is itt ebben a hallgatag feketeségben? Ki festett az üres vászonra? Hát jól van! Kövess csak te csökönyös szürke árnyék! Még a koporsómban is ott leszel velem? ...

Elég! Az utolsó próbálkozás. Sikertelen. Nem tehetik ezt velem! Nem tudják, hogy ezzel megölnek? Kezemben elroppan halkan a ceruza, oly aggasztó reccsenéssel, mintha valóban érezte volna. Talán fájt? Netán még érezted is? Érezhetsz-e valaha olyan kínt, mint én szerencsétlen függő ember? Írhatsz te valaha nélkülem? Egyáltalán tehetsz-e bármit is segítségem nélkül? Feletted állok, tudd meg! És ha fájt, akkor fájnia kellett! Mert én így akartam. Most ismét magam elé meredek mozdulatlanul, mint akiben megállt a vér, erem lüktetése is csak ócska színjáték. De lassan ő is megdermed. Mind tudjuk: Még mindig nincs internet.