Történetek

- Azt hitted, nem tudom ki vagy? Nagyon is jól ismerlek - habár te nem ismersz engem. A nevem Heathcliff, és értek egy keveset én is varázsláshoz, mint kedves barátnőnk.Habár nekem egy kicsit több mint barát… - de Johannah egy szúrós pillantással elhallgattatta. Gwynn torka összeszorult, de nem értette, miért...

– Milyen volt az ön kapcsolata Clarkékkal? - tette fel az ilyenkor elmaradhatatlan rutinkérdést. Szerintem legbelül minden rendőr azt a választ várja erre, hogy \"ó, gyűlöltem őket tiszta szívemből, és meg akartam ölni őket az első adandó alkalommal\".
De bármennyire is szerette volna, nem ezt a választ adtam...

Átkarollak, karjaimat a derekadra fonom, arcomat a félig kigombolt farmerhoz nyomom, érzem, milyen merev vagy. Hozzád dörgölőzök, aprót morogsz. Tenyerem a hátsódra siklik, megmarkolom, majd vissza a nadrág derekához, és kínzóan lassan lejjebb húzom. Nyelvem a fekete selyem alsónadrágon keresztül végigfut keménységeden...

Egy kavarás balra, egy jobbra, megforgatom, megdöntöm, a közepéből a széle felé húzom a fakanalat, étvágygerjesztő szagok szállnak felém. A paradicsom édeskés illata keveredik a hagyma kellemes aromájával, a paprika pedig megadja azt a pluszt, ami ide kell. Jöhet a kolbász...

- A Lagerfeltes mestereknek vannak kötelezettségei, különleges képességei, és hagyományai. Olyanok vagyunk, mint egy nép. Védelmezők, és egyben felfedezők is. A mesterek adják a biztonságot. Ez minden mesterbe beleivódott, amióta csak kinevezték. Érthető tehát, hogy nem fogadják örömmel, ha aggódnak értük...

Mögöttem a zenegépnél egy részeg nő és egy még részegebb férfi groteszk táncot jár valami korcs, digitális burleszkre. Akár a hattyú tava is lehetne, ha leírt köreik nem a végtelen nyolcasát formálnák, ha nem láthatatlan korlátok, meredélyek szélén egyensúlyoznának. Egy asszony mindent megbocsát. Tekintetük poros és éhes, de nem kászálódnak ki a bedobált érmék csatornafolyamából. A férfi kopott lábbelije halk koppanásokkal szökell a sáros csempén, a nő két fonatba font szeghaja ide-oda...

A sarokban különféle kések, tőrök, varázspálcák és pisztolyok hevertek. Felettük egy kékgyík őrködött.
- Hogy fogunk kijutni? – kérdezte Zsigmond.
Gyula Diára nézett.
- Ha jól látom, mindnyájunk élete Dia kezében van.
- Hogy? – kapta oda a fejét a lány. – Hogy az enyémben?!
- Igen. Neked van medálod meg különleges képességed!
- Azt akarjátok...
- Igen, azt akarjuk – bólintott Gyula...

Keresnie kell valakit. Nézelődik, de senki arcát nem látja, szem alapján dönt. Már kiválasztotta. A lány vörös hajú, zöld szemű gyönyörűnek találta ezt a kombinációt. Odalépett. Beszélgettek, a lány kedves volt. Elindultak a park felé, hogy ott leüljenek, és beszélgetésüket tovább folytassák, legalább is a lány ezt gondolta. A park közepén egy hangterem állt, félkör alakú az ülések egymás alatt lejtőszerűen helyezkedtek el. Oda vezette a szabadtéri "terem" közepébe...

A hadisten megfordult, és meglátta Vidar arcát, aki azonban ököllel az arcába vágott. Tyr a földre zuhant, majd orrához kapott, s mikor ránézett a kézfejére az véres volt. Antonia is bele akarta vetni magát a harcba, ám Magni és Vé a torkának szegezte a kardját, s így megakadályozták ebben a cselekedetében...

A kékgyíkok megragadták Zsigmondot, és magukkal vonszolták a föld alá.
- Zsigmond! – kiáltott fel Dia rémülten.
Hirtelen egy hatalmas test emelkedett föléjük.
- Jaj ne! – nézett fel Gyula. Kezével épp a vért törölgette az orráról. – Felébresztettük...!
- Kit? – kérdezte Dia. Mielőtt Gyula válaszolhatott volna, már megkapta a választ. Egy, a többinél jóval nagyobb kékgyík állt előttük – magasabb volt a fáknál is, több tonnás súlya alatt további repedések keletkeztek...