Éjszaka a barák földjén

1
A stilizált fenevad


Madaras. Innen a sáncon, kihaltan merengő utca. Egy vaksi szemekkel pislogó házból vibrato hegedűszó árad. A templom irdatlannak tűnő tornya takarja a takonyszürke égen elrohanó fellegeket. Esőpernye szitál. Bakancsom ocsmányul cuppog a sárban, a méla sötét nevetve támad. A NŐ tétován irányít, tán magam vagyok tétova, de az utca végtelen.
Esemény töri meg semmibetartó csoszogásunkat.

EGY KAPÁLÓGÉP (pótkocsival) FIGYELEM FIGYELEM! MEGÉRKEZETT A FÉLÁRÚ ÚJVIDÉKI RÓZSABURGONYA! KRUMPLIT, HAGYMÁT VEGYENEK!

Robog nyílegyenesen, ahol lovak szarták tele az árkok szélét. Olyan széles a tér! Egy fiúcska fut lélekszakadva végig az utcán, nyomában egy kecske, akit inkább érezni, mintsem látni. Amikor a fiú a helyi ingatlaniroda elé ér, belefut egy asszonyba. Az asszony abroncsszoknyát visel, rejtelmes mosolyt, és felér a felhőkig.

FIÚCSKA (sikoltva) Nyunya! Védj meg a Bogyótól! Kérlek! Kérlek, mondd, hogy menjen el!

A bárány valóban egy agresszív, és szemfüles kecske képében mutatja meg magát. Kígyóháromszög fején egyetlen éles szarv. Tekintete vidáman őrült, tűzvörösbe ájult, elátkozott.
Mormogva veszi célba a fiút. A nő kettejük közé áll, és mosolyog.

FELHŐASSZONY (a fiúnak, Bogyóra kacsintva) Nyugodj meg, fiam. Számold a felhőket. Nézd a víztornyot. Számold a felhőket.

A kapálógép leparkol valamivel odébb. A motor beszünteti a pöfögést. A rajta ülő férfi vicsorogva integet.

A KAPÁLÓGÉPES FASZI Kettő felhő. Három. Öt. Hét. Városi pályázat lesz, azt mondják. Mi a legnagyobb prímszám, nagy lelemény. Aszondják, sok a pénz benne.

BOGYÓ (tagoltan, fejét felvetve. Tekintete dúvad, kegyelmet nem ismerő) VRIÁMMMMMMMMMM

FIÚCSKA (szeme fennakad, üvölt) Baszadék egy kecske ez, Nyunya!

A felhők ágyat vetnek a víztorony felett s immár megszámolhatatlanok. Szerencsétlen kis purdé rohanni kezd az ingatlaniroda felé. Fülében szaporán kikákop. Felhangzik a morgás, de már majdnem ott van. Majdnem. Nem éri el, érzi a gonosz szarvának döfését, de az megakad a szandáljában. Próbálja lerázni magáról az állatot. Kicsi az a szarv, de a vége tű, táncolhat hegyén a menny összes angyala.
Elnézőn közelít az asszonyi tömeg. Jaj neki.

FIÚCSKA ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

FELHŐASSZONY (látja a Szent Várost alászállani az égből) Akkor én a bárányt láttam, akkor én a sárkányt… Mordeháj. Egyetlen nanoszecundum sem elég ítéletedre.

A sikoltozó fiú kiszabadítja a lábát, de megbotlik egy kóbor kutyának odadobott Mars-szeletben és elterül. Bogyó, a rafinált bestia azonnal ráveti magát, és beakasztja szarvát a fiú állkapcsai közé. A hegyes fegyver átszúrja a szájpadlását. Reccsenő hang hallatszik, ahogyan Bogyó feszegetni kezdi a gyönge csontot. A fiú szemei forognak a kíntól, aztán kiszakad az egész szájpadlás. Vér fröcsköli le a felhőasszony sárga szandálját, aki az egész kínos eseménysor alatt tanulmányosan mozgatta a szemgolyóit.

A KAPÁLÓGÉPES FASZI (megrántja a motor zsinórját, beröffen a gép) In sancti monitor. Ködfürt egy régi hajnalon.

Színek fakulnak, ereszekből víz csobog, a felhőasszony felszívódik a tetemmel s mindenekkel együtt. Szinte kitavaszodik egy pillanatra.
Aztán hopp! Már le is sújt a tél és éjszaka. A LÁNY háta meggörnyed, meredten nézem viszonyítási pontként. A NŐ néma. Elhaladnak a házak, el a torony. El a kiégett fényreklám, el újra a templom. Itt lett volna? A park ragyogó mustárzöld tűlevelűi. Mögötte? No lám. A Dodó.

DODÓ, A KOCSMA (viszonylag barátságosan) Burukk. Fáradjatok beljebb.

Váltó nélküli, rozsdás csotrogányok a falnak támasztva. Csikkek szerteszét a földön, mossa őket az égi áldás. Nyirok sóhajt. Oly nagyok a magány ablakai?
Három lépcső vezet fel. Ajtó nyílik. Sör lenge párája, civakodások kanszaga csap ki. Egyszerű, recsegő beszédhangok szabdalta harmóniák zúgolódnak.
Elmosolyodom. Otthon újra.


2
Barlang, gyertyák nélkül


- Tartanak búzasört? – kérdem. Ügyetlenül kihalászok egy cigarettát a belső zsebemből, majdnem elejtem. Kevés már az Ászok. Minőséget, ha kérhetném.
Tekintetem a NŐt kutatja, a bokszok eltakarják. A falak már nem a régiek. Kevés a kék. Kevés a bársony.
A pultoslány mosolya üres, és értetlen.
- Búzasört?
- Igen, azt – felelem. - Edelweiss, citromkarikával, szűrve, a… - Megingok. Nagyon imbolyog itt minden. Eszembe jut, meg kell kérdeznem valakit a víztorony működési elvéről. Molnár úr elmagyarázta egyszer, de ideges voltam a közelgő hittan miatt. Úristen, hogy utáltam gyónni.
- Van Tuborg, Gösser, Heineken, és…
- Ászok – vakkantom. Magasabb lett a pult. Rühellem, hogy a tükör van mögötte. Nem látom magam. Elhomályosulok, mint egy visszatérő rémálom.

ELHOMÁLYOSULT RÉMÁLOM És még valami rostosat.
ÜRES MOSOLY Barackos jó lesz?
UTÁLVA GYÓNÓ Bármit, amit egy lány megiszik. Lányokból lesznek a jövő asszonyai.

Fürge mozdulatok söprik elém az árut, fürge kezek söprik el a pénzt. Elindulok vissza a bokszokhoz. Álmodozó hangulatba kerülök, az utcán énekelni kezd egy Dicsőséges Múlt.

DICSŐSÉGES MÚLT
Valahol nem messze, fél óra járásra
Terül el egy kis tenger, Bácsalmás sóstója
A víze olyan sós, akárcsak a tenger,
Éppen hogy csak háborogni nem mer

Mögöttem a zenegépnél egy részeg nő és egy még részegebb férfi groteszk táncot jár valami korcs, digitális burleszkre. Akár a hattyú tava is lehetne, ha leírt köreik nem a végtelen nyolcasát formálnák, ha nem láthatatlan korlátok, meredélyek szélén egyensúlyoznának. Egy asszony mindent megbocsát. Tekintetük poros és éhes, de nem kászálódnak ki a bedobált érmék csatornafolyamából. A férfi kopott lábbelije halk koppanásokkal szökell a sáros csempén, a nő két fonatba font szeghaja ide-oda lengedez.

MOKASZIN PEMPŐ Hercegnőm! Újabb tánc?
HERCEGNŐ (megbotlik, bizonytalan) Hozzz egy freccset.

Mokaszin Pempő elkacsáz a pult felé, nadrágját feljebb rántva beáll egy idős, fejkendős nénike mellé, aki tisztán nyakalja a vörösbort, és filter nélküli szivarkát szív.

NÉNIKE Emmán! Gyerekek jól vannak-e?
MOKASZIN PEMPŐ Jól, hát az idősebbik Szegedre ment, a másik…

Bugyogás. Röfögve összesúgnak a hátam mögött. A mocskok. Nem baj, nem félek tőletek. Egy foggal kevesebb. Akkor sem félek, látjátok? A hátam sajog, de egyenes. A bátorság kémia. Haladok tovább.

- Kezdem kényelmetlenül érezni magam – vallom be a NŐnek halkan. Kényelmetlenül fészkelődöm a boxban, és cigarettáról cigarettára gyújtok. A söröm már majdnem elfogyott.
- Miért? – kérdezi mosolyogva.
- Néznek. Mindenki engem néz – felelem idegesen.
- Mert nem ismernek – feleli a NŐ, és hátrasimítja a haját. Ő is rágyújt. – Errefelé így megy ez. Talán mindenütt. Idegen vagy.
Tudom, hogy igaza van.
- Idegen…
- Ne csinálj belőle ügyet. Majd megszoknak.
Megszoknak, igen. Talán úgy lesz. De én hogy szokom meg őket? Hogy szokom meg állandóan változó formájukat? Cserélődő maszkjaikat, vádló hallgatásaikat?
Mosoly jön-e, vagy pofon? Részvétszopás a klotyón? Tör a hátamba?
- Bloáá… - tör fel a mélyből, és egy hatalmasat böfögök az asztal mellé. Egyszerre feltolul némi gyermekkor. Utáltam hányni. Az is egyfajta gyónás, nem igaz? Inkább fordítva. A kendővel letakart lámpa. Pisilés a kőfal mellett. Te, ez a templom nem illik a panelek közé. A panel nem illik oda, te barom. Vagy ez később volt? Az előbb is volt templom. Mintha. Magas volt, ötszáz méter. Úristen. Rosszul vagyok.

GYOMOR (gurgulázva, mormolva) Morgok, rángok, nem vigyázok, ide hányok!

- Mi a baj? – kérdezi aggódva a NŐ. A LÁNY is fölém hajol, arca valahogy mohó, s csak azután érdeklődő.
Nem tudok felelni, csupán felemelem a kezem, jelezve, hogy basszák meg. Találják ki, mi a bajom! Ha már egyszer olyan kurva okosok. Nők!
Hallelujah! Fogják az adást. A NŐ megragadja az egyik karom, a LÁNY a másikat. Meleget érzek most. Némi nyugalom, üregébe bújik a pánik.
Itt az idő, hogy varázsolni kezdjek. Igen. Ah!
A kocsmában gajdolása távoli, reszelős muzsika a fejemben. Hangjuk gúnyos és részvéttelen, de keserűen ismerős.

A RÉSZEGEK
Torzfejű kan, csoffadt leány
Jön egy csöves, mindent lehány!

Hagyjátok abba, motyogom magamban. Hagyjátok abba, kérlek…
Felemelem az orrcimpáimat, jobb híján azokat lököm a mennyezet felé, akár egy nyúl. Karjaimat valaki cudarul lefogja. Valakik? Te kérted rá őket. Valóban?

És akkor úgy érzem, engem figyel minden kamera, ha vannak itt kamerák egyáltalán. Aligha. Aranyszínű labdacs pattog a szemhéjaim alatt. A táncparketten a pár abbahagyja a keringőt, és kuncogva összekuporodnak, vagy terpeszbe állnak.

MOKASZÍN PEMPŐ (nevet) Hozzatok neki egy freccset, attól jobban lesz!

A pultnál (nem látom, de tudom) egy középkorú, hájas disznó ül. Józsinak hívják, mint az összes hozzá hasonlót. Szalonnát zabál, hallom a csámcsogását. Gondosan van borotválva, mint a legtöbb alkoholista, akinek utolsó mentsvára ez a teljes önfeladás előtt. Szépen fejlődő púpját elrejtve vartyog, fogai között zsírdarabkákat köpve.

KULINÁRIS JÓZSI Toll kéne füle mögé neki, nem freccs. Ki kőne dobni tán.

ÉN Háhum. Háhum. Háhum.

Belső felvétel: Cigarettalenyomatú asztal fölé görnyedő fiatalember. Hosszú haj, szakáll, kék, vidékieket irritálóan kirívó zakó. Varázsol. Nők gyámolítják. A gyomra perisztaltikus mozgásokat végez. Regresszió, az bármikor beállhat. Visszagyűri. A játék kétesélyes. Hajrá, hajrá! Mi melletted vagyunk.

Egyetlen esély. Gondolj valami szépre. Az segít. Tartsd benn a béledet, koma. Az emelt fő elveszett, mentsd a menthetőt. A zenegép játszani kezd. Az asszonyok megbocsájtanak. Hogy ropják! Vicces ugye? Nem látod, de képzeld csak el. Az aranylabdacs egyre dagad. Upsz! Vesztésre állsz. Mi segíthet még?

ÉN (vagy a gyomrom?) Mrmmm uggguááá

KULINÁRIS JÓZSI (bőszen) Riszteltetni fogom a jó béles nyemingerlő sudrinyúlványát úd hod még belehebereg!

A NŐ és a LÁNY gyengéden simogatják a kezemet, de érzem, hogy tanácstalanok. Hiába. A generatív nyelvészet nem teljesen zsákutca. De muszáj, muszáj megértetnem magamat. Már tolul a nyelőcsőbe.
És végül, a vég torkolatának kapujában, gyengéd hang, végre!

A NŐ Nyisd ki a szemed. Nyisd ki.

Engedelmeskedem. Könnyem csorog, homályos minden, a gyomrom ráng (szolíd böffentés, paraszthajszálnyira a katasztrófától), de kinyitom.

Bejön a kép. Pasztell, retrookker, szépianagyság-áttűnő, homályos és zajszűrésre áhítozó.

A NŐ (lágy hangon) Egy zöldellő völgy. Köröskörül s belül is órjási fák. Sűrű, nedves talaj. Avartakarta és szélvakarta hajlék. Gombák nőnek itt, apróbb és nagyobbak. Szél nem borzolja a füvet, lóg az eső lába. Meggörnyednek az öreg fák. Óvlak téged.
Emlékszel arra a versre, Himavánról?

A LÁNY (ki eddig, egy pasi fenekét méregette, aki beugrott cigarettáért, most énekelni kezd, becsiccsentett hangon)

Ribantoid, Szupraribi,
csókakoktélt vedelő,
csicsás kis csacsi!

HERCEGNŐ (ki eddig, ó ki eddig, félájultan legelt a vécé mellett a padlón, most felkapja a fejét) Hejnye! Eztet ismerem!

Mokaszin Pempő rámosolyog barátnőjére, kivillannak a sárga fogai. Átkarolja Hercegnőt, és keringeni kezdek, az óramutató járásával ellentétes irányban. Közben énekelnek, folytatják a dalt, túlharsogva a zenegépet.

MOKASZIN PEMPŐ ÉS HERCEGNŐ
Ribantoid, Szupraribi,
csókakoktélt vedelő,
csicsás kis csacsi!
Meleg még a vacsi,
túrós csúszda fundamentuma,
sunyt füllel dorombol a
tündiédes homo puma!

Zümzüm. Zümzüzüm. Porszem az idő korlátain. Kilenc év. Hah! Megszületett augusztusban. Szüzesség elvesztve. A lány a zöld kezeslábasban. Ó! Tengeresztelen a fülkagylóim zúgolódása. Távoli muzsika foszlánylibben, és kitakarja arcod. Évek végtelenje. Sors belátása.
Hogyan is ért véget az a regény?
A szeretet az élet.

A LÁNY (kamaszos hevülettel)

Tappanátus, kaganátus,
szemétkukából kihajló
éji jácint.
Jim, az országút őre.
Dalolj nekem tücsökként.
Ciripelj nyarat a
hajálijedős őszbe.

ÉN (mély lélegzetet vesz) Igen! Jobb már.

Édes megkönnyebbülés. Kinyitom a szemem, egészen, és a NŐre és a LÁNYra mosolygok. Hirtelen vad szeretet önt el irántuk, az egész női nem iránt. Hiszen ők azok, akik segítenek, akik mindig segítenek, ha bajba jutnék!
Dühödt örömmel böfögök egy végsőt, aztán hanyag mozdulattal leküldöm az utolsó korty sört, hogy lássák, lám csak, megy ez!

KULINÁRIS JÓZSI (dühös hangon) Ezt nem éri!

MOKASZÍN PEMPŐ (átölelve tartja HERCEGNŐT) Ugyan már. A fiú nem kaphat esélyt? Látszik rajta hogy nem rossz gyerek. Dologtalan, az már igaz. De hisz oly sok manapság a semmirevaló…

A CSAPOS (aki eddig pultoslány képében mutatkozott, most hatalmas, elfolyó, és valahogy osztódó tömegként felbukkan a pult alól, számlák és tartozásokra emlékeztető cetlik félhomályából, és pislog, sóvár és éhes szemekkel) Kapja meg a freccsét. Aztán kiadjuk az útját.

A részegek egyetértően bólogatnak. A zenegép tovább dalol. A cigarettafüst tovább kígyózik.
Mindenki vedel tovább. Így merülnek feledésbe szavak, indulatok és ígéretek. Így eshetik meg, hogy én még két órával később is ott iszogatok. Sok-sok freccs csúszik le a bendőmbe, sok-sok nóta árát veti kezem a zenegépbe, és lassan kiürül a kocsma.
Én távozok előbb, vagy a vendégek? A LÁNY vagy a NŐ? S hová?
Eljön az éjfél, s én berekedt szívvel pislogok a világra.


3
Pirkadész éjágyában


Rééézsjorvojsz.
Halkul.
Csappanás, az ajtó elmetszi a fényt, a hangot kevésbé. Ötcenti vastag jófajta fenyő. Minden sugarak kirekesztője. Ez jó.
Émelyeg, fülében dörömböl a vér. Vagyishogy zúg. A gyomra nagyon pici, s már nem óhajt tágulni. Nem lesz már hányás. Ez biztos, mint a másnapi szentimentalizmus. A szem csak ágyat keres, oltalmazót, puhát, s egy testet, melyhez simulhat.
Takaró alól kilógnak a lábujjak. Tünde, arányos darabok. Hammbekapná. De fáradt. Kipislant az ablakon, de odakinn csak a vaksi éjszaka. „A menhírek fel s alá járkálnak.” Holott csak a barák vize kuttyog.
A nőre néz, melegét kutatja a sötétben. Ködkürtök harsognak az agyában, de a zaj már simul is el. Akár a tenger.
Ez is egy horizont. Harmatfodrú mermiangózok prücskös csonttelevényei mafladoznak ottan.
Lerúgja a cipőjét, keservesen ledobálja a ruháit. Majdnem elbotlik a saját lábában. Rossz voltam, de simogass. Rossz voltam. Ne haragudj.
Moccan a test, bekúszik mellé. Forrón süt, nyári aszfalt. Amikor Kornéllal újságot vettünk, és azt mondta, szeret. Mert a barátom volt.
Hátára fordul. Ficereg. A lepedő zizzen. A meleg árad. Kocsmabűz és hasznavehetetlen. Elég. Mára. Elég -
- Minden – suttogja a nőnek, és végigsimít a haján. Más már nem hallja, maga sem. – Minden, ami fantáziádban, s minden, ami a testedben. Szeretlek, mert…
Lehunyja szemét. Télhűsű szempár szikracsengő oltárdíszeinek csúcsán galangcsilingelve elcsatangol.
Minden, ami beléd éjasszony fürtök bomló mélyvilága rózsacsóvák a sínek mentén szállt, amikor pálinkaszagban hajad fogva élvezett, ó sírkertek, mokány izmok, tájgyönyör, ó szívem, te kakukkóra.
Álomhullám mézíze, ajtók fröcsögő sterilben.
Kicsit fészkelődik. Szendervíz. Szemed tutaj. Lotykolódó mutyivauvau. Nyunya. Puszikorong.
Fények tágulnak, vonzavonz felfut a horgony, holddiadém. Ujjaid hínárfalatok. Bolygópályák, a hang az űrön át… csillámpamlaghoz beszélt.
Parafriázis koppanhull szóeső sivatagában, puhadobb nevetinger a magányban. Tükör légy. Légy nekem. Légy tappancsszelídbe burkolt álomutam…
Maci szunnyog, szemmosoly ring el kacsók hídján.

Velem?