Történetek

Mily ördögi irónia, hogy ugyanazon az egy napon találtam meg önmagam, és akkor vesztettem is el mindent, mi fontos volt nekem. Annak a napnak minden perce belém égett, sorsom tüzes billogja nyomán. Kávéval indítottam, benne kevés tejjel, sok cukorral. Átfutottam az újság cikkeit, majd beálltam a zuhany alá. Felfrissített. Fogmosás, és pakolászás. Öltöny fel, rápillantás Erikre, hogy alszik-e? Hát persze, hogy nem. Elköszönés, és irány a tanszék. Meghívtak, hogy beszéljek a pszichológia...

Vajon hogy leszek képes elfedni magam előtt a mérhetetlen magányt? Amikor 11 órakor sem akaródzik felkelni az ágyból, mert ott legalább álmodhatok arról, hogy van valakim. Valaki gondol rám, hazavárhatom, kényeztethetem és szerethetem. Hogy tagadom majd le magam előtt, hogy a virágot az asztalomon saját magamnak vásároltam, hogy némi szépséget és finomságot varázsoljak az ürességbe...

Sziasztok a nevem Arcsi és egy harcosról szeretnék nektek mesélni, aki nagyobb harcos volt mindenkinél de nem, azért mert a legjobb mesterektől tanult, hanem azért mert szívvel, lélekkel harcolt és ez tette őt igazán naggyá...

De várjunk csak! Nincs egyedül! Egy másik árny bontakozik ki mellette. Közelebb érve látom, hogy egy nőről van szó, és egymás kezét fogják. Ó! Vak reményt tápláltam. Hogy is jöhetett volna egyedül? Tíz év túl hosszú idő volt számára! És én még bíztam abban, hogy csak engem fog szeretni, nekem szenteli az életét. Kár volt ebben a hitben élnem...

Félix dühös volt magára és a nyavalyás betegségére, ami miatt örökre a lefóliázott, fénymentes szobájában kell leélnie az életét. Undorodott magától és egy csöppet sem ítélte el apja mérges reakcióit.
Elege volt már belőle hogy csak a szobája ablakán keresztül láthatja a fákat és a csillagokat...

Hát milyen csodálatos ez e reggel! Aztán jött az első óra, valójába a nulladik óra majd jött a többi a maga sorrendjében. A sorrendben, amelyet egy számítógép állított össze. Azt mondják, hogy a computerek okosak. Hát az meglehet! De, hogy emberi érzéseik nincsenek, és hogy ők nem is kalkulálják bele a napi rendbe az emberei esetlenséget, az is tuti. Egyszóval érzéketlenek és kegyetlenek, de ez már két szó...

Hosszú sétákat tettünk a bíbor alkonyatban, én nem a védtelen gyermek voltam olyankor, hanem egy hercegnő, Alisa, Madelaine, vagy amihez éppen kedvem volt. De ő mindig Belle volt. Az édes Belle. Az egyetlen barát. Soha senki más.
"Vajon mi tetszik neki azon a korcs kutyán?" - tűnődtek az emberek. De nem számított. Csak a Szeretet számít! ...

Szemei eszelősen csillogtak. Édesanyám szótlanul karba tett kézzel állt és kifejezéstelen arccal nézett Zsuzsira. Oh bár lettem volna olyan bátor, hogy fel merjek állni és apámnak rontani. Oh bár megmenthettem volna a húgomat. De nem ezt tettem...

Leültek a kanapéra és koccintottak. A férfi a nőre koccintott, a nő pedig a lélek tisztaságára. A férfi mélyen a nő szemébe nézett és rá mosolygott. A nő visszamosolygott. A férfi büszke volt, mert délután óta ez volt a második mosoly a nőtől és tudta, hogy a nő nem szokott mosolyogni, és most mégis egy óra elteltével kétszer is. A férfi nem értette, hogy a nő miért nem mosolyog többet, hiszen csodálatosan mosolygott...

Ahogyan teltek a hónapok, úgy felejtődtek el az emlékek, a legszebb pillanatok. Zsolt megpróbált tovább lépni, folyton ismételgette magában, hogy márpedig neki jobb így Bella nélkül, rengeteg lány van még a világon. Egy árva, megtévedt lélekké vált, amely keresi a párját, hogy megtalálva azt, egésszé forrjon össze vele, és kiegészítve egymást egy hatalmas, leküzdhetetlen egészként haladjanak tovább az élet útvesztőjében, de nem lelte azt...