A Maros partján

„Idegen volt e tájon, de az utakat jól ismerte. Az utakat, amelyek a hegyekbe vezetettek, vagy keresztül a rónák síkján, az utakat mind a tükörvizű forrásokhoz. Az ösvényeket is ismerte, hogy merre kanyarogtak a bércek oldalában, s az egyszerű kerékvágásokat a kertek alatt. Ismerte a neveiket is, valódiakat és bizalmasakat, és azt is, melyek rejtenek veszélyeket. És kitapasztalta mindet, s mire elvénült, tudása már ifjú agyakban élt tovább. Az utak körbefutottak.”
S az utakat az a nyár sem vághatta el. Csak ő lett még idegenebb. De akkor már régen elfogadta halandóságát, hogy hiszen halandó az ember mind. S mint a hús, tán elhal a szív és elhal a nyelv is. Csak táj, az örök.”


A vár látványa olyan, kedvesem, amilyen képzeletemben élt róla. Romos, ódon, elhagyatott. Néma. Nem vall számomra semmiről, de tanúskodik. Az ilyen helyek mindig a múlt tanúi, és akárhányszor megidézhetőek.
Hátamat az egyik vén, mohos falnak vetve, alápillantok a völgybe. Odalent egy folyó kanyarog. A Maros. Milyen furcsa, egészen más, mint ott, ahol a Tiszába torkollik. Hát persze. Itt még nincs megfosztva a hegyeitől.

A Maros partján futó úton nagy a forgalom. Ezt innen a magasból is jól látni. „Ez az útvonal… Románia legfontosabb tranzitútvonala Nyugat-Európa felé, ezért sűrű teherautó forgalomra kell számítani.” S valóban, fel-feltünedeznek a hatalmas kamionok odalenn, lámpáik gyulladt, vörös szemekként pislognak a sűrűsödő alkonyatban. Még dübörgésüket is hallom, bár ez valahogy olyan távoli, jelentéktelen. A mögöttem elterülő erdő hangjai erősebbek. A tücskök és a kabócák zavartalanul folytatják éji koncertjüket, én pedig cseppet sem feszülten várom, mikor battyog oda hozzám egy medve. Vajon élnek medvék itt… hol is? Arad-hegyalján? Mindegy. Nem számít, hiszen már régen más a neve.

Rágyújtok egy cigarettára. Száraz, de kellemes az íze. Megnyugtat. Ó, bárcsak itt lennél velem. Odalenn a völgyben újabb kamion robog el, aztán váratlanul sziréna hangja hasít a tájba. Nem először hallom, ezért már nem riadok meg tőle. Eleinte roppant kellemetlen képzeteket ébreszt bennem: hatalmas gyárkapuk fölött villogó vörös lámpák, menekülő emberek, vegyvédelmi ruhás munkások, szivárgó reaktor… de aztán látom, kigyúlnak a szemafor fényei, s már jön is a vonat, komor méltósággal robog végig a Maros partján Déva felé. Vagy talán tovább a Siderurgica roppant gyártelepeire, amely ugyan már bezárt, de még van mit elhordani, s amely mellett törpeként kormosodik az egykor gyönyörű vajdahunyadi vár…

Elnyomom a cigarettát, feltápászkodok, és lassan elindulok vissza a Marospartra. A kocsim parkol valahol egy tágas mezőn. Nem mintha félnék tőle, hogy feltörik az autót – van rá esély, persze, de most nemigen izgat. Ám nem akarok itt éjszakázni ezen a hegyen, Solymos várának málladozó falai között, ahol ki tudja milyen kísértetek bolyonganak. A történelem mindig lenyűgözött, de azt is megtapasztaltam, hogy a századoknak bizony súlyuk van, mázsás és olykor elbírhatatlan, és s nem akartam hagyni, hogy itt és most rám nehezüljön ez a teher.

Félelem azonban nincs bennem. Elég a szemedre gondolnom, kedves, és elmúlik szívemből minden félelem.
Lassan baktatok a hűs szélben, motozó árnyak közt. Jó kis séta vár rám. Alattam a mélyben csendesen csobog a Maros, ringatva tükrén az elfogyó teleholdat.