Itt jártunk!

A történet két hőse, a testvérpár: Viktor és Erik, csak a boldogságot keresték, amit korai felnőtté válásukkal elvesztettek.
Egyikük a társadalmi beilleszkedést választja, míg másikuk démonaival küzdve próbál értelmet lelni életének,
ám útjuk, amin a szeretetet és a hitet kutatják, az őrületbe lejt.
A modern világ embereinek csendbe vesző segélykiáltása az: "Itt jártunk!".

Itt jártunk!

Írta: Beke Richárd


Ahogy kezembe veszem az eddig legépelt nyolcvankét oldalt, ebben az egyre sötétedő pincehelységben, valahogy a régi mesék jutnak eszembe, Andersenéi, csak példaként. Gyerekként hallgattam, ahogy odakint a tornácon anyánk felolvas a vaskos könyvekből. Nem voltak tele képekkel, rajzokkal, ahogy manapság a színes magazinok, durva lapjaik számtalanszor megvágták figyelmetlen ujjaimat, ha átlapoztam őket, de a bennük száradt tinta nyomán más világok képei árasztották el fejem, ahogy az öcsémét is, azokon a régi, napsütötte délutánokon, és álmot csalogató estéken. Gyerekek voltunk még, egy utazás sem volt olyan fantasztikus és izgalmas, mint a következő címszó alatt rejlő, és az azt követőek. Ezek a könyvek aztán, az évek múltával nem nyíltak ki többet. Vastag por fedte be borítóikat, itt, ennek a tisztesnek nem nevezhető helységnek valami eldugott részén, ahol most én is ülök, és később, hamuvá égetve, a vihar előtti szél ragadta magával a történeteket az ismeretlen felé. Akár igazak is lehettek.

Ahogy most megy le a nap, és ezen gondolkodok, hallani vélem a székek lábait, ahogy a padlót súrolják, és tányérok összekoccanását is, odafentről, a konyhából. A felettem élő család, befejezték vacsorájukat. Hamarosan bezárják az ajtókat, eloltják a villanyokat, és imádkoznak, a gyerekek is, ahogy minden nap lefekvés előtt. Ők nem az én családom, és ez már nem az én házam, de akkor is az otthonom, ahogy ez a pince, és ez a föld is, az egész föld, a kocsiút széléig terjedően, és az erdő belső szeglete, a fára épített rozoga bunkerrel, és az attól nem messze csörgedező patak is. Az otthonom mindez, mert ha nem így lenne, ha csak egy pillanatra is hagynám, magam másképp érezni, nem lenne semmim, csupán monoton kattogó keresztem, az öreg írógép, és az általa kihányt papírköteg, rajta betűk sokaságával, mik titkon fájdalmamat és néma üvöltéseimet rejtik maguk mögé fekete alakjukkal. Írok, írok, és írok, csak ütöm a billentyűket, és remélem, hogy elérek majd az utolsó ponthoz, mielőtt meghalok. Talán Andersen is így írt, meg a többi nagy meseíró, szépet hazudva, szentesítve ezzel magának a hazugságnak a tényét.

Talán a Biblia is így íródott meg, vérző emberi kezek és lelkek által. Sosem tudni, csak vágyni, csak azt lehet, most már belátom. Lement a nap. Reggel kell folytatnom. Aludni sem tudok, már jó ideje, csak ledőlök egy patkány-rágta kartonpapírra és órákon át járatom az agyam, így esténként, hogy megérdemli e az ember azt a kegyet, ami az asztalomon pihen? Vihetem e én egy újabb, nagy kalandra a jövő gyermekeit, megkímélve őket az igazság kínzó fájdalmától? Tándy Viktor vagyok, egy jelentéktelen senki, aki egyszer régen talán volt valaki. Felejtsétek el azt az asztal tetején pihenő nyolcvankét oldalt. Most, a sötét plafont bámulva elmesélem azt a történetet, amit a szél sem fog felkarolni a tűz mélyéről, soha.


1.
Viktor

Ahogy azt már mondtam egyszer: Tándy Viktor vagyok. 1980. május 14.-én jöttem a világra a Mohácsi Városi Kórházban. Apám egy vasöntödében dolgozott, éjt nappallá téve, hogy elő tudja teremteni nekünk a napi betevőt, anyám a posta hivatalában rendezgette a leveleket, szülési szabadsága előtt és után is, a háziasszonyi teendők mellett. Egy szegényes családi házban éltünk, hívő környezetben, és vasárnaponként mi, meg az egész szomszédság a templomban találkoztunk egy-egy misére, de egyébként, (bár ezt még nem láttam akkoriban) egy roppant pletykás és széthúzó közösségbe kerültem. Már két évesen a kemény fapadok között kellett csendet tanulnom, és akkor sem volt szabad motyognom, ha mindenki énekelt. Utáltam azt a helyet, és nem csak a hűvös, pinceszagú légkör, hanem a fülsüketítő orgona miatt is.

Egyszer, egy álmos délutánon az ágyamban feküdtem, mire anyám bejött hozzám, becsukta az ajtót, és ledőlt mellém az ágyra. Nem tudom pontosan visszaidézni a szavakat, amiket akkor mondott nekem, de lényegük az volt: akarok e egy kisöcsét? Persze három évesen még a gólyáról se nagyon tudtam, de roppant intelligens mivoltomnak köszönhetően felfogtam, hogy egy játszótárs lehetősége merült fel. Emlékszem anyám fáradt, meggyötört tekintetére, és hogy hevesen, örömtelien bólogattam válasz gyanánt.
– Még akkor is, ha belehalok a szülésbe? – kérdezte.
Istenem, honnan tudhattam volna, hogy mi az a szülés, vagy mi az a halál? Kedves, fiatalos arca mögött egy pók serényen szőtte a ráncokat, én meg csak annyit fogtam fel: hogy szomorú lesz, és utáltam, ha anya szomorú.
- Nyem. – feleltem határozatlanul.
Kellemetlen beszélgetés volt, a macikkal mintázott takarómat kezdtem gyűrögetni.
– Mert én megszülöm őt, ha akarod, ezen az áron is. – folytatta.
Aztán hírtelen a fáradt arc vonásai mosollyá alakultak át, és ő szorosan magához ölelt, mert látta, hogy bármikor elsírhatom magam. Tényleg így volt. Talán nem tudtam miről beszél, de azt éreztem: hogyan. Hosszú perceken át a karjaiba zárt, majd homlokon csókolt, és kiment a dolgára. Nagyjából ennyi, amit le tudnék írni gyermekkorom első éveiből, mert emlékeim nagy része testvérem születése utánról maradt meg. Engem is bevittek a kórházba, amikor megindultak anyám fájásai, és majdnem elvetélt a folytonos dohányzása miatt. Én már négy éves voltam, és kész arra, hogy megpillantsam az új jövevényt, akiért felülbírálódott döntésem. Dolgos kezek szőrös karjai fonódtak körém, és megemelkedtem a padlóról. Apám engem tartott, az ápolónő pedig Eriket, egymással szemben, az üveg két oldalán, 1984. augusztus 27.-én.

Valahogy mindig is úgy éreztem, hogy mi ketten kiegészítjük egymást. Már a kezdetek óta, ő volt a játékosabb, a kalandvágyóbb. Én persze hamarabb tanultam meg járni, mint ő, ahogy beszélni és olvasni is, de az ő tipegésében és gügyögésből formált szavaiban volt valami tagadhatatlan szenvedély, ami nálam azt hiszem hiányozhatott. Nem veszekedtünk sokat, ahogy a testvérek szoktak általában, és mindkettőnket egyformán szerettek, kivételezés nélkül. Én tíz voltam, ő pedig öt, amikor sárral dobáltuk meg az egyik szomszédunk, a kissé bolond és macskamániás nő: Kortélyné ablakát egy tavaszi eső után. Ő persze rögvest felhívta anyánkat, és mehettünk bocsánatot kérni, de még azt is előre megbeszéltük, hogy viccesen: felváltva egy-egy szót mondva vezetjük elő mélységes megbánásunkat. Jobban kijöttünk egymással, mint a többi gyerekkel, a lányokat meg egyenesen ki nem állhattuk.

Többször elő is fordult, hogy bogáncsokat hajigáltunk a hajukba, és aztán futottunk, ha hívták a tanítónőt. Nem voltunk tehát épp a legpéldásabb mintagyerekek, de ezt a környéken mindenkiről el lehetett mondani, kivéve aki stréber volt, mert verték otthon a négyesért is. Röviddel az után, hogy sutyiban elkezdtem cigarettázni, felhagytam a gyengébbik nem provokálásával, ugyanis bekopogott ablakomon a kisiskolás szerelem. Áginak hívták, gesztenyebarna haja volt, és tengerkék szemei. Az órákon nem tudtam figyelni a tanárra, folyton az ő mozdulatait lestem. Különleges volt a szememben. A többiek kirekesztették, mindig azt az egykedvű tekintetet viselte kék pulóvere felett, még ma is látom magam előtt, ahogy végigmegy a folyosón tankönyveivel a kezében, és lopva hátrapillant, halvány meglepettségbe húzódó arcvonásokkal, hogy minek bámulom folyton? Aztán egy nap megszólítottam, elkísértem hazáig, és még csak rá se gyújtottam út közben. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy az apja sokat iszik, ő meg eléggé kivan, de „bearanyoztam a napját” azzal, hogy végre odamentem hozzá. Erik már nem volt ilyen boldog, folyton azzal jött, hogy mit akarok én ezektől a hülye libáktól, teljesen elcsavarták a fejem. - Majd meglátod te is, öcskös! – közöltem vele, aztán megkínáltam a cigimből, mert tudtam, hogy rájár apáéra, és ha ő elkapja, kitekeri a nyakát.

A szomszédságunkban élt egy vak öregúr, és a felesége, a Szántóék. Folyton átjárkáltunk hozzájuk, nem csak amikor anyánk kölcsönkért dolgokat, és vele kellett mennünk. Oda voltunk Pista bácsi meséiért, amiket még az első világháború idejéből tárt elénk, amikor még megvolt a szeme világa. Rendesen beugratta a tiszteket mindenféle tréfákkal, az idegeiken táncolt, a legviccesebb sztori mégis a katonai kórházas volt.
"Az ágyban feküdtem, gyógyulófélben voltam már napok óta, amikor egy talán öt éves néger kisfiú odajött hozzám a mellettem lévő ágyról. Jól megnézett magának, aztán a mosdóhoz ment, és elkezdte sikálni a bőrét a kefével. – Mit csinálsz? – kérdeztem, mire ő azt válaszolta: - Miért nem fehéredik ki, mint amilyen bácsié?"
Ezt többször is elmesélte, és mi mindig kacagtunk. Engem egyszer, este a kertben külön magához hívott, és azt mondta:
"Minden múlandó. Ha eljön az ember idejének a vége, mindent elveszít, csak egyet nem. Azt, ami itt, a fejében van. Az megmarad neki bárhova is megy tovább."

1993. júliusában apát elbocsájtották, új állás után kellett néznie, de nem volt nagy szükség sehol, nem voltunk nagyváros. Abban az évben Ágiék is Budapestre költöztek, ahogy már többen a környékről. Indulásuk előtt megcsókoltam, az volt az első csókom, az erdőben, a patak partján. Elképesztő levertség telepedett rám, hiszen már jó ideje ismertem, és barátok voltunk, most pedig mennie kellett. Erik látta, hogy mennyire összetörtem, és bánta, hogy nem tud vigasztalni, hiszen ő nem ismerte úgy, mint én. Miután elhajtott az autó, és végleg eltűnt szemünk elől, az utca végén bekanyarodva, felmásztunk a bunkerbe, amit közösen építettünk az öcsémmel. Sóvárgó tekintetem a padló deszkái közti résekbe mélyedt.
 Ne legyél már hülye, van még annyi, mint a franc. – próbált vigasztalni, nem épp a legmegfelelőbb módon.
Felpattantam megragadtam a vállánál, és a padlóra terítettem. Nagy esés volt, a feje a lejáró lyukon át érintette a mélységet. Meg volt rémülve, hogy megütöm, mert sose szoktam, én pedig már azt is azon nyomban megbántam, hogy így nekiugrottam. Feltápászkodtunk, és nem szóltunk semmit. Nem volt ott már harag, csak a kölcsönös sajnálat, azt is a csend dalolta el helyettünk, meg a közeli madarak. Azt hiszem akkor értette meg, hogy felnézhet rám, de sosem lesz olyan, mint én. A lányokat mindenesetre nem kerülte többé.

Én még ebédeltem, de Erik már végzett, és egy musicalt nézett a tévében: „A muzsika hangjá”-t. Anyánk odaült hozzá, és úgy tett, mint aki kíváncsian nézi a filmet, de már ő is látta legalább tucatszor. Hallottam, ahogy kicsit elvitatkoznak rajta.
– Ez baromság. Minek örüljek, ha annyi rossz történik velem? – mondta Erik.
– Hát mindennek. Minden rosszban ott van a jó, ugyanúgy ahogy, minden jóban a rossz is.
– Még akkor is nevessek, ha megcsíp egy skorpió?
– Igen, akkor is.
– Na nee... ez így baromság.
Anya mindig a jót próbálta átadni mindenből, de ebben az időszakban különösen. Azt hiszem érezte, hogy rákos. Érezte, hogy meg fog halni. Pár hónappal rá be is ment a kórházba valami kivizsgálásra, és benn tartották. Minket felhívtak, hogy közöljék: talán már csak napjai vannak hátra, de figyelmeztettek, hogy neki ne mondjunk semmit, mert az csak ronthat az állapotán. Apánk és mi is, iszonyúan megerőltettük magunkat, hogy csak mosolyogjunk, és átlagos dolgokról beszélgessünk vele, de a legnehezebb mindig a búcsú volt, mert úgy kellett eljönnünk, hogy nem köszönhettünk el tőle igazán, holott sosem tudtuk: most láttuk e utoljára? A suliban éppen a félévhez értünk, én pedig bukásra álltam matekból. Szinte könnyek közt könyörögtem a tanárnőnek, hogy engedjen át kettessel, és inkább buktasson meg év végén, majd osztályt ismételek, de esze ágában sem volt megadni ezt a kegyet, így hát azt hazudtam anyánknak, hogy átmentem. Pár nappal rá, hajnalban kaptuk a telefont, hogy meghalt, menjünk be valamikor a személyes holmijáért. Bűntudatot éreztem, amiért nem sírok, de nem tudtam, mert már többször is megsirattam kórházi napjai alatt. Erik pedig... ő még nálunk is jobban összeomlott.

Kemény évek jöttek. Apánk kapott munkát egy építési vállalatnál, de a régi lelkesedése odaveszett. Reggelente ment el dolgozni, esténként jött haza, és erős alkoholizálásba kezdett. Az öcsém jegyei is leromlottak, egyszerűen nem tudott koncentrálni semmire, és majdnem mindenre ingerülten reagált. A templomba járós vasárnapoknak is vége szakadt, apánk elvesztette hitét, nekünk pedig szigorúan megtiltotta, hogy akár csak egyszer is bemenjünk arra a helyre. A temetés után, emlékszem, rajtam a gyászruhával lementem a patakhoz. Csak ültem, és néztem magam elé, kínzó gondolataimba és emlékeimbe merülve, köveket hajigálva a vízbe, amiket persze a gyenge sodrás nem vitt sehová, csak lesüllyedtek a többi közé. Rámesteledett, mire visszaballagtam a házhoz. Apánk üvöltött, és az üveggel hadonászott. Minden ilyen alkalommal meggyűlöltem őt, és minden éles vita után (mert azért visszaszóltam neki rendesen) meg is sajnáltam, még ha az ökle az arcomba talált is a végén. Együtt éltünk, egy család voltunk, de mégis egyedül mindhárman. Nem tudtunk segíteni egymáson, nem találtuk a módját, pedig nem lett volna nehéz. Egyszer láttam Eriket, ahogy a bunker felé megy a fák közt. Utána siettem, felmászott a rozoga deszkafokokon, én is utána másztam. Sejtettem mire készül, és halálosan megrémültem. Gyors voltam, az utolsó pillanatban kaptam ki a gyufát a kezéből, már az egészet fellocsolta benzinnel. Akkor pofon vágtam, ő pedig visszaütött. Úgy kellett lefognom kapálózó karjait, majd állni a rúgásait, hogy a pokrócra tudjam lökni, és alábbhagyjon a kitörése. Nem engedtem el. Egy percre sem engedtem el, amíg meg nem nyugodott valamennyire.
- Tudom... tudom. – mondtam, de ő nem mondott semmit.
Csak lemászott, és elment. Valami szörnyű, rettenetes erő szegte végét annak, amit gyerekkornak hívunk. Bevágott minket a víz alá, mint két színes kavicsot a napsütötte partról.

Változást remélve költöztünk Budapestre. A naptárak 2001-et mutattak, az idő azonban megrekedt bennünk, mint egy órában, amit a lejárt elem savja már belülről kikezdett. A családi házat eladtuk, apánk érzelmei pedig Erikéihez hasonlóan dolgoztak: kihordott minden régi holmit, könyveket, fényképeket a kertbe, és elégette azokat. Az összekötő kapcsok, amik a múltat és fájdalmunkat tartották egybe ebben a külső, közös világban semmivé lettek. Találtunk olcsón egy kétszobás lakást a belváros szívében, ahol az első hetekben, sőt: hónapokban nagyon nehéz volt megszokni az utcai zajt. A kocsiriasztók, a villamosok zörgése a síneken, a mentőautók szirénái lehetetlenné tették, hogy egy vidéki ember békés álomra hajtsa a fejét éjszakánként. Volt is tehát mivel ismerkedni. Minden kéznél volt. Boltok százai várták a kuncsaftokat csak a mi kerületünkben, és mindben nagyobb volt a választék, mint a korábban nálunk lévőkben. Az emberek viszont idegenek voltak mind nekünk, mind egymásnak, és tudtam: ez így is fog maradni még évek múltán is, mivel a legtöbbjüknek eszük ágában sincs ismerősökké válni. Apát az építési vállalat itt jobban el tudta helyezni, nekünk pedig új iskolát kellett találnunk Erikkel.

Ez persze nem volt könnyű, mert bár úgy tűnt: sok lehetőség van, valójában mind csak amolyan kirakati lehetőségnek bizonyult. A reklámok vittek mindent tévén innen és tévén túl is, ha pedig nem a számítástechnika érdekelt minket (és meg kell mondjam: nem az) eleve kiesett a lehetőségek majdnem hatvan százaléka. Eriket persze nem izgatta különösebben a továbbtanulás, ő még mindig lefelé haladt ezen a személyes lejtőn, így csak annyit mondott: oda jelentkezik, ahova én is. Mivel nálam négy évvel fiatalabb volt, efelől voltak erős kételyeim, de végül találtunk egy helyet, ami gimnázium és főiskola is volt, csak két külön épületben zajlott az oktatás. Pszichológia. Ez volt az én választásom, mert többen mondtak már jó emberismerőnek, amiért kielemeztem valakit a ruhái, a mozgása, meg a beszédstílusa alapján, és eléggé érdekeltek is az elme titkai. Erik kezdetben nem mutatott nagy érdeklődést iránta, de miután sikerült bejutnunk, és neki is voltak ilyen órái, egészen megfogta a dolog. Könyvtárba járt, és rengeteget olvasott. Talán így akart menekülni a külvilág zajától, én meg közben tanultam, mint a gép, és készültem az eljövendő vizsgákra.

Eltelt még egy év, és hideg tél köszöntött ránk, de hó akkor még alig esett, és ami lehullt, az sem maradt meg egy napnál tovább. Egy moziból sétáltunk hazafelé, amikor az egyik aluljáróban figyelmesek lettünk valami műsorra. Egy férfi kiáltozott egy mikrofonba, Isten igéjét hirdetve, és arról beszélt, hogy régen drogozott, meg kurvázott, de már megtért, és nekünk, a körülötte álló embereknek is ezt kéne. Mentem volna tovább, de Erik szeme megragadt rajta, és a lábai is gyökeret vertek az embergyűrű szélénél. Láttam a szemében a keserű dühöt, és tudtam, hogy ezúttal nem fogja visszanyelni ami kikívánkozik belőle. Megindultam, hogy elráncigáljam onnan.
- Ki az, aki nem fél a haláltól?! – kérdezte a férfi az ott lévőktől.
Egyetlen kéz emelkedett a magasba, pár ember félreállt előle, hogy jobban megnézze magának. Hát persze, hogy az öcsém keze volt fenn.
- Rosszul teszed! Nagyon rosszul teszed! – csapott le rá a hittérítő.
Nem értem oda időben.
- Mégis miért kéne félnem valamitől, ami természetes, és elkerülhetetlen? Vagy miért kéne félnie bárkinek is attól, hogy a pokolra kerül, ha minden, a pitiáner bűnöktől kezdve az anyagyilkosságig megbocsájtatik, és már szállhat is a felhők közé?!
Már láttam, hogy mire akar kilyukadni.
- A szíved tele van fájdalommal, fiam. De van megoldás, hidd el, csak meg kell nyílnod Isten felé.
- Á, értem! Szóval csak annyi kell, hogy magukra szavazzak ezen a saját kis választáson, a maguk könyveit bújjam, és a maguk szavait ismételjem, ugye? Másra nincs is szükség, csak hogy féljek a haláltól, és higgyek, ó, higgyek! Hát persze. Hiszek én, csak épp értelme nincs, mert amit nyomatnak a népnek az hülye gyerekmese, és amit kapunk fentről az csak pofon, érti? Még ha úgy is teszünk néha, mintha cirógatás lenne, az akkor is csak egy rohadt nagy pofon!

Nem állhattam tovább, megragadtam a dzsekit a vállánál, és elhúztam onnan, hogy gyors léptekkel odébbálljunk. A hittérítőbe belefagyott a szó, az emberek megvetéssel néztek ránk, ahogy távolodtunk, ahogy megvetéssel néznek egy hajléktalanra, vagy a szomszéd tüzelő kutyájára, vagy a kitorzított arcú emberekre a híradóban. Erik pedig nevetett, még a feljáró lépcsőjén is.
- Te, hogy ezeket milyen könnyű kiakasztani... – mondta.
- Apának erről egy kurva szót se szólsz, hallod!?

Apánk új hobbira talált: híradót nézett, és a kormányt szidta, akár ivott, akár nem. Próbált minket állásfoglalásra bírni a politikával kapcsolatban, azt mondogatta: én legalább felelősségteljesebb lehetnék, mint a hülye öcsém, de valójában egyikünket sem izgatta, hogy éppen ki van hatalmon, mert akár jobb az anyagi és társadalmi helyzetünk, akár nem, hazudik mindegyik, mint a vízfolyás, és egymást szedik szét keselyűk módjára. Olykor, amikor a tévével kiabált, tudtuk, hogy nekünk szánja a szitkokat, csak nem akar nyílt veszekedést provokálni. Néha a szemünkbe mondott dolgokat, amiket aztán megbánt, de mégis mindig előjöttek belőle újra és újra, például, hogy anyánk halála után intézetbe kellett volna, hogy adjon minket, ott megtanultuk volna, hogy mi az a fegyelem és a tisztelet.

- Alszol már bátyus?
A szemem nyitva volt, felé fordultam, hogy lássa.
- Én ezt már nem bírom tovább.
Nem szóltam. Minden ami eszembe jutott csak közhely volt, és ő folytatta:
- Nem bírom ezt a bezártságot, hogy rettegve kell hazajönnöm, és hogy minden ember feje tele van szarral. Azt akarom, hogy olyan legyen minden, mint régen.
- Olyan már nem lesz.
- Akkor minek vagyunk itt? Azért, hogy szenvedjünk? Csak azért, hogy járjunk körbe-körbe, mint a fogaskerék, míg aztán a végén kihullunk a gépezetből? Ha előre van, kell, hogy legyen hátra is, nem?
- Talán. Nem tudom.
Holdfény vetült be ránk az ablakon keresztül, kinéztem, de amennyi felhő volt az égen, a csillagokból egy se látszott. Pedig azok is ott vannak, ez biztos. Csak nem látjuk őket.
- Szeretlek, öcskös. Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdeztem, szinte remegő hangon.
- Igen. Tudom. Én is szeretlek. – felelte.
Visszadőltem az ágyba, és lehunytam a szemem. Aznap éjjel nem álmodtam semmit, másnap reggelre pedig Eriknek már hűlt helye volt.

Nem hibáztattam azért, amit tett, viszont nagyon féltettem. Megfosztott a lehetőségtől, hogy ott legyek, és elrántsam, ha megint rosszkor nyitja ki a száját. Titkon reméltem, hogy megjön az esze, és hazaslattyog, akárhol is jár, mégis tudtam, legbelül tudtam, hogy az annyit jelentene: megsemmisült. A kisöcsém útnak indult, hogy megtalálja önmagát, és ezt valószínűleg már régóta eltervezte, csak várt vele, amíg hivatalosan felnőtté nem válik, és így nem nyúlhatnak hozzá a hatóságok sem. Apánk sokat sírt, és egyre ritkábban kiabált velem, de én is próbáltam csökkenteni a kettőnk közti távolságot, míg emellett minden erőmmel a tanulásra koncentráltam. Te jó ég... nem volt egyetlen nap sem, amikor ne úgy tettem volna ki a lábam az utcára, hogy őt keresem az emberek közt. Az ő arcát láttam mindenkiében, de egyik sem az övé volt.

Nehéz volt megszokni, hogy nincs velünk, a hirdetések és reklámok pedig hasztalannak bizonyultak, úgy nézett ki: senki még csak nem is látta. Ő a világot próbálta megérteni, én pedig őt. Istent kereste, én pedig a véremet. Voltak füzetei, amikbe lejegyzetelte a gondolatait, tudtam, hogy milyen úton jár, csak azt nem, hogy merre található ez az út? „A tudás, a tapasztalat az ártatlanság gyilkosa.” – állt ott valamelyikben, rögtön az első oldalon macskakaparással. Egyet értettem vele, de ha ez igaz, akkor a naivitás az egyetlen, és még így sem túl hatásos ellenszer a felnőtté válás szürkeségére. A naivitáshoz pedig nyomós indok kell, ahogy minden máshoz is, ha már valami ellenében cselekszi az ember. Az nem indok, hogy szar az élet, és mennyit szenvedünk, valami olyan kell, ami önmeghazudtolás nélkül is simán gördít minket előre, és ez a kérdéses valami lett Erik Szent Grálja.


2.
Erik

Belegondolt már, hogy a forgalomjelző lámpák, és a liftajtók nyitódása-csukódása, és a lekésett vagy elért villamosok, buszok, metrók, trolik, vonatok, repülők, hajók és hévek hogyan befolyásolják az életünket? Ha másképp lenne minden beprogramozva és bekalkulálva, talán egész más dolgok történnének velünk, nem itt tartanánk, hanem előrébb, esetleg hátrébb. Na persze csak akkor, ha nincsenek olyan dolgok, mint a sors, vagy a végzet. Ha nincs minden elrendelve nekünk előre, odafentről, akkor akár az is lehet, hogy egy piros lámpa miatt, vagy egy, az orrunk előtt bezáródó ajtó miatt nem kapjuk meg a főnökasszisztensi állást a vállalatnál, és ugyanakkor visszafelé menet az elvesztett potenciális munkahelyünkről, két másik zöld lámpa segíthet megtalálni az igazit, akiből olyan feleség lesz, akit majd nem csalunk meg. Mások által megtervezett, kiszámíthatatlan és beláthatatlan eredményű kalkulációkon nyugszik az életünk alakulása. Igen, ez a nagyváros, és már van egy saját, külön kis Istenünk is. Ha nincs végzet, nagy szarban vagyunk.

Általában azt vallom: amin nem tudsz változtatni, amiatt ne idegeskedj. Van különbség persze nem tudás és nem akarás közt, amiben a hit is közrejátszik többek közt, de semmiképp sem kizárólag. Világbékét teremteni a „nem tudás” kategóriájába tartozik, míg az, hogy megetessünk néhány éhes szájat az utcán, vagy belépjünk egy segélyszervezetbe, és kisebb településeket lássunk el élelemmel... az már inkább a „nem akarás”. Modern világot élünk, és az önzés mindig is hatalmas erő volt, így saját igényeink kiszolgálásán túl számunkra alig-alig létezik valami a világból, és itt vegyük figyelembe azt a nézetet is, hogy „egy kapcsolatban sem a másik félt szeretjük, hanem azt, akinek érezzük magunkat mellette.” Felmegyünk az internetre, elküldünk pár e-mailt, és körlevelet olyanoknak, akiket talán egyszer láttunk az életben, és persze a legközelebbi ismerőseinknek is, aztán hopp: a napi jó cselekedet le is van tudva, nyugodt szívvel dőlünk az ágyba.

Vannak, akiknek nem mindegy, hogy milyen zenét hallgat az ember, milyen ruhát visel, vagy mik a hobbijai, és ezek a valakik mindig többségben lesznek, mint azok, akik elfogadják. Talán mert többnek érzik magukat attól, hogy a másik kevesebb a szemükben. Egyes férfiak focimeccsekre járnak szétszedni a másikat, ha éppen nincs háború, mások festik magukat, és nőiesen beszélnek. Egyes nők fenyegetően bakancsot húznak, és ivóversenyeket rendeznek már tizennégy évesen míg mások az ágyba táncolnak magával, egy csábító idegennel, aztán a szemüket kisírják, hogy nem szereti őket senki. A média megmondja: mit tegyünk. Félelmet és bizalmatlanságot gerjeszt az emberekben, úgy szól hozzánk, mintha CSAK hozzánk szólna, és rábír, hogy jobban szeressük a jó pénzért összevásárolt holmikat, mint az embereket. A munkahelyeken azt tanítják: hazudj, mert ettől forog a gépezet, és minél jobban bírod a szemétkedést, annál szemetebb lehetsz másokkal. Természetesen nem így van kiplakátolva a hírtáblára, a pénz viszont majdnem garantált, kivéve amíg kezdő és gyenge, addig maga fizet másoknak. A társadalom megtanít rá, hogy miként fedjük le bársonytakaróval a bűntudatunkat, és ha már megtörtént, mindegy, hogy melyik fokára kerültünk fel, mert ott vagyunk rajta.

Ezt az egészet valahogy így adtam elő Dr. Rádnainak. Na nem kell megijedni, a pasas nem valami dilidoki, vagy ilyesmi, egyszerűen csak végzi a dolgát, ami abból áll, hogy utána néz kicsit az ilyen roncsoknak, mint én. Másfél napja vagyok itt a kórházban, mert átvágtam az ereimet. Nem gondoltam volna, hogy túlélem, nem így terveztem, de hát ugye, ahogy mondani szokták: ember tervez, Isten végez. Egy halfiléző késsel csináltam, egy amolyan konyhaival, mert az volt kéznél annak a csajnak a bulijában. Őrjítő hangosan szólt a zene a hangfalakból, és mindenki vagy táncolt, vagy hányt, vagy a hálószobában gyömöszölt valakit. Ahogy eljöttem az ajtó előtt, még kisebb sor is állt ott. Szóval bementem a konyhába, és épp nem volt ott senki, de elől volt ez a kis kés. Elegem volt már mindenből. Heteken át az utcán éltem. Padokon aludtam, távolsági buszokkal jártam mindenfelé, és ott szálltam le, ahol elkapott valami ellenőr. Lopni nem loptam, az nem az én kenyerem, de helyette megettem bármit, amit találtam, ha még nem volt rajta penész.

Megismertem egy rakás korombeli zülledéket. Ezek a fiatalok szeretik is az életet, meg nem is, de jobban szeretik azt hangoztatni, hogy nem. Egymásért nem különösebben rajonganak, főleg a depressziósok, azok az együttérzésre vadásznak, de a segítő kezet azonnal ellökik maguktól, mert az álomviláguk olyan gyönyörűséges, hogy bűn lenne áthelyezni a valóságba. Sok köztük a pénzes gyerek is, erre sokan azt mondják: Ó, hohó! Tele van lével, akkor meg minek sír a szája? Hát igen, elfelejtik, hogy a pénz nem boldogít, és hiába lökik elé a szüleik a napi kétezres zsebpénzt, ha ezzel kiperkálták a szeretetet, meg a törődést, meg úgy az összes szülői kötelezettséget is, bruttó. Szóval ebben a buliban volt jó pár ilyen tag, én már nem is tudom, hogy kerültem oda. Köszönő viszonyban voltam néhánnyal, meg ittunk is együtt, de így arcra, vagy névre... nehéz lenne behatárolni őket. Egyébként semmi bajom az ilyen emberekkel, csak unalmasak, mint bárki más. Visszakanyarodva a főtémához: tisztán éreztem a reménytelenséget, és azt, hogy elég volt, meg kell állnom!

Fáradt voltam, iszonyú fáradt. Megfogtam tehát a kést, és a fürdőszobához mentem vele. Várnom kellett, mert valakik ott is voltak, de hamarosan kijöttek, a gumit persze hátrahagyták a vécécsészében. Magamra zártam az ajtót. A zene egy hangyányit lehalkult. Azt mondtam magamban: gyerünk, most tegyél valamit, ha annyira kellek neked! Most mutatsd meg, hogy van értelme! Isten nem szólt, egyedül voltam. Csak egy nagy szúnyog repkedett össze-vissza az izzó körül, amit hosszasan néztem. Egészen megbűvölt, mint a tűz lángja, amiről azt hiszi az ember, hogy bármikor elfújhatja, aztán ráeszmél, hogy varázsának köszönhetően pár percig-másodpercig mégsem tudta megtenni. Még akkor is néztem, amikor a csuklómra szorítottam a hideg pengét, és keresztül metszettem vele. Fájt, persze. De korántsem annyira, mint a megélt évek sokasága. Lerogytam, a rózsaszín fürdőkád szélének támaszkodva, és rákényszerítettem magam, hogy figyeljem az elvérzés folyamatát.

Lassan fázni kezdtem, és erőtlenül magamra húztam a kis rózsaszín fürdőszobaszőnyeget, de még a térdemet sem sikerült vele rendesen lefednem. Már nem voltam eszméletemnél, amikor felfedeztek. Állítólag volt egy pótkulcs a helységhez, és valaki olyanok találtak rám, akiknek sietős dolga volt. Ezeket már csak hallomásból tudom, meg azt is, hogy nem sok kellett hozzá, hogy meghaljak. Persze senki se jött látogatni, de nem is vártam tőlük. Amikor magamhoz tértem, és a dokik a családomról kérdeztem, azt mondtam: meghaltak, mert a legkevésbé apám idegbeteg tombolását szerettem volna hallgatni. Azért a bratyó hiányzik. Rá gondoltam, amikor elsötétült minden.

- Te miért vagy itt? – kérdezte a szemben fekvő lány.
Felmutattam a csuklómon a vágást. Bár mély volt, szépen gyógyult.
Egy „ahha”-val nyugtázta.
- Hát te?
- Kivették a mandulámat.
Kicsit jobban megnéztem magamnak, és most láttam csak, hogy még gyerek. Tizenhárom, ha lehetett, de már tudta mi az az érvágás. Hát ez szép. - gondoltam.
- Már épp itt volt az ideje. – tette hozzá.
- Mi a neved?
- Viki.
- Miki? - ugrattam.
- Nem, Viki, te bolond!
- Helló, Viki. Én Erik vagyok.
Csend következett. Néha megnyugtat, néha kifejezetten idegesít. Most az utóbbi volt. Végül megtörte:
- Miért csináltad?
- Már hogy ezt? – emeltem fel ismét a karom.
- Aham.
Bármikor, bárkivel simán közöltem volna, hogy azért, mert az életnek nincs értelme, és talán csak a halál adja meg a választ a bennem őrlődő kérdésekre, de ez most nem ment. Fogj meg egy pillangót, és tépd ki a szárnyait, rájössz miről beszélek.
- Hát, mert bolond vagyok. – feleltem, viccesen hülye arckifejezéssel.
Elkuncogta magát, egész jól viselte a mandulaműtétet.
- Szeretsz énekelni? – érdeklődött kíváncsian.
- Nem szoktam nagyon.
Aztán rákezdett. Halkan, de tisztán, és érthetően. Az idegeim megremegtek. Alig kezdte el, ijedtében már abba is hagyta, mert ráüvöltöttem, és ahogy csak tudtam kisiettem a kórteremből. A „Do-Re-Mi” volt az, A muzsika hangjából.

Tisztában voltam vele, hogy menekülök, és nem csak gyakorlati értelemben, lelkileg is próbáltam elhatárolódni múltam azon szegletétől, amihez kedves emlékek fűznek, mert ezek már vissza nem csinálható dolgok. Féltem rájuk támaszkodni, nehogy még jobban legyengítsenek, és olyan önsajnáló, siránkozó érzelmi kocsonya legyek, mint akik egy szakításon sem tudják magukat túltenni évekig. A folyosó tele volt betegekkel, meg ide-oda járkáló nővérekkel és orvosokkal. A szag itt még inkább megcsapta az orrom. Minden kórházban ugyanaz a hányingerkeltő gyógyszerszag terjeng a levegőben, de ez valószínűleg kiküszöbölhetetlen. Nem tudtam: merre menjek, vissza egy ideig nem akartam a kórterembe, le kellett még nyugodnom, meg azt hiszem ennek a Vikinek is. Belestem balra, a folyosó végén lévő váróba, ahol a liftek is voltak. Pár öregasszony nézte valamelyik vetélkedőt a tévében. Ők legalább nem üvöltözik a helyes választ abban az illúzióban, hogy odabenn a dobozban hallják is őket, maximum csak egymásnak nyammogják el, de enyhítő körülmény ide, vagy oda... semmi kedvem nem volt ezt figyelni, úgyhogy inkább jobbra mentem tovább.

Ahogy haladtam el a többi terem előtt, be-benézegettem a nyitott ajtókon. Fiatal férfiak és nők, öregek és gyerekek vegyesen, jó, hogy nem egymás hegyén-hátán feküdtek ott. Némelyikhez bejött a családjuk, virággal, meg süteménnyel, de legtöbbjük arcáról csak magány tükröződött vissza rám. Együtt éreztem velük. Idegenek voltak, nem ismertem őket, de amit láttam belőlük, az elég volt ehhez. Kórházi köpenyek és köntösök keltették azt a félelmetes, visszataszító látszatot, hogy az itt lévők új otthona ez a hely. Miközben lesétáltam egy emeletet a hátsó lépcsőn, elmerengtem az én egykori otthonomon. A Tándy-házon, amelyben voltak fényes karácsonyok, és nagy, közös nevetések. A kirándulásokon, amikre együtt mentünk, és a meleg ételek illatán, ami az asztalon várt minket minden délben. Mélyet szippantottam a levegőből, és a képek szertefoszlottak. Egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok. Itt már nincsenek csókok és ölelések, elnyelte őket egy hatalmas fekete lyuk. Talán egy héttel azelőtt volt, hogy egy buszon ülve a mellettem lévő, (megjegyzem: irtó szép) lány az elalvással küszködött. Alig nyíltak résnyire a szemhéjai, már csukódtak is le újra, és a feje ugyanígy: megemelkedett, majd alábillent. Így ment ez, közel húsz percen át, és észre sem vette, hogy milyen csodáló, éhes tekintettel bámulom őt ez idő alatt. Akkor semmi másra nem vágytam, csak, hogy hozzáérhessek, és ő a vállamra hajtsa a fejét. Aludj csak, aludj nyugodtan. De hiába voltunk testileg közel egymáshoz, ha ez a gátlásokból gyártott, formaiságból és illemből megerősített, láthatatlan üvegfal húzódott kettőnk közt. Így csak nézhettem, aztán leszálltunk a végállomáson. Egészen magához tért. Ugyanannál az ajtónál szálltunk le, útjaink pedig külön váltak a valóságban.

A szülészethez értem. Benyitottam a lengőajtón, és a babaleső üveghez trappoltam. Ott feküdtek a kis, üvegkeretes ágyaikban. Aludtak, sírtak, meg miegymás. Állati rondák voltak, mit ne mondjak, de nyílván mind ilyesmi forma, szóval akár mondhatjuk szépnek is. Nem éreztem semmit, ahogy ott álltam, és figyeltem ezeket a kis embereket, amiket még naivnak sem lehet nevezni, ahhoz is idő kell. Az ártatlanság talán a megfelelő szó, bár... az se készpénz, csak annak, aki már, vagy még naiv. Egy fiatal házaspár állt meg mellettem, és a bal szélsőnek integettek boldogan, könnyekig hatódva. Vetettek rám is egy pillantást, aztán folytatták, úgy, mintha ott se lennék. Vajon az én őseim is ilyenek voltak, hogy ott állt mellettük valami srác, akit levegőnek néztek és felőlük akár ott is pusztulhatott volna, de az örömüket nem rontotta volna el? Otthagytam őket, had élvezkedjenek. Visszamentem „lakosztályomba”, de Viki már nem volt ott. Valószínűleg átkérette magát máshova, mert félt, hogy bántani fogom, vagy ilyesmi. Ez esetben számíthatok egy dilidoki látogatására, még az előírt beszélgetés előtt. Egye fene, kit érdekel? Befeküdtem az ágyba, és aludtam. Álmomban meztelenül álltam a sötétlő semmiben, és én voltam a fény.


3.
Viktor

- Megtaláltam! Nóra! Megtaláltam! Hát nem nagyszerű? – kiáltoztam örömömben, amint letettem a telefonkagylót.
Ifjú, szépséges feleségem álmosan felmordult:
- Jaj, kicsodát?
- Eriket! Az öcsémet, megvan az öcsém! – folytattam, miközben kiugrottam az ágyból, és már kapcsoltam is fel a villanyt, hogy felöltözzek.
- Mi?! Hát ez fantasztikus! Jaj, szívem... végre annyi év után! És hol van? Mi van vele?
- Az egyik szanatóriumba vitték be. Még nem tudom, egész pontosan, miért? De azt mondják: semmi habzó száj, vagy fizikai sérülés, szóval...
Igen, idő közben megházasodtam, így huszonhét éves koromra. Ez nem sokkal a diploma után történt, igazi szerelem volt ahogy az meg van írva. Az egyik vizsgaelőadásomon találkoztam vele. Elmentünk kávézni, kinevettük az ügyetlen pincért, romantikus sétákat tettünk a Gellért-hegyen, aztán bumm! Össze is költöztünk pár hónappal rá. Az esküvőnk képei ott pihentek szerte a lakásban, kis, aranyszínű keretekben a polcokon, emlékeztetve mindenkit, aki vendégségbe jön: itt él a legboldogabb pár a világon, gyermekünk pedig szépen lassan, már ott fejlődött Nórában.
- Hol a kabátom?
- Nincs a fogason? Nézd meg a nappaliban is.
- Á, kösz. Megvan.
- Veled menjek?
- Nem, maradj csak. Szerintem úgyis hamarosan megismered. Imádni fogod!
Mi tagadás, izgatott voltam. A pulóveremet is fordítva vettem fel, de nem számított. Semmi sem számított, csak hogy végre újra lássam az öcsémet. Vajon mi lehet vele? Abba a hitbe ringattam magam, hogy semmi komoly baja, és különben is: az elme doktora vagyok, ha probléma van, ki tudna jobban segíteni rajta, mint én? Bizonyára felébredt néhány lakó, ahogy száguldó sebességgel végigtrappoltam a lépcsőházban, mert nagyon vékonyak voltak a falak, de kit izgat? Kivágtam a kaput, bepattantam éj kék BMW-mbe, és már szeltem is a kilométereket célom felé.

Jártam már korábban azon a helyen. Mindenfelé voltak betegeim, visszaesők és reménytelenek egyaránt. A portás ajtót nyitott, majd feliratkoztam nála, és az őrnek is bemutatkoztam, ezután a hivatalos procedúra után már nagyjából egyenes utam volt Erikhez. Elsietett előttem egy negyvenes férfi, a feltehetően nem létező labdáját kereste. Elnyelte őt a szobák „C” jelzésű folyosója. Senki se akart ott lenni a betegek közül, aki mégis, az egyértelműen őrült volt, és annak ott is volt a helye. Pislogó neoncsövek alatt álltam, az ügyeletes nővérre várva, aki aztán elvezetett a „fő foglalkozó” helységbe. Itt játszottak, meg tévéztek a betegek nap közben, és itt virrasztottak azok is, akik álmatlanságban szenvedtek, de a gyógyszer kikészítette volna a szervezetüket. Most csak három alakot láttam itt. Egyikük körbe-körbe járkált egy nagy asztal körül, lecsüggesztett fejjel, belemélyedve lépteinek számlálásába, a másik egy idős hölgy volt, a harmadik pedig az öcsém. Egy széken ült, és halvány, kissé bárgyú mosollyal nézte a másik kettőt. Alig látszottak meg rajta az évek.

- Erik! – szóltam oda örömtelien, és elé álltam. A hölgy ekkor gyámoltalanul megszólított.
- Ne bántsa, uram. Ő a megváltó.
Már válaszra nyitottam volna a számat, amikor Erik felállt ültéből, finoman a nénike vállára tette a kezét, és így szólt:
- Nyugodj meg, Izabella. Ő a testvérem, és szüksége van rám.
Annak ellenére, hogy amit mondott, lényegében igaz, hírtelen kirázott a hideg. Melyik húr pattanhatott el benne? Izabella mindenesetre köszönetet mondott neki, majd felsóhajtott és odébb ment, közben pedig megjelent a nővér a kórleírásos jegyzetekkel. Ott helyben fellapoztam. Az orvosa valami ütődött hülye lehetett, Erik ugyanis, mint arra később rájöttem: nem volt skizofrén. Még gyerekként sem láttam ilyen nyugodtnak, szokatlan volt ez így, és még az is megfordult a fejemben, hogy valami szekta mosta át az agyát az elmúlt időszakban.

Minden gond nélkül hazavihettem, hiszen az orvosi felügyeletem alatt állt, és a személyzet szerint sem jelentett veszélyt senkire. Ahogy a kocsiban ültünk, és ő csak némán nézett ki az ablakon, eszembe jutott, amit még a tanszéken hallottam a hipnózisról. Konkrétan azt, hogy: a hipnotizált pácienseknél könnyen megeshet, hogy a kezelés során átélt, fejükben felmerült képek kiegészítik tényleges emlékeiket. Néhány páciensnél ez azt az illúziót kelti, hogy csakis eredeti, kiegészületlen emlékeket lát, és téveszméik megerősödnek, állapotuk súlyosbodik. Hasonló elven működnek szerintem az álmok is, mármint az alvás közbeni álmok. Agyunk emlékeket dob fel, külső ráhatásokra, például egy tárgy koppanásának hangjára, vagy egy étel illatára, mivel az agyunk tudatalatti része alvás közben is aktív. Képzeljünk el egy spirális tért, ami rohamosan lejt egy végső pontba: a legaljára. A külső ráhatásokat az agyunk értelmezi, ami érzéseket vált ki belőlünk, természetesen olyan alacsony frekvencián, ami még nem eredményez ébrenlétet.

Ilyen érzések lehet például a félelem, vagy a szexuális vágy, és ezek újabb emlékeket, gondolatokat eresztenek elménk felszínére, amik pedig újabb érzelmeket váltanak ki, és így tovább, amíg le nem érünk a spirál legaljára: a pontba. Agyunk frekvenciája itt már olyan erőssé fokozódik, hogy hogy átlépünk a tudatosságba és felébredünk. Ezzel az elmélettel magyarázom a rémálmok krízispontját, melynél rendszerint felriadunk, és az alvás közbeni magömlést is. Jaj, mi lehet veled, öcskös? Talán téged is így félre-hipnotizáltak? Ezt annyira már nem tartottam valószínűnek, mivel az intézeti jegyzetek nem írtak róla semmit. Lehet, hogy átéltél valami traumát, és átestél a ló túloldalára? Egy ideg összeroppanás könnyen ilyen eredménnyel járhatott, a „ha nem győzheted le, csatlakozz hozzá” –elv alapján... ez esetben Istennel szemben.

Kellett egy kis idő Nórának, amíg elfogadta, és megszokta magunk mellett Eriket, főleg, mivel már a hatodik hónapban járt a babával, de nagy lakásban éltünk, és volt két külön szoba, így bármikor elvonulhatott, ha akart. Erik sokat mesélt, de mindig, csak ha én kértem: szórjon elém néhány morzsát vándorló éveiből. Ilyenkor eljött az ablak elől (mert a nap nagy részében leginkább az utcán sétáló emberek megfigyelésével kötötte le magát), leültünk a nappali díványára, és részletesen kiadta magából megváltói képzelgésének elragadó részleteit. Elmondta, hogy ő nem tesz különbséget nemzetiségek, rasszok, bűnösök és bűntelenek, szegények és gazdagok közt. Azért jött, hogy segítsen az embereken, méghozzá minden emberen. Gyógyító hatást tulajdonított magának, olyan energiát, amivel lelki és testi sebeket egyaránt begyógyít. Úgy hihette: ha másokon segít, azzal magán is sikerül, és így ez a képzelgés adta meg élete értelmét. Vadidegennél nyílván próbálgattam a határokat, ez is a munkámhoz tartozott, de nála nem mertem, hisz egy újabb összeomlás végzetes körülményekkel is járhatott volna.

Nagyon keveset evett, nagyon keveset aludt, és még közös nosztalgia céljából sem sikerült előhívnom belőle régi, pimasz, gyerekkori énjét. Az érzés, hogy pont azzal nem próbálok segíteni rajta, amire feltettem az életem: a hívatásommal, megbénított. Akárcsak a félelem, hogy a természet millió, sőt: milliárd arca közül ezt az ismerőst pusztítom el. Bármily hihetetlen is: nem tudtam nem olyannak szeretni, amilyen lett. Aztán szakmai körökben elterjedt a pletyka, hogy egy fedél alatt élek egy mentálisan beteg rokonommal, akin vagy nem akarok, vagy nem tudok segíteni. Mindenki állást foglalhatott, és én nem is tudom melyik a rosszabb: a magánéleti, vagy a szakmai gyengeségem?

Apa megőszült, és bottal járt. Mikor elköltöztem abból a lakásból, azt mondta: soha többé nem akarja látni a másik fiát, de sok idő telt el azóta, és sikerült rávennem, hogy együtt is meglátogathassuk. Benyitottam az ajtón, és előre engedtem Eriket. A konyhában álltak, egymással szemben, miközben én nekiláttam lefőzni egy adag kávét. Sosem volt még olyan gyilkos csend, mint abban a néhány percben.
- Hiányoztál... – kezdett bele könnyekig hatva az öregünk.
Az öcsém felemelte a kezét, és apa szívére tette, míg másikat finoman a szájára.
- Meggyógyítalak. Nem fog fájni.
Könnycseppek csorogtak Erik kezére, de ezek már nem örömkönnyek voltak. A nedvedző szempárból kétségbeesés tükröződött. „Megőrült. Teljesen megőrült...”
- Én már megbocsájtottam. Vége a szenvedésnek. – folytatta szeretetteli hangján, és azzal az idegen... annyira idegen mosollyal.
A kávéfőző sípoló hangja sem térített magamhoz a látványból. Az egész helység, velünk együtt valami fojtogató érzelmi ködben úszott.

A munkahelyemen voltam, és egy kolléganőmmel beszéltünk a gyermeki trauma jelenlegi felmérési eszközeinek hatékonyságáról, amikor megkaptam a telefonhívást: Nóra szülni fog. A nyolcadik hónap végén volt, és elfolyt a magzatvize. Mindent hátrahagyva siettem haza, majd vele be, egyenesen a kórházba. Erik otthon maradt, én meg folyton az autódudát nyomtam, ha elénk állt valaki, mert már a fájások is megindultak. Apa leszek! Apa leszek! – gondoltam, és már nem is csak gondoltam, hanem örömömben kiáltoztam. Tizenhét és fél perc alatt értünk oda, rögtön be is fektették egy szobába.
- Minden rendben lesz, meglátod. – nyugtatgattam, miközben ő aggodalommal és izgalommal nézett rám.

Nem győztem simogatni azt a gyönyörűséges arcát, meg a nagy pocakját, amiben mindaddig, és azokban a percekben utoljára: a jövőnket hordozta. A nővér bejött párszor megvizsgálni a méhszáját, és hamarosan már hívta is a szülészorvost, hogy Nóra készen áll a szüléshez. Az események felgyorsultak, ahogy a fájások is. Körmei a kezembe mélyedtek, ahogy szorította azt, de azt se bántam volna, ha sosem engedi el. Aztán hírtelen nem volt már több „nyomjon”, meg „erősebben”. Egy pillanatra mindenki elcsöndesedett, és gyermekünk először hallatta hangját.
- Kislányuk született.
Betakarták, és a kezünkbe adták a kis, drága csöppséget. Krisztina. Ez lett a neve. Óvatosan visszaadtuk, hogy betehessék az inkubátorba, nekünk pedig az volt életünk legboldogabb napja! Ám számomra sajnos az utolsó boldog nap is egyben.

Mily ördögi irónia, hogy ugyanazon az egy napon találtam meg önmagam, és akkor vesztettem is el mindent, mi fontos volt nekem. Annak a napnak minden perce belém égett, sorsom tüzes billogja nyomán. Kávéval indítottam, benne kevés tejjel, sok cukorral. Átfutottam az újság cikkeit, majd beálltam a zuhany alá. Felfrissített. Fogmosás, és pakolászás. Öltöny fel, rápillantás Erikre, hogy alszik-e? Hát persze, hogy nem. Elköszönés, és irány a tanszék. Meghívtak, hogy beszéljek a pszichológia alapjairól a hallgatóknak. Minden hónapban meghívtak valakit, csak úgy, hasra ütésre, és most épp rám esett a választás. Messze volt ez a nagy megtiszteltetéstől, de engem többnyire az ilyen alkalmak is elkerültek. Itt volt tehát ez, este pedig a kórházba kellett mennem, mert a feleségem és a baba végre hazajöhettek. A tanszék folyosóján álltam, reggel, háromnegyed kilenckor, lázasan a jegyzeteimet bújva, amikor figyelmes lettem egy tőlem nem messze zajló párbeszédre. Két srác folytatott eszmecserét az én „beteg dolgaimról”. Leengedtem arcom elől a papírokat, hogy nyilvánvalóvá tegyem: ott vagyok, mindent hallok, de nem vettek észre és folytatták.
- Egyszerűen csak egy nulla. Ha tényleg a testvére, biztosan tenne is érte, ha tudna.
- Nem, hidd el... ez a fickó nem komplett. Neki is kezelésre lenne szüksége.

Összeszoruló öklömben meggyűrődtek a lapok, tekintetem villámokat szórt. Aztán megjelent mellettem a kopasz tanár, aki az órát kezdte, és behívott rá. Odabenn legalább kilencven fiatallal találtam szembe magam. Olyanokkal, akik közt néhány évvel ezelőtt még én is ott ültem, és vártam, hogy megkapjam a tudást, amit a kinn álló ember adhatott. Most én álltam kinn, mindenki előtt, és egy percig nem tudtam: mit mondjak. Csak akkor sikerült elkezdenem, amikor letettem a jegyzeteimet az asztalra, és elléptem tőlük. Nehéz lépés volt, de amit mondani akartam, ott, és akkor, az nem volt legépelve.
- Üdvözlöm önöket! Dr. Tándy Viktor vagyok, de bizonyára sokan már hallottak rólam ilyen-olyan forrásokból.
Néhányan felkuncogtak.
- Van egy kérdés, ami már régóta megfogalmazódott bennem, de mindmáig nem találtam rá választ. Talán maguk segíthetnek. Tehát tegye fel a kezét, aki el tudná magyarázni, nekünk, többieknek, hogy mi az a normális?
Sugdolózás moraja hallatszott a padok közül.
- Na, mert most azt ugye többé-kevésbé tudjuk, hogy mi az a „beteg”, ha mégsem, akkor jó helyen vagyunk, hogy megtanuljuk. De egész pontosan mit takar az, hogy normális?
Hopp... valaki felemelte a kezét.
- Igen?
- A társadalmilag elfogadott, önmagát ellátni képes egyént nevezzük normálisnak.
- Jaj nee... ezt mind tudjuk. Azt mondja meg nekem, hogy a többség egybecsengő véleményén kívül mi határozza meg, hogy hol húzódjon ez a határ? Maguk le fognak ülni olyan emberekkel, akiknek problémáik vannak az életben, és beteg emberekként lesznek kezelve maguk által. Akkor most az tegye fel a kezét, akinek nincsenek lelki sérülései gyerekkorából, aki nem fantáziált még a testi szerelem extrémebb beteljesüléseiről, akinek ne lenne valami fóbiája, vagy akár csak ne tett volna valamit az életben, amit azóta szörnyen megbánt! Senki? Ezek szerint mindenki elmondhatja magáról, hogy vannak problémái, olyan problémák, amikről nem igazán beszélnek másoknak, mert szégyellik, esetleg félnek a magánytól. Mert ez egy ilyen világ, amiben mindig lesz gyűlölködés, és kirekesztés, és elutasítás. Maguk orvosok lesznek, az elme doktorai, akiknek rendesen lesz teher a hátukon, ugyanúgy, mint bárki másnak! Mindig! Ha nem fogadják el ezt, más ember bajait sem fogadhatják. Maguk nem betegek, és a páciensek sem azok. Minden ember egyedi és különleges, és ki kell tenniük az egyenlőségjelet, és át kell érezniük a fájdalmat, és igen, meg kell őrülniük ahhoz, hogy értsék: mit csinálnak, különben sosem lesznek egészségesek, és másokat sem tehetnek azzá! Van... kérdésük?

A döbbenet nyomai jelentek meg az arcokon. „Csak azt adhatod tovább, amid van.”
- Köszönöm, befejeztem.
Igencsak rövidre sikerült beszédemet nem követte taps, csak ideges fészkelődés, és számtalan mogorva tekintet. Előadásom témája a „pszichológia alapjai” volt, és én tulajdonképpen megkérdőjeleztem azokat, de valahogy egyáltalán nem érdekelt szereplésem kudarca, mert végre minden szót, ami az eltelt néhány percben elhangzott, a magaménak éreztem.

Megéheztem, úgyhogy elmentem harapni valamit egy közeli kifőzdébe. Krumplira, és csirkére esett a választásom, amik mellé ittam egy jeges teát. Csámborogtam egyet az utcán. Néztem a kirakatokat, törtem a fejem: mit nem vettünk még meg, ami kellhet a babának? Végül magamnak vettem egy új tollat, a drágábbak közül, egy papír-írószer boltban. Kellemes, délutáni napsütés volt, és a hőmérséklet talán úgy: húsz fok körül lehetett. untam már magam, így előbb bementem a kórházba, és beszélgettem Nórával. Jó, kipihent állapotban volt. Megfésültem hosszú, barna haját, és összepakoltam szekrényéből a holmijait. Már sötétedett, amikor behozták Krisztinát, édes kislányunkat. Taxival mentünk haza, mert voltam olyan hóbortos, hogy nem ugrottam el a kocsiért, és valamivel több, mint háromezer forintot fizettünk a fuvarért. Erik némi izgatottsággal járkált a lakásban, amikor benyitottunk. Örült nekünk, de nem rohant le minket, és Nóra azt hiszem nem is vette volna jó néven, így, kezében a babával. Másnapra meghívtuk a barátainkat, hogy együtt ünnepeljünk, de aznap estére a feleségem szülei már várhatóak voltak. Erik a szoba másik végéből figyelte, ahogy játszunk a csöppséggel. Körülbelül akkor szólalt meg a kaputelefon, amikor Nóra betette őt a kiságyba. Már napok óta nem működött a nyitógomb, mi hallottuk a csöngést, de ahhoz, hogy be is engedhessük a kapuban állókat, valakinek le kellett mennie a kulccsal.

- Ezek ők lesznek! Maradj csak, mindjárt itt vagyunk. – közölte, és letipegett.
A kicsi hosszasan gőgicsélt, apósom és anyósom pedig, amikor megérkeztek, még csak meg se ríkatták. Azonnal megkedvelte őket. Megittunk egy-két pohár pezsgőt, meséltem az aznapi beszédemről, ők pedig felajánlották, hogy elviszik Nórát magukhoz, kiválogatni néhány ruhát, amik illenek a jelenlegi alakjához. Én ugye nem vezethettem, mert már ittam, de az apósomnak olcsó volt ez a pezsgő, meg se kóstolta.
- Hát persze, hogy vigyázok rá. Én is, és Erik is. Nem kell sietni, egy jó óra alatt úgyis visszaértek.
Hát persze. Fogalmam sem volt, hogy mi vár még ránk azon a szörnyű estén. A baba elaludt, és az öcsém a kiságy fölé magasodva nézte őt. Náluk két ártatlanabb teremtést nem ismertem. Ez a kép volt az én meg nem festett csendéletem. Körülbelül négy-öt perc elteltével ismét megszólalt a kapucsengő éles sipítása. Máris visszajöttek volna? Mi történt? Krisztina felriadt, és sírni kezdett. Szóltam Eriknek, hogy leszaladok megnézni ki az. Ahogy fogytak a lépcsőfokok, valami furcsa, rossz érzés lett rajtam úrrá, de nem tudtam még minek tulajdonítani. Meglepetésemre nem állt lenn senki. Ez valami hülye vicc lenne? Kinéztem a kapun, és láttam néhány részeg fiatalt a háztömb vége felé sétálni, az egyikük pont akkor hajított el egy üveget, ami szilánkokra tört a járdán. Tisztán hallom a hangját még ma is a fejemben. Visszamentem a lakásba. Az ajtó úgy volt, tárva-nyitva, ahogy hagytam. Becsuktam magam mögött, és figyelmes lettem valamire. Csend volt. Nem hallatszott se sírás, se gőgicsélés a hálószobából. Semmi. Meggyőztem magam, hogy Krisztina visszaaludt, és gondoltam: leellenőrzöm.

- Meggyógyítottam! Bátyus, meggyógyítottam! – szólt örömtelien Erik. Az ablaknál állt, ahol szokott.
- Hogy micsoda? – csodálkoztam rá, és benéztem a kiságyba.
Nem aludt, nem lélegzett.
- Nem fáj már neki. – hallottam valahonnan messziről, és lelki szemeim elől megjelent a kép, ahogy Erik a sírás miatt a szájára teszi a kezét.
- Úristen...
A szívem a fejemben lüktetett, mint egy megsebzett vad. Felkaptam a csecsemőt reszkető kezeimmel, de a teste merev volt, és élettelen. Megfulladt. Azt hittem, a sokktól kiejtem a kezemből, de valahogy sikerült letenni. Forgott velem a világ, meg kellett, hogy kapaszkodjak az ágy szélében, és nem tudtam tovább csak lélegezni, üvöltenem kellett.
- Neeem! Úristen, nem! – szakadt ki belőlem, ami eddig nem tört utat magának.

Az öcsém ijedt volt, ledermedt. Fájdalmas zokogásom közepette, a földre rogyva merültem el az őrületben. Erik is leült, a sarokba. Úgy éreztem: itt ért véget a világ, és ez valahol igaz is volt. Még mindig nem szűnt a könnyek áradata a szememből, amikor valamennyi idő eltelte után felegyenesedtem, és kibotorkáltam a nappaliba. Már nem érdekelt semmi, semmi az égegyadta világon, csak hogy búcsút vegyek az öcsémtől. Elhaladtam a telefon mellett. Letérdeltem és zsibbadt kezemmel előhúztam az orvosi táskát a szekrény aljából. Találtam fecskendőt, és mérget is. A nyugtatós üvegcsék tömkelege között csak egy ilyen volt nálam, és azt még sohasem használtam azelőtt. Teleszívtam a fecskendőt, és kipöcköltem belőle, de hírtelen még erősebben rám tört a sírás, és kinyomtam belőle az egészet, a szőnyegre. Rengeteg érzés dolgozott akkor bennem egyszerre, amiket így utólag sem tudok igazán hova tenni, de valahogy a szeretet is ott volt köztük. Megismételtem a folyamatot a tűvel, majd visszamásztam a hálószobába, mert a lábaim megtagadták a parancsot.
- Nem tudtam... nem tudtam segíteni... – bőgte el magát Erik is.
Nem, nem tudtál. Nyoma sem volt már rajta a naiv boldogságnak, kedves mosolya elszállt, mintha nem is lett volna. A kezeit nézte, amikbe hitét fektette, és engem, aki pedig hitt őbenne. Nem tudtam rá haragudni. Nem ment. Elé másztam, és magamhoz öleltem. Megszorítottam bőrét izzadt kezeimmel, mert még ez a közelség is végtelenül távoli volt.
- Szeretlek, bátyus.
A falba vágtam a fecskendőt, darabokra törve a belőle kiálló tűt. Nem tudtam megtenni, képtelen voltam rá. Elengedtem őt, és hátradőlve elterültem a földön. A világnak tényleg vége volt.

A rendőrök hamar kiértek, elvitték Eriket, még mielőtt a feleségem és a szülei visszaértek volna. Később, a bírósági tárgyalás után visszavitték őt az elmegyógyintézetbe, engem pedig lecsuktak egy időre, amiért szakmai felelőtlenségem miatt haláleset történt. Soha többé nem láttam a testvéremet, Nóra pedig beadta a vállókeresetet. Szó nélkül aláírtam a papírokat. Mire kiengedtek, Erik már meghalt, tisztázatlan körülmények között, és ennek már öt éve... Most itt vagyok, az egykori házunkban. Visszajöttem, hogy felidézzem a kezdeteket. Az itt élők megengedték, hogy beköltözzek pár hétre a pincébe, de el kellett adnom a BMW-t, hogy belemenjenek. Látom a koszos ablakon keresztül, hogy kezd pirkadni. Úgy tűnik sokáig elvoltam az emlékeimben. Folytatnom kell az írást, gyarapítanom az asztalon pihenő nyolcvankét oldalt. Abban egy egész más történet lesz, ha elkészül. Két testvérről fog szólni, akik sosem nőttek fel.

Vége.