A szeretet ünnepén 3.

A SZERETET ÜNNEPÉN
3. rész

Az 1910-es évek eleje


- Tíz perc múlva tálalni kell! Hol van a vajas zöldbabköret? – sivította Margaret asszonyság, a konyha mindenhatója – Lord Pellegrin nem tűri, ha csak egy percet is késünk, főként karácsony szent estéjén!
- Azonnal, asszonyom, csak… - hebegte az egyik konyhalány.
- Csak? – lengette meg fakanalát a lány feje felett a szakácsnő – Itt nincs csak! Kiraklak az utcára, ha feleselni mersz! Ide azzal a babbal!
A lány még a föld alól is előteremtette volna azt a zöldbabot, csak ne kapjon verést, mint már annyiszor. Fehér kötényében megtörölte vizes kezét, és a lábasból ezüst tálra szedte a zöldséget, mellé halmozta a burgonyát és a borsót. Valódi kis kompozíció kerekedett belőle.

Míg a kemencében sült a hús, a többi ételt is szép rendben tálakra tették. Úgy bántak az étkészlettel, mintha minden egyes levegővételnél elrepedhetne, vagy törhetne. A messzi Kínából hozták ezeket a tányérokat, a legdrágább porcelánok. „Talán még a királyi palotában sem esznek ilyenből!” – sóhajtozott a mosogatónő, aki igen nagy felelősséggel bírt ezek elmosogatásakor. Ha csak egy is megcsorbulna, vagy ne adja isten, el is törne!
Élete végéig sem tudná kifizetni, sőt, ha jobban belegondol, az egész családja béréből sem. Akár még az adósok börtönébe is kerülhetne… És már lelki szemei előtt látta, amint elviszik őt a rendőrök innen a konyhából az egész személyzet szeme láttára. De mielőtt még tovább rémisztgette volna magát, a szakácsnő ráüvöltött:
- Annie, azonnal forralj vizet a mosogatáshoz! Itt ez a halom fazék, talán csak nem akarod vele megvárni az újévet?
Nem akarta. Inkább ő is ráüvöltött Bobby-ra, a kis inasra, hogy pakolja meg fával a tűzhelyet, had lobogjon az a víz az üstben.

Amikor a pulykasült már ott gőzölgött a gazdagon terített asztalon, Charles úrfi nem bírta tovább türelemmel és lecsippentett egy piros ropogósra sült bőrdarabkát a pulyka combjából. A nevelőnő ezt rögtön észrevette és a nádpálcájával – amely mindig ott volt a keze ügyében – egy csípőset odacsapott a fiú keze fejére. „Micsoda nő ez! Még karácsony szent estéjén is ver!” – mérgelődött magában Charles. Amúgy nem volt rakoncátlan gyermek, de abban igaza volt, hogy legalább ezen a békés estén ne legyen része büntetésben. A további konfliktusokat elkerülendő, kénytelen volt fegyelmezetten ülni az ünnepi asztalnál, s megvárni, míg nagyapja, Lord Pellegrin és a nagyanyja, Lady Pellegrin szednek a saját tányérjukra. Utána jött csak ő, az éhes gyermek, aki soha sem értette meg, hogy a nagyszülei miért intik őt türelemre olyanok, akik nála mindig előbb szedhetnek a tányérjukra. Hát hol itt az igazság?
Végre az asztali áldás után nekiláthatott az étel elfogyasztásának. Csak lassan, minden falatot alaposan megrágva ehetett, különben ismét lecsapott rá a nádpálca. Hát, ha még a nyakkendőjét is leenné! Pedig legszívesebben „kézzel-lábbal” falta volna az ételt, úgy, ahogy egyszer a kocsiból kilesve látta az egyik kocsma ablakán át a falatozó munkásokat. „De jó lenne egyszer kipróbálni!”

Charles Pellegrin még rengeteg dolgot szeretett volna kipróbálni. Nyolc évesen még nem tört be ablakot, nem csavargott egyedül az utcán, nem csent el semmit az apja éjjeliszekrényéből, nem felejtette el megírni a házi feladatát, és még annyi csínyt nem követett el. Úgy érezte, hogy amíg ő ilyen jó gyermek, addig az édesanyját sem éri semmiféle bántódás és egyszer majd jutalomból, hogy ő ilyen szófogadó kisfiú, az édesanyja újra egészséges lesz. Most sem ülhet velük itt az asztalnál, még a szanatóriumból sem engedték haza, olyan gyenge a láztól. Pedig Charles csak azt kívánta a Jézuskától, hogy az édesanyjával együtt ünnepelhesse a karácsonyt. De holnap reggeli után meglátogathatja az édesanyját, talán még sétálhatnak is egyet a parkban. Milyen régen is volt az már, hogy együtt szedtek virágot a kertben… A kisfiú szeme megtelt könnyel, s hogy ne vegyék észre, elfordította a fejét és kibámult az ablakon.

***

Kint puhán hullott a hó, olyan volt a város, mintha porcukorral hintették volna be az angyalok. Hová tűnt a ködös, szürke London?
Ezen merengett Tully őrmester is, amint a rendőrőrs felé sietett, hogy végre leadja a szolgálatot. Szeretett volna már mielőbb hazaérni a családjához, hogy együtt töltsék a Karácsonyt. A kabátja átázott, úgy érezte, legalább egy szeneszsákot cipel a vállán, nem ezt a vizes posztódarabot. Amikor beért az őrsre, azonnal levette az átázott egyenruhát és ivott egy jó forró teát, a karácsonyra való tekintettel még egy kortyintásnyi rumot is kaphatott bele.
Szerette ezt az ünnepet, nem csak a rumos tea miatt, és nem csak azért, mert ilyenkor szinte semmilyen bűneset nem történt, hanem mert mindig eszébe jutott, hogy ezen a napon ismerte meg a feleségét. A lány ott állt a hóesésben, átfagyva, kis híján megerőszakolva, rettegve attól, hogy koldulásért börtönbe zárják Olyan védtelen volt és kétségbeesett. De mégis gyönyörű…

Ennek már éppen 12 éve, de ha rágondol az asszonyra, újra szerelmes ifjoncnak érzi magát, még a szíve is hevesebben ver. A kollégái nem értették ezt az érzését. Hogy lehet egy nőt 12 év (vagy akár 2 év) után is ugyan úgy szeretni, mint az elején? Meg sem próbálta nekik megmagyarázni. A kollégái feleségét még két hétig sem szerette volna.
Mielőtt a házuk bejárata elé ért volna, már érezte a sült finom illatát. Már a kilincsen volt a keze, de mielőtt benyitott volna, egy pillanatra behunyta a szemét és elképzelte maga előtt, azt, ami bent fogadja majd.

A kandallóra felakasztva a piros kötött zoknik, a megterített asztal – ha nem is ezüst evőeszközökkel és kínai porcelán tányérokkal, de az ő számára csupa értékes dolgokkal – a három kislánya köténykékben, ahogy az édesanyjuknak segítenek a konyhában, a karácsonyfa, ami mint mindig, most is teleaggatva almával, dióval, mogyoróval és gyertyákkal, amelyeket csak ő gyújthat meg a vacsora előtt. És persze a kopott perzsaszőnyeg – ezt még a nagyanyjától örökölte – azon alszik Tejföl, a koromfekete kandúr. Tully élvezte a várakozás pillanatát, szinte sajnálta lenyomni a kilincset, annyira jóleső érzés volt elképzelni azt, ami odabent várt rá.
Belépett.
Boldog mosoly suhant át az arcán. Igen, pontosan erre gondolt.

***

Napsugaras karácsony reggelre ébredt London. Hiába volt jó meleg az ágy, a Tully gyerekek mégis örömmel ugrottak ki belőle, hisz apa megígérte, hogy ma szánkózni viszi őket! Arról sem feledkeztek meg a lányok, hogy ma reggelre a Jézuska biztosan tett valami meglepetést a zoknikba. Amíg anyjuk készített egy jó kiadós reggelit, pirítós kenyeret, kivételesen még lekvár is járt hozzá, addig ők izgatottan szedegették ki a kötött zoknikból az ajándékokat: sapkát, kesztyűt, rongybabát (amit persze éjjelente az édesanyjuk varrt) és a zokni alján még egy kis savanyúcukorkát is.
Micsoda nap!

Charles Pellegrin is valami ilyesmit gondolhatott, amikor reggelinél megtudta, hogy az édesanyja jobban van már, és így haza engedik. Izgatottan kérdezgette a nagyszüleit, hogy mikor jön már a kocsi, de mindig csak azt a választ kapta, hogy: Légy türelemmel, fiam!
Ilyenkor? Arra ő most képtelen. Hogy az időt elüsse, kibontogatta a neki szánt ajándékokat. Könyvek, azután könyvek, egy új nyakkendő és a hozzá illő dísztű…
Semmi olyan, amivel játszhatna! Szeretett volna egy kisvasutat vagy egy kirakós játékot. Na de ennyi könyvet?
Csak állt az ablak előtt, leste a hógolyózó gyerekeket és sóvárgott, a szülei után, és egy jó kiadós hógolyócsata után. De hát mire vár?

Gyorsan kapta magát, felöltözött, a kamrából elővette a szánkóját és szinte kiviharozott az utcára. Még a nagyszüleinek is elfelejtett szólni hirtelen távozásáról. Akár csak az édesapja, Dr. Clinton Pellegrin. Egy éve már, hogy nyoma veszett. Utoljára még Afrikából, valahonnan a Kongó mentéről adott hírt magáról, de az óta semmi. Még a Királyi Tudományos Társaság is expedíciót küldött a felkutatására, de ők sem jártak sikerrel. Charles mindenféle rémtörténeteket hallott arról a vidékről, amikor hallgatódzott a nappaliban. Emberevők, oroszlánok, vulkánkitörések, szörnyű fekélyes betegségek, fertőzött víz… Aggodalommal töltötte el mindez. Biztos volt benne, hogy soha többé nem látja viszont az apját, aki még saját felesége betegségéről sem tudott semmit. Ha sejtette volna, akkor talán nem utazott volna el azzal a céllal, hogy vadidegen bennszülötteket gyógyítson meg, ott a világ végén.
De most félre a gondokkal, irány a hógolyócsata!

Az utca végén álló domb – amely a szomszédos ház alapjainak kiásásakor keletkezett – igazi szánkózó paradicsommá vált. Lesuhanó szánkózó gyerekek tucatjai élvezték a havat, hógolyó csatát vívó csapatok szaladgáltak a domb körül. Időnként felsírt valaki – főleg a kisebbek közül – ha leesett a szánkóról, vagy az arcát találta el egy hógolyó.
Charles úrfi kicsit idegenül érezte magát. Nem ismert egyetlen egy gyereket sem a dombról, de a második lesiklás után ez már nem is zavarta annyira. Beleveszett a gyerektömegbe és önfeledten évezte, hogy nem szól rá senki, nem fegyelmezik állandóan. Végre önmaga lehetett!

Késő délutánra járt az idő, mire eszébe jutott, hogy haza kellene mennie. Igaz, közben barátokat is szerzett magának, s ez erősen befolyásolta azt a tényt, hogy megfeledkezett az időről. Gyorsan elköszönt a fiúktól és a kislányoktól, majd rohant haza. Tudta, hogy az édesanyja még nem érkezhetett meg, hiszen mindenképpen látnia kellett volna, ahogy az automobil a szánkózó domb előtt elhalad. Viszont annál inkább félt a nagyszülők haragjától. Ilyet még soha nem tett, szó nélkül elmenni otthonról, majdnem egy egész napra!
Mi lesz ebből!

***

A Tully lányok fáradtan, átfázva, de vidáman érkeztek haza. És persze farkas éhesen! Az édesanyjuk már várta őket a meleg vacsorával.
- Szívem, - szólt Tully a vacsora közben - ma be kell mennem az őrsre. Szolgálatban vagyok.
- De, Peter! Nem úgy volt, hogy…
- Igen, ma nem lennék szolgálatban, de a szánkózó dombnál elért az őrmester és megkért, hogy helyettesítsem Garrisont. Tudod, azt a fiatal rendőrt. Beteg lett a felesége, aki ráadásul már minden órás. Ott akar vele maradni. Nincs senki, aki beállna helyette, csak én. Sajnálom, drágám!
- Persze, értem. Nincs semmi baj. Esetleg átmehetnék én is Garrisonékhoz segíteni. Van némi tapasztalatom a szülést illetően – mondta és rámosolygott a lányaira.
- Nem kell, Sarah. Ott van már az orvos is. Lányok, segítsetek leszedni az asztalt vacsora után, sőt el is mosogathattok! – szólt Tully, aztán felállt az asztaltól.
- Felesleges, majd én elmosogatok. A gyerekeket inkább leteszem aludni. Nagyon elfáradtak a szánkózásban.
- Igen, anya! Álmos vagyok! – nyafizott a legkisebb, Susie, aki alig múlt 3 éves, és valóban látszott rajta, hogy képes lenne már az asztalnál is elaludni.
- Te csak menj dolgozni! És vigyázz magadra… - mondta Sarah, miközben felsegítette férjére a kabátot.
Ha Tully éjszaka volt szolgálatban, a felesége aggódva virrasztott kora reggelig, - leginkább varrással és vasalással töltve az időt - amíg meg nem hallotta a kulcs csörrenését a zárban. Ahogy belépett a férje a lakásba, ő azonnal friss kávét főzött, együtt leültek az asztalhoz, s megbeszélték az éjszaka eseményeit. Egy-két részeg verekedését, esetleg valamelyik üzlet kifosztását, vagy néhány elveszett gyermek megtalálást. De a lényeg egy volt: Peter épségben tért haza!
Tully kilépett a lakásból, de az ajtóból még visszafordult, hogy a lányoknak jó éjszakát kívánjon. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, olyan érzése volt, mintha egy mesekönyvet csuktak volna be, ami telis tele van csodás dolgokkal, és amíg olvassa az ember, kellemes érzések töltik el, de amikor becsukják, újra vissza kell zökkenni a rideg valóságba…

***

Charles is visszazökkent, pedig nem akart. Ott állt a házuk bezárt kapuja előtt, dörömbölt, ahogy csak megdermedt kezeivel tudott. Senki nem nyitott ajtót, hiába kiabált.
Ez nem lehetséges! Nincs itthon senki. Hová tűnhettek? Sötétek az ablakok, semmi mozgás. A cselédségnek már régen meg kellett volna hallania a dörömbölést. – motyogott magában a fiú. Toporgott még ott egy darabig. Nagyon fázott. Besötétedett már és a hó is egyre sűrűbb pelyhekben kezdett el hullani. Istenem, de jól esne egy forró csokoládé! Gondolkozott, hogyan is juthatna be a házba. Kulcsa nincsen, az ablakon nem tud bemászni, hacsak be nem töri… azt azért mégsem. Nagyon kikapna miatta.

Egyszeriben belé nyílalt a felismerés: mindenki őt keresi! Titokban ment el itthonról, még a nevelőnőnek, sőt még a szobalánynak sem szólt, hová is megy. Már este van, aggódhatnak érte, felkutathatják az egész várost miatta. Még az édesanyjáról is mindenki megfeledkezett, akit senki nem vár itthon. Ő is hiába ácsorog itt a zárt kapu előtt, nem tudja majd beengedni az édesanyját, akit betegen nem lehet egy hideg lovas kocsiban várakoztatni, amíg hazaérkeznek a háziak. Mit csináljon most? Kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Egyszerre fázott és öntötte el a forróság. Átkozta azt a pillanatot, amikor kiosont a szánkódombra. Pedig milyen jól érezte ott magát, az a sok gyerek, és az a három helyes kislány, akiknek mindig segítette felhúzni a szánkójukat a domb tetejére…
- Ez az! – kiáltott fel hangosan. – Megvan! A lányok apukája… - ezt most már csak magában gondolta. - rendőr! Biztosan a rendőrőrse ment mindenki, hogy segítséget kérjenek. Oda kell mennem, mielőtt még anya hazajön!

Ezzel megfeledkezve a hidegről, sötétről, a késő esti óráról elindult az őrsre, de a harmadik utcasaroknál eltévedt. Megijedt és visszaindult a házuk felé, de az idegességtől már oda sem talált vissza. Egy viszonylag világosabb utcasarkon, ahol pislákolt a gázlámpa fénye, leült a szánkójára és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni arra, hogy merre is lakik. Soha nem járt erre gyalog – valójában semerre – hiszen mindig csak automobillal közlekedett. Ebben a sötétben még tájékozódni sem tud. Hiába olvasta le az utcaneveket a tábláról, nem lett okosabb. Potyogtak a könnyei, azt sem vette észre, hogy a másik oldalon két nem éppen bizalomgerjesztő alak figyeli őt, és időnként sugdosnak valamit egymásnak. Charles lélekben valahol egészen máshol járt, valahol a szobájában a meleg paplan alatt, forró csokoládét kortyolgatva… Ábrándozásából egy durva hang rángatta vissza a valóságba.
- Mit csinálsz itt, kisöreg? Ez itt a mi utcánk! – és ezzel a hang gazdája felkapta Charles-t a gallérjánál fogva, s egy közeli hókupacra hajította, mint egy zsákot. A fiú a zuhanás közben is érezte támadója rumos, mosdatlan bűzét.

A fiú a meglepetéstől és az azt követő ijedségtől csak hebegett valamit, hogy ő a rendőrség épületét keresi.
- Na, takarodj, míg jó kedvemben vagyok! – ordított rá a másik gazfickó, majd fogta az úrfi szánkóját, ráült és röhögve intett a társának – A palotába, de sebesen ám!
Az fogta a szánkó kötelét, nyerített egyet, mintha ló lenne és futva, vihorászva elszaladt gonosz utasával együtt.
Charles Pellegrin ott maradt szánkó nélkül, sajgó háttal, átfagyva, éhesen. Pedig még így is szerencsésen megúszta – ha ő most nem is így gondolja -, mert a kabátját, csizmáját is elvehették volna. Nagyon fáradt volt. Legszívesebben azon a hókupacon elaludt volna, de valahol olvasta, hogy ha valaki a téli hidegben elalszik, soha nem ébred fel többet. A halálba alussza magát. Ő ezt nem akarta, ő haza akart menni, az édesanyjával akart találkozni, hozzá bújni, megvigasztalódni. Tovább kell menni! Valahol csak kap segítséget!

Lassan felállt, lesöpörte magáról a havat és elindult. Talán percekig, de az is lehet, hogy órákig gyalogolt a szakadó hóban, amit időnként erős szél is kísért. Úgy érezte, összeesik a kimerültségtől. Minden sarkon megállt, körülnézett, hátha ismerős környéken jár már.
De nem. Tudta ezt ő is. Egyre csak távolodott a céltól, a biztonságos, meleg otthontól, míg végül kimerülve összeesett az úttest közepén.
Tully őrmester elátkozta a percet, amikor elvállalta ezt a szolgálatot. Még az indulás előtt, rumos tea kortyolgatása közben is ezt gondolta, hát még most ebben a hóviharban! Egy lélek sem jön ki azt utcára ilyen ítéletidőben! Még a gazemberek is inkább visszahúzódnak a „vackukra”! Ha minden nap ilyen hóvihar lenne, soha nem történne bűneset!
Még két tömböt körbe járok, azután visszamegyek az őrsre! Mára elég volt, senki nem mondhatja, hogy nem teljesítem a kötelességemet! – morogta magában, és szorosabbra húzta kabátja gallérját.
Az utolsó sarokhoz ért. Még néhány méter és ott a rendőrőrs. Átöltözik és hazamegy, nem várja meg a hajnalt. Addig úgysem történik már semmi. Joe Higgins tizedes egymaga is helyt tud állni az őrsön, akár egész éjszaka.

A biztonság kedvéért még átsétált a másik oldalra is, sohasem lehet tudni…
Megérzés volt? Vagy véletlen? Mielőtt átment a másik oldalra körülnézett. Mintha valami nyöszörgésfélét hallott volna… talán valami kóbor macska vagy kutyakölyök? Elindult a hang irányába. A sötétből egyre inkább kibontakozott valami kupac… vagy inkább egy elhajított kabát, ami hangot ad ki!?
- Uram Isten! Hisz ez egy gyerek! - kiáltott fel rémülten a rendőr.
Azonnal karjaiba vette az erőt vesztett, mozdulatlan testet és besietett vele az őrsre, ami tulajdonképpen alig 20 méterre volt onnan, ahol megtalálta Charles Pellegrint.
- Gyorsan forró teát, száraz takarót! – ordította, ahogy berúgta az ajtót. – Igyekezz már, Joe! Alig lélegzik ez a kölyök!
- Máris hozom! Fektesd a kályha elé, és vedd le a kabátját. Dörzsöld át a végtagjait, attól jobban lesz!
- Nem a szegénynegyedből való gyerek. – jelentette ki Tully, ahogy levette Charles kabátját. - Vajon hogy kerülhetett az úttest közepére éjjel kettőkor? Bejelentette valaki az eltűnését?
- Senki nem volt itt ma éjjel. Az öreg Caine - t is hazaengedtem, annyira csendes minden.
- Nem értem… na, hozd már azt a teát! Nekem rummal!
Az ifjú Pellegrin úgy érezte, mintha tűz mardosná kezét, lábát. Próbálta elhúzni, mert attól félt, hogy leégnek a végtagjai, de mégis hagyta, mert olyan jóleső volt ez a meleg.
- Nyisd ki a száját, legalább egy pici résnyire! – kérte Tully a társát – Úgy látom nincsenek rajta fagyási sérülések. Őrült szerencséje van!
- Hogy te rátaláltál! Különben akár meg is fagyott volna ebben a kutya hidegben! – válaszolt
Joe, miközben nagy nehezen szétfeszítette a fiú ajkait. – Öntheted, de lassan…
Úgy! Talán most már magához tér!

A fiú valóban magához tért. Kinyitotta a szemeit.
- A rendőrség - motyogta – hol van?
- Nyugalom! Hogy hívnak fiam? – kérdezte Tully.
A fiú nem válaszolt, csak értetlenül nézett a rendőrökre.
- Elfelejtettem… - suttogta meglepetten.
- Na, még csak ez hiányzott. Nem tudjuk visszavinni a szüleihez sem. Alig lehet több, 7 évesnél. Orvost hívunk hozzá, és amíg nem jelentkeznek érte a hozzátartozói, be kell vinnünk a lelencbe.
- Ezt felejtsd el, Joe! Tudod, mit tennének egy ilyen úri fiúval ott azok az ágrólszakadt kölykök? Egy napig sem bírná ki! Inkább hazaviszem ma éjszakára, akár ölben is. Sarah majd ellátja és reggel, ha jobban lesz, visszajövök vele. Talán addig eszébe jut a neve is. Ha mégis ma éjjel keresné valaki, add meg a címemet, nálam átvehetik a fiút. Bár, ahogy elnézem az állapotát, jobb, ha ma éjjel már békén hagyják aludni.
- Ahogy gondolod, Peter. Vidd haza. Add rá az én kabátomat, az legalább száraz. Majd reggel visszahozod.
Tully feltámogatta a fiút és hazaindultak. A rendőr mindössze negyed órára lakott az őrstől, de ebben a szörnyű hófúvásban még ez is egy örökké valóságnak tűnt. Charles ennyit már képtelen volt gyalogolni, ölben kellett vinni.

Sarah már az ajtóban állt, hogy segítsen a férjének. Az asszony szinte egész éjjel az utcát kémlelte, várva, hogy mikor áll már el a vihar és abban reménykedett, hogy Petert talán előbb hazaengedik.
- Ki ez a szerencsétlen gyerek? – kérdezte kétségbeesve az asszony.
Peter óvatosan lefektette Charles - t a pamlagra.
- Az utcán találtam. Bevittem az őrsre, hogy kicsit átmelegedjen, és hátha már várják a szülei, de nem jelentkezett érte senki. Itthon mégis csak kényelmesebb, mint a rendőrségen. Készíts forró fürdőt és egy még forróbb teát, had melegedjen át ez a kis csavargó.
- Nem annyira csavargó, inkább egy eltévedt úri fiú. Olyan ismerős nekem az arca… Mi a neve? – kérdezte Sarah, miközben melegítette a fürdővizet.
- Nem tudja, vagy nem akarja megmondani. Most inkább ne faggassuk. Kimerült. Majd reggel megbeszéljük, talán addigra eszébe jut.

A reggel érkeztével elmúlt a vihar. Dermesztő hideg maradt utána, amit a verőfényes napsütés sem tudott enyhíteni. Charles mélyen aludt a nappali pamlagján, - még a három Tully lány csivitelése sem tudta őt felébreszteni - s hála a lelkiismeretes gondoskodásnak, egy kisebb megfázással átvészelte a tegnap éjszaka átélt rémisztő kalandot. Tully egy gyors reggeli után azonnal elsietett a rendőrségre, hogy megtudakolja, jelentkeztek-e a fiúért.
Még 7 óra sem lehetett, amikor mát Joe - t faggatta.
- Senki nem kérdezősködött a fiú után. Talán egy másik kerületben lakhat. Át kell mennünk a kettes őrsre, ott lehet, hogy tudnak valamit. – tanácsolta Joe.
- Ha ott jártak volna a szülők, akkor ide is eljött volna a híre. A kutya sem keresi ezt a kölyköt! - ahogy ezt Tully kimondta, mint egy végszóra, belépett egy idős, kétségbeesett arcú férfi. Jól öltözött volt, de Tully biztos volt benne, hogy nem jómódú ember. Az egész férfit áthatotta az alázat és engedelmesség. „Valami komornyik féle lehet” – gondolta.

- Miben segíthetünk? – kérdezte Joe, elnyomva egy ásítást.
- Keresünk valakit… - kezdte zavartan, miközben egyfolytában kesztyűs kezeit tördelte – Meglehetősen kényes az ügy, szeretném kérni a teljes diszkréciójukat!
- Természetesen, uram! Foglaljon helyet! – felelte Tully.
- Attól tartok, erre most nincs időnk. Mint már említettem, egy kisfiú eltűnését szeretném bejelenteni. Tegnap… - és itt zavartan abbahagyta. Azon gondolkozott, hogy tegnap mikor is tűnt el az úrfi. Reggel, délben vagy este? Abban a nagy felfordulásban egészen ma hajnalig senki sem kereste.
- Kérem, folytassa! – sürgette az őrmester, mert érezte, hogy ez itt az ő embere, és az öreg túlzott modorossága is idegesítette.
- Tehát feltehetően tegnap napközben – mentette a helyzetet a férfi – tűnt el Charles úrfi, Dr. Clinton Pellegrin fia. Nyolc éves, alacsony, szőke, kékszemű. A szánkója is eltűnt a kamrából. Már a kórházakban is érdeklődtem, - esetleg baleset érhette - de ott sajnálatos módon nem tudtak információval szolgálni. Esetleg önöktől kaphatnék némi felvilágosítást az ügyben! - reménykedett az öreg. Látszott rajta, hogy kétségbeesetten aggódik azért a fiúért. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam! Walter Williams, komornyik, a Pellegrin család szolgálatában, immár 25 esztendeje! – húzta ki magát büszkén – De be kell vallanom, hogy ilyen incidens még nem esett meg a család történetében. Roppant kínos az ügy.
„Incidens?” – gondolta Peter. – Majdnem halálra fagyott a fiú, ki tudja mióta kóborolt a hidegben és ez csak incidens?

- Szerencséje van, Mr. Williams. Majdnem tragédia lett ebből a „kis” incidensből, ha a kollégám, - aki igen lelkiismeretesen végzi a munkáját – meg nem találja Charles úrfit a szomszédos utcában, az úttest közepén feküdve. – kelt ki magából Joe.
- Nos, akkor jelen helyzetben az incidens szó talán nem a legmegfelelőbb kifejezés. – érzett rá a komornyik. Abba hagyta kezei tördelését, lehúzta a kesztyűjét, és most először, mióta belépett az őrsre, tett néhány lépést előre, hogy kezet fogjon az úrfi megmentőjével, Peter Tully - val. – Nagyon köszönöm a segítségét, a család nevében is. – mosolygott – Minden bizonnyal Lord Pellegrin bőkezűen megjutalmazza majd a szolgálataiért. Nem lehetünk elég hálásak önnek, uram! Sajnos Lord Pellengrinnek nem állt módjában személyesen eljárni az ügyben, - egyéb családi okok miatt - de biztosíthatom, hogy az ön hathatós, mondhatni életmentő segítségét tolmácsolom Lordságának. A tegnapi nap, hogy úgy mondjam, nem volt éppen szokványos a család életében. – és most már áradt belőle a szó, valószínűleg a megkönnyebbüléstől, hogy nagy baj már nem lehet – Tegnap két táviratot is kaptunk! Egyet Dr. Pellegrintől, - aki, bizonyára tudják egy éve eltűnt Afrikában, s már mindenki halottnak hitte - hogy este érkezik a londoni pályaudvarra és a másikat Mrs. Pellegrintől, a feleségétől, hogy hazaengedik a szanatóriumból, immár végleg, de elakadt az automobilja és így érte küldettünk, kimenekítve a hó fogságából. Dr. Pellegrin üdvözlésére az egész ház kivonult, még a személyzet is! Sajnálatos módon azonban a vonat az időjárás viszontagsága miatt több órát késett. Így esett meg, hogy a ház egész délután és éjszaka üres volt. Lehet, hogy Charles úrfi járt ott, de nem tudott bejutni és talán elindult segítségért… nos, akkor hol van? – nézett körül a helységben.

- Hazavittem, a feleségem viselte gondját egész éjjel. – válaszolta az őrmester, de még most sem értette, miért nem lehet figyelni egy gyerekre.
Mr. Williams megdöbbenten nézett a rendőrre.
- Befogadtak egy idegen gyermeket? Ez igazán példás magatartás! Hiszen, ha jól tudom, az eljárás szerint az árvaházba kellett volna vinniük! Ahol, megjegyzem, már szintén kerestük.
- Tekintettel a helyzet súlyosságára, még egy kivert kutyát is befogadtunk volna, ha azt látom, hogy a fagyhalál küszöbén áll. – válaszolt Tully – Ebben az esetben nem lett volna helyes döntés az árvaház. Vagy ez Lord Pellegrinnél problémát okoz?
- Hová gondol, uram! Ez még inkább előtérbe helyezi az ön nemeslelkűségét!
- Azt hiszem eleget beszéltünk, induljunk a fiúért! – elégelte meg a szócséplést Tully – Valószínűleg ő is haza szeretne már menni!

Az őrs előtt egy gyönyörű Bentley állt. A kocsi ajtaját a Pellegrin család címere díszítette. A kormánynál olyan mereven ült a sofőr, hogy az ember azt hihetné, hogy odafagyott. Pedig nem, csak a büszkeség érzése késztette ebbe a mozdulatlan pózba. Egy arisztokrata család sofőrje tudjon viselkedni! Tully ennek láttán maga sem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen. A viselkedés, a modor mindenek felett! De hogy egy 8 éves fiút ne a közvetlen hozzátartozói keressék, hanem egy komornyik? Mennyire lehet fontos ebben a családban a gyermek? Persze a családi tradíciók, szokások nem engednek meg bizonyos viselkedési formát, mondaná erre Mr. Williams. Ó, de azt megengedi, hogy a fiú megfagyjon az utcán? Kérdezné erre Tully őrmester.

***

Charles ott áll a ház kapuja előtt. Már emlékezett arra, hogy ki ő, hová tartozik és arra is, hogy mit követett el tegnap. Walter egész úton csak egyszer szólt hozzá, akkor is csak annyit mondott, hogy meglepetésben lesz része. Az nem valami nagy meglepetés, hogy büntetést fogok kapni! – gondolta szomorúan. Micsoda lidérces éjszaka volt! Mrs. Tully - től tudta meg, ha a férje nem találja meg őt, megfagyott volna! Így megúszta egy kisebb náthával.
Jóleső érzés volt erre a családra gondolnia. Nem csak a hála miatt, hanem ahogyan bántak vele. Odafigyeltek rá, kedvesek voltak, a lányok még mesét is olvastak neki reggeli közben, pedig azt sem tudták ki ő. Igaz, csak teát ittak, és pirítóst ettek, lekvár, tojás nem volt, sonka pedig főként nem, de ez nem zavart senkit. Charles levonta a tanulságot: szegények, de mégis boldogok!

Amikor elbúcsúzott a Tully családtól, megígérte nekik, hogy máskor is ellátogat hozzájuk, és ha a nagyszülei megengedik meghívja a lányokat egy délutáni zsúrra.
Az ifjabb Pellegrin kiszállt házuk előtt a hintóból és reszketve lépett be a kapun. Még a szemét is becsukta, annyira nem akarta látni zord, dühös nagyapját, amint ott áll előtte, ostorral a kezében. Azt latolgatta, hogy lenne-e esélye és értelme kirohanni a kapun, megúszva ezzel a verést, de elveszítve egy otthont. Inkább a verés! Húzta ki magát büszkén, vállalva ezzel tettének következményeit. Az apja biztosan büszke lenne most rá, aki, ha jól emlékszik, nem volt éppen mintagyerek! Charles a szemét azért mégsem nyitotta ki, a száját is összeszorította, így várta a dörgedelmet.
- Drága kisfiam! – hallotta egyszeriben.
Milyen ismerős, édes hang! Mégis csak kinyitotta a szemét.
- Anya! – kiáltott fel, és amikor az édesanyja mellett észrevette még az apját is, már egy hang sem jött ki a torkán.

Zokogva szaladt hozzájuk, és közben csak arra tudott gondolni, hogy mégis jó gyermek lehetett, ha ilyen csodálatos ajándékkal lepték meg, és remélhetőleg a büntetés is elmarad… vagy legalábbis igen enyhe lesz.
A szeme sarkából látta nagyapja mosolygós! arcát, amint a meghatottságtól zokogó Lady Pellegrint átkarolva besétálnak a házba. Charles úrfi ekkor úgy gondolta, hogy ezért a jelenetért már érdemes volt elveszni. Talán majd máskor is alkalmazza ezt a módszert, de most már meggondoltabb formában…
Boldog volt, és már nem is irigyelte annyira a Tully lányokat, hiszen visszakapta a szüleit, ezzel együtt a szeretetet és a megértést is. Újra gyerek lehet!
Van ennél szebb karácsonyi ajándék?



I. rész 1880-as évek vége
II. rész 1990-as évek eleje
III. rész 1910-es évek eleje


Szereplők:
Lord Alfred Pellegrin – Lady Pellegrin
Dr. Clinton Pellegrin
Ifj. Lady Pellegrin
Fiúk: Charles Pellegrin


Mrs. Sarah Tully – Peter Tully őrmester





Budapest, 2001. január 30.