Mindörökké Griff

A tojás villámgyorsan berepedezett. Egy szempillantás sem volt és vékony hajszálrepedések százai hálózták be felületét. Nem telt bele pár másodperc és az izmos lábacska kirúgta a héj első darabját. A tojás már egyre hevesebben mocorgott a földön, valami nagyon ki akart bújni belőle. Még néhány darab szakadt le és a lény feje már a levegőn is volt. Karmaival és párnás tappancsaival rövid küzdelem után teljesen szétfeszítette eddig börtönét, s diadalmasan téblábolt a romok fölött. A héjdarabkák rózsaszínen felizzottak és a földbe olvadtak.

A lány csillogó szemmel figyelte a süldőmacska nagyságú teremtményt, tökéletesen el volt ragadtatva küllemétől, hangjától, bizonytalan mozdulataitól. A tünde leplezni igyekezett visszafogott ámulatát, ám az aprócska lény még az ő arcára is mosolyt csalt.
- Még sosem láttam babasárkányt – jelentette ki Vanity.
- Ez nem babasárkány, hanem griffmadár. Azt sem láttál még?
- Dehogynem – felelte a lány és felidézte a hősénekekben szereplő félig oroszlán, félig sas alakú félelmes lényeket. De ez a csöppség cseppet sem volt ijesztő, borzas, pihés tollal borított fejével, apró sötétnarancs csőrével és fejletlen, csökevényes szárnyaival. Mellső lábai tollal fedett, sárkánykarmokkal felszerelt oroszlánmancsok voltak, a hátsók már teljes egészében a nagymacskákéra hasonlítottak. Rövidke, bojtos farka kíváncsian járt ide-oda a földön, csillogó szemeit a fölötte álló két alakra szegezte.

- Tündéri – sóhajtotta és karjaiba vette a griffet. Az egy ideig harapni, rugdalni próbált, aztán lecsillapodott és vékony hangon nyöszörögni kezdett.
- Most mi baja? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Éhes. Hogy bízhatták rád szerencsétlent? Most akár éhen is halhatna!
- Ugyanmár! – legyintett Aidan – Arról nem volt szó, hogy ki fog kelni. Gyanítom, a jelenléted zavarta össze.
- Persze-persze… Mit eszik?
- Húst.
- Akkor szerezz húst!
- Én? Álljunk csak meg! Kezdetnek elloptad a tojást és az erszényemet. Aztán még nem átallottál harcolni értük. Most végignézted, amint kikel, pedig nem lett volna szabad látnod…
- ezt vegyem fenyegetésnek?
- Vedd, aminek akarod.
- Rendben. De akkor is kell hús.
- Akkor hozz te! A griffet meg add ide!

Vanity a férfi karjaiba helyezte a madarat, mire az hangosabb sivalkodásba fogott.
- Látod? Nem szeret – a lány azzal a lendülettel vissza is vette a jószágot, de hiába dédelgette, vonta keblére, az nem nyughatott.
- Most nincs időnk vadászni – jelentette ki a tünde – Kénytelen lesz beérni szárított hússal.
A lány elfintorodott, de nem volt ellenvetése, és mosolyogva nézte, ahogy a griff szinte rágás nélkül nyeldesi a hússzeleteket. Miután jóllakott, röviden ásított, kényelembe helyezte magát Vanity karjaiban és már aludt is.
- Tehát hová is visszük?
- A Felkelők Városába. És akár tetszik, akár nem, kénytelen vagy elkísérni.
- Magam sem gondoltam másképp – vigyorodott el a lány és Aidan segítségével nyeregbe szállt, gondosan ügyelve arra, hogy a karjaiban nyugvó csöpp teremtmény fel ne ébredjen.

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.


Aidant még évek múltán is lenyűgözte az egykori tolvajlány alakváltó képessége. Nem is képesség volt ez, inkább egyfajta átok, vagy áldás. A féldémonok ritka, és szeszélyes szerzetek, ezért is volt nagy meglepetés a Felkelőknek, mikor a tojáshordozó Aidan annak idején a már kikelt griffel és a lánnyal tért vissza. Az esemény ugyan felborította a terv egy részét, mégis kedvező mederbe terelte a jövőt.
A halványzöld grifftojást eredetileg a király pökhendi és rátarti fiának szánták, ezzel megerősítve a Birodalom hatalmát és elhallgattatni a lázongókat. A Felkelők azonban ellopták a tojást és állomásról állomásra fuvarozták, hogy ne üthessenek rajtuk azelőtt, hogy a hatalom jelképének számító tojás vezérük előtt kelne ki.

A griffmadár azonban másképp gondolta és a soron lévő futár, valamit egy egyszerű tolvajnak gondolt lány jelenlétében kelt ki, értelemszerűen gazdája majd kettejük közül kerül ki. A Felkelők titkon örültek neki, hisz Aidant kiváló harcosnak ismerték, vezérük pedig inkább szónoknak, lelkesítőnek volt jobb, mint katonák vezetőjének.

És néhány év kiképzés után végre eljött az idő, most elválik ki lesz a Felkelők grifflovasa. A tündék és emberek is egyértelműnek vették, hogy Aidané lesz a megtiszteltetés, de a férfi gyakran felidézte azt a régi pillanatot, amikor az újszülött griff és a lány között valami különös kötelék született. Szobájában ülve várta, hogy elérkezzen az időpont, mikor a Vízesés Terméhez kell majd járulnia. Újabb emlékképek tolultak szemei elé. Élénken élt benne, mikor a kristályos tó partján harcoltak a még ép tojásért és kiderült, hogy ki is valójában Vanity. A lány karjával próbált védeni egy csapást, s még mielőtt a penge a bőréhez ért volna, egy hirtelen nőtt áttörhetetlen páncél állta útját, fogas tüskékkel. Az eleven pajzs befedte karjait, lábait, nyakát, egész testét, de még arcát is. Az egykori tolvajlányra csupán a halványrózsaszín szemek és a kékes fényű fekete haj emlékeztetett. A tünde akkor úgy meglepődött, hogy belefelejtkezett a mozdulatba, s egyre csak nézte a gyilkos karmokat, a homlokból nőtt hegyes szarvat, az izmos lábakat és a sárkányokéhoz hasonlatos kisebbfajta szárnyakat.

Agya egyre csak azon járt, mennyi vadság rejtőzhet a kétségkívül gyönyörű felszín alatt.
- Aidan. AIDAN! – a férfi felkapta a fejét, s Vanityt pillantotta meg az ajtóban – Kopogtam, de nem feleltél. Indulnunk kell.
A tünde bólintott és szó nélkül baktatott a lány mellett lépcsőkön, termeken keresztül.
A barlang legnagyobb csarnokában már talpalatnyi hely sem maradt, a ceremóniára minden lázadó kíváncsi volt. A zsibongás és cseverészés azonnal elillant, mikor a férfi és a lány a terembe lépett. Lassú léptekkel haladtak a kék és aranyszín szőnyegen, alakjukat delejes izzás kísérte, ami a különleges kőzetekből áradt. Az egész egy lovaggá ütési szertartásra hasonlított: a szőnyeg végén a Felkelők vezére várta őket ünnepi palástban, ám apródja kezében nem egy csillogó kard feküdt a bársonypárnán, hanem egy ékkövekkel díszített kantár és nyereg, ami hamarosan a leendő grifflovas tulajdonát fogja képezni.

Aidan és Vanity felvonulásuk végén letérdeltek és fejet hajtottak vezérük előtt.
- Legyetek üdvözölve gyermekeim – kezdte mély, egész termet betöltő hangján – Eljött hát a nap, melyen eldöntetik, melyikőtök lesz az a szerencsés, akit egy griff társául választ. Nagy kihívás lesz ez bármelyikőtök számára, s felesleges a köntörfalazás, egyben hatalmas teher is. Pillanatokon belül valamelyikőtökön áll majd, vagy bukik – és ezt bátran mondhatom, hogy – egy egész birodalom sorsa, hisz az elnyomottak mind bennünk bíznak. Hosszú kiképzések sora veszi majd kezdetét, melynek végén ott jár a valódi megmérettetés, harc a zsarnokság ellen! Az időnk azonban véges. Nem várhatunk addig, míg a leendő lovas tökéletesen készen nem áll a küzdelemre, így egyikőtöknek kivételes tanítványnak kell lennie, hogy annyi tudást szívhasson magába, amennyit csak lehet.
Mindezek után megkérdezem: akar valamelyikőtök visszatáncolni a feladattól?!
- Nem.
- Kizárt.
- Akkor hát jöjjön, aminek jönnie kell: vezessétek elő a griffet!
A sötétkék függöny mögül először csak egy horgas csőr, majd egy tollal borított fej és nyak bukkant elő, ezt követte a négy izmos láb és a fenséges oroszlántest. A griff méltóságteljes léptekkel közeledett a jelöltekhez, fejét felszegte, hatalmas szárnyai hátához simultak, bojtos farka nyugodtan lengett jobbra-balra.

Aidan és Vanity is elcsodálkozott: fióka kora óta nem láthatták a madarat, hogy még véletlenül se befolyásolják a majdani döntést. A griff megállt előttük és hosszan fürkészte őket. Egy ideig pisszenés sem hallatszott. A sastekintet Vanity démonszerű rózsaszín szemeibe fúródott, aztán Aidan ferdemetszésű tündeszemeit vette célba és ismét visszatért a lányhoz. Ők pedig egy pillanatra sem néztek másfelé, állták az átható és vesébe látó tekintetet.
Végül úgy tűnt, a griff dönteni készül. A lányra tekintve halk, doromboló hangot hallatott, majd Aidan elé lépett, berogyasztotta mellső lábait és fejet hajtott a tünde előtt.
A jelenlévők között elcsattant egy-két taps, majd amikor már biztosra vették, hogy a griff a férfit választotta, hangos üdvrivalgás és éljenzés tört ki.
- Gratulálok – kiabálta túl Vanity a hangzavart és elvigyorodott – De csak hogy tudd, én még egyedül is jobb vagyok nálatok!
- Hát persze, hagyta rá a férfi és magához szorította a féldémon lányt. – Hiányozni fogsz.
- Egyelőre ne búcsúztass, találkozunk még – mosolygott Vanity és viszonozta a tünde ölelését, majd lágy csókot nyomott az arcára.


.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.


Vanitynek azonban nem lett igaza, többet nem találkozott Aidan-nal. A férfi és a griff még a ceremónia éjjelén a legnagyobb titokban, néhány fős kísérettel elhagyták a Felkelők főhadiszállását.
Kezdetét vette a kiképzésük melynek során a griff és lovasa először kiismerték egymást, megtanultak együtt harcolni, mozogni és gondolkodni. Hosszú és kemény hetek követték egymást, sikerekkel és kudarcokkal, majd a hetek hónapokká váltak, és az idő csak telt, csordogált a medrében.

Aidan hamar szembesült az első, griffjével közös problémájával: nevet kellett adnia neki. Hiába faggatta mesterét ötletért, vagy tanácsért, az öreg nem volt hajlandó segítséget nyújtani neki. A tünde hosszú napokig gondolkodott, milyen név lehetne méltó egy ilyen nemes lényhez, s minduntalan Vanity rózsaszínes szemeit látta maga előtt.
- Rose. Így fogom hívni – közölte egy napon tanítójával; a griff elégedetten dorombolt.
Nem álltak még teljesen készen, mikor lezajlottak az első összecsapások. A Felkelők előőrsei megütköztek a birodalmiakkal, hogy felmérhessék az erőviszonyokat és taktikát változtassanak, ha szükséges. Aidant minden harmadik napon futár tájékoztatta az eseményekről, ám ez csak olaj volt a már amúgy is lobogó tűzre: a férfi mindenáron harcolni akart, ereje teljében érezte magát, de hallgatnia kellett mesterére, s folytatnia kellett a tanulást.
Rose is szépen fejlődött: lovasának hála olyan képességei törtek a felszínre, melyekről nem is sejtették, hogy egyáltalán léteznek.
Eltelt még néhány hét és Aidan kezdte úgy érezni magát, mint egy hatalmas fenevad, akit jó szorosan lekötöztek és egyre csak gyűlik benne a harag, a kétségbeesés és a tehetetlen düh.

Ám mindennek megvan a maga ideje, mondta olykor tanítójuk. S végre valahára eljött az ő idejük. Eljött a nap, mikor Aidan az ékkövekkel díszített nyerget tehette Rose hátára, és a gyönyörű kantárt foghatta kezébe, a griff pedig kitárhatta hatalmas szárnyait és belevethette magát és lovasát egy új kalandba.


.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.


- Na és Vanity? – kérdezte leplezetlen aggodalommal a férfi, miután értesült a csaták állásáról. Gyanús volt, hogy már órák teltek el érkezése óta és még nem találkozott a lánnyal.
- Nos… - kezdte a Felkelők vezére. A férfi már rég nem volt az a magabiztos alak, aki annak idején háborúba vezette követőit. Hónapok alatt hosszú éveket öregedett, hangja meggyötört volt, tekintete fátyolos - …Vanity már nem harcol velünk.
- Ezt meg hogy érted? – csattant fel Aidan, Rose pedig fenyegetően felmordult.
- Fiam, az a lány elárult bennünket. Miután elmentél, nem találta a helyét, különös szokásokat vett fel, és sokat emlegetett téged és a griffet. Először úgy hittük hiányoztok neki, de a hangja egyre inkább gyűlölködővé változott. Miután megtanulta kezelni és használni erejét, többet láttuk démoni alakjában, mint emberként. Aidan, a bájos kislány, akit ismertél, teljesen elveszett. Azt hiszem egy szörnyet neveltünk fel.
- Az nem lehet – vágta rá a férfi és felpattant székéből – Semmi oka nincs gyűlölnie engem. És biztosra veszem, hogy nem áruló. Ez valami félreértés.
- Ami azt illeti, igenis van oka. Gondolj bele, hihetetlen erő lakozik benne és a griff mégis egy egyszerű tündét választ társául.
- Nem lehetett féltékeny… ez teljességgel távol áll tőle…
- Eleinte távol is állt. Az árulásról pedig csak annyit, hogy amióta Vanity elment, elvesztettük több állomásunkat, és már azt is tudják, hogy hol van a főhadiszállás. Nem védekezhetünk tovább. Egyetlen csapást kell az ellenfélre mérnünk és megnyerhetjük a harcot.
Aidan sóhajtott és végigsimított Rose csőrén. Képtelen volt elhinni, hogy teljesen elvesztette Vanityt. Hiányzott neki a lány.
- Mi a terved? – kérdezte rövid hallgatás után és feszülten figyelt a következő csata elméleti levezetésére.


*


Fegyvercsörgés, harci kiáltások, halálsikolyok szálltak a levegőben. A mindent eldöntő összecsapás már javában zajlott, mikor Aidan megpillantotta a tömegben a démoni lényt.
Vanity a földön harcolt, kacagása még a griff hátán ülő férfit is elérte. Valóban kegyetlen harcos lett belőle, könyörületet nem ismerő halálosztó. Ám semmi élvezetet nem lelt a gyilkolásban, mozdulatai inkább elkeseredettnek, szabadulni vágyónak tűntek.
- Vanity!
A féldémon az égre tekintett és nem hitt a szemének. Kitárta szárnyait, a levegőbe emelkedett és még mindig kételkedve közelítette meg a griffet és lovasát.
- Hát valóban létezel? – kérdezte kíváncsian – Nem csak legenda vagy?
- Miért lennék legenda?
- Azt hittem, meghaltál.
- Én meg nem hittem, hogy így megváltozol!
- Új idők, új álarc… te is tudod.
- Miért árultad el a Felkelőket? Elárultál engem is!
- Ehhez volt kedvem – vonta meg a vállát Vanity – És most valóban legendát csinálok belőled meg az ostoba madaradból! – azzal nekilendült és félelmetes karmaival Rose feje felé csapott. A griff épp hajszállal kerülte el a gyilkos fegyvereket, s már vágott is vissza csőrével, egyenesen a lány mellkasába. A páncél azonban felfogta az ütést, s nem telt bele fél pillanat, fergeteges légi csata alakult ki hármójuk között. Aidan hiába kezelte a lehető legjobban kardját, megsebezni nem tudta az egykori tolvajlányt.

- Megmondtam, már akkor megmondtam, hogy egyedül is jobb vagyok kettőtöknél! Emlékszel, ugye?
- Én valami teljesen másra emlékszem arról a napról! Te talán elfelejtetted? Teljesen elvesztek az érzéseid?
- El és nem is hiányoznak! Egy harcosnak nincs szüksége érzelmekre!
- Nagyot tévedsz! – vágott vissza a férfi, s kihasználva Vanity figyelmetlenségét keresztüldöfte a démonszárnyakat. Ezzel együtt Rose is belemart a másik hártyába. A lány felsikoltott, szárnycsapásai megbicsaklottak és tehetetlenül zuhanni kezdett. Rose rávetette magát, karmaival tépni, marcangolni kezdte a páncélt, de képtelen volt kárt tenni benne. A féldémon hiába csapkodott karmaival, megsebezni nem tudta a griffet, s a forgolódásra sem volt lehetősége.

Aidan előtt pedig ott állt az alkalom, hogy kardját a fedetlen nyakba mártsa. De nem tette meg. Tétovázott. Addig, amíg Vanity teste a földbe nem csapódott, mellkasán Rose-zal.
A csatától távol landoltak. A féldémon eszméletét vesztette és ernyedten hevert a griff mancsai alatt. Démoni vonásai lassan eltűntek, arca emberivé változott. Már nem az a lány volt, akire a férfi emlékezett. Vanity nővé érett, arckifejezése megváltozott, hajában már inkább a kékes csillogás volt meghatározó. Szájából vékony csíkban vér szivárgott. A tünde intésére Rose elszállt a lányról és valamivel odébb telepedett le. Vanity lassan kinyitotta rózsaszín szemeit. Halkan felnyögött és egy fához kúszott, hogy nekitámaszthassa hátát.
- Aidan… - suttogta. A férfi nem tétovázott. Amint a nő lábra állt, magához ölelte és hosszú ideig el sem engedte. A szíve mélyén tudta, hogy Vanity nem változhatott meg gyökeresen, hogy még él benne valami a régi érzésekből, és hogy most igazán visszakapta a lányt, akitől annak idején nem volt alkalma elbúcsúzni.
- Aidan, én…annyi rosszat tettem. Azt hiszem. És…hiányoztál – csillogó könnyek gurultak végig arcán – Ez a démon…itt bennem. Egyre jobban megerősödött és furcsa dolgokat sugdosott a fülembe. Már-már eluralkodott rajtam és elhitette velem, hogy amit teszek az szükséges és helyes. És…félek, hogy mikor jön vissza! – Vanity keservesen zokogni kezdett.

A férfi nem szólt közbe, csak ölelte a remegő nőt, mozdulataival csitította, suttogással nyugtatgatta.
- Mostmár minden rendben. – mondta – Nem lesz semmi baj.
- De igen, lesz – jelentette ki búsan Vanity – Meg kell ígérned valamit.
- Amit csak akarsz.
- Nekem már nincs más választásom Aidan. A sorsom lassan beteljesedik és nem tehetek ellene semmit
- Nem értelek…- vonta fel a szemöldökét a tünde. Rosszat sejtett.
- Ígérd meg, hogyha elkezdek démonná változni… ígérd meg, hogy megölsz!
- Megvesztél? – csattant fel a férfi – Soha nem tudnálak…
- Hallgass végig! Ha ez a szörnyeteg ismét megjelenik, többet nem fog eltűnni, érzem! Hát nem érted?!
- De van választásod, te döntöd el, hogy mikor válsz démonná! Hisz féldémon vagy!
- De ár nem én irányítom! Ha ez előjön én végleg elveszek és talán megállíthatatlan lesz!
- Nem…az nem lehet…- hebegte a férfi és Rose nyakába kapaszkodott. Vanity minden erejét összeszedve nyugalmat erőltetett hangjára.
- De igen, lehet, meg fog történni, változtatni már nem lehet rajta. Te döntöd el, miként akarsz elbúcsúzni. Attól, akit ismertél, vagy egy lelketlen fenevadtól…
- Nem hagyhatsz itt…hisz épp hogy csak visszakaptalak!

A nő mélyet sóhajtva közelebb lépett a férfihez. Végigsimított arcán, s leheletnyi csókot nyomott ajkaira.
- Emlékszem Aidan. Mindenre emlékszem. De meg kell tenned. Értem.
- Én...nem..
- Kérlek…Nem élhetek így tovább.
A nő könnyeinek láttán Aidan szeme elhomályosult, arcát Rose tollai közé temette, de nem lelt nyugtot, Vanity könyörtelen megrázta vállát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Esküdj! – kiabálta – Esküdj az életedre! – aztán felsikoltott és karjára meredt, az azon megjelenő páncélra és tüskékre – Kezdődik! Meg kell tenned!
A férfi körül forgott a világ. Hallotta a lány kiabálását, Rose rikoltozását, és hatalmas szárnyainak csattogását, mozdulni mégis képtelen volt. Mégis hogy ölhetné meg a nőt, akit szeret, az egyetlent, akit mindig is… De hiszen szenved…ez nem lehet valóság, csak egy szörnyű rémálom… Idegenként szemlélte saját kezét, amint előhúzza tőrét és a zokogó nőre szegezi.
Egyetlen döfés volt.
És elcsendesült minden.

Vanity összeesett, s ő letérdelt. Karjaiban tartotta a haldokló lányt, véres kezével simogatta a haját és reménytelenül próbálta elállítani a patakzó vörös nedűt.
- Ez nem lehet…Nem lehet igaz…- suttogta folyamatosan.
A démon vonásai lassan elhaltak, az arc ismét emberivé változott. Vanity utoljára, erőtlenül elmosolyodott.
- Köszönöm…- mondta, szemét örökre lehunyta s már nem érezte az arcára hulló forró könnycseppeket, nem hallotta Aidan fájdalmas üvöltését és a griff bánatos énekét.