Mesteri hatalom 8.

Egy mélyedés alkalmat adott arra, hogy le tudjanak ereszkedni a föld alá. Csúnyán végighorzsolták a hátukat, de egyikük sem törődött vele.
- Niki nem jött utánunk, igaz? – kérdezte Gyula Diától, amikor földet értek, és már a kékgyíkok által kialakított üregek egyik folyosóján álltak.
A lány rábámult, aztán végül megrázta a fejét.
- Jól van. Ő dolga. A miénk az, hogy megkeressük Zsigmondot. Attól tartok, ő is már a végsőket rúgja.
Elővett egy kést, és intett Diának, hogy ő is legyen készenlétben, aztán elindultak arra, amerre barátjukat sejtették.

Mikor elhaladtak egy szélesebb lyuk felett, váratlanul valaki a fejükre huppant, s mindnyájan elestek.
- Kösz hogy megvártatok! – sziszegett dühösen Niki. – Meg hogy ekkora részvétet tanusítotok Lénárd iránt!
- Te meg kösz, hogy pácban hagyod Zsigmondot! – replikázott Gyula.
- Ő lenne az utolsó, akit cserben hagynék! – vágott vissza Niki kipirult arccal.
Gyula horkantott, és továbbindult. Dia feltápászkodott.
- Én meg nem láttam ekkora... – Niki úgy tűnt, nem találja a legmegfelelőbb szavakat Gyulára, de Dia úgy gondolta, csupán valami igen sértőt szeretett volna mondani.
- Tudod egyáltalán, hol vagyunk? – kérdezte végül Niki, nyugalmat erőltetve magára.
- Még nem, de már vannak sejtéseim – felelte Gyula szórakozottan, és befordult egy sarkon.
- Hogy-hogy nincs itt senki? – szólalt meg Dia halkan, mire barátai megtorpantak, és csodálkozva néztek rá.

A lány láthatólag megijedt a közfigyelemtől, mert elpirult, és ment tovább.
Niki és Gyula lopva egymásra pillantottak.
Ezután csendben mentek végig a kihalt folyosókon, míg aztán belebotlottak egy menetelő gyíkcsapatba.
- A falhoz! – szisszent fel Gyula, és odalapult a falhoz. Niki túloldalt ugyanígy tett, de Dia nem volt kellően gyors, s a közelben elmenő gyíkok észrevették.
- A fenébe! – dühöngött Gyula, és pálcájával egy láthatatlanító varázsigét szórt Diára. A gyíkok megzavarodva megálltak, de végül (ahogy Gyula remélte), képzelődésnek vették az egészet, és továbbmentek.
- Ez meleg volt – lélegzett fel Gyula. – Na gyerünk, ott látok egy barlangfélét!
Gyula láthatatlanná varázsolta magát, és belopódzott a barlangba. Niki megfogta Dia karját.
- Maradjunk itt – suttogta.

Kis idő múlva Gyula visszatért.
- Jó helyen járunk, de három gyík van bent. Egy kis trükkel könnyedén elintézhetjük őket. Úgy gondolom, Nikinek kéne elcsalogatnia kettőt, a harmadikkal Dia bánik el. Addig én kiszabadítom Zsigmondot. Jó lesz így?
Niki elhúzta a száját.
- Niki, annyi a dolgod, hogy pár méterre elcsalogasd őket, utána meg megölöd mindkettőt. Dia... tudod teljesíteni a feladatot?
Dia pislogott. Körülnézett, aztán rosszkedvűen vállat vont.
- Oké. Akkor kezdjük.
Niki ment be elsőnek. A gyíkok felmordultak, s a lány rövidesen ki is rohant egy gyíkkal a nyomában.
- A fenébe! – szitkozódott a fiú. – Ez nem egészen úgy ment, ahogy elterveztem... gyerünk!
Kését futtában hajította az egyik gyík felé. Dia a másik ellen próbált védekezni.

Zsigmond árgus szemekkel figyelte őket.
- Brávó, brávó! – szólt, mikor Gyula megszabadult a gyíktól. – Hát eljöttetek!
- Nincs időnk – szakította félbe a férfi hidegen, és megrántotta Zsigmond láncait. – Lénárd meghalt.
- Mi?!
- Az ördögbe, hogy lehet leszedni ezeket a láncokat?!
- Fogalmam sincs – dörmögte Zsigmond. – De bazira kényelmetlen.
Gyula a halott kékgyíkhoz hajolt.
- Ezeknél van a kulcs?
- Nem hiszem. De amúgy ezt sem tudom.
Gyula dühösen rávillantotta a szemét Zsigmondra, mintha a fiú tehetne róla.
- De mondd... Lénárd tényleg...
- Igen.
Dia ekkor odalépett hozzájuk, és szó nélkül Gyula kezébe adta a kulcsot.
- A nyakában volt – fűzte hozzá.
Zsigmond megkönnyebbülten felsóhajtott, Gyula pedig idegesen babrált a láncokkal. Ekkor azonban mormogás hangzott fel a hátuk mögül.
Bekerítették őket!

Nem sokkal később már mindnyájan Zsigmond mellett lógtak felkötött kezekkel. Nikit aléltan vonszolták be a barlangba, és a földre terítették.
- Niki! – kiáltott fel Zsigmond.
A kékgyíkok roppant praktikusan tudtak élőlényeket vonszolni: éles fogukkal seb nélkül meg tudták ragadni az áldozat ruháját. Niki csak az arcát horzsolta fel.
- Átkozott dögök! – dühöngött Zsigmond. – Egyszer még...
Gyula azonban egy pillantással elhallgattatta.
- Elszórták az összes fegyverünket, úgyhogy jobb, ha nem húzzuk ki a gyufát.

A sarokban különféle kések, tőrök, varázspálcák és pisztolyok hevertek. Felettük egy kékgyík őrködött.
- Hogy fogunk kijutni? – kérdezte Zsigmond.
Gyula Diára nézett.
- Ha jól látom, mindnyájunk élete Dia kezében van.
- Hogy? – kapta oda a fejét a lány. – Hogy az enyémben?!
- Igen. Neked van medálod meg különleges képességed!
- Azt akarjátok...
- Igen, azt akarjuk – bólintott Gyula.
Zsigmond értetlenül figyelte őket.
- Miről besz...
Dia behunyta a szemét, és megremegtette a barlangot, amitől repedezni kezdtek a falak, s a barlang kezdett beomolni.
- Ne, ne, elég! – kiáltotta Gyula.
De már késő volt. A láncot tartó fal lebomlott, a gyíkok riadtak rohangáltak fel-alá. Zsigmond, Dia és Gyula a földre zuhantak, mikor a kezüket tartó láncok elszakadtak.

Dermesztő sötétség vette őket körül. Mikor Gyula ki merte nyitni a szemét, döbbenten látta, hogy hirtelen kigyúl egy láng, és megvilágítja Dia sápadt arcát. A lány kezében egy varázspálca volt.
- Sikerült – mondta halkan. – Sikerült megmentenem magunkat.
Zsigmond és Niki is ott álltak Gyula mellett. Ők sem igazán értették a dolgot.
- Mégis, hogy? – kérdezte végül Gyula.
Dia elmosolyodott. Ez a mosoly a régmúlt emlékét idézte fel Nikiben, s ennek a lány nagyon örült. Talán Dia most indul el a gyógyulás útján!
Mielőtt Dia válaszolhatott volna, Niki odarohant hozzá, és szorosan átölelte.
- Mi ütött beléd? – hökkent meg a lány.
Niki csak a fejét rázta. Zsigmond megfogta Niki karját, és szelíden lefejtette Diáról.

- Szóval, mit csináltál? – kérdezte.
- Az erőmmel képes voltam eltaszítani magunktól a köveket – felelte Dia nevetve, de aztán elkomorodott. – Csakhogy van egy kis baj.
- Mi?
- Itt ragadtunk – felelte Dia kedvetlenül. – Bár bajunk nem lett, a barlang beomlott, és nem tudunk felszínre jutni.
Gyula és Zsigmond összenéztek. Niki nyelt egyet.
- Akkor most mi lesz?
Dia felsóhajtott, aztán hirtelen körülnézett.
- Várjatok – motyogta. – Hol van Lénárd?!
Barátai kicsit ijedten néztek rá.
- Te nem tudod? – nyögte ki végül Zsigmond.
- Nem emlékszel? – kérdezte Niki.
- Az orrunk előtt történt – kezdte Gyula.
- Micsoda? – értetlenkedett Dia.

Gyula megnyalta a száját, végül így szólt:
- Lénárd meghalt.
- Tessék?! – rökönyödött meg Dia.
- Épp fojtogattad, amikor történt – szólt közbe Niki.
Dia villámgyorsan Niki felé fordult.
- Ne mondd... – nyögte. – Nem lehet... én nem öltem meg... nem... az nem lehet! – sírva fakadt. – Mondd, hogy nem én voltam...!
- Nem, nem te voltál – felelte Niki. – Az anyagyík tűzgolyójától halt meg.
Dia letörölte a könnyeit. Gyula átkarolta a vállát, és egy sziklához támogatta.
- Aludj egy kicsit – javasolta. Dia lekuporodott a szikla tövébe, és a fejét két térde közé dugta.
- Mit csináljunk? – ismételte meg Niki sürgetően a kérdést, mikor Gyula visszatért. – Hogy szabadulunk innen ki?
- Nem tudom. Várjunk.
- Hülyeség – horkant fel Zsigmond. – A te szent várakozásodba már így is belehalt valaki.
Gyula szeme megvillant.
- Én a helyedben befognám a számat – szólt vészjóslóan.

Zsigmond kényszeredetten nevetett.
- Na ne mondd.
Gyula mordult egyet, és leheveredett a földre.
- Én aztán nem fogok itt csövezni – jelentette ki Zsigmond. Diához ment, elkérte tőle a varázspálcát, aztán meglegyintette, és elkiáltotta magát:
- Divald!
Mintha semmi sem történt volna. Zsigmond leeresztette a varázspálcát.
- Nem mész azzal semmire – szólt oda neki Gyula. – Jobb, ha nem is próbálkozol.
- Én legalább csinálok valamit, nem úgy, mint egyesek! – vágott vissza Zsigmond.
- Az én hibám.

Mind a hárman Diára néztek. A lány maga elé meredt.
- Az én hibám.
- Micsoda? – kérdezte Zsigmond.
- Az én hibám, hogy itt ragadtunk. És én öltem meg Lénárdot is. Miért nem halok meg akkor?! Vagy... hagyjatok itt!
- Ne beszélj marhaságokat! – förmedt rá Gyula. – Senki nem mondta, hogy Lénárd halála a te hibád.
- De én fojtogattam! – vágott vissza Dia.
- És?! Nem abba halt bele!
- Te aztán tudod, mi?!
- Miért, szerinted, ha valaki elkezd fojtogatni, egyből belehal?! Jóformán el se kezdted, amikor jött a gyík!
- Igenis, én is tehetek róla!
- Jó – fújt nagyot a férfi. – Tegyük fel, hogy te ölted meg Lénárdot. Na és akkor mi van?!
- Hogy mi van?! Még kérdezed?! Nekem kéne meghalnom már, és nem neki!
- Ezen már nem tudsz változtatni, Dia – szólt közbe Niki halkan.
- De igen! Ha most aznnal meghalok, akkor még...
- Már megint kezdi – sóhajtott Zsigmond.

- Na és hogyan tudnál most azonnal meghalni? – gúnyolódott Gyula.
Dia felpattant a helyéről.
- Egyszerűen – sziszegte. A kezében megvillant egy tőr. Barátai rémülten néztek rá.
- Ostoba! – kiáltott fel Gyula, Dia azonban maga elé tartotta a tőrt.
- Ne gyere közelebb! – fenyegetőzött. – Vagy ezzel a tőrrel szúrlak le!
- Dia, ne őrültködj! – szólt rá Niki.
A lány tőre most őrá szegeződött.
- Ne merjetek közelebb jönni!
Zsigmond azonban bátran előrébblépett.
- Dia, tedd el azt a tőrt!
Dia felordított, és rohanni kezdett Zsigmond felé. Gyula félrelökte Dia kezét, míg Niki Zsigmondot rángatta arrébb.
- Erre mondják: négyesben az őrülttel? – motyogta Zsigmond. Dia villogó szemekkel nézett rájuk, a tőrt még mindig támadásra készen tartva.
- Azt hiszem, igen – morogta Gyula, Diára meredve. – Mi most egy őrülttel vagyunk összezárva.

Az „őrült” hosszú percekig állt, és a tőrrel hadonászott. Néha felmordult, hogy ráijesszen barátaira, akik fokozatosan húzódtak hátrébb.
- Féltek, mi? – gúnyolódott Dia.
Zsigmond a fejét vakarta.
- Nem, Dia. Csak várunk.
Dia kifejezéstelen arccal bámult rá. Még a sötétben is jól kivehető volt a riadalom az arcán, amit borzalom vett át, végül a sírástól és haragtól eltorzultság.
Aztán lassan, nagyon lassan, leeresztette a kezét. Gyula szemöldökét összevonta figyelte, mit csinál.
- Jól van – mondta, mikor Dia a földre dobta a fegyvert. – Próbáljunk kijutni innen, rendben? És megkeressük Sanyit.

Felemelte a kezét, és óvatosan lépett egyet Dia felé. A lány egyből felkapta a tőrt, és Gyulára szegezte, mint egy kardot.
- Ha közelebb jössz, megöllek! – sziszegte.
Niki és Zsigmond összenéztek. Gyula nyelt egyet, végül beleegyezőleg bólintott, és visszalépett a helyére.
- Jól van – biccentett Dia felé. – Nem megyünk oda.
Dia mosolyától mindnyájuknak a hideg futkosott a hátán. Niki vette először észre, hogy a lány mire készül. Rémülten felkiáltott, azonban Dia addigra már megvágta a csuklóját.

A vére lefolyt a csuklóján, és fáradt mosollyal nézett rájuk.
- Ne!
Niki odaugrott Diához. Dia kezéből kiesett a tőr, és tompán puffant a barlangban.
- Dia! – kiáltott fel Zsigmond.
- Segítsetek! – sírta el magát Niki. Dia valósággal belehanyatlott a karjaiba.
Gyula fényt varázsolt. Lefektették a földre Diát, és mindannyian föléje hajoltak.
- Felvágta az ereit? – Zsigmond halkan beszélt. Gyula a fejét rázta.
- Nem, csak megvágta magát. Szerencsénk van.
Elhallgatott.
- Gyula... – szólalt meg Niki remegő hangon.
Gyula agyára egy pillanatig zsibbadtság szállt. Letörölgette a vért, aztán egy zsebkendőt ráncigált elő a zsebéből, és gyors mozdulatokkal átkötötte vele Dia kezét.
- Semmi baj – mondta, és nyugtatólag rámosolygott Nikire. – Nemsokára jobban lesz.
Mielőtt Niki válaszolhatott volna, váratlanul egy hatalmas láb nehezedett a körülöttük lévő sziklákra, és porrá zúzta őket. A hirtelen támadt világosságtól Nikiéknek hunyorogniuk kellett.

Aztán, mikor fenyegető mormogás hallatszott felettük, egyből tudták, mi az.
- Az anyagyík... – suttogta Gyula. – Visszatért...
- Futás! – kiáltotta Zsigmond, és nekiállt felnyalábolni Diát.
Niki kivette Gyula kezéből a varázspálcát, és ismét zavaró átkot szórt az állatra. Elvétette. Az átok visszapattant, és a falba csapódott.
- Ott a felszínre vezető út! – kiáltott fel Gyula, és arra terelte barátait. – Gyertek!
Mind a hárman megindultak felfelé. Az anyagyík csak lassan érzékelte, hogy áldozatai kereket oldottak, így volt Nikiéknek idejük a menekülésre.

Kifulladva érkeztek fel, és nagyot szippantottak a friss levegőből.
- Gyerünk! – mutatott egy kidőlt fa törzsére Gyula. – Van benne üreg, ott elbújhatunk!
- A fát simán össze fogja nyomni – vitatkozott Zsigmond. – Öngyilkosság lenne oda menni!
- Dia vérét pedig megérzi – tette hozzá Niki csendesen.
- Nincs időnk! – vágott a szavába nyersen Gyula, és már mászott is befelé.
- Gondolod, hogy beférünk? – mormogta Zsigmond.
Gyula kidugta a fejét az üregből.
- Mivel ez egy mardigói fa, igen! Sokkal tágasabb az ürege, mint a földieknek. Lennétek szívesek jönni már?!
Zsigmond betolta Diát, majd utána mászott. Niki követte.

Valóban elfértek. A fa hatalmas volt, éppen fel tudtak ülni benne.
Mikor meghallották a dübörgést, mindnyájan visszafojtották a lélegzetüket. Niki Dia sérült kezére helyezte a kezét, és várt.
Egyszeriben a fa gurulni kezdett! Maguk sem tudták, hová -, csak gurultak, és gurultak a fatörzsben.
- Váááá!
Az anyagyík utánuk rohant. Már agyontaposta a legtöbb fát, így Diáék fatörzse nem ütközött különösebb akadályba.

Mikor azonban hatalmas csobbanást hallottak hosszú percek múltán, és a fatörzs megtelt vízzel, akkor kezdtek megijedni.
Gyula prüszkölve, köhögve kikecmergett a fatörzsből. Amit látott, attól elakadt a lélegzete.
A dzsungelben egy folyó volt, igen sebes sodrású. Az anyagyík nem mert utánuk jönni.
Gyulának eszébe jutott, hogy a barátai a háta mögött fulladoznak. Mély levegőt vett hát, hogy kiússzék, azonban ekkor vette észre, hogy mindjárt lezuhannak a vízesésbe.
Mikor a fatörzs könyörtelenül zuhanni kezdett, Gyulának sikerült elkapnia egy bokor tüskés ágát. Zsigmond a férfi nadrágszíját kapta el, Dia azonban, eszméletlen lévén, nem tudott megkapaszkodni. Szerencsére Zsigmond szabad kezével a karját ragadta meg. Niki rájött a tervre, mert ő is megkapaszkodott Diában.
A fatörzs gazdátlanul zuhant a habok közé.
- Ez meleg volt! – kiáltotta Zsigmond.
Gyula felnézett a bokorra.
- Öö... baj van, emberek... – nyögte. – Az ág kezd letörni...
- Miii?! – Niki csaknem sikított.
Szinte ki sem mondta, Gyula kezében maradt az ág, s mind a négyen a vízbe zuhantak, le a vízesésen.

Zsigmond arra eszmélt, hogy iszonyatos köhögési inger fogja el. Köhögve felült. Haja csöpögött a víztől, a mellkasán lévő horzsolások pedig sajogtak a víz miatt. Megmasszírozta a nyakát, végül körülnézett.
Úgy tűnt, a folyó kisodorta a partra. Mögötte ismét a titokzatos dzsungel uralkodott.
De hol lehetnek a többiek?
Nadrágja is tiszta víz volt – fázott. Hajnalodott, de a levegő igencsak hűvös volt. A szél vadul süvített, ámde a folyó zúgását nem tudta felülmúlni.
Zsigmond megpróbált felállni, de a karjába hasító fájdalomtól megdermedt. Bár megrándult karja egészen jól bírta a megpróbáltatásokat, úgy tűnt, mostanra ismét visszatért a jól ismert fájdalom.

Szitkozódva megfogta sérült karját, és ülve maradt. Egy haszna volt a vízi utazásnak: legalább lemosta a vért róla.
Sóhajtva megvizsgálta magát. Úgy tűnt, nincs különösebben nagy baja.
Ismét körülnézett. Most vette csak észre Nikit, aki ott hevert pár méterre, félig a vízben heverve.
- Niki! – nyögte, és nagy-nehezen elevickélt odáig. – Niki!
Ép kezével megrázta a lány vállát.
- Niki, hallasz?
A lány lassan kinyitotta a szemét, majd vizet köhögött fel.
- Zs... Zsigmond? – köhögte. – M... mi történt?
- Lezuhantunk a vízesésen – felelte a fiú. – Emlékszel?
- A... azt hiszem. – Niki felült, és fázósan megdörzsölte a karját.
- Mitől van ilyen hideg?
Zsigmond az égre mutatott.
- Hajnalodik, és víz mellett vagyunk.
Niki végigmérte őt.
- De hát neked meg nincs inged!

Zsigmond erőltetett mosollyal válaszolt.
- Nem baj. Ne azzal törődj. Meg kéne keresnünk a többieket.
- Tényleg, ők hová lettek?
- Ez az, amit én sem tudok. Segítenél felállni? Az a baj, hogy a karom...
- Persze. – Niki talpra állította Zsigmondot.
- Merre induljunk?
Zsigmond vállat vont.
- Nem tudom. A dzsungelbe...
- Én ugyan oda nem megyek! – jelentette ki Niki. – Elég volt a kígyókból, sakálokból és egyebekből! Amúgy is, úgy nézem, a fegyvereinket elsodorta a víz.
- Miii?! Jaj ne! Ez aztán a szép!
A fiú dühösen dobbantott, de ezzel csak a homokot kavarta fel.
- Legegyszerűbb volna, ha megvárnánk, amíg a többiek ideérnek – javasolta Niki.
Zsigmond nem szólt semmit, de lemondó sóhaja elárulta, hogy támogatja az ötletet.
Azonban ebben a pillanatban motozást hallottak a hátuk mögül. Mind a ketten villámgyorsan megfordultak – és kővé dermedtek a rémülettől.

Egy sötét alak támolygott ki a dzsungel mélyéből, és a torkát szorongatta. Hörögve vette a levegőt, csaknem fulladozott.
- Dia! – kiáltott fel Niki, és odarohant, de Dia futni kezdett, félrelökte Nikit, és nyílegyenesen a folyó felé tartott. Aztán, mikor a vízhez ért, szó nélkül belevetette magát.
- Dia! – kiáltott fel Zsigmond. Niki habozás nélkül a lány után ugrott.
Barátnője nem akart úszni, hagyta, hogy elvigye az ár. Nikinek sikerült utolérnie, átkarolta a mellkasát, és kifelé úszott vele. Érezte, hogy Dia egyre görcsösebben rángatózik a karjai között.
- Nyugodj meg, Dia – suttogta, és kivonszolta Diát, de a lány egyre csak a víz felé kapálózott.
- Megégek... megégek... víz... víz... megégek... lángolok... megégek...!
Utolsó szavai velőtrázó sikolyba fúltak. Kitépte magát Niki kezéből, és rohant vissza, de Zsigmondnak volt annyi lélekjelenléte, hogy felpattanjon, és ép kezével elkapja Dia karját.

- Állj meg! – szólt, de Dia remegve magát tapogatta:
- Úristen... már lángolok... ég a húsom! Megégek... víz kell... víz kell... víz kell... VÍÍÍZ!
Zsigmond a meglepetéstől elengedte Diát, s elesett. Dia újból berohant a vízbe, Niki utána.
- Dia, állj meg! – kiáltotta, majd úszni kezdett. Dia megint megragadta a torkát, és önmagát fojtogatta. Niki a keze után kapott, azonban ekkor Dia az ő torkát ragadta meg, és lenyomta a víz alá.
Niki nem kapott levegőt. Kétségbesetten próbálta kiszabadítani magát, de Dia nem tágított. Lábaival a lány felé rúgott, de már egyre kevesebb erőt érzett magában.
Zsigmond tétlenül nézte őket, végül belegázolt a folyóba. Niki visszafojtotta a lélegzetét, de hiába kapálózott. Csak a mélység... meg fogok fulladni! – gondolta rémülten.
Zsigmond végre utolérte őket. Megragadta Dia vállát, és erőteljesen maga felé rántotta, így Dia kénytelen volt elengedni áldozatát. Niki levegő után kapkodva felbukott a felszínre, de csaknem elájult. Zsigmond kifelé rángatta Diát a vállánál fogva, sérült karját megpróbálta Niki felé nyújtani, de egyből felszisszent.
Kivonszolta Diát a homokra. Dia mozdulatlanul feküdt a hátán, és nézte őt.

- Ma... maradj itt, rendben? – zihálta Zsigmond. – M... mindjárt jövök.
Dia azonban megragadta a kezét.
- Ne... ne... ne hagyj itt...
- Nem hagylak, mindjárt jövök vissza – hadarta a fiú idegesen. – Csak engedj el, és...
Dia hirtelen sírni kezdett, és még jobban belekapaszkodott.
- Ne hagyj itt!
Zsigmond szelíden lefejtette a nyakáról a lány karjait.
- Maradj itt, mindjárt jövök – suttogta. Lassan elengedte Diát, aztán visszarohant Nikihez, aki nagy-nehezen kijutott a partra.
- Niki! Jól vagy? – kérdezte aggódva.
A lány nyögött egyet, arcát a homokba fúrta.
- A... azt hittem, végem... – zihálta.
- Igen, én is – motyogta Zsigmond. – De most már nincsen semmi baj. Gyere, segítek. – karon fogta Nikit, és leültette Dia mellé, aki mereven bámulta őket.
- Fogalmam sincs, mi volt ez – morogta Zsigmond. – Kicsit megijedtem.

Niki felköhögte a vizet; a mellkasát szorongatta.
- Azt hiszed, én nem?! – elhallgatott, aztán felkiáltott: - Dia!
Dia görcsösen összerándult, összeszorította a szemét, és sírt.
Niki odamászott hozzá, és megfogta barátnője kezét.
- Nyugodj meg – motyogta. – Semmi baj.
Dia hangosan szedte a levegőt, és néha megszorította Niki kezét.
- Zsigmond – szólalt meg Niki, Dia arcára meredve. – Szerintem végleg megőrült.
Zsigmond odaült mellé.
- Igen, tudom – sóhajtotta. – Egyre gyakoribbak voltak a rohamai. Most már fel se ismer minket. Nem szabadott volna eljönnie velünk.
- És most? Mit tegyünk? Nem tudjuk visszavinni Mardigóra, mivel az űrhajónk lezuhant.
- Lawren segíthet – felelte a fiú. – Csak találjuk meg!
- És mégis, hogy gondoltad?! Még Gyulát se találjuk!
- Mindnyájan a közelben voltunk. Ő is itt lesz valahol.
- És gondolod, hogy Dia rögtön meggyógyul, mihelyst meglátja Sanyit?
- Nem, de lehet, hogy felismeri.
Niki kétkedőn grimaszolt egyet.
- Ezzel azt mondanád ki, hogy Sanyinak valamilyen varézsereje van.
- Nem. Csak Sanyi nagyobb hatással van Diára, mint mi.
Niki felsóhajtott. Visszafordult Diához, és megsimogatta a lány kezét.
- Szegénykém...
Dia kifejezéstelen arccal nézett rá, aztán hirtelen fölült, és körülnézett. Majd halkan dúdolgatni kezdett.

***

Gyula eközben lélekszakadva rohant végig a dzsungelen. Útközben el-elbotlott, de nem törődött vele. Őt a folyó igencsak elsodorta a parttól, amelyen Nikiék táboroztak. Most arra igyekezett, remélvén, hogy rálel barátaira. Mikor kiért a partra, körülnézett. De Nikiék olyan távol voltak, hogy észre sem vette őket.

Gyalog elindult feléjük. Mardigo kisbolygóját (ellentétben a nagy bolygóval), a nap éltette.
Vakítóan tűzött Gyulára, a férfi igencsak leizzadt már, mire észrevette barátait.
- Gyula! – pattant fel Zsigmond. – De jó hogy jössz!
Gyula tekintete elidőzött Niki sápadt arcán, aztán a dúdolgató Dián állapodott meg.
- Ennek meg mi baja?
- Őrült – vont vállat Zsigmond.
- Majdnem meghaltunk miatta – fűzte hozzá Niki.
- Mi?!
Niki nagyvonalakban elmesélte Dia rohamát. Gyula a fejét csóválta.
- Nem igazán örülök ennek – morogta. – Ez megnehezíti a helyzetünk.
- És a fegyvereinket is elvesztettük – tette hozzá Zsigmond.
- És éhes is vagyok – panaszkodott Niki.
Gyula idegesen a hajába túrt.
- Jól van, gyerekek, nyugalom – mormogta. – Majd megoldjuk. Apropó, én is éhes vagyok.
- Ha Dia jól lenne, akkor mehetne vadászni – jegyezte meg Niki. – Mivel csak ő tud harcolni fegyver nélkül...
- Ó, igen. Ha jól lenne! Csak az a baj, hogy nincs jól!
- Akkor most mi legyen? Fázom, Zsigmondnak nincs felsője, Lénárd halott, Dia őrült, és tökéletesen eltévedtünk! – Niki csaknem sírva fakadt kétségbeesésében. – Én már... nem bírom ezt elviselni!

Mielőtt végképp kitört volna belőle a sírás, Gyula felhorkant:
- Sírásra semmi szükség! Elég bajunk van enélkül is!
Zsigmond átfogta Niki vállát.
- Valóban tennünk kéne valamit – mondta. Niki nyelt egyet.
- Maradjatok itt – jelentette ki végül Gyula határozottan, és elindult a dzsungel felé.
- Hová mész? – kiáltott utána Zsigmond.
Gyula visszafordult.
- Vadászni, hova máshova?
Azzal otthagyta őket.

Diát, úgy tűnt, álomba ringatta a fáradtság, mert mikor Nikiék ránéztek, már aludt. A folyó is csendesülni kezdett, egyre nyugalmasabb volt a környék. A nap végleg felkelt, halvány derengésbe vonva a vízpartot. Niki lehajtott fejjel ült, és a homokot morzsolgatta az ujjai közt. Zsigmond se szólt. Aztán Niki felszisszent.
- Mi az? – hökkent meg a fiú, és egyből Niki kezéhez kapott. Niki elpirult.
- Semmiség... csak volt itt egy üvegcserép, ami megvágta a kezem.
- Üvegcserép?
- Biztos voltak itt mardigóiak, és azok hagyták itt – motyogta Niki. Lopva Zsigmondra pillantott, és akkor vette észre, hogy a fiú töprengve nézi őt.
- M... mi az? – kérdezte zavartan. Zsigmond elmosolyodott, és elfordította a fejét, úgy dörmögte:
- Semmi.

Egy ideig hallgattak.
- Fáj a kezed? – szólalt meg hirtelen Zsigmond.
- Hm? Ja... öö.. nem vészes.
- Aha.
Megint csend telepedett rájuk.
Végül a fiú megköszörülte a torkát.
- Ö... Niki...
- Hm?
- Azt hiszem, Gyulának igaza volt. Tennünk kell valamit, és nem siránkozhatunk. Megérted, ugye?
- Persze – sietett a válasszal Niki. – Én... én... tökéletesen megértem. Csak Dia miatt aggódom kicsit. Azazhogy – nevette el magát keserűen -, nem is kicsit. Sajnálom, ha nyafogósnak tűnök vagy ilyesmi. De alig bírom elhinni, hogy az egyik legjobb barátnőm elmebeteg.
- Rossz érzés lehet, az biztos – hagyta rá Zsigmond oda se figyelve. Aztán ismételten mosoly ült ki az arcára, és elnevette magát.
- Tudom hogy őrültség, amit mondok, de olyan jól jönne ki, ha Gyula összejönne Diával!
- Miii?! Te megbuggyantál?! Gyula húsz éves, Dia meg tizenhét!
- Az a három év mit sem számít – vont vállat Zsigmond. – Pontosabban öt, hiszen Gyula két évvel idősebb nálam.
- Akkor meg főleg!
- De figyelj, Lénárd mellett ő foglalkozik a legtöbbet Diával. Ez azért jelent valamit, nem?
- Dia is Lagerfeltes mester, éppúgy, mint ő. Csak ezért rokonszenvezik vele. Gyula amúgy sem illene Diához; ahhoz Gyula túl... érzéketlen.
Zsignond elnevette magát.
- Érzéketlen? – a fejét csóválta. – Nem hiszem.
- Te nem láttad, hogy viselkedett Lénárd halálakor! Bunkó volt!
- Tényleg? Miért, mit mondott?
- Nem akarta eltemetni, hanem ott akarta hagyni ízletes falatnak. Persze tőlem megkapta a magáét.

- Mit csináltál? – vigyorodott el Zsigmond.
Niki tisztelettudóan kihúzta magát.
- Hogy mit? Természetesen pofoncsaptam.
- Miii? Ez komoly?! – a fiú nevetésben tört ki. – Szívesen megnéztem volna! De visszatérve az előzőekre, énszerintem abszolút nem jelentene gondot köztük a korkülönbség.
- Jaj, hagyd már ezt a szerelmi sztorit! Akkora képtelenség, hogy Dia Gyulával járjon! Már csak azért is, mert Dia beteg.
- Még meggyógyulhat!
- Arra várhatsz egy jó ideig, mert nem túl biztató most a helyzet.
- Gondolkozz egy kicsit logikusan! Amióta Dia csatlakozott hozzánk, szinte folyton Gyulával volt. Ha Gyula annyira érzéketlen volna, akkor miért foglalkozik annyit Diával?
- Gyula tisztában van vele, hogy Sanyiért indultunk el. Tudja, hogy esélye se volna.
- Az azért nem annyira biztos. Elvégre ki szeretne egy halottat?
- Most mintha Gyulát hallanám – jegyezte meg sötéten Niki.
Zsigmond kényszeredetten elmosolyodott.

Ezután sok szó nem esett köztük. Gyula egy óra múlva tért vissza, és – barátai nagy meglepetésére), vállán egy állat lógott.
- Találtam egy biretet – újságolta barátainak.
- Egy micsodát?! – hökkent meg Niki.
Gyula elnevette magát.
- Biret. Olyan, mint a Földön a vaddisznó, csak zöld a színe.
Niki és Zsigmond a biret fölé hajoltak. Gyulának igaza volt.
- És ez a biizé ehető is? – nézett fel a lány kétkedő arccal.
- Persze!
- És hogy kaptad el? – faggatózott tovább a lány.
Gyula megint nevetett.
- Háát, tudod, fegyverek hiányában a fizikai erőmet kellett használnom, és hát... – büszkén lemutatott az állatra.
- Jaj, te macsó! – legyintett Niki fáradtan.

A fiúk nekiláttak lenyúzni a biret bőrét, addig Niki a közelben faágakat gyűjtögetett.
Mikor letelepedtek és nekiláttak tüzet csiholni, Gyula hirtelen Dia felé tekintett. Észrevétlenül hagyta ott a többieket. Dia már ébren volt. Jó pár méterrel odébb ült barátaitól, és szomorúan a folyót bámulta.
Gyula megállt mellette, aztán leguggolt.
- Szia – szólította meg a lányt.
- Szia – motyogta Dia.
- Hogy vagy?
Dia végre ránézett, végül vállat vont, és tovább figyelte a folyót.
- Nemsokára eszünk – mutatott hátra Gyula. – Ha éhes vagy...
- Nem vagyok.

Gyula beharapta a száját.
- Na és... a biretre sem vagy kíváncsi?
- Nem érdekel semmiféle biret.
- Nem vagy szomjas sem?
- Nem.
- Fáradt vagy?
- Nem.
- Hát akkor?
Dia megint a vállát vonogatta.
Gyula töprengve nézett maga elé. Aztán ismét eszébe jutott valami.
- És mit szólnál, ha...
- Gyula, kész az ebéd! – kiáltotta oda Zsigmond.
- ... ha elmennénk... sétálni?
Dia sokáig nem válaszolt, végül megrántotta a vállát.
- Felőlem...
Gyula megkönnyebbülten lélegzett föl.
- Gyula! – kiáltotta Niki is.
- Várj egy percet – állt fel Gyula, és visszament.
- Nem eszem – közölte barátaival.
- Miért? – hökkent meg Niki.
- Elmegyek Diával sétálni – felelte Gyula tömören, és már baktatott is visszafelé. Niki szájtátva nézett utána, Zsigmond arcán pedig széles mosoly terült szét, és megbökte Niki karját:
- Na mit mondtam!
- Lehet, hogy igazad van... – morogta Niki rosszallóan.

Zsigmond jókedvűen látott neki az ebédnek, de Niki még mindig Gyuláékat figyelte, akik lassan felálltak, és elindultak a dzsungel felé.
- Én a helyükben nem mennék be fegyvertelenül – szólalt meg halkan. – Tele van majmokkal, manókkal meg sakálokkal az a hely.
- Ne törődj vele! – mondta Zsigmond derűsen. – A veszély összehozza majd őket.
- Hülye!
Zsigmond nevetett.
- Ne mondd, hogy nincs igazam!
Niki válaszul jókorát harapott a biretből.
- Inkább nem mondok semmit – mormogta.
Zsigmond elégedetten leeresztette a biretjét.
- Majd meglátod... – mondta, majd barátságosan kacsintott egyet.

Gyula és Dia némán gyalogoltak a dzsungelben. Most csendesebb volt a dzsungel, mint legutóbb. Gyula kihasználván ezt az alkalmat, új biretek után nézelődött, miután rájött, hogy Dia nem hajlandó szóba enyeledni vele.
Hirtelen azonban érezte, hogy Dia megragadja a karját.
- Mi az? – kérdezte Gyula.
Dia esendőn nézett rá.
- Azért jöttél, hogy segíts nekem? Ugye azért?!
Gyula meghökkent.
- Sajnálom, Dia, de nem értelek...
- Azért, hogy segíts... ugye azért jöttél?!
Gyula zavartan pislogott.
- Nem tudom, miről beszélsz.
Dia még szorosabban markolta meg a karját.
- Mindenem sajog – suttogta. – Segítened kell!
A férfi összevonta a szemöldökét.
- Sajog?
- Igen! És ha már így bent vagyunk a dzsungelben... most senki nem látná... csak segíts!
Gyula kezdett rádöbbenni, Dia mire gondol.
- Marhaság – rázta meg a fejét, és hitetlenkedve lépett hátra. Dia azonban nem engedte el.
- Segíts...
- Nem, Dia, ez... ez őrültség...
- Én beteg vagyok – suttogta Dia. – Azt mondtátok, beteg vagyok. Hát akkor segíts, hogy jó legyen!
- Nem, Dia... soha nem tennék ilyet...
Gyula folyamatosan lépegetett hátra, azonban hanyattvágódott egy kiálló gyökérben, s mindketten elestek.

Gyula szitkozódva felült. Dia mellette feküdt; fejét két karja közé dugta, és sírásban tört ki.
- Dia, ne csináld már... – próbálkozott a férfi, és Dia vállára tette a kezét. – Van más gyógymód, nemcsak... nemcsak a halál!
- Nem! Nincs! Ne is... ne is próbálkozz! Nem hiszek neked!
- Dia...
- Senki... így mi lesz velem?! Azt mondtátok, beteg vagyok! És mi bajom? Miért nem kapom meg a gyógyszert rá?
- Neked a szíved beteg csak, Dia. A gyászba betegedtél bele.
- A szívemmel semmi baj sincsen! – vágta rá Dia kipirult arccal, és keményen nézett Gyula szemébe.
- Bocs: akkor agyilag vagy beteg! Így jobb?!

Dia mereven nézett rá, s Gyula rájött, hogy hibát követett el. Mélyet sóhajtott, kinyúlt, és a karjai közé vonta a lányt.
- Bocsáss meg – morogta. – Kicsit durva voltam.
Dia nem válaszolt semmit, de Gyula csakhamar érezte, hogy szorosan belekapaszkodik az ingjének ujjába. Gyula mondani akart valamit, de jobbnak látta, ha csöndben marad. Furcsán érezte magát.
Dia a vállának döntötte a fejét.
- Én... azt mondod... azt mondod... – megrázkódott. – Nem... ez nem lehet...
Gyula nyelt egyet, és kiengedte a karjai közül.
- Azt hiszem, jobb lesz ha visszamegyünk – motyogta.
- Előbb mondd meg! – jajdult fel Dia, és egészen közel hajolt hozzá. Gyula megriadt.
- Mit? – kérdezte rekedten. Nyugtalanította a lány közelsége. Dia megfogta a kezét, és a szemébe meredt.
- Mondd... mondd meg!
Gyula szorongva rázta a fejét, de nem válaszolt. Megpróbálta kiszabadítani a kezét.
- Siessünk vissza – nyögte ki végül. – Fel kell támasztanunk Sanyit...
- Nem érdekel! – Dia ismét közel állt a síráshoz – Gyula érezte, hogyan remeg a keze az övében. – Te tudod a gyógymódot, nem igaz?!
- Egy szóval sem mondtam! – tiltakozott Gyula erőtlenül. – Én csak...
Elakadt. Annyira rossz volt Diára nézni...
Közelebb hajolt Dia arcához.
- Te Sanyit szereted, igaz? – mormogta halkan. Dia szótlanul figyelte, mit csinál. – Akkor gyere, és mentsük meg... amíg nem késő... – arcát Dia vállához érintette, aztán elhúzódott tőle.
- Gyere...

Dia nem mozdult. Gyula zavartan pislogott. Kezdte feladni a küzdelmet, amit nem is Dia, hanem Dia betegsége ellen folytatott.
- Nem hagyom, hogy elvigyen – mondta halkan, és két kezébe fogta Dia arcát. – Megígérem.
Dia nem válaszolt. Gyula nem nézett már a szemébe.
- Szereted még Sanyit?! – önmaga hangját is alig hallotta.
Dia most sem felelt. Gyula kicsit elsápadt.
- Tudtam... – suttogta rekedten, és elengedte Dia arcát. – Egy halottat nem tudsz szeretni. Akkor... – nyelt egyet, és kérdőn nézett a lányra.
- Nem emlékszem Sanyira – szólalt meg Dia csendesen. – És igazából senkire sem.
Azzal közelebb hajolt Gyula arcához. Gyula szíve a torkában dobogott, aztán átölelte a lányt, és megcsókolta.

Először úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, vagy átkerültek volna egy másik világba. Gyula érezte, hogy Dia a karjaiba simul. Egy könnycsepp gurult le az arcán. S Gyula jól tudta, miféle könnycsepp ez. Dia emlékezetének siratása. Sanyi elvesztése.
És...
És talán...
Hitetlenkedve rándult össze, mintha áramot vezettek volna a testébe. Egyik kezével végigsimított csukott szemmel Dia arcán, másikkal még szorosabban vonta magához. Dia nyugodt volt. Nem, nem is nyugodt – gondolta Gyula -, hisz úgy ver a szíve, mintha ki akarna ugrani... inkább csak...
Kinyitotta a szemét.
„Ez meg mi volt?” – kérdezte bosszúsan magától. Dia lehajtotta a fejét. Gyula döbbenten engedte el. Dia a közeli fához botorkált, és leült. Gyula azonban még mindig nem értette magát. Észre sem vette a közelben vihogó Zsigmondot, aki Nikivel együtt követte őket.

Természetesen Zsigmond ötlete volt, hogy lessék ki őket, de most már Niki türelmetlenül bökdösni kezdte a fiút, hogy menjenek vissza.
Zsigmond olyan jó kedvűen tért vissza, hogy Niki a földig süllyedt szégyenében.
- Ne röhögj már ilyen hangosan! Még a végén meghallják!
- Megmondtam! Megmondtam! Ugye megmondtam?!
- Jó, jó, én is örülök, csak hagyd már abba!
Zsigmond lassan lehiggadt.
- Gyula és Dia... én éreztem! Már amikor mondta, hogy elmennek sétálni... Tudtam, hogy összejönnek!
- Elég nehezen ment – húzta el a száját Niki. – Na és ezt a „nem emlékszem Sanyira” mondatát se értem Diának. Ez akkor azt jelenti hogy semmi szüksége Sanyira, mert igazából Gyulát szereti?! Vagy hogy van ez?
- Hát... nagyon úgy tűnik.
- Viszont azt is figyelembe kell vennünk, hogy Gyula csókolta meg Diát, és nem fordítva!
- Jó, de...
- Áh! Én ebbe teljesen belezavarodtam! – sóhajtotta Niki.

Ekkor Gyula botorkált ki a dzsungel sötétjéből. Barátai sokatmondó pillantást váltottak.
- Hol van Dia? – érdeklődött Zsigmond visszafogottan, bár fuldoklott a nevetéstől.
Gyula szótlanul a sötétbe bökött a fejébe, és továbbment.
Niki csodálkozva nézett utána.
- Hát ennek meg mi baja? Boldognak kéne lennie, nem?
- Ki tudja, mit beszéltek, miután eljöttünk – vont vállat Zsigmond.
- Talán összevesztek? – találgatott Niki.
Legnagyobb ijedelmükre Gyula mély hangja zendült fel a hátuk mögül:
- Nem.
Zsigmond és Niki rémülten összerándultak. Gyula karbafont kézzel állt fölöttük.
- Öö... hogy kerülsz ide? – hebegte Zsigmond.
- Úgy, hogy visszajöttem.

Niki megnyalta az ajkát. Gyula nem szólt többet, csak nézett rájuk, és ez rosszabb volt, mintha kiabálni kezdett volna velük.
- Akkor... miért? – szólalt meg Zsigmond.
Gyula tüdejéből hatalmas, keserves sóhaj tört fel.
- Dia nincs jól – mondta halkan. – Meg van zavarodva. Azt se tudja, mit akar. Azt se tudja, mit érez. Semmit sem tud. Ez...
Nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét. A folyóhoz ment, lehajolt, és lemosta az arcát.
- Értelmetlen az egész – folytatta végül, megtörölve az arcát az inge ujjával. – Ami köztünk történt, annak sincs értelme.
- De hát...
- Nincs, és kész! – csattant fel Gyula haragosan. – Felejtsétek el!
Niki a homlokát ráncolta.

Gyula elfordította a fejét. Zsigmond értetlenül figyelte.
Niki végül felállt, és vigasztalóan Gyula vállára tette a kezét.
- Tudom, mit érzel – mondta megértően.
- Nem, nem tudod! Hagyjál békén! – horkant fel Gyula. Niki nem mozdult.
- Szereted Diát, Gyula? – kérdezte Zsigmond.
- Nem!
Niki és Zsigmond összenéztek.
- De hát akkor... miért... miért történt az, ami történt?
- Hagyjatok már! – vetette oda Gyula.
Niki visszaült Zsigmond mellé.
Pár percig nem szólt semmit egyikük sem. Végül Niki óvatosan Gyula felé nyújtott egy darab húst, aki még mindig hátat fordított nekik.
- Hagytunk neked biretet...
- Nem kell. Mondom, hogy hagyjatok békén!
- De most mi bajod van?
- Hagyjál!
Niki hátrahőkölt Gyula ordítására.
- Rendben – mondta halkan. – Ahogy gondolod. Zsigmond! Szerintem menjünk tovább, hátha mi legalább rálelünk Sanyira.
- Egyetértek – kászálódott fel a homokból a fiú. – És talán megtaláljuk a fegyvereinket is.
- Szerinted merre induljunk?
- Ne a dzsungelbe.
- Jó, akkor menjünk végig a parton.

Gyula némán hallgatta barátai tanakodását, végül azt is hallotta, hogy elmennek.
Kicsit megriadt. Nem hitte volna, hogy itt hagyják.
„Dia pedig valahol a dzsungelben ül, és mereng.”
Elhúzta a száját. Már úgy érezte, az se érdekelné, ha Dia kárt tenne magában vagy baja esne. Tegye amit jónak lát. Egy bolonddal amúgy se lehetne mit kezdeni.
Indult, hogy barátai után menjen, s egy jó darabon át lépkedett a homokos parton. Jócskán maga mögött hagyta a táborhelyet és a dzsungelbe vezető kis ösvényt. Egy ideig büszke volt magára, hogy képes otthagyni a „bolondot”, de mikor egyre jobban sötétedett és Nikiék nyomára sem bukkant rá, aggódni kezdett.

Felnézett a sötét felhőkre. Talán eső lesz – gondolta, és sarkon fordult. Rohant, ahogy bírt, de még mielőtt a tábor helyére ért volna, csöpögni kezdett az eső. A homok egyre inkább sárrá vált. Gyula nem törődött vele, hogy csurom víz lesz: egyre csak az ösvényt kereste. A sötét miatt nehezebben tájékozódott már, fázott, éhes és szomjas volt: így hát hátrahajtotta a fejét, és az esőt itta. Ekkor vette észre az ösvényt. A dzsungel most még baljóslatúbbnak tűnt. Az eső rákezdett: most már zuhogott, mintha dézsából öntenék. Gyula gyors léptekkel indult el. Maga sem tudta, miért is jött be ide újra. Magát szidva félrehajtotta az ágakat, kövekkel dobálta a fákat, de kiabálni nem mert.
Hosszas bolyongás után elfáradva roskadt le egy fa tövébe, s nem törődött többé a rá leselkedő veszélyekkel sem: nyomban mély álomba merült.

Fenyegető morgásra riadt fel. A sakálok! Biztosan közelednek!
Félálomban tapogatózott a fa ágai után. Nagy-nehezen felhúzta magát a felső ágakra. Megnyugodva ült le, azonban ekkor egy csendes hang szólalt meg fölötte:
- Tehát nem csak én gondoltam erre a fára.
Gyula csaknem leesett ijedtében. Felnézett, de a sötéttől csak egy alakot látott, mégis tudta, ki az.
- D-Dia – dadogta. Felállt, és felmászott a lányhoz. Ott szorosan magához szorította, és sokáig el sem eresztette.
- Sajnálom... sajnálom, hogy... Dia! De hiszen te vérzel!
Dia fáradtan mosolygott.
- Semmi baj, csak a sakálok voltak.
- Megtámadtak?
Dia bólintott.
- Ha nem hagytalak volna itt...
- Ne! – kiáltott fel Dia halkan, megfogva Gyula kezét. – Nem akarom hallani.
Gyula pár pillanatig még rámeredt, végül bólintott.
- Én...

De nem tudta befejezni a mondatot, mert Dia hirtelen odabújt hozzá.
Gyulának sokszor kellett nekiveselkednie, hogy levegőt kapjon a meglepetéstől. Aztán átkarolta Diát, és így kuporogtak a fán, körülöttük pedig a dzsungel sejtelmes sötétbe burkolózott.


Folyt. köv.