Esett

Érdemes hazamenni azért, hogy valaki otthon várjon rád és biztosítson arról, hogy nem te vagy őrült, csak a világ olyan, amilyen.

Az eső mint derült égből…(nem is tudom) jött. Az emberek hangyabolyként rohangáltak összevissza, mint mikor nyáron a vízpisztollyal kiöntjük őket az otthonukból. Senkinél nincs esernyő, s csak kevésnél kocsikulcs a rettenetes hőség és a nem ritka dugók miatt.
A kis kávézóasztalkánál ültem, még nagyanyámtól örköltem, anno, kislánykoromban. Idehoztam a lakásba a családi fészekből. Régebben a babáim kávéztak nála, most én.
A kávé örvénye mintha lassan beszippantott volna. Jólesett ez a kevés szín, amit adott. Reszeltem bele egy kis citromhéjat is. Nem is kívánok mást egy ilyen borongós délutánon, amikor még az eső is a világ fájdalmát síratja. Belém szivárgott ez a bús komor tehetetlenség, s agyam tekervényeire, melyek rendesen erővel pulzáltak, néma csend telepedett. Kósza, lusta gondolatok, amelyek csüngtek a levegőben, majd elolvadtak a némaságban. Az idő, olvadó órák, Dalí képe jutott eszembe.

Át kéne festenem a konyhám falát. Olajzöld, kétségkívül nyugtató. És lelombozó.
Sípol a telefon. Némán nézek rá, s azt kívánom bárcsak másé lenne, akkor minden bűntudat nélkül földhöz vághatnám. Rengeteg idegességet megspórolnék.
Valószínűleg a húgom lehet az. Többet foglalkozik az esküvőmmel, mint én, s emiatt engem is kevésbé érdekel. Ingerült vagyok, talán az esőtől, talán csak azért, hogy az legyek.
A húgom. Kimondtam magamban s vártam a visszhangját: Meg is érkezett hamarosan egy erős alakot öltött deformált érzésben. Volt benne irigység, büszkeség, csalódottság, gyűlölet. Akárhogy keresgéltem magamban szeretetnek egy cseppnyi jelét sem találtam. Remek.Gonosz vagyok.

Hogy két testvér közül melyik lesz a sikeresebb? A recept szerint az idősebbik, hisz a kisebbik imádatán hízik önbizalma és igazi vezető lesz. Egy másik recept szerint a húg vagy az öcs, aki testvére nagyképűségét és hamis biztonságérzetét kihasználva túlnő rajta, mindezt pedig egyik pillanatról a másikra. Ilyenkor jön a nagy koppanás. Én voltam a nővér, s engem nőttek túl.
Negyedóra szünet elég volt, kilégzés, belégzés, kis hasmasszírozás és felkészültem az elkerülhetetlenre. Meghallgattam az üzenetem.

Tényleg ő volt. Villogott a piros lámpa, s amikor megnyomtam, ledőltek a korlátok és beömlött rajta a világ. Óriási zaj, nyüzsgés közepéről telefonált, hogy levajazott mindent a virágossal, és ezmegaz virág helyett azmegez lesz. Bólogattam fáradtan (reflexszerűen), és fogalmam sem volt, hogy melyik nevet mihez párosítsam.
Régebben szerettem azt hinni, hogy fognak majd egyszer annyira szeretni, hogy rózsa helyett tulipánt vagy ne adj’ isten pipacsot hoznak. Hogy egyszer nem egy leszek a sok közül, hanem A Lány, akinek a kedvenc virágját viszi (mégha kaktusz is az).

A vőlegényem: Gazdag család sarja, önállóságra vágyik, talán ezért vesz el engem. Még nem jött rá, ha önálló, akkor nem abban a lakásban kéne élnie, amit a családja vett neki.
Mostanában nagyon divatos köreikben a házasság olyan nem mindennapian mindennapi lányokkal, mint én. Gyors családalapítás, pár trónörökös, jövedelmező vállalkozás… Az egy két bakit elnézzük(kis félrekefélés az üzleti partnerrel), „hiszen olyan jó hozzám”. Elmorfondíroztam rajta, hogy esetleg vissza kéne mondanom az egészet. Lehetnék én a szerető, s akkor legalább velem csalnának meg, de nem engem.
A titka a szeretőknek, hogy sikeres üzletasszonyok. Jönnek-mennek. Kis előjáték, közben megbeszélik az üzleti stratégiát, a többi megy kisebb-nagyobb hangzavarral, de eleganciával és fenntartásokkal.Utána rendbe szedik magukat, kezet fognak és hazamennek.
Talán otthon őket is várja egy fiú vagy egy lány, aki a lakást takarítja. Aki elmorfondírozik, hogy hol kóvályog a másik, megetette-e tegnap a kutyát és mi legyen vacsorára.
S üres óráiban a tükörben nézi magát, ahogy az ezer szemével néz vissza rá.

Kimerültem. Az eső leszívta a fizikai erőmet, s egyszersmind feltöltött, agyam megtelt elektromos árammal. Csak úgy sistergett a levegő. Mélyet sóhajtottam(a lelkem is kifért volna a számon keresztül), a tagjaimat mázsás súlyok nehezítették.
Ültem az én kis barlangomban, ahogy a szürkéből fekete lett, ahogy hátam mögé odalopództak félelmeim, és én nem mertem hátrafordulni. Pisilni kellett, de a WC messze volt, és sötét, bármennyi világítás is legyen. Kemény munka által képes lettem egy óráig visszatartani, bármennyire is kell.
Az eső esett tekintet nélkül arra, hogy nekem holnap lenne az esküvőm, tekintet nélkül az utcán fagyoskodókra (ha Isten sincs rájuk tekintettel, akkor én miért legyek?), azokra, akik otthon hagyták az esernyőt, az öltönyös üzletemberekre, akik most bőrig áznak.
Kicsit kutattam a hűtőmbe s előhúztam egy adag megkezdett csokit, a karfiol és a joghurt közül. Mosolyogtam (miért is?), felkapcsoltam a kis lakás összes villanyát (nem érdekel semmi mostmár, végül is van, ki intézze a számlát) és végre elvégeztem dolgomat.
Visszaültem. Kinéztem az ablakon.
Szeretem az esőt: nincs véleménye, tehát nem ítél.