Másnap reggel Gyula egyedül ébredt az ágon.
- Dia?
Nem érkezett válasz. A férfi idegesen körülnézett.
- Dia!
Semmi.
Gyula gyors mozdulatokkal lemászott a fáról, de a lányt sehol sem látta.
Egyre nyugtalanabb lett. Fegyver nélkül amúgy is igencsak védtelennek érezte magát, bár tudta, hogy nagy baja nem eshet – hisz ő nem tud meghalni.
De mégis...
„Hol lehet?” – gondolta. Elindult valamerre, maga sem tudta, hová – s legnagyobb meglepetésére mikor elhaladt egy fa előtt, halk éneklésre lett figyelmes. Megtorpant.
Óvatosan a fához lépett, majd megnézte a másik felét.
Dia ott ült, valamilyen dalt dúdolgatott, s miközben előre-hátra hajlongott, Gyula észrevette, hogy egy ággal bökdösi a tenyerét, ami már jócskán kivörösödött.
Leguggolt a lányhoz, és megfogta a kezét. Dia meglepetten bámult.
- Hagyd abba – mosolygott rá Gyula. – Különben fájni fog a kezed.
Dia nem szólt semmit. Gyula kivette a kezéből az ágat, és letette.
- Na – szólt halkan. – Így már jobb. – megint mosolygott. Dia végre abbahagyta a dőlöngélést.
- Te szoktad hallani a halottakat? – szólalt meg váratlanul, a semmibe révedve.
- Tessék? – hökkent meg Gyula.
- A halottakat – ismételte Dia, és ránézett. A fejére mutatott. – De csak itt.
Gyula megnyalta a száját, ami szinte egyből kiszáradt.
- Öhm... nem – mondta végül, s igyekezett barátságosnak tűnni. – Miért?
- Érdekes. Azt hittem, mindenki hallja. Valamelyik nagyon félelmetes tud lenni. Várj, lerajzolom.
Gyulát mellbevágta ez. „Lerajzolja?! A hangot?! Azt meg hogy?!”
Mikor Dia elkészült a rajzával, Gyula előrehajolt.
- Mi ez?
- Hát nem látod? – hunyorgott a lány. – A félelmetes halott.
A földön csak egy kör látszott, és egy kereszt.
A férfi szorítást érzett a torkában. Meg sem bírt szólalni. Aztán hirtelen átkarolta Dia nyakát, és magához vonta. Karjaival szorosan átölelte a lányt.
Sokáig így maradtak. Mikor Gyula elengedte Diát, felállt, és szó nélkül otthagyta a lányt. Nem tudott többé harcolni. Úgy döntött, Nikiék után megy.
Meglepetésére mikor kiért a partra, Zsigmond és Niki ott vártak rá. Ahogy meglátta őket, megszaporázta a lépteit, aztán Niki vállára bukott a feje, és keservesen sírni kezdett.
- Gyula! – kiáltott fel Zsigmond elképedve. – Mi bajod?
- Gyula! – Niki szelíden kiszabadította a vállát. – Mi történt? Még sosem láttalak sírni.
- Menjünk – nyöszörögte a férfi. – Nem bírok itt maradni.
- És Dia?
- Most azt mondta, a halottakat hallja. Én...
Niki és Zsigmond egymásra pillantottak.
Ebben a pillanatban Dia lépett ki a dzsungelből. Pár percig csak állt, aztán így szólt:
- Miért hagytál ott?
Gyula összerezzent. Niki azonban egyből a lányhoz rohant, és szorosan átölelte.
- Jaj, Dia! Annyira aggódtam érted!
A lány arcát eltorzította a harag, és ellökte magától Nikit.
- Értem nem kell aggódni! – horkant fel.
Niki csaknem megint könnyekben tört ki, de Gyula, összeszedvén magát, mellélépett.
- Hagyd, Niki – szólt rekedtes hangon. - Egy Lagerfeltes mesternek ez igencsak nagy szégyen.
- Mégis, mi?
- Ha egy mesterért aggódnak, az szégyen rá nézve – magyarázta Gyula, és Diára pillantott. – Megsérted a tekintélyét.
- Most viccelsz?
Gyula megrázta a fejét, és ismét Nikihez fordult.
- Már korábban... el kellett volna mondanom – morogta, és intett Nikiéknek, hogy üljenek le. Dia hátat fordított barátainak, és néhány méterrel odébb ült le.
- A Lagerfeltes mestereknek vannak kötelezettségei, különleges képességei, és hagyományai. Olyanok vagyunk, mint egy nép. Védelmezők, és egyben felfedezők is. A mesterek adják a biztonságot. Ez minden mesterbe beleivódott, amióta csak kinevezték. Érthető tehát, hogy nem fogadják örömmel, ha aggódnak értük. – fejezte be csendesen.
- Ez hülyeség! – horkant fel Zsigmond.
Niki a fejét csóválta.
- Valóban az. Nálatok hagyomány, hogy ne szeressétek a másikat, és ne viseljétek a szíveteken a sorsát?!
- Nem ezt mondtam – felelte Gyula. – Csupán nem szeretjük, ha aggódnak értünk, mert ezzel azt mondják ki, hogy nem tudunk védelmezni, holott többek között ez is fontos feladatunk.
- De hát...
- Ez a hagyomány nálunk. – Gyula megvonta a vállát. – Ha mesterek lennétek, ti is megértenétek.
Niki felvonta a szemöldökét.
- Hol van Lénárd? – szólalt meg kisvártatva Dia. Mindenki a lány felé fordult.
- Lénárd? Azt hittük, már tudod! – csodálkozott Niki.
- Hol van? – ismételte meg Dia.
Gyula sóhajtva ismételten elmesélte, mi történt (ezúttal a fojtogatást kihagyta belőle, Dia nehogy kiakadjon).
A lányt megrázta a hír, de csakhamar felkapta a fejét.
- Gyula! – szólt hirtelen. – Te is érzed?
- Igen – bólintott Gyula. – Egy Lagerfeltes közeleg, de igencsak kezdő.
- Á, csak nem egy tanítvány? – csillant fel Zsigmond szeme.
- De bizony. A probléma az, hogy semmiképpen sem tudjuk Lagerfeltbe vinni, amíg...
Ekkor rontott ki a fák erdejéből egy kamasz fiú. Lélekszakadva rohant, látszott, hogy halálra van rémülve.
Mikor meglátta Diáékat, hasravágódott, és feljajdult.
- Sakálok! – nyöszörögte, aztán elvesztette az eszméletét.
A négy jó barát összenézett.
- Az nem jó – mordult fel Gyula. – Nincsenek fegyvereink. Bele kell mennünk a folyóba. Nyomás!
Niki felnyalábolta az ájult fiút, és társaival együtt rohanni kezdett. Az ár rögtön tovasodorta őket, de nem bánták.
- A lényeg, hogy együtt maradjunk! – kiabálta Gyula, aztán egy úszó fatörzset kapott el. Arra mind felmásztak.
- Huh – sóhajtott fel Zsigmond. – Ez meleg helyzet volt.
Dia a fiú fölé hajolt.
- Hahó! Hallasz engem?
Semmi.
Gyula az ajkába harapott. A régi Dia. A régi Dia. Végre magánál van teljesen!
„Lehet, hogy nem emlékszik arra, ami köztünk történt?” – töprengett, miközben a fiút pofozgató Diát figyelte. „Lehet, hogy csak az elmebaj miatt tette? Talán azt hitte, Sanyi vagyok?”
Nem, az semmiképpen sem. Eszébe jutott ugyanis, mit mondott a lány neki. Sanyira nem emlékszem.
Reménykedett benne, hogyha megnyugszanak a kedélyek, tud beszélni a lánnyal.
A folyó egy békés tavacskában végződött. Körülötte az erdő magasodott, de itt nyoma sem volt az iménti dzsungelnek.
- Hol... hol vagyok? – szólalt meg egyszercsak egy hang.
Gyula felocsúdott töprengéséből. A fiú felébredt.
- Most már biztonságban – felelte Dia. – Tudsz úszni? Ki kéne mennünk a partra.
- Tudok – bólintott a fiú megzavarodva.
- Akkor nyomás! Kövesd a többieket – mondta Dia.
Hamarosan mindnyájan az erdő szélén üldögéltek. Niki a haját szárítgatta, Zsigmond épp köhögött, Gyula a cipőjéből öntötte ki a vizet, Dia pedig a fiúval ismerkedett.
- Mi a neved?
- Vi... Viktor.
- Viktor? Hány éves vagy?
- Tizennégy – hangzott a válasz.
- Hogy kerültél ide? – faggatózott tovább Dia.
Viktor megvakarta az orrát.
- Valami mester jött értem, de... de lezuhantunk, és ő... nem tudom mi történhetett vele! – nyögte végül. – Egyszerűen fejbelőtte magát!
Dia megdermedt.
Gyula felkapta a fejét és odament hozzájuk.
- Fejbelőtte magát? – ismételte.
Viktor bólintott.
- És te idáig menekültél? – kérdezte Dia, nyugalmat erőltetve magára.
- Aha. Sakálok kezdtek üldözni. De... ti kik vagytok? – nézett rájuk megzavarodva.
- Én Dágos Gyula vagyok, ő Kindes Diána, a többiek pedig Bálint Zsigmond és Dobra Nikolett. Történetesen jómagam és Dia szintén Lagerfeltes mesterek vagyunk.
Viktor elképedt.
- Komolyan?
Gyula bólintott.
- De ti mit kerestek itt?
- Hosszú történet. Mi is lezuhantunk, ámbár pont ide készültünk. Sajnos útközben ránktámadtak és mindenünket elvesztettük. Egy társunk, Jukasi Lénárd meghalt.
Viktor elgondolkozott.
- Hova mentek? – kérdezte végül.
- Az Élet Barlangjába – felelte Gyula. – Mondd csak, hogy hívták a mesteredet?
- Miklós... a vezetéknevét már nem is tudom. Nekem L... Lag...
- Lagerfelt?
- Igen, szóval Lagerfeltbe kéne mennem.
- Tarts velünk! – javasolta Zsigmond. Társai ránéztek. – Nem tudunk mit csinálni, mégse maradhat egyedül! Ráadásul taníthatjuk is, amíg velünk van.
- De hát még nem is volt a mesterek előtt! – tiltakozott Gyula.
- Viktor nem gonosz – jelentette ki Niki. – Hiszen akkor már rég megöltétek volna.
A fiú megdermedt.
- M... Mi? – gyorsan Diára és Gyulára meredt. – Ti... ti megöltetek volna engem?
- Csak akkor, ha veszélyes lennél – válaszolta Gyula. – De ezt Miklós is megtette volna, ha baja lett volna veled.
Viktor az ajkába harapott – látszott rajta, hogy nem nyugtatja meg a válasz.
- Akkor most mi lesz? – tette fel a kérdést Niki.
Gyula körülnézett.
- Azt hiszem, túlélőshow-t fogunk játszani – morogta. – Megpróbáljuk túlélni a következő időszakot.
Csend telepedett rájuk. Viktor szólalt meg először:
- Miért vagytok ilyen nyúzott képűek?
Nikiék ránéztek.
- Talán azért, mert alig ettünk – vetette oda Zsigmond, enyhe gúnnyal a hangjában. – Azt se tudom, mikor ittam utoljára.
- Akkor szerencsétek van – felelte Viktor derűsen. – A gépünkön van az étel. Gyertek!
Fáradtan, de reménytelten indultak el a fiú nyomában. Szerencsére nem akadtak össze senkivel, így biztonságban elérték Viktorék hajóját (igaz, egyszer eltévedtek).
- Á, szóval ez az? – járta körbe Niki érdeklődőn az óriási járművet.
Viktor felmászott a hajó orrára, és lábával betörte a pilótafülke ablakát. Intett, hogy kövessék.
Mikor mindnyájan bent voltak, Viktor a hátsó részből odavonszolt hozzájuk három nagy táskát.
- E... ezek azok – lihegte, és kinyitotta az egyiket, majd tartalmát a földre borította.
- Tejföl! – örvendezett Zsigmond, felkapva a kis dobozkát.
- Ez meg tészta! Meg túró... minek kellett ez nektek? – nézett Dia Viktorra.
A fiú elvigyorodott.
- Imádom a túrós tésztát.
Zsigmond elnevette magát.
Viktor kibontott még egy csomagot, és körtét, almát emelt ki belőle, majd mindegyik társa kezébe nyomott egy-egy üveg vizet.
- Hajtsátok föl!
Nem kellett kétszer mondani. Viktornak köszönhetően öt perc múlva már igencsak jól érezték magukat, sőt, Viktor előszedett egy meleg köpenyt Zsigmond számára, és a sebeiket is ellátta.
- Huh, Viktor... ez jól jött – morogta Zsigmond, a köpenyét nézegetve.
Gyula még mindig egy szendvicset evett, ezért nem szólt, de a kezét felemelte, hálája kifejezéséül.
- Na és mi van még itt? – érdeklődött Niki.
- Néhány kés – felelte a fiú. – Kell?
- Naná, hogy kell! – vágta rá Zsigmond, mielőtt Niki válaszolhatott volna. – Úgyis fegyverek híján vagyunk!
- Ez igaz – helyeselt Gyula, és máris a zsebébe süllyesztett egyet, majd köszönetképpen biccentett: - Kösz, Viktor.
- Szerintetek tudnánk itt élni egy darabig? – nézett körül Dia.
- Semmiképpen sem állhatunk meg – rázta meg a fejét Zsigmond. – Elvégre Sanyiért jöttünk, nem igaz?
- Sanyiért? – nézett rá Viktor értetlenül. – Ki az a Sanyi?
- Hosszú történet. Majd Dia elmeséli neked. Indulás! – szólt Gyula, Niki azonban megfogta a karját. – Mégis, hová induljunk? Hiszen tökéletesen eltévedtünk, Nagyokos!
A gúnyos hangnem Gyulát jobban bosszantotta, mint eddig bármikor. Villámló szemmel a lányra meredt.
- Azt hiszem, még méltó sem vagy arra, hogy válaszoljak, Nyafika!
- Aha, szóval még én vagyok a Nyafika?! Nem tudod a választ, mi?! Te kis...
- Na jó, elég – lépett közéjük Zsigmond.
Miközben Zsigmond elvonszolta Nikit Gyula közeléből, mindkét vitázó dühös pillantásokat lövellt a másik felé.
Viktor zavartan vigyorgott.
- Ti mindig... izé... beszóltok egymásnak?
- Előfordul – morogta Zsigmond. – De te ne ezzel törődj. Ez a mi dolgunk.
- Jól van na – védekezett a fiú.
Eldöntötték, hogy amíg az űrhajót nem szállják meg különféle lények, ez lesz a szállásuk, és kicsit megpróbálnak erőre kapni. Így hát berendezkedtek az űrhajóban, és egy Viktor által előszedett ronggyal eltakarták a betört pilótafülke ablakát.
Aznap este Viktor pár ládából kipakolt. Mindenféle előkerült – köztük egy naptár is, ahol Viktor és Miklós a napokat számlálta.
- Ma akkor június huszadika van?! – csodálkozott Niki.
- Úgy tűnik – bólintott Zsigmond.
- Diának tíz nap múlva itt a tizennyolcadik születésnapja! – kiáltott fel Niki boldogan.
Dia fanyar mosollyal vette tudomásul az elhangzottakat.
- Én májusban múltam el huszonhárom, és észre sem vettem – jegyezte meg Gyula.
- Mennyi?! – rökönyödött meg Dia.
- Huszonhárom – ismételte meg Gyula.
Dia megmagyarázhatatlan módon, ha lehet, még sápadtabb lett.
- Mi a baj, Dia? – kérdezte Niki.
- Semmi – felelte Dia halkan.
Niki összevonta a szemöldökét.
- Az a bajod, hogy Gyula 23 éves? – ült le Dia mellé Zsigmond.
- Nem. Dehogy. Csak... eszembe jutott valami.
- Mi? – faggatta Zsigmond.
- Sanyinak is... itt lenne a szülinapja – motyogta Dia.
- Lesz is, nyugi – mondta Zsigmond, és felállt.
Dia azonban szomorú maradt. Mikor mindenki megágyazott magának, és a hátán feküdt, a hajó tetejét bámulta. Nem jött álom a szemére.
Pár perc után Niki szólalt meg suttogva:
- Dia!
- Hm?
- Miért nem alszol?
Dia nem felelt.
- Dia! Ébren vagy még?!
- Igen.
- Miért nem alszol?
- Mert nem tudok.
Niki felült, és odamászott hozzá.
- Mi baj? Olyan furcsa vagy...
Dia is felült. Lehajtotta a fejét, és a lábát piszkálta.
- Semmi.
- De igen. Tudom.
Dia bólintott.
- Igen – sóhajtotta. – Van... de úgyse értenéd.
Niki kérdőn pillantott rá.
Hallgattak. Kis idő múlva Dia megszólalt:
- Ugye tudod, hogy veszélyben vagyunk?
- Miféle veszélyben? – értetlenkedett a lány.
Dia a fejére mutatott.
- Megtaláltak – jelentette ki vészjósló hangon.
- Mi?
- Megtaláltak – ismételte meg Dia.
- Kik? Miről beszélsz?
- El kell mennetek innen – állt fel Dia, és leporolta a mesteri köpenyét. – A többit bízzátok rám.
- Nem, nem kell elmennünk. Ugyan, ki merne megtámadni két Lagerfeltes mestert és három lagerfeltest?
- Ők biztos.
- Áruld már el, kikről beszélsz!
- Nem tudom – vallotta be Dia, meghökkentve ezzel Nikit. – Csak azt, hogy ránkleltek.
- Ostobaság. Ebből is látszik, hogy vissza kéne menned a Gyógyintézetbe.
Mielőtt Dia felhördülhetett volna, Viktor hangja hallatszott a sötétből:
- Gyógyintézet?
Diának a torkán forrott a szó. Mindketten Viktorra meredtek, aki egy gyertyát gyújtva odalépett hozzájuk.
- Ti meg miről beszéltek?
- Semmiről – vágta rá Niki. – Menj vissza aludni.
- Nem! Hallani akarom. Szóval, miféle Gyógyintézetről beszéltetek?
Dia fáradtan megdörzsölte a homlokát.
- Lefekszem... – morogta, és elfordult. Niki aggódva nézett utána, aztán előrehajolt, és mellkasba bökte Viktort.
- Menj vissza aludni, és egy szót se többet! – mordult fel.
- Hé...!
- Azt mondtam, menj vissza! – ismételte meg a lány. – Most azonnal!
- De...
Niki erre karonfogta, és visszavitte a lepedőjéhez.
Niki ismét lefeküdt, de ekkor Dia rémülten felült a sötétben.
- Valami mászik rajtam! – nyögte.
- Bogár? – kérdezte Niki, de nem mozdult.
Dia nem felelt, csak veszettül vakarózni kezdett.
- Többen is vannak! Jaj, elsorvad a bőröm! Segítség! Elsorvadok! A hátamon is másznak... a lábamon is... segíts, nem bírok velük!
Rémült kiabálására Niki felült, és odamászott hozzá.
- Mi történt? – hallatszott Gyula álmos hangja a háttérből, Viktor pedig meggyújtott egy gyertyát.
- Másznak rajtam! Segíts! Viszket... csípnek! A bőröm alatt vannak már! Jaj nekem... jaj nekem!
Zsigmond odatartotta a gyertyát, hogy Niki meg tudja vizsgálni Diát.
- Nem látok rajtad semmit – mondta.
- Itt másznak! Nagyon fáj! Jaj...
Niki felhajtotta Dia köpenyének ujját, megnézte a hátát, de nem látott semmit. Dia mégis azt állította, hogy bogarakat érez magán.
Barátai csak nagyon-nehezen tudták elaltatni, s mikor Dia végre elcsendesedett, mindnyájan borzasztóan elcsigázottnak érezték magukat.
Ott ültek egymás mellett, és mindenki csak a padlót bámulta. Viktor szólalt meg először.
- Diának... mi baja van?
Niki beharapta az ajkát, Gyula csak sóhajtott. Zsigmond válaszolt:
- Elmebeteg, Viktor. Egy különös fajtában szenved már... – Nikire nézett. - ... nem is tudom, mennyi ideje.
- Körülbelül fél éve – mondta a lány, és a tenyerébe támasztotta a fejét. – Hónapokon keresztül kezelték Mardigo Gyógyintézetében.
- Hogy került oda?
- Öngyilkos lett. Két-három hónap után javult az állapota, és kiengedték, de pár héttel később megint hangokat hallott – pontosabban a Halált -, és miután rámtámadt, fel akarta akasztani magát. Az orvosától tudom, hogy a hang mondta neki.
Viktor borzadó arca láttán Zsigmond átvette a szót.
- Persze elszökött, hogy velünk tarthasson. Ez lett az eredménye!
- És? Most mi lesz? – nyögte a fiú.
- Hát... az a terv, hogy eljussunk az Élet Barlangjához, ahol Dia szerelmét feltámasztanánk. És akkor talán Dia jobban lesz. Elvégre Dia a barátja meggyilkolása miatt lett öngyilkos.
- Úristen! – nyöszörögte Viktor. – Szerintem itt kéne hagynotok a dzsungelben! Ez egy őrült!
- Az, de nem hagyhatjuk magára. Veszélybe kerülne.
- Ő a barátunk – fűzte hozzá Zsigmond.
Viktor végigsimított az állán, aztán közölte, hogy elmegy aludni, s hamarosan Nikiék is így tettek.
Niki arra riadt, hogy szúró fájdalmat érez a mellkasában, és rettentő rosszul érzi magát. Nyögve próbált felülni, de mikor végre-valahára felküzdötte magát, rögtön hányni kezdett, aztán megszédült.
„Mi bajom lehet?” – gondolta zúgó fejjel. Vissza akart feküdni, de a feje magától zuhant vissza. Még hallotta, ahogy a feje nagyot koppan, aztán minden elsütétült előtte, mintha elaludt volna.
A koppanásra felriadtak a többiek is.
- Mi volt ez? – dörzsölgette a szemét Gyula.
- Valami koppanást hallottam – dörmögte Zsigmond.
Dia körülnézett. Viktor felkiáltott:
- Nézzétek!
- Niki! – nyögte ki Zsigmond. Felpattant, odasietett, a hátára fordította.
- Nincs magánál... és ahogy látom, hányt is!
- Ugh!
- Rosszul lett? – kérdezte Gyula.
- Valószínű. Adjatok...
Zsigmond elhallgatott. Kezét Niki nyakához tette.
- Alig érzem a pulzusát – mondta kiszáradt szájjal.
- De hát mi baja lehet? – kérdezte Viktor, miközben már nyújtotta is Zsigmondnak a vizet.
- Talán a kígyó mérge hosszú távon is hatásos – vetette fel az ötletet Gyula.
Ekkor léptek hallatszottak, s mikor felnéztek, egy szakállas, középtérmetű férfi állt előttük.
- A dhervók mérge valóban szeszélyes – szólalt meg szelíden.
- Hé! Ki maga? – hördült fel Viktor. – Mit keres a hajómon?! Tűnés innét! Hogy...
- Költő vagyok – felelte az idegen egyszerűen, és rögvest letelepedett a döbbent Zsigmond mellé. – A nevem pedig Botond. Bátor Botond.
Zsigmond harsány hahotára fakadt. Viktor viszont rosszallóan ciccegett.
- Hazudik – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Látom. Olyan nincs, hogy egy földi költő hipp-hopp itteremjen, és bemutatkozzon egy olyan béna névvel, hogy Botond, ráadásul Bátor Botond! Ez valami gúnynév, vagy mi?
- Szó sincs gúnyról – rázta a fejét Botond. – Ez a nevem. Ami pedig a származásomat illeti... nos... közöm sincs a földiekhez.
- Mi? – hökkent meg Viktor.
- Itt születtem – magyarázta Botond. – Nem is ismertem az anyámat; az apám nevezett el így.
- És ki nevelte fel?
- Hát ő. Lehet, hogy ő földi – nem tudom. Csak mi ketten élünk itt, és ezért néztem meg, hogy kié lehet ez a hajó.
Viktor csípőre tette a kezét.
- Aha, vagy úgy! De hogy lehet akkor költő, ha nincs is olvasóközönsége?!
- Ó, hát én nem olyan költőre gondolok, barátocskám! – Botond megkocogtatta a fejét (ez Gyulát Diára emlékeztette, össze is ugrott a gyomra). – Hanem itt! Fejben költő vagyok, ha így tetszik.
Viktor összenézett Zsigmonddal.
- Bravó, újabb gyogyós? – fintorgott Viktor. – Egy már van köztünk...
Elharapta a mondatot, mert akkor döbbent rá, hogy Dia is jelen van, de úgy tűnt, a lány nem vette magára – ugyanis amikor Viktor rápillantott, Dia nem volt ott.
- Dia!
Körülnéztek.
- Hová tűnt? Az előbb még itt volt! – méltatlankodott Zsigmond.
- Kicsoda? – érdeklődött Botond.
- Az elmebeteg barátnénk – világosította fel Viktor gúnyosan.
- Elmebeteg? Nem illik így csúfolni valakit...
- Nem csúfolom; tényleg az. Őrült. Tudja... elmennek neki néha otthonról. Volt már diliházban is meg minden.
Botond mellkasából hosszú, fájdalmas sóhaj tört elő. Két kezét a szívéhez kapva óbégatni kezdett:
- Ó, Istenem, egy bolondot hogy engedhettél fénylő csillagaid közé?! Mire kélne a nap, az éjjel szétszórja titkait a dombok megett...
- Pofa be – mordult rá Zsigmond, és felállt. – Most Diát kell megkeresnünk.
Botondot nyilván meglepte, hogy ilyen durván félbeszakítják, de végül odamászott Nikihez.
- Hé, mit csinál?! – lökte félre Zsigmond ingerülten. – Egy ujjal se merjen Nikihez érni!
A férfi összevonta a szemöldökét.
- Megvizsgálnom se szabad? Én itthon vagyok, és pontosan ismerem a hazám összes veszélyének forrását!
- Ó, igazán? Kár, hogy minket ez abszolút nem érdekel.
Botond felszegte a fejét.
- Oké – mondta, és felállt. – Nem segítek. Gondolom, az se érdekel titeket, hogy a dhervó mérge utólag végez az áldozatával. A barátnőtöknek alig vannak percei hátra.
- MII!?
- Ezt eddig miért nem mondta?! – dühöngött Zsigmond. Nagyjából egymagas volt Botonddal, így könnyedén galléron ragadhatta. – Maga marha!
- Nem kérdeztétek – vont vállat Botond, aki cseppet sem ijedt meg Zsigmondtól. – De most már mindegy. Eressz el, és...
- HÚZZON VISSZA NIKIHEZ, ÉS GYÓGYÍTSA MEG! – ordította Zsigmond. – DE MOST AZONNAL!
- És mi lesz a fizetség? – kérdezte a férfi szemrebbenés nélkül.
- Fizetség?! Maga itt fizetséget követel, miközben Nikinek percei vannak hátra?!
- A fizetség az fontos!
- NEM ÉRDEKEL! Csináljon valamit vele, de rögtön! Azt mondta, ért hozzá, nem?!
- Akkor el kell vinnem a házamba – jelentette ki Botond.
- Akkor gyerünk! Hol lakik?!
- Ti nem jöhettek...
Zsigmond vicsorogva a hajába túrt.
- Akkor vigye, de hozza is vissza! A fizetsége meg... azt majd később.
- Hát jó – sóhajtotta Botond, és felnyalábolta Nikit. – Akkor hát a soha viszont nem látásra!
A fiú rögtön nekirontott:
- Mi az hogy a soha viszont nem látásra?! Visszahozza Nikit, érthető?!
- Jól van, öcskös! – nevetett Botond. – Csak az a baj, hogy hetekbe is beletelik mire felépül!
- Jó – vett egy mély levegőt Zsigmond. – Elviszi, és visszajön egyedül. De siessen már!
- Jó, jó, nyugi – dörmögte Botond, és elballagott.
Gyula semmivel sem volt nyugodtabb mint a társa.
- Nem tudom hol lehet – nyögte.
Zsigmond megfordult.
- Ki?
- Hát Dia! Tudod, hogy mennyire veszélyes, ha egyedül marad.
Viktor, aki eddig a falnak támaszkodva figyelte Zsigmond és Botond veszekedését, odament hozzájuk.
- Szerintem, amíg a fickó vissza nem jön, elkezdhetjük keresni.
- És ha már... ha megint öngyilkos akar lenni, és azért ment el?! Lehet, hogy már fel is akasztotta magát egy fára! – Gyula csaknem sírt tétlenségében.
- Nyugalom – intette le Zsigmond. – Inkább te maradj itt. Majd Viktor és én megkeressük.
- Nem. Én is akarok menni. Meg akarom menteni Diát.
A fiú habozott, végül bólintott.
- Oké. Biztos nem jutott messzire! Gyerünk!
Diára tényleg a közelben találtak rá. Éppen kitépett fűcsomókat tuszkolt két kő közé. Gyula óvatosan a háta mögé lépett.
- Öö... khm... Dia, mit csinálsz?
- Szendvicseket – felelte a lány nyugodtan, és felnézett Gyulára. – Éhesek vagyunk, nem? Gyula tátott szájjal meredt a kövekre. Zsigmond és Viktor egymásra pillantottak.
- Öhm... nem, azt hiszem, én nem vagyok éhes – mormogta Gyula.
Viktor letérdelt Dia mellé.
- Ezek nem szendvicsek – jelentette ki.
- Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Dia.
- Azért nem tudod megcsinálni őket – folytatta Viktor -, mert ezek nem kenyerek, hanem kövek, és a párizsi vagy saláta helyett fűcsomókat használsz. Ki mondta, hogy ezek a hozzávalók?
Viktor szavaitól Gyulának és Zsigmondnak egyaránt elakadt a lélegzete. Dia zavartan pislogott.
- Hát... a... barátom.
- A kicsodád? – a válasz láthatólag meglepte Viktort.
- A barátom, aki beszél hozzám. Vele szoktam beszélgetni, mert úgy legalább nem vagyok olyan magányos.
- Öö... mióta ismered ezt a barátodat? – kérdezte a fiú.
- Hát úgy... fél éve talán? Nem tudom. – Dia vidáman kiszedte a füvet a kövek közül, az egészet az ölébe szórta, s érdeklődőn nézett Viktor szemébe. – Kicsit hasonlítasz is rá – tette hozzá, és megérintette Viktor arcát. – Még a szemed is ugyanolyan.
Gyula zavartan pislogott.
- Azt mondod, a barátod egy élő személy? – szólt közbe.
- Hát persze! – nevetett Dia. – Sanyit ismeritek, nem?
- De hát... Sanyi meghalt... – motyogta Zsigmond.
- Ó, de én már mondtam, hogy tudok vele beszélgetni.
- Dia, édes istenem! – Gyula térdre rogyott, két kezébe fogva Dia arcát könyörögni kezdett:
- Ébredj már fel az álomvilágból! Sanyi halott! A halottak nem tudnak se beszélni, se visszajönni! És tedd le azokat a köveket! Fogd fel, hogy Sanyi MEGHALT!
- Mi? – Dia úgy nézett rá, mint aki nem hall a fülének. Pár pillanat múlva jajgatásban és zokogásban tört ki, a fejét rázta újra meg újra. – Nem halt meg! Nem halt meg! Beszél hozzám! Láttam őt! Láttam őt! Nem halt meg! Ne mondj ilyet! Ne mondj ilyet!
- De Dia, Sanyi meghalt! Két évvel ezelőtt!
- Nem, nem – rázta meg a fejét Dia újra. – Él! Beszél... és... és hallom!
- Nem! Képzelődsz!
- Ne mondj ilyet! Láttam is őt! Nem halt meg!
- De igen, Dia, Sanyi meghalt.
- Nem... nem...
- De, Dia. Meghalt. A Mardigói Nagy Háborúban.
- De hát beszél! Hallom! Mindig hallom! Valamikor ezt mondja, valamikor azt. Mindig, hogy csináljak valamit. – nem tudta folytatni, annyira hevesen zokogott. Hirtelen átkarolta Gyula nyakát. – Én hallom... érted?
Gyula töprengve nézett rá.
- Én értem, de... csak te hallod.
Dia belefúrta az arcát Gyula vállába.
- Jaj nekem... most mi lesz így velünk? Én hallak, és senki más nem hall? Hogy lehet ez?
- Dia, azért, mert te őrült vagy, attól még Sanyi halott marad.
Legnagyobb meghökkenésére Dia nevetésben tört ki.
- Őrült! Haha! Én?!
- Igen, bolond vagy.
Dia nevetve rázta a fejét, és ellökte magától Gyulát.
- Ostobaság – vetette oda, és felállt. Gyorsan megtörölte a szemét.
Gyula kétségbeesve nézte.
- Én volnék bolond, mikor ti csináltok őrültségeket? – hallotta Dia hangját. – Hát ez kedves, mondhatom. – megigazította a köpenyét. Majd pár pillanat hallgatás után hűvösen így szólt:
- Hagyjál békén!
Gyula meghökkent. Csak ennyit tudott kinyögni:
- Mi?
- Hagyjál békén! – ismételte Dia határozottan. – Vagy nem fogod fel?!
Gyula magához se tudott térni meglepetéséből. Ő még mindig ott tartott, hogy Dia az előbb megrettenve zokogott a vállán.
- Te most... miről beszélsz?
- Arról, hogy fogd be a szád! – mordult rá a lány. Majd elnevette magát Gyula ábrázata láttán. – Látom, nehéz a felfogásod.
- De... de hát... figyelj...
- Rád? Minek?
- De hát... Dia, ezt a hang mondja neked, hogy kiröhögj?
- Hang? – Dia nemtörődöm arccal leporolta a köpenyét, ami egyébként teljesen tiszta volt. – Nem tudom, miről fecsegsz itt össze-vissza.
A következő pillanatban ledermedt, és visszafordult. Ekkorra már a szeme megtelt könnyel.
- Te bolondnak neveztél engem... – suttogta.
Gyula rémülten nézett vissza rá. Dia odarohant elé, és két kézzel megmarkolta Gyula köpenyének ujját, s megrázta:
- Te őrültnek neveztél engem! – sikoltozta. – Te őrültnek neveztél engem! – erősen megragadta Gyula karját, és egyre hevesebben rázogatta a férfit.
- Hé, hé – ugrott oda Zsigmond. – Dia, hagyd abba!
- Te őrültnek neveztél engem! – sikította Dia. Úgy szorította Gyula karját, hogy az már fájt. – Te őrültnek neveztél engem!
- Dia, nyugodj meg! – tette Dia vállára a kezét Zsigmond. – Engedd el Gyulát!
Gyula némán tűrte, hogy Dia megrázza újra és újra. Kifejezéstelen arccal nézte Diát.
Aztán a lány váratlanul felpofozta a Lagerfeltes mestert. Viktor eltátotta a száját.
- Dia! – unszolta Zsigmond egyre ingerültebb hangon. – Azonnal hagyd abba!
De Dia nem hagyta abba. Még párszor megrázta Gyulát, majd a haragja erejével hanyattlökte, megragadta a férfi fejét, és a földhöz kezdte csapdosni. Közben végig ezt sikoltozta:
- Te őrültnek neveztél engem!
Két követ fogott a kezébe, miközben Gyula fölött térdelt, és egymáshoz kezdte csiszolni őket.
- Majd ezek megtanítanak az engedelmességre! – sziszegte. A két kő közé szorította Gyula arcát, egészen közel hajolt hozzá, úgy suttogta:
- Félsz?
Gyula most sem válaszolt, csak nézett Diára, némán. A lány egyre erősebben nyomta a köveket a halántékához.
- Ezekkel kiszedem az agyvelődet... és aztán megiszom a levét!
Viktor borzadva nézett a lányra. Zsigmond ekkor lépett oda Diához, hátulról átkarolta a mellkasát, és a lány kapálózása ellenére leszedte Gyuláról. A kövek tompán puffantak a fűben.
- Ne, ne! A köveim! A köveim!
- Nem érdekelnek a köveid! – vágott a szavába Zsigmond. Lelökte Diát a fűbe:
- Itt maradsz, megértetted?!
Dia haragosan nézett rá, de nem mondott semmit.
- Ügyelj rá! – utasította Zsigmond Viktort, aki erre bólintott, és Dia mellé állt.
Zsigmond visszalépett Gyulához, aki addigra már a fejét tapogatta.
- Jól vagy? – kérdezte Zsigmond.
- Aha – morogta Gyula.
- Tényleg nem normális – csóválta a fejét Zsigmond. – Esküszöm, hogy még soha nem láttam ilyennek. Méghogy megissza az agyleved!
Gyula feltápászkodott.
- Hagyd – mondta halkan, szomorú pillantást vetve Diára. – Nem tudja, mit beszél.
- Tudom – válaszolta Zsigmond rosszkedvűen -, de azért néha igencsak nagy meglepetésekkel tud szolgálni. Nem mintha te nem tudnál – tette hozzá, a férfire pillantva.
Gyula felvonta a szemöldökét.
- Példál az a csók... mi volt az tulajdonképpen?
Gyula tekintete elborult.
- Semmi – morogta.
- Valami csak volt!
- Pillanatnyi zavar – dörmögte Gyula.
- Tényleg? Nekem úgy tűnt, mintha összejöttetek volna!
- Nincs, és nem is volt ilyesmi a szándékaim közt – felelte a férfi.
A válasz szemmel láthatólag kicsit lelombozta Zsigmondot. Gyula nem törődött vele – Viktorhoz fordult.
- Ki volt az a pasas?
- Milyen pasas?
- Az a Botond. Semmit nem tudsz róla?
- Hogy tudnék?! Életemben először járok itt!
- Remélem, tényleg tud segíteni Nikin!
- Azt én is! Melegen ajánlom! Mert ha hazudott, kibelezem! – horkant fel Zsigmond.
Gyula fanyarul elmosolyodott.
- Ha Niki felépül, mihez kezdünk? – érdeklődött Viktor.
A férfi meglepetten nézett rá, végül mély levegőt vett.
- Fogalmam sincs – válaszolta őszintén. – Azt hiszem, az eredeti tervhez kéne tartanunk magunkat.
- Na és az mi? – kérdezte Viktor.
- Hát Lawren feltámasztása.
- Jaa – bólintott Viktor lassan. – Hát... felőlem oké, de szerintem vinnünk kéne magunkkal kaját is, nem?
- Majd igen. De előbb meg kell várnunk azt a Botondot.
- Oké – mondta Viktor, és vállat vont.
Zsigmond összeszorította a száját. Úgy tűnt, igencsak ideges.
- Mikor jön már?! – csattant fel pár perc elteltével.
- Nyugi – intette le Gyula. – Bár elismerem, én is tényleg örülnék, ha ideérne.
- Szerintem mind így vagyunk – jegyezte meg Viktor. Dia szótlanul ült mellette. Gyula elgondolkozva megpihentette a tekintetét a lányon. Annyira, de annyira sajnálta a mestert!
- Figyeljetek – szólalt meg. – Beszélni akarok Diával.
- Most?! – szisszent fel Zsigmond. – Megőrültél?!
- El kell neki mondanom... el akarom mondani neki, hogy mennyire sajnálom.
- Semmi szükség ilyesmire – mordult föl Zsigmond. – Nyughass.
Gyula felsóhajtott. Aztán felpattant.
- Botond!
Társai is felnéztek. Valóban a férfi közelgett.
- Itt vagyok, ahogy ígértem. A lány megkapta a gyógyszereket. Nincs kedvetek felfrissülni egy kicsit? Mindnyájatokra ráférne egy kis... khm... tisztálkodás. – beszéd közben borzadó pillantást vetett Gyula és Zsigmond igencsak borostás arcára, és Viktor kócos hajára.
- És Dia? – szólt közbe Gyula élesen.
- Megmutatom apámnak – mondta Botond diadalmas mosollyal. – Hátha van valami ellenszere...
- Indulás! – vágott a szavába Gyula, és intett a többinek.
Folyt. köv.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-11
|
Egyéb
Carlos mindent kézben tartott... amíg nem találkozott Angelinával…
2024-11-09
|
Merengő
A végtelen univerzumban nehéz megtalálni a körömlakkot, Gininek azonban sikerült. A vörös,...
2024-11-06
|
Sci-fi
Az ősi idegenek elmélet szerint sok ezer évvel ezelőtt okos földönkívüliek látogattak a bolygóra...
2024-10-26
|
Történetek
fordítás .... Eredeti történet: GESPRÄCHE .... Szerző: MixedPickles .... Literotica; 2015<br...
2024-10-24
|
Novella
Szandra első felnőttfilmjét forgatja.A forgatás jól sikerül partnerével Márkkal kiválóan együtt...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Vajon ki ez az ember? Taktikai zseni, hős fegyverforgató, intrikus, a természet ismerője egyetlen személyben?
Azyert mindig körbelengte valamiféle titkot sejtető misztikum, ami még érdekesebbé tette az egyébként is jóképű fickót. Ráadásul a vándor rengeteg nyelven beszélt, olvasott, még az ó-jezykivel is elboldogult, ami köztudottan a nyelvtudósok átka. Egy közrangú ember nem lehet ilyen járatos egyszerre a művészetekben, nyelvekben, számtanban, orvoslásban, harcban, stratégiában...
Azyert mindig körbelengte valamiféle titkot sejtető misztikum, ami még érdekesebbé tette az egyébként is jóképű fickót. Ráadásul a vándor rengeteg nyelven beszélt, olvasott, még az ó-jezykivel is elboldogult, ami köztudottan a nyelvtudósok átka. Egy közrangú ember nem lehet ilyen járatos egyszerre a művészetekben, nyelvekben, számtanban, orvoslásban, harcban, stratégiában...
Mephalának tényleg kapaszkodnia kellett, mert olyan gyorsan indult el a sárkány, hogy a szél majdnem levitte. Az íját ki is vitte a kezéből. Mephala a sárkány nyakán ült, és érezte, ahogy a tűz a lábai között járkál. Az két küklopsznak esélye sem volt a két sárkány ellen, szénné égették a őket...
Hozzászólások