Anna és a télapó

Anna a város szélén lakott az egyik aprócska házban. Nagyon várta már a holnapot, amikor a télapó eljön és meghozza az ajándékokat. Mindig is kedvelte a meglepetéseket de most mást szeretett volna kapni. Mikor anyukája megkérdezte tőle, minek örülne a legjobban, Anna azt válaszolta, hogy szeretne találkozni a télapóval.
- Kis bolond! A télapó nem létezik!- kacarászott bátyja.
- De igenis létezik - válaszolt vissza durcásan a kislány.
- Beeee, nem létezik, nem létezik - nyújtotta ki a nyelvét a fiú, és ugrándozva kiszaladt a szobából.

Apró könnycseppek peregtek végig Annacska orcáján
- Jaj kicsim - vette fel a mamája és meg a fejét
- Tényleg nem létezik a télapó, anyu?- huppogott a kislany.
- Dehogynem, csak nagyon messze lakik innen és nem hiszem hogy találkozni fogsz vele,hiszen annyi dolga van- nyugtatta meg az anyukája.

Anna elszomorodott. Annyira szeretett volna találkozni a télapóval, szerette volna meghúzgálni a hosszú fehér szakállát. Egész nap rosszkedvű volt, pedig anyukája a kedvenc süteményét készítette el neki, az iskolában is már készültek az ünnepekre, egész nap csak játszottak, de Annát semmi sem tudta jobb kedvre deríteni.

Este mikor már az utcákon csak a lámpák fénye pislákol, nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó. Eljött a lefekvés ideje, Anna belebújt a pizsamájába, és anyukája gondosan betakargatta.
- Jó éjt kicsim - puszilta homlokon a kislányt
- Jó éjt anyu.

A szobára teljes sötétség borult, csak az ablakot keretező, karácsonyfaizzókból összeállított füzér ugráló fénye színezte tarkára a szoba sötét árnyait. Anna kitakaródzott és az ablakhoz ment.

Odahajolt az üveghez, amely azonnal bepárásodott a leheletétől. Ujjacskáival gyorsan eltörölte
a foltot és orrát nekinyomta a hideg ablaknak. Odakinn még mindig esett a hó, a puha fehér takaró gondosan belepte a magas,zöld fenyőfákat. De egyszercsak nem hitt a szemének: a fenyofak között ott állt a télapó!

Piros kabátja és hosszú- hosszú szakálla lobogott a gyenge szélben. És ott volt a legendás rénszarvas szán is! Látta a hatalmas piros zsákot,a híres piros zsákot, amelyben a télapó az ajándékokat szokta hordani. Az ablak szinte észrevétlenül nyílt ki előtte és Anna kiugrott a hóba. Nem fázott, nem érezte a téli éjszaka csípős hidegét. Csak a télapót látta. Apró lábacskáival halkan tipegett az öregember irányába, a puha hó ropogott a nyuszikás papucsainak talpa alatt. Aztán egyszer csak ott állt a télapó előtt.

Megérintette a piros kabátot, amelyről annyit meséltek már neki, és amiről a bátyja azt mondta, hogy cukorból van. De nem, nem cukor, hanem puha, nagyon- nagyon puha volt és Anna mosolyogva fúrta bele arcocskáját. Hát a tényleg létezik! És ő ott áll a hatalmas, ajándékokkal teli nagy- nagy zsák mellett.

A télapó mosolyogva nézte a kislányt aki, hatalmas, tágra nyílt csillogó szemekkel bámult fel rá. Annyi szeretetet látott ezekben a tekintetekben, amennyit nem is lehet elképzelni.
- Te vagy Anna, ugye?- kérdezte télapó az apróságot. Hangja kellemesen zengett végig a fák között.
- Igen- felelte csodálattal a kislány - Te vagy az, télapó?
- Persze, hát ki lennék, ha nem a télapó? - nevetett fel az öreg ajándékosztó. Azzal lehajolt és az ölébe vette a kislányt. Anna jól befúrta magát a télapó bársonyos puhaságú karjai közé és szinte azon nyomban el is aludt. A télapó odahajolt és egy csókot lehelt az aprócska kislány homlokára,majd nehéz léptekkel elindult a ház felé, amelynek ablakában még mindig világított a kislány szobájában lévő aprócska karácsonyi sárgás- pirosas- kékes- zöldes fény. Mikor odaért
az ablakhoz, halkan belépett rajta,a kislányt óvatosan befektette az ágyba és gondosan betakargatta
- Álmodj szépeket kicsi Annacska - suttogta azzal visszabattyogott a rénszarvasokhoz, felült a szánjára és huss, egy pillanat múlva már el is tűnt.

Másnap reggel Anna a mikuláscsomag papírjának ismerős zörgésére ébredt. A bátyja már javában bontogatta a piros papírmasnit
- Anyu megint jó erősen meghúzta ezt a fránya csomót- dühöngött
- Anyu? - érdeklődött a kislány.
- Naná! Majd a télapó, ugye?- kérdezett vissza gunyorosan a fiú

Annus nem válaszolt csak az ablakra nézett és halvány mosoly jelent meg az arcán: igen, a télapó!