Nagytakarítás

Az őrmester rám nézett érdeklődő, kék szemeivel, és nem restellte megint megkérdezni:
– Tehát uram, lenne szíves még egyszer elmondani, hogy mikor látta utoljára Mr. és Mrs. Clarkot?
Megpróbáltam olyan fájdalmas arcot vágni, mint egy nagyon elfoglalt ember, akinek épp feleslegesen rabolják az idejét, de nem sikerült. Legalábbis nem hiszem, hogy észrevette, ezért hátradőltem a karosszékben, és úgy csináltam, mintha erősen gondolkodnék. Azon tűnődtem, hogy miért kell nekem vasárnap kora délelőtt egy féleszű rendőrrel beszélgetnem, mikor annyi más dolgom lenne. Speciel épp egy sem jutott eszembe, de ha vettem volna a fáradtságot, biztos fel tudtam volna néhányat sorolni.
- Természetesen. Tehát, mint már kétszer - vagy talán háromszor? - elmondtam, a szomszédjaimat tegnap délután láttam utoljára, amikor meglátogattam őket - próbáltam lassan, tagoltan beszélni, hátha.
- A látogatása célja? - kérdezte szenvtelenül. Valószínűleg ebben a pillanatban ugyanilyen hangon tették fel ugyanezt a kérdést a világ több repterén harmadik világból jött, jobb sorsra érdemes turistáknak.
- Tegnap volt John Clark születésnapja. Szeptember huszonharmadika. Átugrottam hozzájuk délután öt körül, hogy koccintsak vele. Az egészségére - tettem még hozzá, talán kissé szükségtelenül.

– Értem...és ez hány órakor volt? – kérdezett gépiesen vissza az őrmester, miközben bőszen jegyzetelt a noteszébe. Vagy szóról szóra leírta, amit mondtam, vagy verset írt épp, mert szinte füstölgött a toll a kezében.
- Ja, igen, ezt elfelejtettem mondani. Vagy említettem volna? Nem is tudom már - töprengtem hangosan. - Délután ötkor történt.
– Szóval ötkor... Köszönöm – mondta az őrmester felpillantva jegyzetei közül. – Tudja, lehet, hogy úgy tűnik, túl sokat kérdezek, de egy gyilkossági ügy nem tréfadolog.
– Önnek tökéletesen igaza van - bólogattam buzgón. - És ezt így is kell. Én magam például nem is aggódom, amíg látom, hogy az igazságszolgáltatás ilyen lelkiismeretes kezekben van - próbáltam neki hízelegni, és közben azon tűnődtem, vajon ki tudnám-e lopni a tollat a kezéből úgy, hogy ne vegye észre.

Szemem sarkából láttam, hogy a rendőr ismét rámnéz, és gyanakodva méreget, de én kitartóan tovább bámultam a tollát. Olcsó Parker-utánzat volt, a festék már több helyen lepattogzott róla. Úgy döntöttem, mégsem lopom el.
– Nos, azt mondta, átment hozzájuk koccintani – folytatta az őrmester rövid szünet után. – Aztán mi történt?
- Koccintottunk.
- Ezt lehetne kicsit bővebben?
- Persze, időnk, mint a tenger - bólogattam. - Lássuk csak, hogy is történt pontosan....Nos, igen, fogtam egy üveg pezsgőt, átsétáltam hozzájuk, becsöngettem, és ők beengedtek. Ezután kitöltöttük az italt, és rituálisan összeütöttük a poharunkat, ami csilingelő hangot adott. Mindezen előkészületek után pedig megittuk. Remélem, semmit nem hagytam ki.
- Mennyit ittak? - tette fel a következő kérdését, körülbelül két percnyi szorgalmas körmölés után. Ekkor már biztos voltam benne, hogy szó szerint rögzíti a vallomásomat. Elhatároztam, hogy kiderítem a nevét, és karácsonyra küldök neki egy diktafont.
- Én egy fél pohárral, gondolom, a többit ők ketten itták meg.
– John Clark rész...ittas állapotban volt?
– Józannak semmiképpen nem nevezném - feleltem diplomatikusan.
– Délután már részeg volt... - dörmögte rosszallóan. - Veszekedett a feleségével?
Úgy csináltam, mintha erősen próbálnék visszaemlékezni. Aztán rájöttem, hogy ez senkinek nem jó, és inkább válaszoltam:
- Nem emlékszem veszekedésre. Bár most, hogy mondja, kissé talán feszült volt náluk a hangulat.

– Értem...A felesége is ittas volt?
– Nos, gondolom, ő is ivott pár pohárkával aznap – válaszoltam, és elgondolkodtam, a törvény éber őrei vajon megtalálták-e az említett pezsgősüveget Clarkék házában. A tippem az lett volna, hogy nem, mivel az említett tárgy jelen pillanatban a konyhaszekrényemben volt.
Szerencsére az őrmester ilyen feleslegesnek tűnő részletkérdésekkel nem foglalkozott, mert már elő is vette a következő darabot keresztkérdései kifogyhatatlan tarsolyából.
– Miről beszélgettek Clarkékkal?
– Nagyon nem beszélgettem velük, mert csak egy percre ugrottam be. Elmondtam a szokásos köszöntő szöveget, és már jöttem is vissza.
– A nap hátralevő részében már nem is beszélt Clarkékkal?
– Nem.
- Nem is látta őket?
- Nem.
– Ez érdekes...ugyanis több tanú is állítja, hogy Clarkék a kertben iszogattak egész késő estig. Önnek látnia kellett őket, hiszen az alacsony kerítés fölött be lehet látni hozzájuk - jelentette ki a rendőr, és az arcán olyan diadalmas kifejezés jelent meg, mintha egész életében erre a nagy formátumú leleplezésre készült volna.
– Ön remek megfigyelő, őrmester – mondtam ámulva, mert le voltam nyűgözve, tényleg. Kicsit sajnáltam is, hogy el kell rontanom az örömét. – Azonban én egész délután benn voltam a házban. A nappaliban dolgoztam, és onnan nem lehet látni a kertjüket. Ugyanis két napja nagytakarítok, és már nagyon szeretnék a végére jutni – tettem hozzá magyarázatképpen. A nagytakarítás még igaz is volt, de hogy mondanivalómat alátámasszam, látványosan a karórámra pillantottam.
Bizonyos emberek egyszerűen nem értik meg a finom célzásokat. Ilyennek bizonyult vendégem is, aki fáradhatatlanul tovább ostromolt kérdéseivel. Pedig már szinte alig volt üres lap a noteszében.

– Milyen volt az ön kapcsolata Clarkékkal? - tette fel az ilyenkor elmaradhatatlan rutinkérdést. Szerintem legbelül minden rendőr azt a választ várja erre, hogy \"ó, gyűlöltem őket tiszta szívemből, és meg akartam ölni őket az első adandó alkalommal\".
De bármennyire is szerette volna, nem ezt a választ adtam.
– Nem is tudom, mit mondjak. Tudja, ők igazán remek szomszédok voltak...– tűnődtem. – Feltéve, hogy egy személyiségzavarral küszködő szociopata alkoholista pár annak számít – tettem hozzá gondolatban.

A kertes kis házat öt éve vásároltam meg, egyrészt, hogy megünnepeljem sikeres válásomat, másrészt, hogy az ugyanezen okból kifolyólag hétvégenként támadt szabadidőmet agyonüssem. (Ha már az exnejemmel ugyanezt nem tehettem meg.) Sajnos ez a ház nem volt a tökéletes választás, mégpedig épp Clarkék miatt, akik átlagosan napi 14-16 órát töltöttek részegen üvöltözve, sokszor az alhoholmérgezés határait feszegetve. Ezzel bekerülhettek volna a Guinness-rekordok könyvébe, ha lett volna ilyen irányú ambíciójuk, de nem volt. Meg semmilyen más sem, amennyire én tudtam.

Amikor éppen józanok voltak, könnyű volt kijönni velük, mert aludtak. Aztán mikor kipihenték a részegséget, újra inni kezdtek, és újra üvöltöztek. Velem is meg az egész világgal is. Eleinte még visszaüvöltöztem, már csak a sport kedvéért is, de aztán meguntam. Részeg emberekkel soha nem szabad versenyt üvöltözni, mert ezek órákig bírják. A legjobb az volt, amikor egymással kezdtek ordibálni. Olyankor garantált volt a szórakozás az utca lakói számára egész délután.

Sajnos a tegnapi házastársi \"dialógus\" egy kicsit elfajulhatott, mert Mrs. Clarkot átvágott torokkal találták ma reggel a kertjükben, miközben hites férje pár méterrel arrébb, az akácfák alatt, mit sem sejtve alkoholmámorban elkövetett tettéről, az igazak álmát aludta. Egyedül az őt őrizetbe vevő rendőrök taszigálására tért úgy-ahogy magához, ám azt tagadta, hogy ő követte volna el a brutális gyilkosságot. Amit nem tudom, hogy jelenthetett ki, mivel az elmúlt huszonnégy óra eseményeiből semmire sem emlékezett.
Ennek köszönhettem, hogy a kora délelőttöt egy viszonylag korlátozott értelmi képességekkel megáldott rendőr mérsékelt élvezetet nyújtó társaságában tölthettem.

– Szóval, ők igazán remek szomszédok voltak – folytattam könnyedén –, bár nem mondhatnám, hogy barátok voltunk.
– De ön mégis átment, hogy megünnepelje John Clark születésnapját?
– Hogy is mondjam csak...ez amolyan szomszédok közti szokás errefelé. Tudja, mint amikor elfogy a cukor, akkor is a szomszédhoz megyünk kölcsönkérni - mondtam, bár biztos voltam benne, hogy ha ilyenre került volna sor, előbb tettem volna a kávémba mosogatószert, minthogy tőlük kérjek bármit.
– Volt köztük – mármint Mr. és Mrs. Clark közt – valaha is nézeteltérés? – váltott témát az őrmester.
- Clarkék nem voltak szentek. Ittak - tettem hozzá őszintén. - Sokat ittak - tettem hozzá még őszintébben. - Gyakran veszekedtek ilyenkor egymással. Ezt mindenki tudta róluk.
– Igen – bólintott a rendőr –, ezt a túlodali szomszédaik is elmondták. Sőt, azt is mondták, hogy eleinte nagyon feszült volt a viszony maguk között.
- Feszült? - csodálkoztam őszintén. A \"ki nem állhattuk egymást\" sokkal helytállóbb megállapítás lett volna. - Nem éreztem feszültnek. Talán beletelt egy kis időbe, amire összecsiszolódtunk, ez minden. De ha engem kérdez – váltottam hirtelen témát –, a jó öreg John soha nem tudta volna megölni a feleségét. Ez egyszerűen képtelenség.
– Hát, ebben az esetben sajnos ki kell ábrándítanom, uram – a rendőr arcán a jól informált emberek fölényes mosolya jelent meg. – Ugyanis Clarkék túloldali szomszédai látták John Clarkot este tíz óra körül, amint a kertben elásott valamit. Akkor nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, ám ma reggel, mikor őrizetbe vettük, a gödörből egy véres konyhakés került elő. Alighanem ugyanaz, amellyel Mrs. Clark torkát elvágták.
Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy John...Nem lehet, hogy a szomszédok nem őt látták? A sötétben akárkivel összekeverhették.
– Ki van zárva, uram. Tegnap éjjel ugyanis telihold volt, és ők felismerték John Clarkot jellegzetes szakálláról.
Ez meggyőző érv volt. Nem volt ugyanis még egy olyan bolond a földön, akinek ilyen nagy ősz szőrzet borítaná az arcát. Ha őt látták, hát őt látták, nincs ezzel mit tenni.
– Ráadásul – folytatta az őrmester – John Clark ruháján vérfoltok voltak, amelyek valószínűleg a feleségétől származnak. Természetesen ezt még meg kell vizsgálni, mint ahogy a késen levő ujjlenyomatokat is, de aztán le is zárhatjuk az ügyet. Biztos vagyok benne, hogy minden John Clark bűnösségét fogja bizonyítani. Ez egy igen szimpla eset.
- És most...mi lesz Johnnal? - kérdeztem, mert ez őszintén érdekelt. Ha valakit megölnek a közelben, nem mindegy, hogy a gyilkos börtönbe vonul, vagy továbbra is a szomszédban fog lakni.

– Nos, beismerő vallomást, azt hiszem, nem fog tenni, hiszen semmire nem emlékszik. El sem tudom képzelni, hogy ihat valaki annyit, hogy ilyen szörnyűséget tegyen... Ettől függetlenül súlyos börtönbüntetés vár rá, hiszen a gyilkosság az gyilkosság. De én nem is tartom fel tovább, úgy tűnik, hogy az esetet lezártnak tekinthetjük, az ön vallomása mindössze kötelező formaság volt.
– Mindenesetre sajnálom, hogy semmi konkrétat nem tudtam mondani - mondtam, értelmesebb válasz híján.
– Ugyan, ön így is sokat segített. Hát, akkor viszlát, és jó munkát! Mármint a nagytakarításhoz – tette hozzá az őrmester, mert alighanem kicsit értetlenül bámultam vissza rá.
- Ó, köszönöm, nagyon kedves - mosolyogtam rá előzékenyen, miközben kikísértem a házból. Mikor becsuktam mögötte az ajtót, visszasétáltam a dolgozószobába, és a karosszékben hátradőlve kényelmesen rágyújtottam egy cigarettára. Ebből a szobából kitűnően lehetett látni Clarkék kertjét. Úgy látszik, a rendőrök tényleg lezártnak tekintették az ügyet, mert lassan kezdték elhagyni a helyszínt, ahol most egy-két véres fűcsomón kivül semmi nem emlékeztetett arra a borzalmas tragédiára, ami néhány órája történt.

Pár perc múlva összegyűjtöttem minden erőmet, és elkezdtem a dolgozószobában is összepakolni. Mivel viszonylag ritkán ölik meg az ember szomszédait, a könyvek rendezgetése során folyton azon kaptam magam, hogy Clarkék házát bámulom, és a történeken gondolkodom. Kicsit bosszantott a dolog, mert így nem voltam túl hatékony, de aztán pár óra múlva elégedetten pillantottam végig a szobán.

Ekkor átballagtam a nappaliba, és begyújtottam a kandallót. Óriási, díszes darab volt, fűtésre gyakorlatilag alkalmatlan, de minden vendégem megcsodálta eddig, aki a házban járt. Amíg a fa hangos ropogással meggyulladt, kimentem a konyhába, és a szekrényből a félig üres pezsgősüveget vettem ki. (Fáradt voltam már a takarítástól, különben alighanem félig telinek láttam volna.) Az üveg furcsa, barnás színű tartalmát a mosogatóba öntöttem, majd alaposan kiöblítettem a palackot, és a kamrába vittem, a többi üveg közé. Két éve itt gyűjtöttem minden palackot, noha biztos voltam benne, hogy soha nem fogom visszaváltani őket. Mint amikor a fogyókúrázó nő nem dobja ki a középiskolai farmerét, hátha egyszer rámegy még.
Visszasétáltam a nappaliba, ahol már hevesen égett a tűz a kandallóban. A ruhásszekrényhez léptem, és egy hatalmas nejlonzsákot vettem ki belőle. Csupa olyan holmi volt benne, amire már nem volt szükségem, így a kandalló elé cipeltem, és a tartalmát egyenként elkezdtem a tűzbe dobálni.

Először egy vérfoltoktól mocskos köpeny vált a tűz martalékává (ki venne fel ilyen undorító holmit?), majd követte egy pár szintén véres kesztyű. A sort egy valószerűtlenül nagy, fehér műszakáll zárta. Néma áhítattal néztem, ahogy a lángnyelvek lassan kóstolgatták a halálraítélt darabokat, miközben sűrű, fehér füst terjengett a kandalló belsejében.
Megvártam, míg csak hamu és némi parázs maradt a kandallórácson, majd, mint mindig, amikor kész voltam valami fontos feladattal, töltöttem magamnak egy pohár bort, leültem a fotelbe, és elégedetten a távirányítóért nyúltam.