Történetek

Világosbarna parkett. Talán mahagóni. De lehet, hogy fenyő. Ma mindenképpen utánanéz, melyik a jobb. Majd felhívja a szomszéd asztalost, és megkérdezi. De akkor már megcsináltatja vele a tükör keretét is, mert elrepedt. Szürke. A tükörképe szürke. Borostája, szeme szürke. Kopasz feje búbja is szürke. Majd megborotválkozik, és kalapban megy dolgozni...

A házasság mindössze hét évig tartott, normális percek nélkül, szülővel az őrület szélén, egy anyával, aki maga maradt, ahelyett hogy hagyja magát összeveretni. Két éhes szájat bízott rá a jó isten, a lányét, és a bátyjáét. Ez gyakori példa, elvált szülők gyermekeként felnőni, manapság szinte egy általános sérelem. Ami eleinte talán nem is akkora probléma, ha a gyerek még túl kicsi hogy felfogja mi is zajlik körülötte. Mennél tisztább a gondolkodása, annál rosszabbá válik elmondania, és...

- Azt mondja, hogy... hány óra? Fél tíz? Huh. Akkor Varázstanra kell mennem.
Előkotorta nyakkendőjét, köpenyét és ingét, gyorsan felöltözött, aztán előszedte a varázspálcáját is.
Bedobálta a szükséges holmijait a táskájába, vállára lendítette, azzal lesietett a lépcsőn. Megint megbámulták, valaki még fel is nyögött, de most sem törődött vele. Zihálva nyitott be a Varázstan terembe...

„Az egész Föld csodálta a Fenevadat. Imádták a Fenevadat és így szóltak: Ki hasonló a Fenevadhoz és ki tudna vele harcra kelni? És adatott neki nagyokat mondó és istenkáromló száj, adatott neki hatalom a cselekvésre 84*hónapon át” ...

Sokszor magamban azt játszom le, hogy a velem szembe jövő mit gondolhat. Elviccelődök magamban, hogy talán épp a feleségére gondol, vagy hogy milyen unalmas volt a legutóbbi foci meccs, hány éves Cher satöbbi. Magamban jól elszórakozom, de sokszor eszembe jut a múltam. Visszhangoznak fejemben a sikolyok. Éjjel a legrosszabb. Álmaimban minden újra lejátszódik a fejemben. Vér. Vér és tűz. Ezt látom mindenhol...

A lány hangját egy csók zárta el a külvilágtól, és lágy érzéki ölelés, ami nem akarta elereszteni, akármennyire is tiltakozott, erőtlenül engedett a csóknak és ön tudatlanul adott át mindent, amit a szíve eddig rejtegetni akart, őszintén. A kezdetben ártatlan puszinak indult jelent, egymás tökéletes rabul ejtése lett, hosszú kínzás volt ez a három hét, a lelke hol a szerelmes érzésekkel, hol az eszébe jutó másik nővel harcolt, képtelen ellenállni a pletykánál sokkal masszívabb vágynak......

Lihegve roskadt a rendezői székbe, azután vég nélkül osztogatta az utasításait. Üvöltözött, siránkozott, de úgy, hogy még a főszereplőt is felülmúlta. Oscar díjas alakítás volt.
Én egész nap csak tébláboltam itt-ott, mert az én jelenetemet csak pénteken forgatjuk majd. Addig is a 10 „kivénhedt” snauzerral ismerkedtem. Ilyen vadóc, eleven kis dögökkel még nem volt dolgom. Még hogy ezek vének! Legfeljebb, 2 évesek lehetnek. Teljesen egyformák, mind a tízen, ráadásul a nevüket képtelenség...

- És most mi lesz?! – kérdezte egy egyik.
- Kiugrott az ablakon?! De hát halhatatlan, vagy nem?
Ezt István kérdezte, aki ijesztően sápadt volt, és nyugtalanul pislogott Diára.
- A Lagerfeltes mesterek akkor tudnak meghalni – fordult felé Bowel -, ha öngyilkosok lesznek...

- Minek mentél be a sötétbe?
- Ihletet ad!
Kamuzott.
- Igen! A sötétben sokkal jobban tudok összpontosítani a rajzolásra!
Mialatt Emma bújik, Erik jön, szokás szerint nagy lendülettel, a ceruzák meg szanaszét hevernek, Lilla alig győzi felszedni őket!
- Nem segítenél?
Szólt rá erélyesen.
- Miért?
- Mert jönnek a… mindegy.
Lilla is beköltözött a lépcső alá, mintha érezné, itt baj lesz.
- Jobb, ha nem álljuk el az útjukat! ...

- Rose, mit csinál az ott? – bökött a kislány felé, de a hintó már a következő házak előtt járt. – Mintha a bögréjét akarná odaadni az embereknek, de senki sem fogadja el tőle… - mondta értetlenül a fiú. Mindenesetre sajátságos megfogalmazása volt ez a koldulásnak.
- Micsoda, Clinton úrfi? – kérdezett vissza a nevelőnő s megigazította fején a kalapot.
- Jaj, már nem látom őt! – felelte dacosan a fiú, azután hirtelen átugrott a szemben lévő ülésre, de olyan lendülettel, hogy...