Önmagamnak címzett hazugság, az én lehetetlen alternatív jövőm

A szerelem egy megmagyarázhatatlan, gyönyörű érzés, amelyre minden percben, vagy akár egy véletlen folytán rátalálhatunk. Bellával sem volt másképpen. Kiegyensúlyozott, boldog életet élt, szerette létének minden apró mozzanatát. Vidám ember lévén csak úgy vonzotta magához az embereket, egy dologban volt csupán problémája, ez pedig a szerelem. Nem találta meg az igaz szerelmet, hiába kereste. Mert kereste, ezt az bizonyítja, hogy hétről hétre újabbnál újabb fickók oldalán lehetett látni. Egyesek rossz szemmel nézték, másokat hidegen hagyta, de mindenki egytől egyig tisztában volt vele, hogy Bella ettől nem volt rossz ember. Csupán egy árva, megtévedt lélek, amely keresi a párját, hogy megtalálva azt, egésszé forrjon össze vele, és kiegészítve egymást egy hatalmas, leküzdhetetlen egészként haladjanak tovább az élet útvesztőjében. Bella sok férfiszíven gázolt át, de nem volt benne rossz szándék.

Szeretett volna végre szerelmes lenni. Kereste szíve párját beszélgetőtársban, ellenségben és jó barátban, rútban és szépben, mégsem lelte. Mígnem egy napon felfigyelt rá. Rá, Zsoltra, egy apró, sárba tiport, megtépázott lélekre, mely szinte már megszűnt létezni, élni, aki félt, és féltette magát mindentől és mindenkitől. Néma, segélykérő ordítása a figyelő füleknek csontjáig hatolt. Ezzel csupán egy probléma volt, senki sem hallotta meg zokogását, Bellát kivéve. Meglátta, meghallgatta, segíteni vágyott. Érezte minden szavából a kétségbeesést, a szeretetéhséget, akit egyetlen ölelés gondolata a mennyekbe repített, egyetlen csók képe felhevített, egyetlen érintés fuvallata felperzselt. Bella nem látta meg benne azt, akire ő maga vágyott, akit ő maga keresett, csupán úgy érezte, annyi sok rossz után, amit okozott, itt az ideje, hogy valami jót is tegyen. Belépett Zsolt életébe, és ettől kezdve minden olyan volt, mint egy tündérmese.

A fiú kellően odaadó, kellően szeretetéhes volt ahhoz, hogy Bella mellette királynőnek érezhesse magát. Zsolt vágyott vele lenni, vágyta érinteni, vágyta megcsókolni. Bella nyitott irányába, nemcsak az életét nyitotta meg, hanem a szívét is. Úgy érezte nem érheti baj, kitárta hát a lelkét a fiú előtt és hagyta, hogy az birtokba vegye. Egy nap aztán belenézett a fiú szemébe, és felfedezni vélte, amit oly régen keresett, megtalálta másik felét, beleszeretett. Átadta szerelmének testét, lelkét, szívét. Rábízta, hogy őrizze, úgy gondolta biztonságba helyezte. Bár különböztek nagyon, mégis szerették egymást, de sajnos megjelentek a gondok. Zsolt egyre magabiztosabbá vált, szerelme oly odaadóan szerette, önbizalmát olyan mértékben megemelte, hogy lassacskán már rá se lehetett ismerni a régi szeretetéhes, lágy lelkületű Zsoltra. Elkezdődtek a viták, a haragos napok, egy-egy tiltott szó is kicsúszott. Nehezítette a helyzetet, hogy Zsolt képtelen volt bocsánatot kérni, Bella azonban igényelte. Nem kapta meg, ez a szituációt tovább nehezítette. Hosszú hónapok után, melyek veszekedés és a szerelem különös szimbiózisában teltek bekövetkezett egy még nagyobb tragédia, még nagyobb vita. Végeredményként Zsolt színt vallott.
- Már nem szeretlek annyira, mint régen. Szeretlek, de már nem úgy…

Bellában egy világ dőlt össze. Szerelme egyik napról a másikra átokká vált, gyűlölte magát, amiért szerelmes, gyűlölte Zsoltot, amiért ő már nem, gyűlölte a világot, mert ilyet megenged, és gyűlölt mindenkit, mert elkeseredett. Ennek ellenére kapcsolatuk folytatódott, mint két sorsát nem lelő vándor, akik nem tudják, mit kezdenének a másik nélkül, félnek új utakra lépni egyedül. A percek, napok, hónapok rohanásával a helyzet egyre rosszabb lett. Zsolt már nem sok szeretetet adott, csupán vegetált és várt, ki tudja mire. Ezzel szemben Bella ugyanolyan odaadó maradt. Leste kedvese minden apró kívánságát, igyekezett meglepni apróságokkal, felvidítani, egyszerűen szeretni. Zsolt ennek ellenére minden apróságért belekötött Bellába, nem érdekelte, ha nem volt igaza. Legtöbbször felmerült probléma a dohányzás kérdése volt. Bella gyűlölte a cigit, az élet megrövidítőjének tartotta, egy hasztalan és időrabló találmánynak, mely lassanként felperzseli maga mögött az életet, és a legjobban az bántotta, hogy szerelmét nem tudta megakadályozni az önpusztításban. Idővel azonban megpróbált beletörődni és még ez a tény sem volt elég ahhoz, hogy Zsoltból ne hozza ki az ekkorra már olyannyira megismert vad, fékezhetetlen állatot.

- Én nem tudom, hogyan lehet egy cigi finom, de mindegy. Régebben totál kikészültem a gondolatra, hogy te dohányzol, mára már csak rád hagyom. Ha lenne más az életemben, az tuti nem lesz dohányos – fejtegette párja előtt Bella.
- Hát én nagyon dohányzom ám… - reagált nevetve Zsolt.
- Ha valaki bizonyos időközönként rágyújt, az dohányzik, ha elszív egy cigit, az dohányzik, szóval igen, dohányzol – nyomatékosította a lány.
- Aha, oké, akkor te meg alkoholista vagy, mert néha iszol – jegyezte meg sértődötten Zsolt.
- Ha valahol látják, hogy ott a cigi a kezedben, és megkérdezik, hogy "dohányzol?" akkor azt mondod, hogy "nem?" Ha néha rágyújtasz az is dohányzás. Az alkoholizmus az meg mértéktelen alkoholfogyasztás, állandó részegség. Én még sosem voltam részeg.
- A dohányos meg a nem dohányos között nem ilyen éles a vonal, én inkább nem dohányzom, mint igen, szóval kurva gyorsan felejtsd el, hogy dohányos vagyok – jött ki a sodrából Zsolt.
- Jó, felfogtam, hogy mi a különbség – fújt gyorsan visszavonulót Bella - de olykor akkor is dohányzol, többet mint én, az tuti.

- Ha megkérdezik tőled, hogy a barátod dohányos-e, akkor mit mondasz? Igen? Mert bazdmeg évente elszív egy doboznyi mennyiséget… lehet, hogy tisztább a tüdőm, mint a tiéd – fejtegette az egyre idegesebb Zsolt.
- Nem – hangzott a rövid válasz. Bántotta, hogy Zsolt ennyire kiállt a cigaretta mellett. Még emlékezett arra, amikor hosszú hónapokkal ezelőtt, Zsolt csendesen, mosolyogva és talán egy picit félve közölte vele, hogy valaha szívott cigarettát. Azonban biztosította Bellát, hogy azóta mióta együtt vannak, egy szálat se szívott el. Bántotta, hogy mára ez a helyzet megváltozott.
- Mondom, az a dohányos, aki rendszeresen dohányzik – erősködött tovább Zsolt.
- Akkor minek nevezzelek téged? – kérdezte már lassan kétségbeesve a lány - néha az néha nem az? Adj a számba egy szót és megnyugszom.
- Kérlek én egy nem dohányos vagyok, akit zavar a füst – vetette oda gyűlölködve Zsolt.
- Mégis néha dohányzol? Ennek ellenére? Maradjunk a nem aktív dohányosban – kötötte az ebet a karóhoz a lány.
- Te meg maradj a faszomban büdös… - itt elharapta a mondatot, kiviharzott a szobából és bevágta maga mögött az ajtót. Bella értetlenül állt földbe gyökerezett lábbal, nem akarta elhinni, hogy már megint sikerült ennyire összeveszniük. Hallotta az autó ajtajának csapódását s a motor felbődülését, Zsolt magára hagyta egy ennyire szívtelen mondat kíséretében.

Az elkövetkezendő napok szörnyűek voltak, mígnem Bella végre felhívta Zsoltot. Békülni akart, szeretetre, szerelmének viszonzására vágyott. Olykor elátkozta magát, amiért belement ebbe a kilátástalan helyzetbe.
- Beszélni szeretnék veled. Megoldható? – kérdezte higgadtan a lány.
- Nekem most nincs hozzád kedvem – hangzott a közömbös pár szó.
- Mikor lesz? – kérdezte Bella, bár az előbbi mondat belenyilallt a szívébe.
- Majd ha megtanulsz gondolkodni – vágta a fejéhez a fiú kedvenc mondatát, és elhallgatott.
- Ah, ne csináld ezt kérlek. Képtelen vagyok másra gondolni, nem tudom, hogy mit gondolhatsz, vagy mit szeretnél, esetleg mire vágysz. Egy kis segítséget kérek, mondj valamit. Szakítani szeretnél? Már teljesen ki vagyok idegileg! – mondta Bella könnyek közt, kétségbeesetten.
- Nem segítek, szenvedj, edd csak meg amit főztél, legyél csak ki idegileg, meg is érdemled! – hangzott a kegyetlen pár szó és megszakadt a vonal. Bella próbálta még hívni, de Zsolt mindannyiszor kinyomta telefonját.

Később mégis megoldódott a probléma. Zsolt teljesen úgy állította be a helyzetet, hogy igenis ő a sértett, ő az, akitől bocsánatot kell kérni, még a szakítással is fenyegetőzött. Szinte követelte Bellától, hogy érveljen amellett, hogy a fiú miért is tartson ki mellette, miért maradjanak egy pár. Bella egyre jobban megtört lelkileg, elvesztette büszkeségét, egy apró, sárba tiport, megtépázott lélekké vált. A boldog, kiegyensúlyozott mindennapokat felváltották a szomorú, könnyben úszó, megszürkült hétköznapok. Idővel Zsolt, már csak heti kétszer volt kíváncsi barátnőjére. Elfelejtette az első napokat, azt, hogy kedvese hajdanán hogyan karolta fel, hogyan szerette meg, és elfelejtette azt is, hogy mekkora nagy kincs birtoklója is volt. A törékeny test, lélek és szív, melyet Bella réges-régen rábízott, hogy őrizze, mégsem volt biztonságban. A lány két év elteltével teljes valójában összetört és már csak árnyéka volt egykori boldog, élettel teli önmagának.

Egy szokásos napon Zsolt szórakozni ment a barátaival, haverjaival, ahova Bellát szokásához híven még véletlenül se vitte magával. Ebben a baráti körben azonban még Bella legjobb barátnője, Rita is benne volt, így minden apró részletet megtudott az estéről. Bántotta, hogy kedvesének, bár tulajdonképpen senkinek sem jutott eszébe őt is hívni, és ezt a rossz érzését Zsolt elől sem titkolta el.
- Merre jártál az éjszaka? – kérdezte érdeklődve a lány.
- Erre-arra – vetette oda hanyagul Zsolt.
- Sose értettem miért titok…
- Nem titok, Rita majd úgy is elmondja.
- Mert ő is ott volt?
- Igen.

A válasz meglepte Bellát. Zsolt már régóta, körülbelül egy éve össze volt már veszve Ritával, nem akart hinni a fülének. Hogy lehet az, hogy ő, aki az alatt is állandóan mellette állt, ami alatt Zsolt nem számíthatott senkire, nem lehet vele ilyenkor, de olyannal, akivel már egy éve nem beszélt szívesen elmegy bárhová.
- Ez most úgy nem esett jól. Nagyon jó, hogy én soha se mehetek el veled szórakozni, főleg nem szombaton, engem soha se hívsz, főleg, hogy maximum heti két alkalommal láthatlak.
- Bocs de most nem érzem át a fájdalmadat – mondta közömbösen, ásítva a fiú.
- Mert mikor érzed át? – kérdezte megtörve a lány.
- Nem tudom, de most nem – hangzott az érdektelen válasz.
- Szerintem sosem – fejezte be halkan a beszélgetést a lány.
- Hm, éhes vagyok – pattant fel Zsolt, mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna.
- Akkor egyél – vetette oda az egyre sértettebb Bella.
- Csinálok kaját – mondta hanyagul Zsolt és kisétált a konyhába.

Bellát nagyon gyötörte párja viselkedése, nem tudta elviselni közönyösségét. Bántotta, hogy nagy valószínűséggel szerelme nem tudta megérteni, hogy miért is estek neki az előbbiek rosszul. Feleslegesnek érezte magát, egy átmeneti személynek, aki addig kell, amíg a fiú annyi szeretetet magába szív, amennyivel jól érzi magát, de cserébe gyakorlatilag nem ad semmit. Ezen téves vagy helyes gondolatok mellett írta ki egy cetlire az asztalra, a már párja által oly sokszor hangoztatott mondatot: „Most nincs kedvem hozzád, elmentem.” és ezzel a lendülettel el is hagyta a házat. Nem sokkal később kapott egy sms-t kedvesétől: „anyád, szerinted miért mentem el kaját készíteni, ha nem azért, hogy veled beszélgessek, hülye barom…”. Bella idegességében majd’ földhöz csapta a telefont. Nem tudta elhinni, hogy tényleg ennyire szívtelenné vált az egykoron oly kellemes társaságú, mély érzésű, kedves, figyelmes, jóindulatú, cseppet sem arrogáns, becsületes és őszinte párja. Bella nem kereste többé kedvesét. Bár nagyon szerette, olyannyira, hogy azt elmondani sem lehet, de nem tudta tovább elviselni a megaláztatást. Nem tudta megtűrni azt az embert, akit ő hozott létre túlzott szeretetével.

Annyira szerette ezt a fiút, hogy egy teljesen más egyént formált belőle. A cetlit követő egy hét múlva jött csak az első üzenet Zsolttól, melyre a fiú még mindig nem kapott választ. Ezt követően próbálta kedvesét keresni, telefonon, személyesen és e-mailben egyaránt, de nem lett eredménye. Bella, mintha felszívódott volna. Ahogyan teltek a hónapok, úgy felejtődtek el az emlékek, a legszebb pillanatok. Zsolt megpróbált tovább lépni, folyton ismételgette magában, hogy márpedig neki jobb így Bella nélkül, rengeteg lány van még a világon. Egy árva, megtévedt lélekké vált, amely keresi a párját, hogy megtalálva azt, egésszé forrjon össze vele, és kiegészítve egymást egy hatalmas, leküzdhetetlen egészként haladjanak tovább az élet útvesztőjében, de nem lelte azt. Kereste szíve párját beszélgetőtársban, ellenségben és jó barátban, rútban és szépben, mégsem lelte. Mindenhez, amihez hozzányúlt tönkrement, semmi sem ment úgy, mint régen. Csalódást csalódás követett, szomorúsággal tragédia párosult. Nem fogadta el senki olyannak amilyen volt, hol kövérnek, hol csúfnak, merésznek, nagynak vagy kicsinek, érthetetlennek vagy túlontúl unalmasnak, érthetőnek találták. Egy apró, sárba tiport, megtépázott lélekké vált ismét, aki nem találta a helyét, a sötétbe fészkelt, egyedül, magányosan. Gyors volt egy kapcsolat, ha volt, eleje-vége egybemosódott. Nem volt olyan, hogy boldog pillanat.

Egy napon aztán a várost járva, a tömegben fellelt egy régi, ismerős arcot. Bella volt az, nem kétség. Hosszú évek teltek el, a lány sugárzott az életerőtől, szép volt, szebb, mint valaha, virult a boldogságtól, mosolya nyugodt és elégedett volt. Zsolt úgy döntött odamegy hozzá, beszélni akart vele, meg akarta érinteni. Előtörtek belőle a régebbnél régebbi emlékek, de egy se volt köztük bosszús, bántó, vagy gonosz. Mind-mind egy kapcsolat elejének apróságait láttatta, ahogyan egy apró, sárba tiport, megtépázott lélekre egy sokkal erősebb rátalál, és kihúzza a sötétből a fénybe. Erre vágyott ismét, és Bellát látva vágyott újra a magasba, lelke érezte, hogy csak általa válhat ismét egésszé.

A lány egy újságot lapozgatott, amikor Zsolt megszólította.
- Te jó Isten, el se hiszem. Bella, tényleg te vagy az? – hangzott a bizonytalan kérdés.
- Üdvözlöm, ismerjük egymást? – kérdezte a nő gyanakodva, miközben felpillantott a férfira.
- Zsolt vagyok, meg se ismersz?
- Zsolt? Elnézés de… - majd szemében végigfutott a felismerés lángja és arcáról lehervadt a mosoly. Szeme megtelt ürességgel, egész lénye mintha jó pár évet öregedett volna.
- Na emlékszel már? – kérdezte lelkesen Zsolt.
- Sajnálom, de nem ismerem magát, és ha most megbocsát, de készülnöm kell az esküvői próbámra – mondta szórakozottan a nő és kapkodva összeszedte a kávézó asztalán heverő tollait.
- Két évig voltunk együtt. Én voltam az első szerelmed! – erősködött tovább Zsolt. Tudta, hogy Bella felismerte és hazudik.
- Biztosan nem ma volt már, sajnálom, de tényleg mennem kell! – szabadkozott tovább a nő, majd elviharzott. Zsolt megtörve bámult utána. Bella férjhez megy? Vége. Az utolsó lehetőséget is elvesztette, hogy boldog legyen. A délután további részét nosztalgiázással töltötte. Eszébe jutottak a régi idők, így meglátogatta egykori szőregi otthonát. Bár már új lakók voltak benne, így csak kívülről tudta megtekinteni, mégis rengeteg emléket sikerült így felidéznie. Ült a ház előtti hatalmas játszótéren és egyszerre mélységes elkeseredés lett úrrá rajta. Igyekezett felidézni az utolsó Bellával töltött napokat és eszébe jutott az a bizonyos beszélgetés is, ami arra késztette Bellát, hogy elhagyja. Átkozta önmagát, amiért hagyta elmenni szerelmét. Hiszen szerette, csak nem tudott róla. Túlságosan is önmagával volt elfoglalva ahhoz, hogy észrevegye az igazi értéket maga körül. Ott a játszótéren sírni kezdett. Az utóbbi időben egyáltalán nem sírt, pedig rengeteg tragédia érte, de itt, a játszótéren ismételten, mint egy gyermek úgy zokogott. Egy könnycsepp lehullt, és követte a másik, öntözve a szent humuszt. Egy gyenge, megfáradt lélek könyörgött az égnek, hogy adja vissza neki őt. Megtenne bármit, csak ne így alakuljanak a dolgok. Átérezte a fájdalmat, amit kedvese aznap este érzett, amikor elment. Megkeseredve gubózott össze a megkopott füvön és
csak zokogott és zokogott.

Valaki megsimogatta az arcát, ajtócsapódásra eszmélt. Otthon volt. Otthon, a konyhában és ennivalót készített. A kenőkést leejtette a földre ijedtében. Az arcához kapott, érezte a puha pelyhes arcát, a tükörbe nézett. Újra a múltban volt. Az előszoba asztalon meglátott egy cetlit: „Most nincs kedvem hozzád, elmentem.”. Tudta, hogy hol jár. Feltépte az ajtót, kirohant rajta kedvese, szerelme, egyetlene után. Meglátta, kacagni kezdett, átkarolta és megcsókolta olyan szenvedéllyel, mint talán korábban még soha.
- Szeretlek, szeretlek, ó annyira szeretlek. Soha többé nem engedlek el, soha!
Bella értetlenül bámult párjára, nem értette viselkedését.
- Te most szórakozol velem? – kérdezte még mindig sértetten.
- Ó annyira hülye voltam, nagyon sajnálom. Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, nem akarlak elveszíteni!
- Nem fogsz, bújt hozzá szerelme, de ne legyél ideges, szerintem picit változnod kéne, nagyon közömbös tudsz lenni néha és…
- Tudom, mindent tudok, és változok, megváltozok. Érted! Szeretlek!
Bella még mindig nem akarta elhinni a hallottakat, de hosszú idő óta talán először érezte újra boldognak magát. Átölelte kedvesét, aki úgy éhezett ölelése után, mint egykoron. A lány csak remélni tudta, hogy nem álmodik, és bízott benne, hogy ez az állapot megmarad.

Keresték egymást beszélgetőtársban, ellenségben és jó barátban, rútban és szépben, és megtalálták. Két apró, sárba tiport, megtépázott lélek, mely szinte már megszűnt létezni, élni, akik féltek, és féltették magukat mindentől és mindenkitől, egymás orvosságaivá váltak. Két megtévedt lélek, kik utukat meglelve egésszé forrtak össze és kiegészítve egymást egy hatalmas, leküzdhetetlen egészként haladtak tovább az élet útvesztőjében.