Élet

Élet

Írta: Thomas J. Redfield


Elfutottunk. Messze, el onnan, otthagyva a hegedűszót, a táncoló, züllő embertömeget, a vásárt, a mulatságot. A halakat a tányérokon, amiknek feje valahol egy konyhai szemetesben pihent: bánatos szemükben a csalódottsággal: nem csókolnak többé vizet, nem kapnak többé oxigént a tengerekben, és még a húsukat elfogyasztó emberek nyálában sem lubickolhatnak. Pazar mulatság volt, de ott kellett hagynunk, mielőtt elhisszük, hogy a hegedűszó sosem hallgat el, és hogy mindenki örökké táncolni fog. Én legalábbis nem voltam hajlandó egy ilyen illúzióba ringatni magam, húgomat meg aztán végképp nem engedtem. Futottunk és nevettünk, az adrenalin és egy másik, mélyebb illúzió: a szabadság hatására talán, amit még szívesen megengedtünk magunknak is.

Amikor megpihentünk az almafa hűs árnyékában és néztük a hatalmas, virágzó mezőt engem egy picit elfogott a tökéletesség érzete. Talán a lányt is. Megcsókoltam a nyakát, mert ezúttal nem tudtam ellenállni bájos, szemet gyönyörködtető mosolyának. Szemei tükrében kérdőn néztem magamra, némi határozottságot színlelve. Tudtam, mire gondol: Te még nem csináltál ilyet... kis bolond. Na gyere. És a nyelvünk összeért. Meg akartam mutatni, hogy igenis tudom mit hogyan kell, és egyre szenvedélyesebben csókoltam, miközben elkezdtem vetkőztetni, és ő szintúgy engem. Felfedtük magunkat egymás előtt, kérve egymást, egymás forróságával takarózva. Ahogy kezem végigsimította domborulatait, idejekorán elélveztem. Ő nem mosolygott, nem nevetett. Azt hiszem, félt. Felhúztam a nadrágom, és ingerülten elkezdtem rugdalni az almafát. Valahol a távolban egy öreg festő vásznán megjelent a gyönyörű, fiatal, meztelen női test, ami ott volt mellettem és a lassú naplementét figyelve egy almát evett. Szemébe kétely, és képződő könnycseppek gyűltek össze egy titkos találkára. Gyönyörű volt, én mondom. Csak ő. Csak a lány.

Ott feküdtünk az erdő szélén, a városból kivezető út mellett, egy utcalámpa fényében. Az ember több utcalámpát ültet, mint fát. Ezek nem nőnek tovább, csak amekkorára a mérnökök tervezik. Ezeknek a gyökerei kábelek, vezetékek, amik nem szolgálnak semmit, csak az embert. Ezekre szükség van, hogy a fény illúzióját keltsék a sötétségben. A nő nem mozdult, azt hittem egy pillanatra, hogy alszik, de a szemei nyitva voltak. Tekintete messze járt, valahol a hipnotikus varázsú csillagok között. Az oldalamra fordultam, és a földet néztem. Egy giliszta pont akkor mászott el mellettem. Elővettem a késem, kihajtottam a pengét, és kinyújtva karomat: leszúrtam egy távoli pontra, egész ameddig elértem. Vártam. A féreg lassan kúszott a csapda felé. Én meg csak vártam, és vártam.

Mikor elért egy bizonyos pontra, elkezdtem húzni magam felé a kést. Csak húztam, és húztam, ő meg csak kúszott és kúszott, mit sem sejtve talán szándékomról. Aztán megálltam. Néhány milliméterrel potenciális áldozatomtól, melyet, ha tovább húzom a kést, pont félbevágok vele. Olyan könnyű lett volna. Annyira könnyű... csak tovább kellett volna húznom egy kicsit, vagy le kellett volna hajtanom, és vége. De nem lett volna vége, mert amit átéltem az maga volt az örökkévalóság. Az idő beleköltözött a féregbe, én pedig néztem, ahogy lassan odébb mászik. Lenyomtam a pengét, ami a poros földbe vágott, alig észrevehető sebet. Oda is, de nem a féregbe. Olyan könnyű lett volna utána nyúlni, és újra elkezdeni. És megcsinálni, ezúttal megölni a rohadékot, mielőtt kidől az utcalámpa és az vág félbe engem. Nem gondoltam, hogy bármi összefüggés lenne a giliszta és az oszlop között, de egyre inkább azt éreztem, hogy közte és köztem van. Eltettem a kést, majd ismét a nőre néztem. Lecsukódott szemhéjai alatt még mindig a csillagok közt járhatott. Elkezdtem számolni az előttünk elszáguldó autókat, csak a hangjukat hallva, mint a birkákat kisgyerekként, hogy el tudjak aludni. Kettőig jutottam, aztán a fáradt várakozás hatására elnyomott az álom.

Miután megrendeztem az első táncos mulatságomat, megfestettem az első képemet, és felállítottam az első villanyoszlopomat, elvittem a gyermekemet az első sírhoz, amit megástam, és ahogy hazafelé mentünk, elengedtem a kezét.


Nincs vége... :)