Lecsót főzök

A konyhapulton ott sorakoznak mind: a gömbölyded, vérvörös paradicsomok, a savanykás, pirossal erezett paprikák, a vöröshagyma, melynek ropogós héja, mint a lenyúzott bőr, mellette árválkodik, s meg-meglibben a szagelszívó keltette légáramban. Mellettük lila mintás tálban narancssárga massza terpeszkedik, egy rúd kolbász társaságában. Füstölt illata bódítóan keveredik a gáztűzhely felől felszálló szagokkal.

Sokan nem gondolják így, de a lecsófőzés komoly dolog. Főleg egy magamfajta kezdő számára. Miközben a kiskésért nyúlok, fél füllel a zsír sercegésére figyelek, ami köpködve bugyog a lábosban. A hagymával kezdem. Gyors mozdulatokkal lerántom barnás burkát, amely könnyed, légies táncot bemutatva a szemeteskuka tetejére esik. Aztán, szinte brutális mozdulattal belevágok a hagymába, s az, mintha a kegyetlenségemért akarna bosszút állni, mérges permettel támad.

A könnyem is, orrom is elered, ahogy apró kockákra szelem a hagymát. A szaga betölti még a fülemet is. Miközben hunyorogva próbálok tájékozódni, megfordul a fejemben, vajon lemossa-e majd ezt a bűzt a kezemről a szappan. Végre kész vagyok. A hagymakockák nem éppen tökéletesek, kissé elnagyoltak, de amint a lábosba öntöm őket, ez már nem érdekel. A feltörő sistergés ebben a pillanatban olybá tűnik, mint a haldokló hagyma utoljára kiadott halálhörgései. Ugyan már.

A paprikához nyúlok. Élvezettel hasítom fel friss, hersegő húsát, s az kettéválva a pultra pottyan. Kivágom a magházat, a kis magocskák összevissza pattognak, lesz majd mit söpörni… Miután csíkokra vágtam a kemény zöldséghúst, ezt is hozzáöntöm a lábosban fortyogó hozzávalókhoz. Ahogy a paprika levet ereszt, s megjelennek az első zsírpöttyök az étel felszínén, boldogság önt el: eddig mindent jól csináltam.
A paradicsom következik. Miközben belevágok puha testébe, zöldséghóhérnak képzelem magam, aki felnégyeli, felnyolcadolja, apróra darabolja a szerencsétlen áldozatokat. A paradicsom még vérzik is: átlátszó, sárgás-sós levet, melyet jóízűen hörpintek fel az asztalról. A paradicsom is csatlakozik a többiekhez.

Egy kavarás balra, egy jobbra, megforgatom, megdöntöm, a közepéből a széle felé húzom a fakanalat, étvágygerjesztő szagok szállnak felém. A paradicsom édeskés illata keveredik a hagyma kellemes aromájával, a paprika pedig megadja azt a pluszt, ami ide kell. Jöhet a kolbász.
Pár karikát dobok a készülő lecsó tetejére. A zöldségek már mind puhák, porhanyósak; nyakon is öntöm őket a nokedlivel. Még egy-két kavarintás, amíg a tészta megszilárdul, aztán leverem a lábos szélén a fakanálról azt, ami rajtamaradt, s elzárom a gázt.
Életem legelső lecsója gőzölög előttem. Mit ne mondjak, csodás látvány, főként annak a biztos tudatában, hogy ezt én alkottam, segítség nélkül… Ekkor valami kellemetlen, égett szag csapja meg az orromat. De nem a lecsó égett oda. Hoppá, meggyulladt a konyharuha! Első pánikomban belecsapom a rongyot a mosogatóba. A víz szerencsére megfékezte a kis lángokat, s ezután már csak az a kérdés, hogy mit mondok majd az anyukámnak…

A lecsótól azonban semmi sem tudja elvenni a kedvem. Az ételt hozzá méltóan élvezem: az szinte elolvad a számban, a hús kellemesen rágós, s az egész jó érzéssel melegíti a gyomromat. Minden falat más, hát még, ha eszembe jut, ki főzte. A lecsó pár perc alatt eltűnik abban a feneketlen barlangban, amit az emberek szájnak neveznek.
Végül zsírtól csillogó kézzel és paprikahéjjal a fogam közt indulok meg a mosdó felé, miközben próbálom kiverni a fejemből a mosogatás rémét.