Mesteri hatalom 6.

Dia már fél kilenckor felébredt. Niki a könyvével a hasán aludt. Gyula és Lénárd a hálózsákjukban horkoltak. A lány előrement, hátha megtalálja a „bűvös ötös” ötödik tagját is. Zsigmond a pilótaülésben szuszogott, egyik kezében a takaróját markolva.
Diának nevethetnékje támadt. Barátai egytől egyig, bár már szinte felnőtt férfiak (Niki esetében nők) voltak, most mind mintha alvó kisgyermekké zsugorodtak volna.
Még mindig mosolyogva telepedett le a takaróhalmára. Úgy érezte, sokkal jobban van, mintha a Gyógyintézetben maradt volna. Itt legalább szabadnak érezheti magát, és nem közveszélyes őrültnek. Ő talán csak csendes őrült.

Búsan gondolt orvosai gondterhelt arcára, akárhányszor ránéztek. Már szinte gyógyszerundora volt. Mégsem felejtette el magával hozni a gyógyszeresdobozait. A zsebébe nyúlt, és elővett egy kapszulát. Éppen a vizesüveg felé nyúlt, mikor Gyula felébredt.
- Dia? – mormogta álmosan. Kimászott a hálózsákjából.
- Jó reggelt – köszönt a lány tartózkodóan, az üveget markolva.
- Hány óra?
- Öö... – Dia elkapta Niki csuklóját, hogy megnézze barátnője óráját. – Háromnegyed kilenc.
- Még csak?!
- Hát... – Dia bevette a kapszulát. Gyula összehúzott szemöldökkel figyelte.
- Milyen gyógyszer az?
Dia leeresztette az üveget, és csodálkozva nézett mesteri társára.
- Hatásos – válaszolta, és eltette a dobozt.
Gyula elnevette magát.
- Jól van, látom, kényes a szitu. Nyugtatóféle, mi?
Dia elpirult.
- Nem mondtam ilyet... – motyogta, miközben a férfi nemet átkozta, amiért ennyire akaratosak.
- Oké, oké, vettem az adást! – emelte fel a kezét Gyula. Dia most jobban megfigyelte az arcát.

A mesternek barna szeme volt, kis szakállt is viselt, de igen kölyökképű volt még. Tekintetéből értelem és bölcsesség sugárzott.
- Mikor lettél mester? – kérdezte.
- Három éve – felelte Gyula. – Te?
Dia lehajtotta a fejét.
- Tizenhat éves koromban.
- Az elég korai. Büszke lehetsz magadra.
Dia még mélyebbre hajtotta a fejét.
- Sanyi is mester lehetett volna akkor, nemcsak én.

Gyula egy pillanatra megdermedt, aztán odament Diához, és letelepedett mellé.
- Mesélj Sanyiról!
Dia meglepetten nézett rá.
- Sanyiról? Mit? A legjobb barátom volt. Barna hajú, zöld szemű, százhetven cm körüli... – felsóhajtott. – És... és aki... akibe... szerelmes voltam.
Gyula elgondolkozott.
- Jártatok?
- Persze... két évet. Csak aztán... jött a Nagy Háború, és... megölték. – Dia torka elszorult. –

Azt hittem, belehalok a kínba. Vagyis hát... öngyilkos is lettem miatta, de... felélesztettek. – mély levegőt vett. – Azóta szinte alig voltam Lagerfeltben. A tanulmányaimat meg kellett szakítanom, mert nem voltam/vagyok képes talpra állni. Örülök, hogy egy kicsit jobban vagyok. De mindenki őrültnek tart.
- De hát...
- Ó, igen – emelte fel a fejét Dia. – Én nagyon normálisnak tűnök. Én... én csak egy „csendes” bolond vagyok. – keserű szavai hallatán Gyula kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Egy csendes bolond! Ennyit értem el a nagy hatalmammal!
Gyula ekkor felkapta a fejét.
- Mi ez a zúgás?
- Zúgás?

Gyula felállt, és a pilótafülkébe rohant – Dia utána.
- Furcsa valamik vannak körülöttünk – morogta Gyula. – Azt hiszem... ááh!
A hajú beleütközhetett az egyik zúgó valamibe, mert Dia hátratántorodott, egyenest Gyula karjaiba, míg Zsigmond, Lénárd és Niki felriadtak.
- M-mi történik?! – motyogta Zsigmond kábultan.
Gyula talpra állította Diát, és megragadta az irányítókart.
- Azt hiszem, ideje eltűnnünk – jegyezte meg. Dia megkapaszkodott a hajú falában. Niki és Lénárd előretámolyogtak.
- Mi folyik itt?
- Csak nem fogunk lezuhanni?! – hökkent meg Lénárd.
- Dehogy fogunk – intette le Zsigmond mérgesen. – Csak valami akadályba ütköztünk. Ennyi az e...
BAMM.

Úgy tűnt, az akadály kemény lebegő sziklákból tevődött össze. A hajó megpördült a tengelye körül. Gyula fogcsikorgatva próbált kijutni, Niki Lénárd karját szorongatta. Dia Zsigmondra nézett.
- Zsigmond – szólalt meg aggódva. – Minden rendben?
- Hm? Persze – bólintott a fiú, és segített Gyulának irányítani.
Nagy-nehezen átjutottak az akadályon, azonban ekkor több száz lebegő szikladarab (mondhatni meteoritdarab) száguldott feléjük.
- Ez húzós lesz – figyelmeztette társait Gyula. Sorra kerülgették ki a sziklatömböket, de aztán hirtelen beleütköztek egy másikba.
Dia és Niki felsikított, Lénárd hátratántorodott, amikor az űrhajú ablaka betört, és a szikla berepült a pilótafülkébe, magával sodorva Gyulát és Zsigmondot. Mind a kettő a pilótafülke ajtajához préselődött, ahogy a szikla odapréselte őket, de Dia egyetlen pillantással porrá robbantotta szét.

- Azta! – ámuldozott Lénárd.
- Fiúk, minden rendben? – sietett oda Dia.
- Semmi bajom – nyögte ki Gyula, bár a szikla igencsak felhorzsolta az arcát. Zsigmondnak úgyszintén.
Niki feltámogatta a székébe Zsigmondot, addig Dia elment kötszert keresni.
- Ez kemény volt – mormogta Gyula az arcát tapogatva. – Hoppáá... jön a többi! Hátra, gyorsan!
- Várj – mondta rekedten Zsigmond, és gyorsabb sebességre kapcsolt, mígnem egy gigantikus méretű meteorit neki nem csapódott a hajó oldalának, ami heves pörgésbe kezdett.
- Váááá! – ordított fel Zsigmond. Niki a padlóra zuhant, Zsigmond lekuporodott hozzá, és megpróbálta megvédeni a lányt az ablakon becsapódó kődaraboktól. Gyula ide-oda csapódott a fülkében.
- Ott van Mardigo kisbolygója! – nyögte ki hirtelen, és megkapaszkodott az egyik ülésben. Aztán el is hallgatott, mert fejentalálta az egyik kődarab.
A hajójuk szerencsére pont Mardigo kisbolygóján ért földet. Lénárd erősen bevágta a fejét, de ő volt az első, aki végül felegyenesedett. Aztán rémülten fel is ordított – ugyanis az ablakból egy fa lombos ága kandikált befelé!

- Hé! Dia! Lénárd! Zsigmond! Niki! Hahó!
- Átkozott legyen minden! – hallatszott Gyula mély hangja. Feltápászkodott a padlóról, és letörölte a vért a homlokáról. – Mi a frász ez? – nézett rá a lombra.
- Tőlem kérdezed? – mérgelődött Lénárd. – Dia hol van?
- Dia? Mit tudom én!
Dia a pilótafülke padlóján hevert. Lénárd letérdelt hozzá, és a hátára fordította.
- Dia! Hahó! Hallasz engem? – egyik kezével megsimogatta Dia arcát. – Nem ébred fel – fordult Gyulához kétségbeesve.
Gyula talpra állította Zsigmondot, kicsit megpofozgatta őt, hogy teljesen magához térjen.
- Zsigmond se nagyon – morogta oda Lénárdnak.
- Jól vagyok – motyogta Zsigmond összeadó nyelvvel. Gyula hátbaveregette, aztán nekiállt Nikit élesztgetni.
Mikor mindenki magához tért, Dia és Gyula nekiálltak kilökni a fát az űrhajóból. Addig Niki és Zsigmond a csomagokat szedte össze. Lénárd tétlenül álldogált a kődarabok romjai között.

Mikor Dia és Gyula végre kitaszította a fülkéből a fát, segítettek a többieknek kihurcolni a csomagjaikat.
Gyula felnézett az égre.
- Alkonyodik. Szerintem induljunk el. Aztán majd keresünk valami táborhelyet.
Hideg szél fújt. Mardigo kisbolygója egy őserdőre hasonlított: mindenütt lombos fák, nyirkosság, és titokzatos hangoktól volt hangos a környék.
Niki, Zsigmond, Lénárd és Gyula egyaránt a hátára vette a maga hátizsákját, míg Dia utat tört maguknak a dzsungelben. Teliaggatták magukat fegyverekkel, így biztonságban érezték magukat, Nikinek mégis néha átfutott a hideg a hátán.

Nem telt bele sok idő, mire a sötétség ránehezedett a tájra. Dia megtorpant – a többiek úgyszintén.
- Alig látok – mormogta Zsigmond.
- Azt hiszem, épp egy dzsumbuj kellős közepén vagyunk. Tovább kéne mennünk – jegyezte meg Dia. – Amíg legalább egy tisztást nem találunk.
- Dzsungelben? – vonta föl a szemöldökét Lénárd.
- Igen. Csak azt nem tudom, hogy... – Dia felsikított. Valami ráugrott egy fáról.
- Jé! Egy majom! – lelkendezett Niki. A majom vígan összekócolta Dia haját, mígnem a lány el nem hessegette.
- Hülye majom! – dühöngött.
A fiúk nevettek.
- Különös, hogy éjjel támadnak – tünődött Niki.
- Ez valóban érdekes – bólintott Gyula. – De hát nem a Földön vagyunk. Itt nemcsak hogy éjjeli majmok, hanem még répás szardíniák is teremnek...
Lénárd és Dia nevettek, Zsigmond elmosolyodott, Niki pedig úgy tett, mint aki megsértődik.
- Attól még, hogy te nem szereted, más szeretheti! – vágott vissza.

A következő perceket vidám hangulatban menetelték végig, bár tisztást nem nagyon találtak. Aztán Niki hirtelen velőtrázóan felsikított.
Dia és Gyula rögtön előrántottak egy-egy kést, míg Zsigmond és Lénárd pisztollyal meredtek a sötétbe.
- Egy kígyó!
- Kígyó?! – Zsigmond a földre lőtt.
És pont ezt nem kellett volna. A kígyó villámgyorsan támadásba lendült – s Niki egy pillanat alatt kezét-lábát szétvetve elterült a földön.

Gyula azonnali és halálos vágást mért az állatra. Dia és Zsigmond Nikihez siettek, azonban Lénárd rájuk kiáltott.
- Tűnés onnét! Jönnek a sakálok!
- Mi?!
Gyula felugrott az egyik fa ágára, előhúzta a varázspálcáját, és felordított:
- Rabat!
Dia felkapaszkodott a fiúk mellé.
- Zsigmond, gyere már!
A fiú már épp fel akarta nyalábolni Nikit, amikor Dia a képzelete erejével felhúzta magukhoz.
- Majd ha elmentek, megnézzük őt, rendben?
- De mi van, ha meghalt?!
Dia rádöbbent, hogy erre nem gondoltak. Lehet, hogy mérges kígyó volt...
- Úristen... – suttogta.
- És mindez a te hibád! – ordított Zsigmondra dühösen Gyula.
Dia érezte, hogy ez telibe talált. Zsigmond nyelt egyet, aztán lehorgasztotta a fejét.
- Sajnálom... – mondta rekedten.
- Nem fog örökké tartani a pajzs – morogta Gyula.
Zsigmond ezt hallván mégiscsak leugrott Nikihez.
- Zsigmond! – kiáltotta ijedten Dia.
- El fog múlni a pajzs hatása! – kiáltotta Lénárd.

A sakálok ebben a pillanatban jelentek meg a dzsungel sötétjében. Villogó fogaik és szemük elárulta, hogy körbevették Lénárdék fáját.
Zsigmond felnyalábolta Nikit, és elindult vele a fa felé.
- Siess! – sürgette Lénárd.
Dia megpróbálta felhúzni a fiút, de Niki miatt nem tudta.
- Zsigmond, siess! – kiáltotta kétségbeesve.
- Sietek! – vetette oda a fiú. Egyik kezével megmarkolta az ágat. Gyula közben még feljebb mászott.
- Gyertek feljebb – szólt. – Volt már szerencsém a mardigói sakálokhoz. Akkora az erejük, hogy könnyedén fel tudnak ide ugrani.
- Hogy?! És ezt miért nem mondtad eddig?! – fakadt ki Dia.
- Ne dühöng, hanem mássz! – vetette oda Gyula.

A pajzs ebben a pillanatban szűnt meg. A sakálok egyből észrevették Zsigmondot, aki végre feljutott a legalsó ágra Nikivel. Az egyik sakál már fel is nézett, majd...
Dia lenyúlt.
- Add fel Nikit! – kiáltott rá Zsigmondra. A fiú a sakálok felé fordult, és leadott a lövést, aztán mászott tovább, felemelvén Dia keze felé Niki ernyedt testét.
Azonban számításaikba hiba csúszott. A sakálok közül három precíz ugrással landolt az alsó ágon, az egyikük hátulról elkapta Zsigmondot. Dia felhúzta Nikit hozzájuk, aztán haragja erejével megpróbálta eltaszítani a ragadozókat, azonban – nagy döbbenetére -, a sakálokról visszahulott a taszító erő, egyenest Diára, aki így csaknem lezuhant. Lénárd lélekjelenlétének köszönhette csak, hogy fentmaradt az ágon.
Zsigmond felordított, mikor az egyik sakál fogai a bordájába mélyedtek, és darabokban tépték le róla az ingét.

Gyula elhajította a kését, de célt tévesztett. Lénárd lőtt. A sakál fájdalmas vonyítással lezuhant. Zsigmond nem bírt tovább mászni a fájdalomtól. Remegve kuporgott a második ágon. Dia kinyújtotta felé a kezét:
- Zsigmond, fogd meg a kezem!
A fiú felemelte a fejét, kinyújtotta a kezét, de egy másik sakál támadt rá. A keze lehanyatlott. A sakál letépte róla az ingmaradványokat, éles fogaival bele-belekapdosott a fiú lábába és karjába.
Gyula újabb kést hajított le, de mit sem használt. Lénárd újra lőtt, de elvétette, s nekilátott, hogy golyót rakjon a fegyverbe. Dia ismét megpróbálkozott a taszítással, sőt, villámokkal is, de nem ért sokat.

- Segítsetek! – jajdult fel Zsigmond, egy pillanatra felemelve a kezét. Dia rögtön lehajolt, és elkapta a csuklóját.
- Segítse... ááá!
A sakálok végül lerántották Zsigmondot az ágról, aki magával rántotta Diát is.
- Ne! – kiáltott fel Lénárd rémülten. Kétszer lőtt, aztán ráparancsolt Gyulára, hogy varázsoljon újra pajzsot.
- De hát már itt vannak! – kiáltott fel Gyula.
- Akkor magam megyek le!
- Ne hülyéskedj! – förmedt rá Gyula, és megragadta Lénárd karját.
- Nem érdekel! Nem hagyhatjuk ezt annyiban!
Gyula végül átkot lőtt a sakálokra, akik úgy tűnt, nekiláttak Zsigmondék felfalásához.
- Borost! – ordított fel. Ez végre használt: a sakálok kis időre eltávolodtak Diáéktól. Dia felhúzta az eszméletlen Zsigmondot a legalsó ágra, majd Lénárd leugrott, és felsegítette őket. Felmásztak a fa legtetejére. Szerencsére a sakálok nem tudtak ide már feljutni, mert a nagyobb magasságoktól már féltek, így csak a fa tövében várakoztak.

Gyula Zsigmond fölé hajolt, Dia Nikit vizsgálta meg.
- Nem sérültél meg nagyon, Dia? – aggodalmaskodott Lénárd.
- Nem – felelte Dia.
- De hisz vérzik a kezed!
- Ne törődj vele! Inkább azt mondd meg, hoztunk-e magunkkal túlélőcsomagot!
Gyula felnézett. Lénárd elsápadt.
- Azt hiszem, nem... – nyögte.
- Jézusom, Lénárd! – csattant fel Dia. – Hifel!
Semmi nem történt.
- Az ördögbe! Most mit csináljunk?! – Dia valóban dühös volt, és kimerült.
- Nem tudom, de a mi Zsigánk igencsak megsérült – mormogta Gyula. – Orvosi ellátásra lenne szüksége. Úgy tűnik, megrándult néhány izma.
- Már csak ez hiányzott! – füstölgött Dia. – És Niki állapota se a legjobb!
- Vissza kéne jutni a hajóra – javasolta Lénárd.
Gyula azonban a fejét rázta.
- Lehetetlen. A sakálok simán észrevennék. Meg kell várnunk, amíg elmennek.
- És ha napokig itt lesznek?!
Lénárd ekkor levette a válláról a hátizsákját.
- Tényleg nem hoztam kötszert – dörmögte. – De van vizünk!
- Add ide – szólt Gyula. – Lemosom a vért Zsigmondról.
Mikor végzett, még rálocsolta a fiú arcára a maradékot, és erőteljesen pofonvágta.
- Ébredj!
Zsigmond kezdett feléledni, de akkora fájdalmai voltak, hogy beszélni is alig volt ereje.

Lénárd odamászott hozzá, és a táskájából elővett kendővel elkezdte felkötni barátja karját.
- Így talán kihúzod valahogy!
- Kösz – nyögte Zsigmond erőtlenül, és a fa törzsének vetette a hátát. – Niki... Niki hogy van?
- Még nem tért magához – felelte Dia sóhajtva. – És nem hoztunk kötszert magunkkal. Nem tudom meggyógyítani sem.
- De... lélegzik...?
Dia megfogta Niki csuklóját.
- Elég ritkás a pulzusa – felelte szomorúan. – Nem tudom, milyen kígyó marta meg.
Zsigmond a tenyerébe temette az arcát.
Dia odamászott hozzá, és ráterítette a fiú hátára a mesteri köpenyét.
- Így azért jobb, nem? – mosolygott rá.
- De – bólintott Zsigmond. – Kösz.
Gyula az eget figyelte.
- Bár hajnalodna már!
- Hát az valóban jó lenne – motyogta Dia fáradtan.
- Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Lénárd. – Szerintem aludj egy kicsit.
- Á. Úgy sem tudnék.
- Azért próbáld meg.
- Nem tudnék hova feküdni – felelte Dia.

Zsigmond behunyta a szemét. Igen nehezen vette a levegőt, ami a környezet miatt amúgy is elég párás volt.
- Akkor dőlj oda Lénárdhoz – szólalt meg Gyula hirtelen. Dia felháborodott pillantását látva hozzátette: - Bocs, de nincs más lehetőségünk. Váltanunk kell egymást. Én vállalom, hogy vigyázok Zsigmondra.
- Én meg Nikire is tudok figyelni – tette hozzá Lénárd. Dia habozott, végül vonakodva odahúzódott Lénárdhoz, és a vállára hajtotta a fejét.
A fiú úgy érezte, mintha megnyerte volna a lottó főnyereményét. Vadul vert a szíve, s hogy boldogságát elrejtse, inkább Nikit figyelte.
- Szerinted meghal? – kérdezte Gyulától pár perc hallgatás után.
- Remélem nem. – Gyula egy zsebkendővel felitatta a vért Zsigmond sebein, aki úgy tűnt, elaludt. – Minél előbb vissza kell jutnunk a hajóhoz.

Ezután nem beszéltek sokat. Hajnaltájt a sakálok végül elballagtak, így Gyuláék nekiláthattak a leszállításhoz.
Dia igen furán érezte magát felébredés után. Lelkiismeret-furdalása támadt, amiért igénybe vette Lénárd segítségét, de végül úgy döntött, ennél jóval fontosabb Niki és Zsigmond állapota.
Zsigmond, némi segítséggel ugyan, de letámolygott a fáról. Gyula a karjában hozta le Nikit, aki viszont egy pillanatra sem nyerte vissza az öntudatát, ezáltal igencsak nagy aggodalomra késztetve barátait.

Mikor visszaértek a hajójukhoz, és Dia ellátta Zsigmond sérüléseit, a fiú leült Niki mellé, és őrködött felette. Gyula kicsit távolabb üldögélt Diával, Lénárd pedig aludt.
- Azt hiszem, szerelem van a levegőben – jegyezte meg Gyula szórakozottan.
- Szerelem?
Gyula fejével Zsigmondra bökött.
- Hát nem látod, mennyit törődik Nikivel? Fogadok, hogy totál bele van esve.
- Ugyan már! Csak barátok. Niki mesélte, hogy Zsigmond sokszor kért tőle tanácsot.
- Figyu, nem vagyok teljesen vak! Én is férfi vagyok, éppúgy mint ő. Nem tud megetetni azzal, hogy csak ezért aggódik folyton Nikiért! Lehet, hogy te azért nem látod, mert lány vagy. Zsigmondnak tetszik Niki. Erre a fejemet teszem.
- Te viszont nem értesz az érzelmek nyelvén! – vágott vissza Dia.
Gyula harsány hahotára fakadt.

- Érzelmek nyelve! Ehhez nem nyelv kell, hanem látás. Nézz már rá! Szerencsétlen srác! Tisztára odavan.
Dia Nikiék felé nézett. Zsigmond éppen a hajába túrt, aztán felállt, és odajött hozzájuk.
- Na? – kérdezte Dia.
Zsigmond szomorúan csóválta a fejét.
- Semmi.
- Még azért él? – nézett barátjára Gyula.
Zsigmond meghökkenve nézett rá.
- Persze hogy él! – nyelt egyet, elfordult.

Dia összevonta a szemöldökét, aztán végül odament Nikihez, letelepedett hozzá, és Niki homlokára tette a kezét. Csaknem hideg volt.
Döbbenten húzta vissza a kezét.
- Gyula – szólalt meg, Niki arcára meredve. – Niki homloka hideg.
- Hideg?! – Gyula felpattant. – Az nem lehet!
- Nézd meg – motyogta Dia.
Gyula a száját harapdálta.
- Nem sok ideje lehet hátra. Orvos kéne. Vagy aki ért a kígyómérgekhez.
- Egy vadidegen dzsungelban kétlem, hogy találnánk ilyet – csóválta a fejét Dia.
Egy vizes kendőt tett Nikire, és a csuklójára is borogatást rakott.
- Hátha így jobb lesz.

Zsigmond eközben magába roskadva ült a padlón. Gyula odalépett hozzá, és vigasztalóan a vállára csapott.
- Nyugi, nem fog meghalni. Ha meg is hal, majd mi felélesztjük!
Zsigmond felpattant, és ellökte magától Gyula kezét.
- Nem fog meghalni! – ordította. Az ordibálásra felriadt Lénárd is.
- Mi bajotok?! – morogta nyűgösen.
Dia ekkor észrevette, hogy Niki egyre inkább verejtékezni kezd.
Aztán hirtelen megremegett a szempillája, és lassan kinyitotta a szemét.
- Niki! – kiáltott fel Dia. – Istenem!
- Niki! – kiáltott fel Zsigmond is, és odatérdelt Dia mellé. – Magadhoz tértél?
- Vannak még csodák – mormogta Gyula, odalépve.
Lénárd karba fonta a kezét.
Niki megnyalta kiszáradt ajkait.
- Vizet... – nyögte alhalóan.
- Vizet? – Dia Gyulára nézett. – A víz elfogyott, nem?
- Attól tartok, igen – felelte a férfi. – Hacsak...
BAMM.

Dia, Lénárd, Zsigmond és Gyula hátratántorodtak. Niki felnyögött.
- Mi volt ez?!
Nagy meghökkenésükre kis manóknak látszó valamik ugráltak be a pilótafülke ajtaján. Apró kezükben kis lándzsák. Elég ellenségesnek látszottak.
Dia összevonta a szemöldökét.
- Hé! – kiáltott fel Lénárd, mikor az egyik manó a hátizsákjuk felé iramodott. Elkapta a lényt a grabancánál fogva, amaz azonban a lándzsájával megszúrta az állát.
- Áu!
Lénárd elengedte a manót, aki kacagva eliramodott.
- Mi folyik itt? – kérdezte Gyula, miközben lelőtt két manót. Dia úgy nekivágta az erejével az egyiket, hogy az menten szörnyethalt, s így el is fogytak szinte.
- Nem tudom, de jobb lesz, ha elmegyünk innen – felelte Lénárd. – Elég veszélyes itt maradni.

Zsigmond felnyalábolta Nikit, aki belekapaszkodott a fiú nyakába, bár ereje igencsak fogytán volt, és akadályozta őket Zsigmond felkötött karja is. Lénárd segített nekik. Közben vállára lendítette a táskáját.
Dia felpakolta magát túlélőcsomagokkal és Niki csomagjait cipelte kifelé. Gyula a maradékot vitte.
Már hajnalodott, így könnyebben haladtak előre. Vagy két órát gyalogoltak, mire egy különösen vastag fához értek.
- Aggasztó hírt kell közölnöm – nézett fel Gyula a fára. – Ez a táborhelyünk.
- Nem baj, jó sok ága van – felelte Zsigmond derűsen. Úgy tűnt, a fájdalmaival sem törődik nagyon.

Némi időt igényelt ugyan, de végül mindnyájan feljutottak a legmagasabb ágakra. Bőven elfértek. Dia a hátizsákokat egy kis sarokfélébe helyezte. Mindenkinek volt külön ága. Nikit és Zsigmondot legfelülre küldték, Gyula alattuk helyezkedett el.
Dia közölte, hogy elmegy aludni, mert fáradt, sőt, Gyula is csatlakozott hozzá, így Lénárdra maradt a betegek ápolása és az őrködés feladata. Hamarosan azonban ő is elszundikált.
- Jobban vagy? – kérdezte Zsigmond.
- Kicsit. Homályosan látok – motyogta Niki, és nyelt egyet. – Meg hányingerem is van, de mégis jobb, mint nemrég – akkor szédültem is és mindenem elzsibbadt.
- Nem tudjuk milyen kígyó mart meg – morogta a fiú. – De úgy tűnik, nem halálos a mérge.
- Hát nem tudom – felelte Niki erőtlenül. – Néha erős fájdalmaim vannak.
- Meglásd, minden rendbe jön majd.

- Veled mi történt?
- Sakálok – felelte Zsigmond egyszerűen. – Szanaszét harapdáltak, és megrántottam a karom. Az ingem letépték, úgyhogy Dia kölcsönadta a köpenyét. Erről jut eszembe, ha felébred, visszaadom neki.
- De hát... nincsen fölsőd! – pislogott Niki. Zsigmond elmosolyodott, és az egyik ágra akasztotta a köpenyt, így láthatóvá vált véres sebekkel teli felsőteste. – Nem baj. Nem fázom.
Niki köhögött, aztán teljesen váratlanul verejtékezni kezdett.
- Zsigmond... – nyöszörögte. – Rosszul vagyok...
- Rosszul vagy? Adjak vizet?
Niki azonban már nem válaszolt.

Folyt. köv.