Mesteri hatalom 7.

Dia soha nem érezte még ennyire kimerültnek magát. Félni kezdett, de maga sem tudta, mitől, és a rémálmai igencsak megijesztették. Kicsit hálás is volt Zsigmondnak, amiért kétségbesett kiáltásával fölébresztette őt.
- Dia! Gyula, Lénárd! Segítsetek! Niki nem tér magához!
Mind egyből nekiindultak fölmászni, de Dia hirtelen megtorpant. Valamiért többé nem ismerte fel a barátait. Ismét árnyakat látott, aztán leszédült az ágról.
- Dia! – kiáltott fel Gyula. Lénárd addigra már odaért Nikihez.
- Mi történt? – fordult meg.
Gyula leugrott arra az ágra, ahová Dia lezuhant. Meghökkenve látta, hogy Dia összeszorított szemmel vonaglik, és elhalóan nyöszörög, s mikor a fiú odaért hozzá, egyik kezével pofoncsapta.
- Dia! – kiáltott fel Lénárd elképedve.
- Rohama van – szólalt meg ekkor Zsigmond, és már mászott is lefelé. - Vigyázz onnét! – szólt rá Gyulára, aki félrehúzódott.
- Te tudod ilyenkor mit kell csinálni? – kérdezte.

Zsigmond nem felelt. Villámgyors mozdulattal lefogta Dia egyik kezét, és átkutatta a lány zsebeit. Meg is találta a gyógyszereket. Az egyik kis doboz nyugtatókat tartalmazott, hát azt rögtön beletömte Dia szájába.
- Nincs víz; nyeld le! – reccsent rá Diára, aki felordított.
- Fááj! Hagyjál!!!
Gyula meghökkent. Lénárd közben Nikit pofozgatta.
- Nyeld le! – ismételte Zsigmond. Dia félrenyelt; ettől kicsit magához tért, de utána ismét nyögni kezdett.
- Meg akarnak ölni... meg akarnak ölni... hagyjatok!!

Gyula idegesen nézett körbe.
- Niki haldoklik, Dia rohamot kapott. Hát ez mondhatom csodás! Egy haldokló, egy elmebeteg, és egy félkarú. Meg vagyok veletek áldva!
Lénárd figyelmeztető pillantást vetett rá. Zsigmond a szabad kezével kétségbesetten próbálta megakadályozni az őrjöngő Diát abban, hogy ne ugorjon le a fáról. Vadul dobálta magát, aztán kiszabadult, felordított, és fejjel egyenest nekiment a fának. Zsigmond felszisszent, mikor a sérült karjára esett.
- Hagyjál! – ordította Dia, térdre rogyott, a fejét fogta. – Hallgass eel!!
Gyula észrevette, hogy kifordultak a szemei. Azonnal félrelökte Zsigmondot, odaugrott, átkarolta a lány mellkasát, és nyugtatóan megszólalt:
- Dia, nyugi! Senki nem...
- Hallgass! – zokogott fel a lány. Gyula nem tudhatta, hogy a hangokról beszél, Zsigmond azonban igen.
- Nem neked mondja – magyarázta. – Hangokat hall.
- Hangokat? – Gyula minden erejére szükség volt, hogy féken tudja tartani a lányt. – Marha jó, mondhatom! Minek jött el velünk, ha hangokat hall?!

Dia egy kis idő után elhallgatott. Mikor Gyuláék óvatosan leültették a fa törzséhez, csak elkínzottan zihált, és üveges szemekkel meredt a semmibe.
Niki még mindig nem tért magához, sőt, az arca leginkább zöldes színben játszott. A fiúk nem tudtak mit csinálni vele. A lány alig kapott levegőt, csaknem megfulladt.
- Elegem van – motyogta Lénárd, és megtörölte a homlokát. – Ez kész diliház.
- Egyvalaki onnan is jött – mutogatott hátra Gyula kelletlenül. – Ha ez így megy tovább, rövidesen kidobom a taccsot.
- Én is! – csatlakozott hozzá Lénárd. Zsigmond a sérült karját szorongatta.
- Bazira fáj – nyögte.
- Meg ne szólalj! – vágta rá Gyula. – Elég nekünk Dia és Niki is...
Szerencsére Niki estére jobban lett, Dia viszont szótlan maradt. Úgy tűnt, nem is tudja, mi történik körülötte.

Gyula és Lénárd bár kínálgatták étellel és itallal, és el is fogadta azokat, de soha nem szólt, és bizalmatlanul méregette barátait, sőt, ellenségesen.
- Kérsz szendvicset, Dia? – próbálkozott egyik délután Lénárd. Már három napja „laktak” a fa tetején, és egészen jól érezték magukat. Niki kezdett felépülni, s ideje nagyrészét azzal töltötte, hogy Zsigmonddal beszélgetett a világ ügyes-bajos dolgairól. Gyula törökülésben ült az egyik ágon, és a fegyvereket ellenőrizte; például töltényt rakott a pisztolyokba, megélezte a késeket, és gondosan elrendezett mindent.
Dia ránézett a szendvicsre, amit Lénárd nyújtott oda neki, de nem vette el, és folytatta a semmibe meredést.
- Már napok óta mást se csinál, csak ül – panaszkodott Lénárd, miközben felmászott Gyulához. – Még le se mászik, ha pisilnie kell! Ha egyáltalán kell neki – tette hozzá.

Gyula felpillantott a pisztolyáról, amit éppen tisztogatott, és felvonta a szemöldökét, de nem szólt – folytatta a munkát.
Lénárd nekivetette a hátát a fa törzsének, és karba fonta a kezét.
- Mikor indulunk tovább? – kérdezte rosszkedvűen.
- Mihelyst Dia jobban lesz – hangzott a felelet.
- Hát arra várhatsz! Dia őrült, egy őrült pedig nem lesz jobban, csak rosszabbul.
- Legalább már nem ordítozik.
- Sokra megyünk vele!
- Örülj neki, hogy csendben van.
- De ez még rosszabb! Olyan mint egy gép! Vagy... egy lejárt mosógép! Vagy... mit tudom én!
Gyula nevetett, a fejét csóválta.
- Ez van, Lénárd – mondta. – Ugyanaz a bajod, mint Zsigmondnak.
- Nekem nem fáj a karom – ráncolta a homlokát a srác.
- Nem is arról beszélek – nézett rá Gyula. Nikire bökött a fejével, aki három ággal felettük ült, és nevetve hallgatta Zsigmondot, aki szintén vigyorogva beszélt. – Hanem arról.
- He?
- Szerelmes vagy! – hajolt előre Gyula, és jót nevetett Lénárd arcán.
- Hogy mi vagyok?!
- Szerelmes! Beleestél Diába! Ennyi az egész, öregem. – azzal tovább tisztogatott.
Lénárd elképedve bámult rá, aztán nyelt egyet, és lehajtotta a fejét. Gyula rásandított.
- Most eltaláltam, mi? A hülye is észreveszi.

Lénárd felkapta a fejét, hogy visszavágjon, de végül csak mordult egyet.
- Csak hát – folytatta Gyula -, tök reménytelen, hisz épp Dia szerelméért indultunk el. Ha Lawren föltámad, végképp búcsút mondhatsz a Diával való álmaid tervezgetésének.
- Na ide figyelj! – pattant fel Lénárd haragosan, mire Nikiék lenéztek. – Attól még, hogy azok ott ketten fülig belezúgtak egymásba – mutatott Nikiékre -, én nem... én nem vagyok... csak aggódom érte! Tisztában vagyok vele, hogy Dia, bár megőrült, még mindig Lawrent szereti! Én... én ezt... elfogadom!
- Nem, nem fogadod el – rázta a fejét Gyula. Zsigmond fülig vörösödött, és inkább visszatért beszélgetni. Dia hirtelen feléjük nézett.
- De igen! Máskülönben miért jönnék el Lawrenért?!
- Egyrészt azért, hogy Diával lehess, másrészt pedig azért, hogy bebizonyítsd, szeretnéd, hogy Sanyi feltámadjon. Persze igazából nem akarod, de Dia kedvéért mégis megteszed...
- Hagyjál békén! – mordult fel Lénárd, és elfordult.

„Milyen szörnyű” – gondolta Gyula sóhajtva. „Dia szerelmes Sanyiba, Lénárd szerelmes Diába, Zsigmond szerelmes Nikibe, Niki szerelmes Zsigmondba... és hol vagyok én?!”
Lénárd még sokáig neheztelt Gyulára, míg Zsigmond dühös volt mindkettőjükre, így elég feszült volt a hangulat. Ezt a légkört Dia oldotta fel: a negyedik napon végre felismerte barátait, és úgy tűnt, újra a régi.
- Nagyszerű – csapta össze a kezét Gyula elégedetten. – Azt javaslom, induljunk tovább.
- Végre egy értelmes mondat tőled – dörmögte Zsigmond.
Gyula ránézett, de nem szólt.
- Akkor menjünk! – mondta Niki határozottan. Dia odament hozzá.
- Niki...
- Dia, majd ha leértünk a fáról, rendben?
A lány kelletlenül bólintott.
Mikor lemásztak, a fiúk elővették a fegyvereket. Niki odacsapódott Dia mellé.
- Na mi az?
- Miért érzem úgy, hogy mindenki kelletlenül feszeng a közelemben? – kérdezte Dia.
Niki sóhajtott.
- Megint nem emlékszel semmire, mi? Hallottad a hangokat, utána pedig napokig nem szóltál senkihez.

Dia behunyta a szemét.
- Persze belédtömtük a gyógyszereid nagy részét.
- De azért még maradt, igaz?
- Igen, maradt.
Ezután Zsigmond hívta, úgyhogy Niki hamarosan elbúcsúzott Diától, és előrébbszaladt.
Kis idő múlva Gyula hátramaradt, és hirtelen átkarolta Dia vállát.
- Nem akarsz visszamenni? – kérdezte csendesen.
- Már miért akarnék?
- Nem tudom, tudsz-e róla: pár napja rosszullettél. Utána napokig nem szóltál hozzánk.
- Tudom – felelte Dia összeszorított fogakkal.
- Ennek ellenére tovább akarsz jönni velünk? Nem hinném, hogy jó ötlet lenne.
- Nem vagyok elmebeteg! – csattant fel Dia. – Ne kezeljetek úgy, mintha nem lennék normális!
- De beteg vagy! Csak aggódunk érted!

Dia lesöpörte a válláról Gyula kezét, és karbafont kézzel ment tovább.
- Elegem van belőle, hogy senki se ért meg! Attól még, hogy néha hangokat hallok, ugyanolyan vagyok, mint ti! Ne akarjatok már több fájdalmat okozni, mint amennyit az élet okozott!
Hirtelen sírva fakadt; megállt, térdre roskadt. A többiek nem vették észre – túl messze jártak már.
- Nem igaz, hogy senki nem ért meg! - folytatta, kézfejével törölgetve a szemeit. – Örökké csak... csak...
Gyula lehajolt hozzá, talpra állította a karjánál fogva, és átkarolta.
- Tanácstalanok vagyunk – mondta halkan. – Ennyi az egész. Nem bántani akarunk.
- Akkor miért kínoztok... állandóan?!

Közben elindultak újra. Niki hátrapillantott.
- Dia sír – suttogta. – Mi baja lehet?
Zsigmond is hátranézett, aztán megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs.
- Nem akarjuk, hogy súlyosbodjon az állapotod – folytatta Gyula.
Dia ettől még dühösebb lett, már a sírásával se törődött.
- Nem érted?! Nem érted, hogy nem hagynak békén?! Örökké csak ordítoznak, majd meg süketülök tőlük, és ti meg...
Gyula összevonta a szemöldökét.
- És fáj! – jajdult fel Dia.
Niki, Zsigmond és Lénárd megfordultak.
- Dia! Mi fáj? – sietett oda Lénárd, de Dia ellökte a kezét, a földre vetette magát, és összegömbölyödött. Fejét karjai közé dugta, és onnét beszélt tovább:
- Fáj! Hagyjatok!
Lénárd és Gyula egymásra néztek.
- Dia – hajolt le hozzá Zsigmond. – Gyere, menjünk to...

- Hagyjatok!
- ... vább – fejezte be a fiú. – Figyelj, most mi bajod van?
Dia ordítani kezdett, felpattant, és rátámadt Zsigmondra. Letaszította a földre, és fojtogatni kezdte. Mikor Gyula és Lénárd odaugrottak és hátulról lefogták, ismét sírva fakadt.
- Ők csak jönnek, és nem adnak egy gyufaszálat sem! Mi értelme van így a világnak? Ölni, ölni, ölni és ölni akarni!
Zsigmond zihálva feltápászkodott.
- Huh... alig kaptam levegőt – zihálta, és odabiccentett társainak: - Kösz a megmentésért.
Lénárd rémülten figyelte a kapálózó Diát, aki már össze-vissza beszélt, csakúgy mint Lagerfeltben, a nyála az állára folyt, a szemei ide-oda forogtak. Érthetetlen monológját csak a heves sírógörcs miatt nem tudta folytatni.
- Adj egy nyugtatót – szólt oda Gyula Nikinek. – Szedd ki a zsebéből. Majd én belétömöm.

Így is tettek, s rövidesen a zokogó lány elaludt. Lénárd nem vállalkozott rá, hogy viszi, így Gyula vette karjaiba, és így mentek tovább. Hallgattak, de tudták, hogy egyazon dologra gondolnak.
- Nem szabadott volna idejönnie – szólalt meg végül Lénárd.
- Persze hogy nem szabadott volna, de nem tudjuk visszaküldeni.
- Mit tehetünk akkor?
- Nem tudom – ingatta a fejét Zsigmond. – Reménykedhetünk!
Sokáig némán gyalogoltak a dzsungelben. Ahogy egyre beljabb hatoltak, a dzsungel rémisztő hangjai is felerősödtek. Aztán...
Lénárd megtorpant.
- Ti nem halljátok? – fordult társaihoz.
Nikiék is megálltak, és körülnéztek.
- Mit?
Lénárd a homlokát ráncolta.
- Olyan, mintha valaki suttogott volna – mormogta. Keze megfeszült a revolvere ravaszán. – Azt hiszem, nemsokára támadni fog.
- Támadni? – Gyula a homlokát ráncolta.
- Akárki is legyen, nincs okunk félni – jelentette ki Zsigmond, és hogy nyomatékot adjon szavainak, leadott egy lövést.
Ami ezután történt, egyaránt meglepte a fiúkat és Nikit is. A fák recsegve-ropogva kiszakadtak a helyükről, a föld pedig megnyílt a talpuk alatt, és azokból kígyófejű kékgyíkok másztak ki.

Niki felsikított rémületében. Előkapta a varázspálcáját, meglegyintette, és egy átkot szórt az egyik kígyófejű kékgyíkra. Míg a kékgyík elesett, testén több száz társa iramodott felfelé.
Niki megragadta Lénárd karját. Zsigmond botladozva követte őket, de hamar belátták, hogy a kidőlt fák elállják útjukat, és egyre több kígyófejű veszi üldözőbe őket.
- Most mit tegyünk?! – próbálta túlordítani a zajt Lénárd, miközben kikerült egy fatörzset. Niki átmászott egy másikon. Zsigmond elbotlott és hanyattvágódott a földön, a kígyófejűek pedig azonnal rávetették magukat.. Gyula rögtön lelőtt két kígyófejűt, és Zsigmond segítségére sietett, aki felordított a karjába hasító fájdalomtól. Dia csaknem leesett Gyula karjaiból, mikor két kígyófejű rátámadt a fiúra.

Hosszú, ádáz csata vette kezdetét. A kígyófejűek méltó ellenfeleknek számítottak. A föld hevesen rengett alattuk. Gyula nem engedhette el Diát, így hát barátai javaslatára menekülőre fogta a dolgot. Niki, Zsigmond és Lénárd a gyíkokkal párbajoztak. Nemsokára Lénárd a földre zuhant, az egyik gyík pedig rögtön a mellkasára ugrott, éles fogai pedig a fiú karjába fúródtak. A fák és a gyíkok hörgésétől Nikiék nem vették észre.
Lénárd vakon rúgott ellenfele felé, és sikerült oldalra hemperednie. Sérült karjából folyt a vér.
Zsigmondot eltaszította az egyik kígyófejű, neki az egyik fának. A fejét erősen bevághatta, mert hamarosan haja tövéből csordogált a vér és jókora púp nőtt a tarkóján. Küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét. Lelőtte a gyíkot, de máris új támadta meg. Lelőtte azt is, majd kicsit támolyogva bár, de ellökte magát a fa törzsétől, és felegyenesedett.
Paff!

Ismét a földön találta magát – egy másik kígyófejű farka arcon találta. Nem is vette észre, hogy vérezni kezdett az orra is.
- Túl sokan vannak! – kiáltotta Niki. – Menekülnünk kell!
Ebben a pillanatban óriási robaj hallatszott, és a föld annyira megremegett, hogy mindannyian elestek. Dia felriadt, a döbbent Gyula pedig talpra állította. A kékgyíkok megragadták Zsigmondot, és magukkal vonszolták a föld alá.
- Zsigmond! – kiáltott fel Dia rémülten.
Hirtelen egy hatalmas test emelkedett föléjük.
- Jaj ne! – nézett fel Gyula. Kezével épp a vért törölgette az orráról. – Felébresztettük...!
- Kit? – kérdezte Dia. Mielőtt Gyula válaszolhatott volna, már megkapta a választ. Egy, a többinél jóval nagyobb kékgyík állt előttük – magasabb volt a fáknál is, több tonnás súlya alatt további repedések keletkeztek a talajon.
- Az anyagyík – suttogta Lénárd.

Niki arra nézett, ahol Zsigmond eltűnt.
- Zsigmond után kell mennünk – szólt határozottan. – Akkor talán...
- Nem! – Gyula megragadta Niki karját. – El kell tűnnünk az anyagyík elől, mielőtt halálra tapos. Gyertek!
Azzal rohanni kezdett visszafelé, és belevetette magát a dzsungel mélyébe. Az anyagyík pedig döngő léptekkel követte őket – lángot szórt a kidőlt fákra, mire azok meggyulladtak.
- Fel fogja égetni a dzsungelt – nyöszörögte Niki. – És Zsigmondot is elvitték...
- Tud vigyázni magára – vágott a szavába Lénárd.
- Lehet, hogy nem – mormogta Gyula, az egyik bozót mögött térdelve, ahonnét az anyagyíkot figyelte. – Amilyen balfácán... vigyázzatok!
Az anyagyík nekilátott felégetni mindent maga körül. Lénárdék bozótja is lángra kapott. Gyula a földre vetette magát, és kúszni kezdett a dzsungel mélyébe. Dia és Niki köhögve tántorogtak.
- A földre! Észre fog venni! – kiáltotta Gyula, és lerántotta Nikit maga mellé. – Meg vagytok őrülve?! – sziszegte villogó szemekkel.
Dia azonban felállt, és sápadtan nézett egy pontra.
- Dia! Feküdj! – szólt rá Gyula. Dia azonban nem mozdult.
- Yubal... – suttogta.
- Yubal? – Gyula négykézlábra helyezkedett, a homlokát ráncolta. – Mi az a Yubal?
- Nem mi, hanem ki – pontosított Niki. – Ő Dia orvosa.
Gyula aggódva figyelte Diát.
- Itt van Yubal. De szalmakalap van rajta – jegyezte meg Dia tünődve. – Most meg a szemébe húzza...

Töprengésének egy erőteljes farokcsapás vetett véget. Az anyagyíknak sikerült fejbetalálnia Diát, aki szó nélkül elvágódott a földön.
- Jaj ne! – nyögte Niki. – Dia!
- Maradj itt! – szólt rá Gyula élesen, és mászni kezdett az anyagyík felé.
- Mit művelsz?! – mordult fel Lénárd.
Gyula hátrafordult.
- Megmentem – felelte ingerülten. – Mi mást tennék?!
- Várj, én is... – kezdte Lénárd, de Niki megrázta a fejét.
- Elég, ha ő megy. Mi menjünk beljebb.
Lénárd habozott. Fel akart állni, de Niki visszarángatta.
- Bízd Gyulára!
- Nem bízom meg benne! – jelentette ki Lénárd dühösen. – Nála Dia nincs biztonságban...
- Jaj, ne hülyéskedj már! – csattant fel Niki haragosan. – Ugyanazt teszi majd, amit te is tennél. Na gyere!

Lénárd, vonakodva bár, de elindult Niki után. Gyula átkot szórt az anyagyíkra, akinek testéről azonban visszapattant az átok, s ártalmatlanul egy fába ütközött.
Gyula védőpajzsot vont kettőjük köré, és láthatatlanná varázsolta magukat. Niki megértette a célzást.
- El kell terelnünk a szörny figyelmét – mondta Lénárdnak.
- Na nee!
- Meg akarod menteni Diát vagy sem?
- Gyula majd megteszi, nem? – gúnyolódott Lénárd.
- Ajaj – nézett fel Niki. – Azt hiszem, nem kell nagyon megerőltetnünk magunkat. Erre jön. Futás!
- M-mi?! – kapkodta a fejét a fiú. Aztán fejvesztve menekülni kezdett a dzsungelben, Nikivel együtt.

Zsigmond a karjába hasító fájdalomra eszmélt fel. Mikor kinyitotta a szemét, döbbenten látta, hogy függőlegesen fellógatták egy plafonszerűségre, kezeit is megbilincselték. Ott lógott, tehetetlenül, felkötött kezekkel.
Összeszorította a fogát, hogy fel ne ordítson. Körülnézett. Minden bizonnyal még mindig a föld alatt volt – a falak is földből voltak, de szinte olyan gondos kezek vájták ki az üreget, mintha ember csinálta volna.
Az ajtónak használt lyuknál egy kékgyík őrködött. Bizonyára észrevette, hogy Zsigmond felébredt, mert mordult egyet.
Zsigmond lenézett a lábára. Még volt egy kés a csizmájába tűzve, gondosan elrejtette még mielőtt a kékgyíkok rájuktámadtak. Ha ki tudná onnan szedni...
- Éhes vagyok – mondta hangosan.
A kékgyík nem reagált.
- Van itt valami ennivaló?
Semmi.
Fáradtan sóhajtott. Hiába: meg kell várnia, amíg érte jönnek.

Sikoly. Fehér terek. Most egy zúgó folyó. Nem hall semmit... a hang sem hallgat el... a sikoly tizedszerre is hallatszik.... befogja a fülét, hogy ne hallja, de a hangok felerősödnek... Sanyi a földön hever... zokogás... feketeség... újra ordít valaki... nem hallgat el... vadul forgó, véreres szemek...
Dia velőtrázóan sikított fel. Gyula összerándult, amikor a lány megragadta a kezét, és megszorította.
- Dia – zihálta a férfi. – Mi...
Dia összeszorította a szemét.
- Nem... nem... nem...
- Dia? – hajolt fölé Gyula aggódva. – Jól vagy?
Csak nyöszörgés. Dia elengedte Gyula kezét, helyette a saját torkát ragadta meg, és magát kezdte fojtogatni. Közben hevesen rángatózott.
- Dia! – kiáltott fel Gyula rémülten, és megpróbálta lefogni. – Dia, hagyd abba!
A lány meg sem hallotta.
- Nem... nem... áááh...
Egyre szorosabban markolta a nyakát. Hevesen zihált.
- Nem... nincs... levegő... meg... megfulladok... jajj... neee...

Elakadt a hangja. Gyula egy szörnyű pillanatig azt hitte, megfojtotta magát, de mikor lefogta Diát, rájött, hogy a lány csupán zokog.
- Dia – suttogta a férfi rekedten. – Dia...
Dia behunyt szemmel feküdt a hátán, nehezen vette a levegőt. Néha össze-összerándult.
- Dia – nyögte Gyula. Alig bírta túltenni magát az iménti riadtságon. Kisimította Dia homlokából a haját.
- Dia, miért csináltad ezt?
Nem érkezett válasz.
- Dia – szólalt meg Gyula újra. – Miért akartad...
Elhallgatott. Dia csuklott egyet, aztán a fülére tapasztotta a kezét.
Gyula borzadva nézte.
- Dia. Hallasz engem? – kérdezte óvatosan. Közben idegesen a kékesen vibráló pajzsra pillantott. Talán még kitart valameddig...
Dia most sem válaszolt. Ismét felordított, és a nyakához kapott. Gyula gyorsan lefogta. Dia őrjöngve próbálta kiszabadítani a kezét.
- Megfulladok! – kiáltotta. – Meghalok!
- Nem, Dia – mondta a férfi. – Nincsen semmi baj. Nem halsz meg. Várj... – a zsebében kotorászott egyik kezével. Másikkal még mindig lefogta a lányt. – Itt van gyógyszer... nyeld le...
- NEM!
Dia kiszabadította magát, imbolyogva felállt, de nekiütközött a pajzs falának. Abba kezdte verni a fejét.
- Dia, ne...!

A pajzs a folyamatos ütlegeléstől szertefoszlott. Dia hihetetlen sebességgel megindult, de hol jobbra, hol balra tántorodott. Égett minden porcikája, lángok nyaldosták. A Halál pedig ott állt előtte, és suttogott...
Hasraesett. A szája felrepedt. Remegő kezét kinyújtotta az alak felé, de megint Yubalt látta... nem... ez nem is ő... ez... ez Sanyi...
- Nem... – nyögte. – Ő nem... ő nem lehet...
Vadul rázta a fejét. Gyula új pajzsot varázsolt, és odarohant hozzá.
- Dia...
Dia remegve felnézett. Arcán patakzottak a könnyek.
- Dia! – Gyula leguggolt mellé. – Ne fuss el. Hadd segítsek. Gyere, állj fel, és...
Dia nem válaszolt. Arcát a földbe fúrta.
- Dia – próbálkozott újra Gyula.
Pár pillanatig még csend volt. Aztán...
- Lángolok! – sikított fel a lány. – Meg fogok égni... meg fogok égni... – elcsuklott a hangja. Olyan hevesen zokogott, hogy már beszélni sem bírt. Gyula letérdelt hozzá, és magához szorította.
- Semmi baj – mormogta. – Nem lángolsz!

Dia tovább jajgatott. Gyula a szájára tapasztotta a kezét, és csitító szavakat suttogott a fülébe.
- Nyugodj meg, kérlek! Nem lenne jó, ha magunkra vonnánk az anyagyík figyelmét!
Közben aggódva nézett a pajzsra. Vajon Nikiék meddig tudják az anyát feltartóztatni?
Ebben a pillanatban Niki és Lénárd bukkant fel.
- Jaj, ne! Már megint rossz irány... – zihálta Niki.
Gyula nagy rémületére a pajzs éppen akkor foszlott szét, amikor az anyagyík megjelent Nikiék háta mögött.
Dia felpattant, és váratlanul Lénárdra vetette magát.
- Dia! – nyögött fel Gyula elképedve.
Dia fojtogatni kezdte a fiút.
- Tee...! Tee...! – vicsorogta.
- Dia, hagyd abba! – kiáltott fel Niki, de nem tudta megállítani barátnőjét, mert az anyagyík dühösen kapkodott feléje.
Lába alatt repedezni kezdett a föld. Lénárd alig kapott levegőt. Kétségbeesetten próbálta eltolni magától a lányt.
- Dia! Hagyd abba! – kiáltott rá Gyula, aztán félreugrott a repedés elől, ami egyenesen Lénárdék felé tartott...

Az anyagyík tűzgolyót lövellt ki feléjük. A tűzgolyó Diáék mellett robbant fel – a lány Lénárddal együtt a levegőbe röpült.
- Ne!
Gyula átszökkent egy kékgyík teteme felett. Niki egy megzavaró varázslatot szórt az anyagyíkra, aki ettől tántorogni kezdett, aztán fejvesztve eldübörgött.
Pár percig csend volt. Niki zihálva leeresztette a pálcáját. Dia nehézkesen bár, de felült. Gyula azonban nem őt nézte.
Lénárd mozdulatlanul feküdt a hátán.
Gyula egy szót sem bírt kinyögni. Zúgó fejjel odavánszorgott Lénárdhoz.
- Lénárd? – szólalt meg Niki, és ő is odalépett. – Úristen...! – nyögött fel.
- L... Lénárd? – szólalt meg Gyula is.
Dia talpra küzdötte magát. Mikor meglátta Lénárdot, elsápadt.
- Lénárd! – kiáltott fel Niki. Gyula térdre rogyott a fiú mellett.
Némán nézte, végül csendesen megszólalt:
- Lénárd halott, Niki.

***

Senki sem tudta, igazság szerint mi okozta Lénárd halálát a becsapódáskor. Dián egy karcolás se látszott, és Lénárd is csak a könyökét horzsolta fel.
- Nem hiszem el. Nem. – Gyula a fejét rázta. Ott térdelt a fiú mellett – már megkísérelte feltámasztani, de nem járt sikerrel. – Ez... lehetetlen.
Niki lehajtott fejjel ült. Dia felhúzott térdekkel nézte őket.
- Most mi lesz? – szólalt meg végül Niki. Szorongva pislogott a nyitott szemű fiú felé.
Senki se válaszolt.
- Temessük el? – kérdezte Niki, sürgetőn. – Vagy... mi lesz?
- Nem temethetjük el – rázta meg a fejét Gyula.
- De hát ezen a bolygón mindenütt...
- ...vannak gyíkok, igen. Vagy itthagyjuk, vagy magunkkal visszük, de úgy gondolom, akármennyire is szeretnénk, csak akadályozna minket. Egyébként is – tette hozzá halkan, hátrapillantva, ahol Dia ült -, Diára is ügyelnünk kell. Az elmebetegség igen különös fajtájában szenved – a földi orvosok nem is ismerik az elmebetegség ezen fajtáját. Biztos bedugnák valami szörnyű helyre, itt meg legalább emberként kezelik. Igaz, nem valami hatásosan...

Niki megrovó pillantást vetett rá, Gyula azonban folytatta.
- Még azt sem tudjuk biztosan, Sanyi visszatérte gyógyító hatással lenne-e rá. Jómagam ugyan nem sokat konyítok a pszichológiához – vagy, mardigói nyelven szólva, A Vorostoket-hez -, de annyi bizonyos, hogy Dia állapota cseppet sem kielégítő.
- Akkor hagyjuk itt Lénárdot?!
Gyula komoran bólintott.
- Jobb, ha inkább elmegyünk innen. Keressük meg Zsigmondot. Ki tudja, vele mi van.
Niki szeme könnybe lábadt. Dia rácsodálkozott a látványra. Még sosem látta sírni őt.

Gyula úgy tűnt, hamar túltette magát azon, hogy Lénárd meghalt. Felállt, és várakozón nézett Nikire, aki viszont a semmibe meredő Lénárdot nézte.
- Hagyjuk itt, hogy... megegyék?! – suttogta. – Nem... ezt nem tehetjük! A csapat tagja volt!
- Figyelj, még ki tudja, mennyi idő, míg eltalálunk az Élet Barlangjához! Nem cipelhetünk heteken keresztül magunkkal egy hullát!
A férfi ridegsége és közömbössége mélységesen felháborította Nikit. Felpattant, és erőteljesen pofon csapta Gyulát.
- Érzéketlen tuskó! – sziszegte. Dia homlokráncolva felpillantott rájuk. – Azt hittem, legalább kicsit is sajnálni fogod! A barátod volt, vagy nem?!
- Nekem senki nem barátom – felelte Gyula csendesen. Sziklaszilárdan állt, meg sem lepődött, hogy Niki pofon csapta. – Jukasi Lénárd pedig főleg nem volt az.
Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket. Niki nem ment utána; lekuporodott Lénárd mozdulatlan teste mellé, és körülnézett, némi ásható terület után kutatva. Dia azonban lassan felállt, és követte Gyulát.

Folyt. köv.