Gyermekeink szíve

szülőknek, vagy leendő szülőknek.

Ahová csak nézek plüss állatok, a mesemintás tapétán úgy "élnek" a figurák, mint a régi rajzfilmeken. A lámpát már lekapcsoltuk - elmondtam egy mesét - s most a kicsi lány magához szorítva kedvenc puha mackóját, lassan álomba merül.
Oh, Istenem, milyen gyönyörű... Kis kezeivel szorítja még a macit, de néhány perc múlva átlépi az e világi zord kapukat, és megérkezik álomországba, arra a helyre, ahová mi mindannyian ellátogatunk éjente, de a gyermekeknek különleges helyük van ott... ők igazán otthon vannak e csodavilágban, hiszen onnan születtek, onnan jöttek hozzánk - szülőkhöz - hogy olyan boldogságot vigyenek életünkbe, amilyent addig soha nem ismertünk...

Ahogy elmélázok a kicsi lány felett, - ő már messze jár - arra gondolok, talán lehetnék jobb szülő. Talán lehetnék türelmesebb, talán ha néha megérteném gyermekem szemében látott önzetlen szeretetet... talán, ha néha én is képes lennék olyan tisztán, és őszintén kimutatni szeretetemet, mint ő, akkor jobb lenne ez a világ. Miért nem tudom sokszor megérteni őt? Miért várom el tőle néha, hogy úgy válaszoljon, vagy úgy tegyen, mintha már ő is felnőtt lenne? Hiszen gyermek, még csak 6-esztendős, és szíve annyira tiszta, annyira őszinte, hogy én sokszor zavarba jövök, mikor azt a sok szeretetet rám irányítja, amit önzetlenül ad nekem. Csak nézem... már mélyen alszik, néha-néha mosolyog egy kicsit...vajon mit álmodhat? Gyermeki álmaiban talán édesanyját öleli, igen, így maradnak meg ők emlékeimben mindörökre: a kicsi lányom szorosan öleli édesanyját, és boldogságában nevet. Hm...neki ez a legnagyobb boldogság... vagy mikor megérkezem több nap után haza hozzá....a nehéz napok után olyan erővel szorít, hogy percekig mozdulni sem tudok...

Amikor felértem a dolgozószobámba, az asztalomon egy kis papír cetli várt és nehezen formált betűkkel ez volt ráírva: "szeretlek apa, hiányoztál"...ugye ezért élünk itt a világon?... ezekért a pillanatokért születtünk?... csak egy papíros... egy pár szóval, nem több... de talán az egész világ kevés lenne ahhoz, hogy ilyen örömet szerezzen nekem, mint ez a kicsi lány, aki megtanulta leírni nekem: "szeretlek apa". Vajon hogyan tudnám viszonozni e hatalmas ajándékot? Hisz mást nem adhat, nincs semmije... csak a szíve, s mert elolvastam e kis írást, könnyeim eleredtek...nem cserélném hát fel a világ összes kincsét e pár sorra, mit ez a csöppség írt nekem. Ím mindenét nekem adta: a szívét, a szeretetét, és könnyeit, mikor hosszú idő után megölel... nincs hatalom, mi ezt pótolhatná.

Most alszik, s talán nem is sejti milyen boldog vagyok, hogy Ő van nekem. Halkan odalépek a kis asztalhoz, ahol festegetni szokott. Lovak. Nagyon szereti a lovas kifestőket. Látok ott egy kis notesz szerű füzetecskét összehajtva. Belelapozok...néhány betű, s mind sokszor leírva - alig olvashatón - de a lapok végére ugyanaz volt felírva, mint a nekem készített cetlin. Ő már napok óta próbálgatta - anyja segítségével - leírni nekem azt a néhány szót...

Gyermekeink sokszor rádöbbentenek minket, szülőket arra, hogy az a szeretet a legnagyobb, amit sokszor észre sem veszünk. Ő most újra ott van, ahonnan jött: meseországban, ahol gondtalanul, nevetve játszik az angyalokkal. Különös, gyermeki mosolyt látok arcocskáján, angyali ártatlansága álomországból is áttetszik világunkba, hol én, mint kérges szívű felnőtt csodálattal nézem tiszta tekintetét...

Talán én is ilyen voltam egyszer... talán én is boldogan nevettem, ha anyám megölelt, talán volt idő, mikor még én is képes voltam kinyitni a szívem a felnőttek előtt, s megmutatni nekik azt a csodát, amit ők már rég elfeledtek: a tisztaságot....a boldogságot, a szeretetet, mely - talán valahol mélyen - mindanyiunkat összeköt...igen...gyermekeink tanítanak meg bennünket erre. ...S mi mindahányszor megszegjük. A gyermekek, kik tanítanak minket, ők nem adják fel: ők szeretnek, rendületlenül.

Jó éjt kislányom...