Mesteri hatalom 5.

Ezt a kérdést Yubal és a nővérek a következő hetekben többször feltették magukban. Dia állapota később sem javult. Állandó fájdalmakra és álmatlanságra panaszkodott, s egyre nehezebben ismerte fel gyógyítóit. Végül még beszélni sem nagyon beszélt többet, csak ordított.
- Teljessséggel lehetetlen, hogy Dia akár egy hétre is elhagyja a szanatóriumot! – jelentette ki Jrewalt, mikor Gwedmir megérdeklődte, Dia képes-e már elmenni Sanyiért. – Már senkivel se beszél, csak jajgat. Nem lesz ennek jó vége, Gwedmir mester. Ha Lawrent fel akarják támasztani, azt Kindes Diána nélkül kell megtenniük.

Gwedmir kétségbeesve nézett a férfira.
- Dia egyre rosszabbul van?
- Pontosan. És, ha jól számolom, csaknem fél éve nem tudja folytatni a tanulást. Két hét múlva vége a tanévnek. Lehetetlenség, hogy levizsgázzon.
Gwedmir lehorgasztotta a fejét.
- Olyan fiatal... – motyogta. – Hiszen júliusban lesz mindössze tizennyolc éves!
- Hát igen. De Dia jóval érettebb az átlagos tizenhét-tizennyolc éves lányoknál. De ezt, gondolom, ön is tudja.
- Hogyne tudnám! – sóhajtott fel Gwedmir. – És számomra fel sem fogható, hogy egy tizenhét esztendős, érett lány mit kereshet Mardigo Gyógyintézetében!
- Nos, a kezdeti rosszkedve és életuntsága miatt öngyilkosságba menekült, majd halálvágya és depressziós tünetei között felbukkant a folyamatosan kialakuló elmebetegsége, ami mostanra szinte teljesen sötétbe borította a tudatát. Hát így, Gwedmir mester. Az egyik legsúlyosabb betege lett az intézménynek. Pótolhatatlan veszteséget jelent. Sajnos én nem ismertem személyesen Lawren Sándort, de úgy gondolom, hasonlóan fontos lehetett.

- Sanyiból kiváló harcos lehetett volna – mondta halkan Gwedmir. – Bámulatos volt a kardozási tehetsége. Calistar... – összerándult, de igyekezett összeszedni magát. Calistarral régebben volt egy rövid ideig tartó viszonya, éppen a férfi halála előtt váltak szét. Gwedmir azóta sem tudta túltenni magát a tragédián. - ... után ő volt talán a legerősebb. Diával pedig legyőzhetetlen párost alkottak. Már elsős korukban kiemelkedő bátorsággal védték meg Mardigót. És még nem is beszéltem a Retón, Dawinon és a Zombik Völgyében végrehajtott hőstetteikről.

- Gwedmir mester, ha néhányan el tudnának menni feléleszteni Lawrent... – Jrewalt előrehajolt, és mélyen a nő szemébe nézett. - ... az valószínűleg elég nagy fordulatot hozna mindannyiunk számára.
- Igen, de miből gondolja, hogy sikerül?
- Bízni sosem késő – felelte az igazgató. – Csak legyenek megfelelő embereink a feladatra.
- Rendben, körülnézek – határozta el Gwedmir. – Azonnal útnak indítom őket.
Jrewalt biccentett, hogy tudomásul vette az elhangzottakat. Gwedmir kisietett az igazgató dolgozószobájából, és felkereste Nikit, Zsigmondot és Lénárdot. Utóbbi még mindig Lagerfeltben tartózkodott, a küldetésre várva.
- Figyeljetek... sajnos úgy tűnik, csak magatokra számíthattok. Dia képtelen lenne veletek tartani.
Zsigmond összevonta a szemöldökét, Niki lehorgasztotta a fejét.
- Gondoltam... – motyogta.

Lénárd megköszörülte a torkát.
- Ha Dia nem jön, lehet, hogy én se megyek.
- Na de Lénárd...! – méltatlankodott Niki.
- Lénárd, értsd meg, Dia túl beteg ahhoz, hogy Sanyiért menjen. Más mestert kell keresni.
- Várjunk még egy kis ideig – próbálkozott Niki. – Hátha...
Gwedmir azonban a fejét csóválta.
- Teljesen értelmetlen.
- Mindegy, várjunk! – ismételte meg Niki, és gyors pillantást vetett a két fiúra. – Csak egy kicsit... – tette hozzá valamivel halkabban.
Zsigmond vállat vont.
- Felőlem oké.
Lénárd volt a leglelkesebb:
- Felőlem is! Várjunk!
Gwedmir habozott, végül felsóhajtott.
- Maximum egy hónapot várhattok, rendben?
Niki bólintott.
- Remélem, hogy Dia addigra összeszedi magát – dörzsölte össze a tenyereit Lénárd.
Társai ránéztek, végül Niki szólalt meg:
- Én is. Na, most mennem kell. Bármit megtudtok Diáról, szóljatok! – azzal búcsút intett. Hamarosan a két fiú is szétvált – megkezdődött a várakozás.

***

Szerencsére Dia kezdett jobban lenni, de még egy hónap múltán sem állt készen, így Zsigmond, Niki és Lénárd kénytelenek voltak keresni egy Lagerfeltes mestert.
Egy huszonéves ifjú vállalkozott a feladatra, így térképet szereztek és felkapaszkodtak az űrhajóra.
- Nagyon sajnálom, hogy Dia nem jöhetett el! – sóhajtotta Niki. Hátul ült Dágos Gyulával, a Lagerfeltes mesterrel. Zsigmond és Lénárd a pilótafülkében beszélgettek.
- Hallottam már róla – jegyezte meg Gyula tünődve. – Hihetetlen dolgokat élt át, igaz?
- Hát igen – morogta Niki. – Igazából... – elhallgatott, mert hirtelen arra lett figyelmes, hogy az egyik doboz megmozdul.
- Nézd! – kiáltott fel, megragadva Gyula karját. – A doboz!
- Mi van vele?
- Mozog!
- Dehogy mozog! Képzelődtél. – Gyula kibámult az ablakon. – Szóval te jól ismered Diát?
Niki gyanakodva figyelte a dobozt, de végül visszafordult a mesterhez.
- Igen, mondhatni a legjobb barátok vagyunk. Bár nincs alkalmam meglátogatni. De nem is akarom, mert egyből sírhatnékom lenne tőle.
- Nagyon a szíveden viseled a sorsát – jegyezte meg Gyula.
Niki elmerengve bámult maga elé.
- Hát igen. Nagyszerű lány. Remélem, hogyha Sanyit visszavisszük, jobban lesz.
Gyula ezután kicsit elaludt, mert elég fáradt volt, Niki pedig a hátizsákjában kutakodott könyv után. Végül kivett egyet, fellapozta, és olvasni kezdett.
Eseménytelenül teltek az órák. Zsigmond gépvezérlésre állította a hajót.
- Az órám szerint este hét óra van – mondta. – Ideje vacsorázni.
A fiúk hátramentek. Niki felpillantott.
- Mi az, a mesterünk elaludt? – élcelődött Zsigmond, azzal odalépett Gyulához, és megrázta a vállát. – Hé, Gyula!
- Hagyjad már! – szólt rá Niki. – Elég fáradt. Elvégre fontos küldetései voltak.
- Hát az engem meg nem érdekel – felelte Zsigmond, és helyet keresett magának. Gyula a homlokát dörzsölgette.
- Szerintem kajáljunk – szólt gyorsan Lénárd, és a maga hátizsákja fölé hajolt. – Este hét óra van.
- Az űrben nem számít, bár én is éhes vagyok. – Niki eltette a könyvét. – Majdhogynem egy napja utazunk!

Némán ettek egy darabig. Gyula a szendvicsét ette, Lénárd a kólájából iszogatott.
- Nem is annyira rossz ez a mardigói kóla – jegyezte meg nevetve, miközben a válla fölött a kukának kinevezett vödörbe hajította a dobozt.
- Kértek? – nyújtott feléjük egy szardíniás dobozt Niki.
- Mi ez? – hajolt oda Gyula.
- Mardigói répás szardínia – felelte Niki.
Gyula elkáromkodta magát, és dohogva elfordult.
- Ennél még a Noblenot is jobb – morogta.
Lénárd ezen jót derült, és egy villára szúrt egy haldarabkát.
- Miért, jobb a mardigói feketebogyó leves?
- Ritka pocsék a mardigóiak ízlése – állapította meg Gyula.
Niki nevetett, azonban ekkor megint meglátta, hogy az egyik doboz megmozdul. Felpattant, a padlóra borítva a szardíniás dobozt.
- Hé! – hökkent meg Lénárd. – Mi van?
A fiúk elképedve nézték, ahogy Niki kést ránt elő a farmerzsebéből, és a doboz felé indul.
- Niki! Mi...

A doboz teteje ekkor felpattant, és egy barna valami bukkant elő belőle. A fiúk felálltak, Niki rávetette magát a valamire, és a földre teperte. Az a valami kirázta a szeméből a szemébe lógó hajfürtjeit, és zihálva nézett Nikire, aki meglepetésében felsikított.
- Mi van?! – rohant oda Gyula.
- Dia! – kapkodott levegő után Niki. Barátnője zihálva lesöpörte Niki kezét a válláról, és felült.
- Muszáj így rámtámadni? – mérgelődött.
- Dia?! Hogy... hogy kerülsz ide? – tátotta el a száját Lénárd.
Gyula meglepetten mérte végig.
- Kindes Dia? Személyesen? Ejha! És ti még azt mondtátok, hogy begolyózott! – fordult Nikiék felé. Dia lesújtó pillantást vetett barátaira. Zsigmond a fejét vakarta.
- Hát... izé...
- Egész idő alatt ebben a dobozban kuporogtál?! – hitetlenkedett Lénárd.
- Valahogy meg kellett szöknöm a Gyógyintézetből, és keresnem kellett egy rejtekhelyet. Szó se lehet róla, hogy nélkülem induljatok el Sanyiért!
- De Dia...! – hápogott Niki. – Mi lesz, ha rohamod lesz, vagy ránktámadsz?!

Dia összeszorította a száját.
- Adjatok vizet – morogta, eleresztve a füle melett Niki kérdését. – Bazi szomjas vagyok.
Zsigmond és Lénárd összenéztek. Gyula talpra segítette Diát.
- Kössz... Te ki vagy? – nézett rá a lány.
- Dágos Gyula, szintén mester – biccentett a fiú.
- Aha. – Dia elvette Lénárdtól a vizesüveget, és nagyot húzott belőle. – Áh...! Így már sokkal jobb!
Niki aggódva ült le Dia mellé.
- Dia, nem szabadott volna eljönnöd velünk.
- Na perszeee...! Kuksoljak a szobámban, hagyván, hogy gyógyszerekkel tömjenek, miközben ti Sanyiért mentek el?!
- Igen! Nem vagy jól!
- Ezt hadd döntsem el én, rendben? – Dia letette a vizesüveget, és körülnézett. – Aha, szóval mindent hoztatok. Remek. De miért űrhajóval jövünk? Az Élet Barlangja nem Mardigón van?
- Kiderült, hogy Mardigónak van egy kisebb bolygórésze – magyarázta Zsigmond. – Kétnapi utazásra van tőlünk, úgyhogy egy ideig ez a lakhelyünk.
- Mutasd a térképet! – ráncolta a homlokát Dia. A fiú átadta.
- Ó, Istenem! – sóhajtott fel. – Ha ezt tudtam volna...!
- Akkor?
Dia legyintett.
- Miféle ételeket hoztatok?
Zsigmond az állát vakarta.
- Hát, mivel Niki a földre borította a szardíniát, így az kiesett...
- Nem is baj! – mordult fel Gyula. Diához fordult: - Mardigói répás volt!
Niki sértődötten karba fonta a kezét. Nagy meglepetésükre Dia elnevette magát.
- Egyetértek – biccentett Gyula felé. – Na és még?
- Hát, van itt sülthús, marhasült...
Dia gyomra felugrott a torkába.
- ... répa, zöldség, meg minden, ami jó. – Niki figyelmeztető pillantást vetett Gyulára. – De Dia, honnan tudtad, hogy ma indulunk?
- Megvannak a kapcsolataim – felelte a lány kitérőn. – A lényeg, hogy itt vagyok, tehát nem kell kétségbe esnetek.
- Ez akkor se fair! Így hálálod meg a gyógyítóknak az életetedért folytatott küzdelmüket?! Hogy szó nélkül... – kezdte Niki felháborodva, de Dia hirtelen a szájára tapasztotta a kezét, és rámosolygott. – Hagyd abba, jó?

Niki dühösen kiszabadította magát.
- Ez akkor se volt szép húzás tőled!
Dia hátat fordított neki.
- Most már mindegy. Most Sanyit kell feltámasztanunk.
- Nem, nem mindegy!
Gyula és Lénárd Nikire néztek, aki megértette, hogy felesleges pörölnie Diával.
- Nem hiszem el – morogta, aztán ismét a könyvébe merült.
- Kötelet hoztatok? – érdeklődött Dia.
- Igen – emelte fel Lénárd a sajátját.
- Remek. Akkor... – Dia hatalmasat ásított, és nagyot nyújtózott. – Jaj! At egész napi nyomorgástól teljesen elgémberedtem! Szerencse, hogy a doboz hátuljába vágtam egy nagyobb rést, hogy legalább levegőt kapjak.
- Hihetetlen – vigyorodott el Lénárd.

Dia rámosolygott, aztán körülnézett.
- A földön fogunk aludni?
- Igen, de hoztunk hálózsákokat. Csak az a baj, hogy... hát... neked nem hoztunk.
- Semmi baj – felelte Dia. – Ott a sarokban van egy rongyos lepedő, úgy látom. Majd valaki csomagját kérem el párnának.
- Tessék, itt az enyém! – ajánlkozott egyből Lénárd.
- Oh...! Köszönöm, Lénárd. – Dia megágyazott magának, aztán Nikihez fordult.
- Niki, mennyi az idő?
A lány azonban csak felhorkant, és olvasott tovább.
- Nyolc múlt – felelte Niki helyett Lénárd. A fiú olyan boldogan mosolygott, mintha Dia azt kérdezte volna meg tőle, mikor kéri már meg a kezét. Bár általában Diát bosszantotta volna a dolog, aznap jókedvű volt, tehát úgy tett, mint akit egyáltalán nem zavar Lénárd felettébb szembetűnő udvarlása.
- Azt hiszem, akkor én le is fekszem – mondta Dia. – Jó éjszakát nektek!
- Jó éjt! – búcsúzott Lénárd. Zsigmond felkelt a padlóról.
- Na, azt hiszem, én megnézem, mennyi idő van még hátra a megérkezésig – mondta, azzal előrement. Lénárd előszedte a hálózsákját, s szinte pillanatok alatt elaludt.

Gyula kényelmesen nekidöntötte a hátát a hajó falának, és egykedvűen Nikire nézett.
A lány fél szemmel a férfit figyelte, aztán végül rámordult:
- Mi van?
- Mit olvasol?
Niki összehúzta a szemöldökét.
- Könyvet. Nem látod?
Gyula elmosolyodott; a fejét csóválta.
- Azon húztad föl magad, hogy Dia elszökött, és nem szólt senkinek?
- Közöd?!
- Tehát igen. Hát jó, ahogy gondolod! Azért jó éjt! – azzal előszedte a hálózsákját, és beburkolózott. Niki dühödten becsapta a könyvét, rádobta a táskájára, de nem ment el aludni; helyette feltápaszkodott, és a pilótafülkébe ment. Zsigmond kifejezéstelen arccal bámulta a műszerfalat. Mikor Niki leült a mellette lévő ülésbe, ránézett.
- Hát te? Nem mész aludni?
- Nem. Nem vagyok álmos.
- Az jó. Azazhogy nem... a lényeg, hogy én sem.
Egy ideig mindketten hallgattak. Végül Zsigmond Nikire sandított.
- Rosszkedved van?
Niki elhúzta a száját.
- Enyhén szólva! Szerinted nem volt szemét dolog, amit Dia csinált?!
Zsigmond vállat vont.
- Az ő dolga.
Niki a gombokat bámulta.
- Te ki tudsz ezeken igazodni?
- Ja? Aha. Többnyire.
Egymásra néztek.
- Nem akarsz pilóta lenni? – kérdezte Niki.

Zsigmond elnevette magát, és a műszerfalra csapott.
- De! Hogyne! Csak ezt éljük túl! – egy másik gombot is lecsapott.
- M... mit csinálsz?
- Meleget. Elég hideg van itt. – Zsigmond a lányra nézett, aki kicsit furcsálló arccal vizsgálgatta a helyiséget.
Niki végül felsóhajtott.
- Igaz.
Megint hallgattak.
Zsigmond szólalt meg végül:
- Niki.
- Hm?
- Kérdezhetek... kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. – Niki az egyik kis kart piszkálta.
- Dia nem volt... nem volt véletlenül... szerelmes Sanyiba?
Niki a fiúra nézett, és felvonta a szemöldökét.
- Dehogynem – felelte szárazon. Ujjaival a kar körüli koszt próbálta lekaparni. – Jártak is.
- Ja...! Bocs, ezt nem tudtam.
- Érdekes, azt hittem, tudod. Dia már öt éve szereti Sanyit, és két évig jártak. Csak hát aztán Sanyit megölték, Dia meg bekerült Mardigo Gyógyintézetébe... a többit meg már tudod.
- Aha. Kíváncsi vagyok erre a Sanyira.
- Hát, ha minden jól megy, nemsokára megláthatod.
- És Jukasival mi van?
- Hogy-hogy mi van?
- Jól veszem észre, hogy hajt Diára?
Niki legyintett.
- Lehet. De hiába kapar Dia után – ő úgy is Sanyit szereti.

Csönd telepedett rájuk. Hosszú percek elteltével Niki Zsigmondra nézett. A fiú már a székében aludt; egyik keze ernyedten lelógott, másikkal a fejét támasztotta. Niki sóhajtva felkelt a helyéről, és épp el akart osonni mellette, amikor hirtelen Zsigmond felriadt, és megragadta a karját.
- Hova mész?
Niki összerezzent, és lenézett a fiúra.
- Elaludtál, és gondoltam, hagylak pihenni.
- Ja... de nyugodtan visszaülhetsz. Nem alszom, csak elbóbiskoltam.
Niki visszaült.
- Neked van barátod? – kérdezte hirtelen Zsigmond. Niki meghökkent, végül nyelt egyet.
- Nincs. Valahogy soha nem jön össze. Jó, tavaly jártam egy-két évig Robival, de... annyira elegem lett belőle, hogy aztán dobtam...
- Az szép – bólintott Zsigmond.
- Na és...? Neked? – kérdezte a lány.
Zsigmond nevetett.
- Á – felelte. – Nekem?! Ki lenne az a hülye, aki járna velem?!
- Ne mondd, hogy még nem jártál soha senkivel! – hitetlenkedett Niki.
Zsigmond barátságosan hunyorgott.
- Nem én!
- Hú. Akkor szerelmes se voltál soha?
- Nem. Vagyis... egyszer, még tizennégy éves koromban tetszett egy lány, de... tök reménytelen volt az egész.
- Aha... értem. És... nem is hiányzik a szerelem?
Zsigmond megint nevetett.
- Ugyan! Nekem ilyesmire nincs időm.
- De hát... de hát már húsz éves vagy!
- És? Te meg tizenkilenc leszel, mégse jársz senkivel!
- Jó, de az más dolog! Én legalább jártam ezelőtt valakivel!
- Én nem értek a lányokhoz. – Zsigmond hangja most kicsit komollyá vált. – Egy nővérem volt, de nem emlékszem rá. Korán meghalt. Az anyámat se ismertem... Hát szerinted akkor hogyan értsem meg a lányokat, ha nincsen alkalmam rá?
- Azt mondtad, nem hiányzik neked a szerelem – jegyezte meg Niki óvatosan.
- Nem is! De azért... jó lenne néha tudni róluk egyet s mást.
- Hát itt vagyok én! Én is lány vagyok!
- Való igaz – bólintott Zsigmond -, az vagy. De... – lehajtotta a fejét, a gombokat piszkálta. - ... nem is tudom. Attól még, hogy beszélgetek veled, nem foglak megérteni. Másképp gondolkodsz. Nekem olyasvalakire volna szükségem, akit megvédhetek, és aki megismertet a szerelemmel. De nincs ilyen lány sehol.
- Sanyi is talált.
- Neki ott volt Dia már a kezdetektől fogva, azt mondtad, nem? Ő többé-kevésbé érthette a lányokat.

- Jól van, te győztél! De elkezdeni a másikat megismerni sosem késő.
Zsigmond beharapta az ajkát.
- Lehet – mormogta. Nikire pillantott, aztán felállt. – Azt hiszem, ideje pihenni.
- Igazad van – bólintott a lány.
Zsigmond visszament a társalgóba, és – Niki meglepetésére -, elkezdett „megágyazni” a pilótafülkében.
- Öö, Zsigmond... itt akarsz aludni?
A fiú olyan arccal nézett rá, mintha Niki megőrült volna.
- Hát persze! – felelte, és az ülésbe dobta a kispárnáját. – Itt fogok aludni, hogyha baj történne az éjjel, egyből közbe tudjak lépni.
- De hát... akkor miért hoztál hálózsákot?
- Hát... nem akartam kilógni a sorból.

Niki összevonta a szemöldökét.
- Most már értem – morogta magának. Zsigmond megfordult.
- Hm?
- Most már értem, hogy miért nem jártál még senkivel.
- Mert nem voltam szerelmes.
- Nem, Zsigmond, nem azért. Azért maradtál egyedül, mert... fura vagy. Különös ember. Aki megtanult önmagával jóba lenni.
A fiú elképedve bámult Nikire.
- Mintha Diát hallottam volna.
- Dia alkalomadtán sok jó tanáccsal tud szolgálni. Jól meg tudja látni a dolgokat. Ha az ember sok időt tölt vele, ő maga is hasonlóvá válik.
- Na jó – nevette el magát a fiú. – Szerintem hagyjuk a bölcsességeket. Látom, hogy kezdesz fáradni! Menj aludni!
- Nem vagyok álmos.
- Akkor is próbálj meg. Még sokáig nem mehetünk szabad levegőre.
Niki megcsóválta a fejét, de végül eleget tett a felszólításnak, és visszament. Zsigmond ásítva hajolt a műszerfal fölé. Még egy napig nem érik el Mardigo kisbolygóját. Az biztos.

Folyt. köv.